Versek

Ha én gazdag lennék

„Amikor verset ír az ember,

nem írni volna jó.”

(József Attila)

Lap fölé hajolva

tollam a kezemben,

úgy írok verset, de

máshoz volna kedvem.

Lehetnék ma gazdag,

nem egy szegény költő;

ilyen ez a sors is,

csúful nyelvet öltő.

Utazhatnék hajón,

messze óceánon;

két fa közt ringhatnék

hűsön függő ágyon.

Élhetnék hegyekben,

ehetnék nagyokat;

nem dolgoznék annyit,

alhatnék napokat.

Viszont, nem hogy lenne

minden ujjamra egy nő,

megelégszem egyel,

ki most szobámba jő.

„Nekem írsz, drágám?

Csókot adhatok-e?”

Ez az amit soha

már nem cserélnék le.

Intés az írókhoz

Amikor a szó elvész,

vagy nem szólhatod,

halott ember vagy:

nincs mit mondanod!

Ezért küzdj az

utolsó szó jogáért,

az emberért magáért!

Gondolataidban

légy önmagad!

Mindig legyen

még egy

szavad!

Szégyen

Míg távol voltam,

az Ősz írt nekem;

a kapun belül

átestem a leveleken.

A postás már bizonyára

nagyon unhatta,

s szétöntötte őket egy

fa alatt az udvarra.

Régen feladhatta,

sárgultak lapjai,

sokáig másutt voltam.

Távollétem napjai

Feledtették őt

el velem?

Az elmúlt nyár?

A hiába-szerelem?

Erezetes sorai

hétrét remegnek.

Azt írja: „Elmúltam,

nemsokára temetnek.”

Mikor érkezhettek?

Egyikre sincs írva.

Már elkéstem. Belém mar

a tél fagyos pírja.

Szüntelenül

Rád gondolok, tehát vagyok

a bűnös, aki voltam.

Jövök, mert híjával

találtattam a pokolban.

A többiekkel ellentétben

volt valami bennem,

vétkeimen kívül az,

hogy: hiszek Istenben.

Megnyitom az ajkam, de

nem azért, mert vacog,

s két kezet sem nagy

bajomban kulcsolok.

Egyszerűen szeretnék

hálát adni neked,

amiért a lehető

legbűnösebbet is szereted.

Nem lehetek más,

Mint földi szökőkutad.

Uram, igédet csobogom,

de karod visszahullat,

mint magot a rossz Földre,

én mégis növök feléd.

Egyedüli bizodalmam,

Istenem, csak te légy!