Utazás
Lábát töri egy napsugár
a tükrön, éppen szemembe
verődik, de nem pont ezért
segítek: mert esetlenke.
Hisz ételem a földből van,
mint része a természetnek,
védenem kell, mert engemet
Isten majd vele megétet.
Órám késik. Könyörögni
nem fogok egy percet sem, csak
e világért; bűnös szívet
kaphattam és most is azt ad.
Tavasz van. A habzó ágú
fák velem ellentétesen
szaladnak: mindig rossz felé
megy az ember életében.
Csönd és meleg
Kiköpött minket
magából a ház,
kiszaladtunk az
utcára, nyár volt.
Arany kavargott
fönt a nap körül,
kék tálból reánk
ömlött az égbolt.
Szél se fújt be a
szobámba, felém
nem szállt a függöny,
mint máskor. Hűen
az ablakhoz állt.
Félszemmel nézett
volt a világ, és
rosszat éreztem.
Ám jöttek értem
jó barátok,
nem téptem tovább
fekete füvem
fejemből, mert mind
a bordázatlan
tóra mentünk, mi
újra lélegzett.
Együttlét verse
Egyszerre feküdtem
a vízben és álltam
fölötte elnézve
tükrében magamat;
szelek szeretkeztek
köröttem a földön,
fölkavarva frissen
hullt avarágyukat.
Mögöttem ruháid
összesúgtak, mire
megfordultam, szívem
szétolvadt testemben.
Akár összefogott
pillangók, verdestek
kezeimben a virágok
szirmai, mit szedtem.
Jelképekben séta
Belém kap az élet,
mint a vitorlákba
a szél, és tovább visz,
ha nem is akarom.
Horgonyként a lábam
nem bírta tovább és
elengedett végül
otthonról félvakon.
A farkas éjszaka
nyaldossa a holdat
és csak a maradék
felét láthatom meg.
Zavarnám, ha tudnám,
legyen végre reggel,
és frissen sült Nap az
égen egész, kerek.
Élet
Nem
tudom,
hogy a Fa melyik
ága leszek, oly sok utunk
van a közös törzsből, teremtésünktől,
míg elpusztulunk. Kicsik leszünk, vastag
nagyok? Kit metsz le a Gazda vagy kit törnek
le az ember-gyerekek? Félünk, hogy nem mi
akarunk. Vezetődöm. És mi leszek? A
világ valamely ága, amely bármerre
hajoljon, hazájából él,
gyökerét benne
kell, hogy
hagyja
folyton.
A második évszak
Nem az újonnan feljött
Naptól izzad minden ág,
hanem esőtől, érte
hálát susognak a fák.
Előtte még porszemek
havazását néztem a
fényben, és kint fáradtan
pihent a szél maga.
Ősz mezteleníti a
tájat, de a nyári Nap
tüze az, ami minden
levélbe vörösen kap.
És nekem is dobol még
az élet a szívemen,
mert egy gondolatom sem
mutat rá, hogy öregszem.
Haragos ősz
A föld, mint egy nagy tetem,
terült el az ablakunk
előtt, hiszen szép sem volt
és az ősz végén jártunk.
Szemfedőnek a hó csak
később hullott rá, mikor
megjelent az apánk és
arcán is egy szép vigyor.
Mosolyogtunk rá a ház
torkából – ahogy látta –
mely a jégcsap-fogait
épp, hogy össze nem zárta.
Nem ökölbe szorított
kézzel kellett fognia
kezet, mert megenyhültem,
míg nem láttam nyár óta.
Elbocsátott, szép üzenet
Nem tehetünk semmit,
el kell néznünk, miként
hull a rózsa vére
szirmokban a földre,
és hogy esőszálak
fonódnak az égen
ért selyemfelhőkből,
ha a nyárnak vége.
Ugyanúgy jönnek, s
múlnak a szerelmek,
mert az emberek csak
látszólag illenek
össze, mint a sínek,
mik úgy tűnnek, metszik
egymást. Mi sem vagyunk
náluknál különbek.
Pislogó autók
jönnek velünk szembe
sűrűn lehunyva az
ablaktörlőiket
az eső miatt. Csak
pár szó zörög még a
fejemben, hogy hidd el,
nagyon szerettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése