Versek

Egyetemes bírálat

Nem plusz egy szeretnék lenni,

semmit-író van ezernyi.

Kinek vesznie kell, vesszen!

Én, ha nincs kívülem senki.

Süketeknek némák vagyunk,

vakoknak láthatatlanok.

Ilyeneknek még akkor sem

írhatok, hogyha akarok.

Szürke kedvvel

Székek állnak körül, s te

ölébe ülsz az egyiknek.

A hajnal van még csak ébren.

Levegőt forralsz ebédnek.

Nem tudod, hol áll a fejed,

látod kint a szomszéd testén

ahogy kimegy az újságért

akárcsak te, úgy, ahogy én.

Látom rosszul vagy, de velem,

és ha nem is nagyon hiszed,

dicsekszel magadnak rólam,

belülről mellet ver szíved.

Tóba fekszel vissza hozzám,

meleg csurom vizes ágyba.

Szégyenében bújt el a nap

ma, mert tegnap arcod látta.

… halálára

Megkésve jöttem, s te már

beleragadtál a földbe

jaj nélkül mentél el, mondják,

csendben, cseppet sem hörögve.

Szép időnk van, nap nézeti

fák árnyát körül a földön,

keresi mind legjobb helyét

arra, hogy majd hová dőljön.

Ültömben a lábaimmal

harangozok, csakis neked.

Szívem, versz, ha erőm lenne

lefognám mind a két kezed.

Ujjaim beleakadnak

mindenbe, mert arra vágynak,

visszasimogassa ág, a

lóca, és még sokan mások.

Belehaltál az életbe.

Arcod újabb kép a szívem

falára, kitakart éggel

és zöld fűvel a háttérben.

Vihar előtt

Már a fák repülni vágynak,

az épp csak leveles ágak

föl-le ringnak, és azért nem

szálnak el, mert rajta fekszem

gyökereiken. Az égről

sárga szalag leng, a széltől

beleakad egy kis fába.

Vihar készül most a tájra.

Terhesen fekszik alattam

a föld, dombon gyakoroltam

a meghalást, elaludva,

ébredek ítéletnapra.

Eltűnt a nap, a tükrét sem

láthatom este az égen,

mert eltakarják a holdat

tavaszi záporok – hullnak.