3. fejezet
„Szerelmes vagy: vedd Ámor röpke szárnyát
S elszállsz a földről, hogyha felkötöd.”
(Mercutio, I fel., 4. szín)
Olyan korán kelek fel, hogy ha a táborban lenne kakas, én ébreszteném őt. Nincs sok dolgom. Egyszerűen nem vagyok képes sokat aludni. Azt hiszem ez nálam betegség. Irigylem társaimat, akik a delet is képesek átaludni, de ha már elátkozott vagyok, a legokosabb, amit tehetek a megváltoztathatatlannal szemben az, hogy kiaknázom annak előnyeit is. Minden rosszban van valami jó, és fordítva. Az átlag emberektől nagyobb százalékban használom ki időmet, igaz, egy Napóleonnal nem vehetem fel a versenyt. Öten maradtunk szervezők a táborban a takarításra, rendezői sátrak felszedésére, a nagy buli nyomainak eltüntetésére. A munkálatok valószínűleg két napig is megtartanak, de ez van. Senki sem ajánlkozott a tereprendezésre. Miért pont én maradtam, akinek kilóg a takaró alól a lába? Talán, mert odahaza sincs különösebb dolgom.
Nem sokkal utánam még valakit kivet magából az ágy. Jó reggelt kívánunk egymásnak, majd Ági a szabadtéri konyha felé veszi az utat. Reggelit készít. Először figyelek fel komolyabban a lányra. Ügyesen tesz-vesz, az eszközök szinte a kezeibe ugranak. Még valami más is a szemembe ötlik. A konyharuha alatt hosszú, bokáig érő, bal oldalt kis híján csípőig felvágott estélyi ruhában ringatta magát. Ez a viselet kissé szokatlan a nyári melegben. Régen láttam valakit hosszú szoknyában. Manapság a rövidség divatja hódít úgy a ruhák, mint a párkapcsolatok terén. Mindenesetre megjegyzem:
—Kár a ruháért! Ugye ebben nyerted meg a szépségversenyt?
—Igen – felelte Ági és elpirult, ami illett szőke hajfürtjeihez.
—Szép vagy – Igyekszem észrevételeimet közömbösen előadni, ám hangom megremeg, mintha szívembe ütközne, ami a torkomban dobog. Mi történik velem?
—Köszönöm – feleli kissé megkésve. Olyannak ismertem, aki mindenre tudja a választ, rátermett. Mi történik vele is? Tegnap este még helyzetei magaslatán állt.
—Mi újság a konyhafronton? – kérdem segítőkészen.
—Miért? Éhes vagy?
—Nagyon. Talán hamarabb elkészülünk, ha segítek.
—Egy férfi? Na ne!
—Miért ne? Figyeld meg, belőlük van a legtöbb híres szakács. Egyébként, mint minden kollégista, valamelyest tudok főzni.
—Komolyat úgy sem készítünk, csak valami egyszerű reggelit. Viszont siessünk. Nemsokára felkelnek.
—Nem hinném – kétkedek. – Sokáig szoktak durmolni.
—Ma nem így lesz – felelt Ági magabiztosan. – Elbeszélésed után tele voltak munkakedvvel. Ma remélhetőleg túlfűti őket a buzgóság. Nagy hatással voltál ránk az este.
—Komolyan mondod? – csodálkozok. Mélyen a lány szemeibe nézek és megszédülök; mintha egy szakadékba pillantottam volna bele, vagy egy hegyi tóba, ami tiszta, a fenekéig áttekinthető és tériszony fogja el a partjánál állót.
—Nem viccelek. Romákkal kapcsolatos történeted felpiszkálta önérzetüket.
Ági baba arcába néztem és elcsodálkoztam. Olyan volt, mint aki hirtelen nőtt fel, valószínűleg gondok és korai felelősség hatására, megnyúlt, de húsos maradt.
—Rád mivel hatottam? – érdeklődök, miközben én is kést ragadok és hozzáfogok a hagyma felvágásához.
—Egész valóddal – hangzik a megdöbbentő vallomás. A két tengerzöld – sem nem kék, sem nem teljesen zöld – szempár elfordul tőlem és a földön egy pontra esik. – Megható volt a tegnapi történet a fiú felismeréséről. Úgy adtad elő az esetet, mintha valamikor megtörtént volna.
—Úgy volt – bizonygatom.
—Lehetetlen! Hiszen nem látsz te senki fejébe sem. Vagy igen? – firtatta Ági, felém fordult, mint aki próbára akar tenni engem. – Azt gondoltam, nem ismerhetted a fiút és gondolataidat az övéibe helyettesítetted. Sok dologról elmondtad a véleményed, akár a regényírók.
—Ági…
—Had fejezzem be. Ha már hülyét csinálok magamból, legyen a munka teljes – szakít félbe. Őszintének tűnik, amit mindennél jobban értékelek a mai emberekben. A két kis tó kiáradt és elöntötte az arcát.
—Miért sírsz? – próbálom oldani a feszültséget. – A hagymát én pucolom.
—Tudod – folytatja, miközben elejt egy mosolyt, amit én a szemeimmel el is kapok –, már figyellek egy ideje. A tábor kezdete ót. Emlékszem, nem akartalak jegy nélkül beengedni. Nem hittem el, hogy szervező leszel.
—Emlékszem. Nagyon bátor voltál, amikor belém kötöttél – hogy megnyugtassam mondandóm igazáról, kezeimben egy fazékkal elmentem mellette és fenekemmel pajtásosan fenéken billentem. Nevet. Már örömében sír.
—Én is észrevettelek – kezdeményezek, miután megkaptam a jelet és biztos voltam, hogy semmit sem értek félre. – Egyszerűen nem mertelek megszólítani. Nem vagyok túlzottan jóképű, és mit akarhatnék egy szépségkirálynőtől.
—Az a baj, hogy dekoltázsom előbb észreveszik az emberek, mint az egyéniségemet. Te sem vagy rossz vágású.
—Mégis három éve kerülnek a lányok.
Már második alkalommal nem tudom eldönteni, hogy mitől csillannak fel Ági szemei. Most egy kósza napsugárra tévesztett meg, ami átszúrta a fakoronák alkotta zöld sátrat, és éppen rá világított a lányra.
—Szerintem túl jó voltál nekik. Az a bajod, hogy túl szelíd vagy ehhez a világhoz.
Ezt megkaptam, gondolom.
—A táborban is kerültünk téged, nem mertünk megszólítani. Láttam, magányos voltál?
—Igen. Jól láttad – erősítem meg félretéve férfibüszkeségemet.
—Amikor említetted a roma fiú álmát, arra a következtetésre jutottam, hogy a tiéd szintén az. Rég nem találkoztam ilyen romantikus lélekkel. Gondoltam, megleplek.
Miután kifejezi végre magát, Ági fellélegzik.
—A történetbeli párbeszédeket másoktól hallottam, és kikövetkeztettem, mit éreztek az események szereplői. Nem nehéz. Annyi idősek lehettek, mint én, hasonlóan érezhettünk.
—Így történt?
—Részben. Mindamellett, hogy osztom Roma nézeteit, utána is jártam kicsit az élettörténetének, kérdezősködve mindazoktól, akik tudtak valamit róla.
—Miben értesz egyet vele? – érdeklődött Ági.
—A nőkről vallott nézeteiben, például. A gyengébb nem mai képviselői túl modernek, túl emancipáltak. Ha ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint az erősebb nemet, ne lepődjenek meg, amikor a férfiak nem engedik előre őket az ajtónál. Azzal, hogy én kedves vagyok egy lányhoz, nem érzem azt, hogy le kellene mondanom férfias szokásaimról, például a dohányzásról.
—Igazad van – helyeselt a lány. Nem éppen egy maccsot fogott ki a személyemben, de nem is egy puhány alakot.
—A férfi legyen férfi! – folytatom. – Ha viszont a lányoknak papucs kell, találjanak maguknak egy skót szoknyás bolondot.
—Helyes! – Ági beszédem alatt lankadatlan bólogatott. – A legtöbb lány eltűri kedvese bármilyen rigolyáját, ha az egyszer meghódította a szívét és szeretik egymást.
Ezt követően egy ideig mind a ketten némaságba burkolóztunk. Miután lelkileg lemeztelenítettük magunkat a másik előtt, kiadtuk gondolatainkat, érzelmeinket, kell egy kis idő, amíg túl jutunk saját magunk szégyenén. Az első emberpár állhatott egymással szemben úgy, ahogy mi tesszük most.
—Tudod – mondtuk egyszerre, amin egészségeset nevetünk.
—Mond csak! – indítványozom. – A lányoké az elsőbbség. Engedd meg, hogy kiélje udvariassági kényszereit egy a lovagkori lélek.
—Köszönöm!
—Jaj! – kiáltok fel. – Kivetted a számból a szót. Én akartam megköszönni.
—Mit?
—A meglepetést, azt, hogy romantikusnak titulálsz, és a lehetőséget. Tetszel nekem.
—A te is nekem – közli velem a lány – Különösen a tegnap esti tábortűznél vpltál nagyon szimpatikus. Figyeltelek.
—Azt, hiszem, megéreztem, mint Pókember a veszélyt.
—Olvastad?
—Igen.
—Én úgy szintén, majd minden részét. Kissé fiús természet vagyok, de igazán csak egy kicsit.
—Nahát! – lepődök meg a felismerésen. Mintha lelki tükörképem állna előttem. Valósággal magamra ismerek benne.
—Vicces helyzet – állapítja meg Ági.
—Várj, légy szíves! – állítom meg, mielőtt többet tudnék meg róla. – Ne is mondj többet! Rá érünk megismerni egymást. Tovább lesz miről beszélgetnünk. Hagyjunk a felismerés varázsából későbbre is.
Megfogom a két karját, félek lejjebb menni, mert ujjaink egymásba találnak gyökeredzni, amit még korainak tartok, noha máris szeretem.
—Örülök neked! – lelkesedek. Megragadom a derekát, de az illem, amit anyám okításainak köszönhetek, közénk áll és nem engedi, hogy tovább menjek a kelleténél. Még korai lenne.
—A tegnapi történet bebizonyította, hogy nem tévedtem veled kapcsolatban, amikor rokonléleknek tartottalak.
—Az a história tovább is van ám! – felelem.
—Roma társra talál?
Ági egyszerre kétkedett, kérdett és könyörgött.
—Igen – felelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése