Tízezer... évvel időszámításunk után (10ky AC) - A Földönkívüli

A földönkívüli

A férfi megállás nélkül futott hazáig, ahol senkit sem talált. Feleségét akkorra már elvitték a szülőosztályra. A startot a népes stadionban vette. Amint eldördült a startpisztoly, futni kezdett, de csak lassú, kiegyensúlyozott tempóval. A táv hosszú volt, három kilométer, ezért tudta, hogy be kell osztania az energiáját és a levegőjét, ha nem akarja élete derekán valami szilikon vacakra cserélni tüdejét, ami mellesleg károsítja majd a többi belső szerveit is. A szintetikus levegő így, lassú tempóban is égette a légzőszervét, mint ha éppen dobta volna a dohányzást és nikotinhiánya támadna.

Edzője mára második kört jelezte a palánkon túlról felemelt táblán, de ő rá sem hederített. Jobban buzdította munkatársai felirata „Hajrá, Alex!” szavakkal. Fehér tábláik összemosódtak a sebességtől, mintha a lába alatt rohanó csíkok letértek volna a pályájukról a nézőközönség sorai közé. A nyolcszáz méteres köröket felosztotta magának az előtte lévők számával és tudta, mikor kell belegyorsítania. Ki kellet várnia az idejét, hadd fussák ki a lelküket az újonc katonák. Fülében visszhangzott a gúnyolódásuk:

„Fuss egészen az íróasztalodhoz!”

Amikor beválasztották a csapatba, nem gondolták volna, hogy épp ő hozza meg az évtizedek óta várt győzelmet a hadseregnek. Hosszú idő óta a sakkozók nyertek, talán mert senki sem nézte ki belőlük. Pedig a hosszú ülés is sok felkészülést igényel. A stratégia mesterei minden bizonnyal többet futnak szabadidejükben, mint a közlegények a népükért. Ez lehet a nyerő álláspont az ő esetében is, senki sem veszi számba, mindenki lebecsüli. Honnan tudhatnák, hogyan tartja formában magát, mikor éppen nem papírtömböket tologat. Nemigen a feleségével. Arra szigorúan megszabott ciklus van. Nem mintha tartaniuk kellene valamitől. Második gyermekük után magtalanították, de semmi sem százszázalékos, és ha a gyerekek feljelentenék a szülőket, nemi élet élésén kapva rajta őket, bizony a saját árvaságukat hoznák a fejükre. A férfiakat már helyettesítették utódnemzés kérdésében. A nőket még nem, noha jár némi szóbeszéd valami inkubátor kifejlesztéséről. Ezzel egy gyermek viszont nem törődik. A nevelők, majd a tanárok láthatatlan kalapáccsal verik bele a törvényt a kis fejekbe.

Csupán a gondolatok cikáztak a fejében gyorsabban, mint a fények körülötte. A közönség tábláinak felirata is összemosódott a szemei előtt. Nyurga termetéhez még besegített a tempó, amivel lépést tudott tartani a vezérbollyal. Egyedül hosszú, fekete haja hátráltatta, ellentmondva az aerodinamika törvényeinek. A kopasz kadétiskola növendékei erre nem panaszkodhattak. Másik előnye, hogy képes volt magasabbra ugrani. A földiéhez képest kisebb gravitációugrálássá változtatta a futást, de a soványabbak, vékonyabb testűek, mint ő, magasabbra szökkenhettek.

Az utolsó kört jelző tábla helyett egy szokatlan felirat jelent meg „Gratulálok, apa lettél!”. Beletelt pár száz méterbe, mire felfogta az üzenet jelentését. Logikus érveket sorakoztatott fel ésszerűtlen lehetőségek mellé. Feleségének még egy hónapja volt a szülésig, de lehetséges, hogy a gyümölcs hamarabb beérett, mint ahogy vannak forróbb és hűvösebb évszakok, amik befolyásolják a növekedést. A hír új erőt adott neki és katalizátorként hatott erejére, gyorsaságára. Egyik ellenfele a másik után vált szivárvánnyá elsuhanva mellette színes formáikban. A vetélytársak próbálták felvenni vele az iramot, de ő már robot módjára, monotonul rohant előre, előtte lassú tempóban hozzászoktatta szervezetét a megpróbáltatáshoz. Rövidtávon soha sem volt jó, de hosszú kitartásban igen. A célszalagot is észrevétlenül szakította át és megállás nélkül folytatta rohanását, mint egy megkergült csillag az világegyetemben. További pályája nem a tiszteletkörre irányult.

Ott kezdődött el az életéért folytatott futás. Minden öröme ellenére gyermeke születését illetően keserűségbe fordult, mint egy megromlott gyümölcs. Terve nem vált be, hogy lányát feleségül adja és elvitesse a vőlegénnyel, mielőtt a család létszáma megszaporodik. A tanácstól még egy hét haladékot sem kérhet, hogy részt vegyen saját gyermeke esküvőjén. Még ma jelentik a Népességfelügyeletnek, hogy családja létszáma meghaladja a megengedettet és már holnap érte jönnek, hogy elvegyék az életét. Egyenesen a szülőtömb felé vette az irányt. Útközben nem egyszer kockára tette az életét. Megspórolhatta volna a bizottságnak az koncentrált napenergiát, amit az elektromos kivégzésre gyűjtenek be és sűrítenek össze. A Föld kisöccsén, a Holdon nem volt elég hely az elítélteknek, így a bűnösökkel, törvényszegőkkel azonnal végeztek. Testüket aztán elégették hőenergiaként hasznosítva fűtésnek, a gyakori mínusz százötven fokos hidegben.

A sportcsarnok kupolája alól kirohant a Hold még nagyobb burka alá, mesterséges légkörébe lépett át – kisebb buborékból a nagyobba. A helyiségbe összeterelt fényáradatot felváltották a halványabb utcák és otthonok pislákoló pontjai. A szivárványcsík, ami egész idő alatt mellette húzott el most lefogyott, elvékonyult. Az üdvrivalgást és az éljenzést a háta mögött hagyta és káromkodásokra, szitkokra cserélte le, amint párszor összeütközött néhány emberrel az utcán. Nem várta meg, míg az úton átszaladva a mechanikus, rugók hajtotta autókat megállítják a beépített akadályérzékelők és a lusta tömegvonzás. Az gépezetek az örökmozgás elvén működtek, és addig nem álltak le, amíg meg nem fékezték őket beindításuk után. Csak az elindulás és a megállás volt nehéz. A többit elvégezte a Hold gravitációja, minden egyes landolásnál újra lenyomva a hatalmas rugókat, amik aztán tiltakozva lökték el maguktól a talajt, hogy megpróbáljanak kiegyenesedni. A Holdlakók soha sem próbálták megzabolázni a nehézkedést új otthonukban. Nem mintha lett volna rá technikájuk, de legalább a mozgásban legyen előnyük a nehéz életkörülmények között.

Alex nekirohant az egyik járműnek ugráló futása közben. A gépszörnyeteg a hátára kapta, majd levetette magáról. Ahogy leesett róla, egy másik fémszörnyeteg már rá is akarta vetni magát a szembe jövő sávból a megkésett fékezés lendültéből. Alex érkezett elgördülnie előle, mint egy oldalára borult hordó. Az utca másik oldala sem különbözött az átellenben lévőtől, ahova érkezett. Mindkét oldalát fekete bazaltból épült háztömbök, blokkok szegélyezték. Ablakaik nem voltak, a napfényt központilag gyűjtötték össze és osztották szét, ezért nem volt szükség más megvilágításra az épületekben. Egyedüli fényes pontok az éjszakában a fontosabb kormányzati épületek, amiket anortozitos kőzetből húztak fel, a legelérhetőbb és legkézenfekvőbb anyagból, amit az Elsők azonnal felhasználhattak a legszükségesebb létesítményekhez a Hold felvidéki részeiről. A későbbi terjeszkedés során jutottak csak el a bazalthoz a mélyedésekből és kráterekből, amit már a köznép szállására fordíthattak. Csupán a legfőbb és legmagasabb épület, az Alapítók háza készült sárga kőzetből.

A férfi éppen az egyik világos épület felé tartott, a kórháznak is a szülőosztályára. Olyan megviselt, kifulladt, fáradt és sebesült állapotban esett be a középület fogadójába, hogy azt hitték, részleget tévesztett és a sebesült osztályra kellene inkább mennie. A súlyos osztályra csak akkor kerülhetne be, ha már vinnék és nem a saját lábán járna. Attól tartott, már várnak rá a népességszabályozó hivatal emberei, de még semmi gyanúsat nem észlelt vagy az alkalmazottak jól rejtették el előle a meglepetést, ami rá vár. Ráfért volna egy kevés szintetizált folyadék, hogy pótolja verejtékcseppekben távozott testnedvét, de eszébe sem jutott, inkább a felesége iránt érdeklődött.

– A második emelten, a jobb oldali harmadik sátorban találja – felelte a szolgálatban lévő nővér alaposan megspórolt kedvességgel.

– Köszönöm! – lihegte Alex még mindig a kifulladtságtól, bár gesztusa úgy hatott, mint egy hálás kutya kilógott nyelvű, szelíd szemű hálálkodása. Amellett ujjai közül elejtett egy, a zsebében talált rézpénzdarabot a pult mögé. A nő nem reagált, de a férfi tudta, hogy amint elmegy, megkeresi a pénzt, az egykor az Alapítók által öntetett fémdarabok az óta is kézről kézre járnak, újra és újra lehet találkozni velük, mint régi, jó ismerősökkel.

Most már nem rohant, csak sietősen lépkedett fel a lépcsőkön, nehogy felkeltse magára a figyelmet, noha egy örömapának el lehet nézni a hevességét.

— Elnézést! – mondta egy nővérnek, miután majdnem beléje rohant.

— Alex? – kérdezte vissza az asszony.

— Katrin? – ismerte fel a férfi. – Édesem, a Csillagok szerelmére, mit keresel te itt? – Szidta meg a feleségét a férj, miután ráismert az álöltözetbe bújt asszonyára. Találkozásuk úgy festett, mintha régi ismerősök látnák viszont egymást. – Mért nem fekszel a kórházi ágyban? Hová készültél?

Az apa meghagyta gyermekei anyjának magyarázkodását a függönyökből emelt kórteremhez vezető visszaútra. A rögtönzött szoba félhomályba borult, egyetlen lámpa világított harsány, élénk fénnyel, a sarokban álló inkubátor működését jelentő kijelzőé.

— Sajnálom! – tört fel az asszonyból a sírás könnyei kíséretében. – Fiad, van, kedvesem, akinek nagyobb szüksége van apára, mint anyára. Itt akartam hagyni a gyereket. Nem lett volna semmi baja. Átadták volna neked, hogy felneveld.

— Csak nem gondolod, hogy elfogadom ezt az áldozatot. Először anya kell a kicsinek. Jól bánnak veled?

— Igen. Belém tömnek minden féle ritka fémtablettát, főleg kalcium és foszfor helyettesítőket, hogy adjam át a fiunknak.

— Látod, gondodat viselik. Szükségük van rád. Ahogy az anyaméhet nem tudják pótolni, úgy az anyatejet sem. Ha elmennél, házamba rendelnének egy halálra ítélt idegen asszonyt, aki szintén vállalta a harmadik gyermeket.

— Hogyan jutottunk el idáig? Miért nem sikerült kezünkbe venni a sorsunk irányítását? Mi lesz most veled?

Hogyan tehetik ezt velünk? – kérdezte az asszony.

— Ahhoz, hogy átkelj az életen, meg kell fizetned az út árát a révésznek, akármi vagy akárki legyen is az, aki a kormányt foglya.

— Meddig irányíthatják még az életünket? Mások döntenek születésünkről szüleink helyett, idegenek állapítják meg, kivé és mivé legyünk, mikor haljunk meg. Te a legfőbb Alapító génjének leszármazottja vagy, a Vezér kapitányáé. Te mesélted. Ez semmit sem jelent?

Katrin férjének szeme felcsillant, de nem a koraszülöttek bölcsőjének kapcsológombja világító fénye verődött vissza tekintetében. Mintha parancsszót hallott volna meg felesége szavaiban. Támadt egy ötlete, de még csak reménysugár volt és nem nyújtott teljes megvilágosodást. Őrültség, de bejöhet, bár ugyanezt hitte előző tervéről is. Nem hitt abban, hogy ez a sors, Isten, vagy emberi kéz műve. Már semmiben sem hitt és bízott, csak önmagában. Elterelte gondolatait az ősi űrhajóról, próbálta nem felkavarni őket, hogy azok lecsillapodjanak az agytekervényeiben és azok mozgásától, súrlódásuk erejétől kikristályosodjanak. Majd akkor hozza fel őket, ha megtisztító folyamat véget ér.

— Nem volt más választásom, mint ahogy apának és az ő apjának. Őseim több száz emberöltőn át halásztak az űrben műholdakra és különböző szemétre, engem meg íróasztalhoz láncoltak. Gyermekeinknek sem lesz különb sorsa, mint ahogy én sem választhattam meg, minek tanuljak, mivel foglalkozzak. Amilyen mesterségből hiányt szenvednek, azzá tesznek.

Alex kibontotta magát a nő öleléséből, de karjaik még így is hidat alkottak egymás között. Felemelte a nő fejét és mélyen a szemeibe nézett, hogy az lássa őt a könnyfátyla mögül.

— Mire felnő, addigra visszatérek, hogy legyen kire felnéznie. Amíg ki nem találom, hogyan, addig bujdosnom kell.

— Hol, hová? – felesége egyszerre két kérdést szegezett neki, mint egy duplacsövű fegyvert. – A Tycho vagy a Kopernikusz kráterekben? Itt, az Imbirium medencéjében nincs helyed, megpróbálhatnád a Nektár völgyét. Ott nem járt senki a legutóbbi meteoreső óta már pár évszázada.

— Nem tudom, még nem találtam ki, de ha a Föld egykori holdi szeméttelepén is kell élnem, visszajövök, és még látjuk egymást. Ha nem találnak rám és végeznek velem hamarabb.

— Talán addigra megüresedik egy szülői hely és kegyelmet kapsz. Akkor néha, titokban láthatnánk egymást. Ölni is képes vagyok érte, hogy hamarabb jöjjön el az az idő.

Talán a férfi kimerültsége húzta le őket az ágy szélére, de a lényeg az, hogy egy hullámhosszon voltak és szinte egyszerre ültek le a kemény fekhelyre.

— Ne tégy ostobaságokat, ne keress! Tartsd össze a családot és várd az érkezésemet. Jobb, ha nem tudsz hollétemről, így nem árulhatsz el akaratlanul. Soha se felejtsd el, hogy szeretlek téged a gyerekekkel együtt. Csókolom Annát, és kívánom, hogy legyen boldog. Nem lehetek ott, amikor összeiratkozik a férjével, de kívánom, hogy legyen boldog. Dávidot ölelem, üzenem neki, hogy hozzon asszonyt a házhoz, miután húga elkerül otthonról. Fenn kell tartani a négyes számot, hogy senki se töltse be a helyemet, amíg meg nem dőlnek az idióta törvényeink, gyermekeink még talán megérik a szabad választás jogát.

A feleség könnyekkel sózta meg férje utolsó szavait, mielőtt lenyelte volna őket. Hosszú időbe telt, mire lenyomta sírását a torkán és újra szavakhoz jutott. Addigra már mind a ketten gyermekük felett álltak. A kisfiú ébren volt és hátán feküdve apró kezeivel és lábaival a levegőben hadonászott, mint egy felborult teknősbéka. Mosolygott szüleinek látványától, bár inkább csak érezhette, a szeretetüket, mintsem látta volna rajtuk, még pár órás csecsemőként aligha fogta fel a külvilágot, csak szemlélte azt. Úgy tűnt, az idő megállt, de a férfi tudta, ez csak az önmaguk alkotta illúzió, önámítás az időnyerésre. Ő volt az erősebb és neki sikerült kiszakadnia először a varázsból. Úgy döntött, feleségét nem rántja magával a valóságba. Elengedte a kezét és búcsúcsók nélkül surrant ki a teremből a mihamarabbi viszontlátás reményében.

Az asszony végül mégiscsak felébredt éber álmából. Gyermekeinek apja már nem volt mellette, de a folyosóról beszűrődő kiáltozás az ő nyomairól árulkodott. Katrin a függönyökhöz szaladt és kidugta köztük a fejét a hangok irányába fordítva. Két feketébe öltözött férfi hátát látta, akik az emberi torlaszok elhárításával voltak elfoglalva, amiket Alex elébük vetett. Felesége még egy másodpercre elkapta a tekintetét egy fájdalmas búcsúpillantás erejéig a Végrehajtók magas és széles vállai felett, aztán elveszítette őt a sarokfordulónál, talán örökre.

A menekülő Alex lefelé gyorsabban szelte a lépcsőfokokat, mint felfelé jövet, képes volt egyszerre hármat-négyet átugrani. Aznapi versenyének köszönhette jó formáját. Már rég túllépte a fáradtság és kimerültség tetőpontját, amikor kirobbant a kórházajtón, akár egy időzített bomba. Attól a pillanattól fogva teste már semmire sem válaszolt. Egyéb érzékei sem működtek, nem tudta, követik-e még, figyelmen kívül hagyta a szembe jövő embereket, akik a munkahelyeikről vonultak hazafelé. Utolérte őket társaik váltása a Zöldházban, ahol nevelték a több évezredes kertet, aminek növényeit a Föld pusztulásakor megmentettek. Az ember óriási árat fizetett azért, hogy megértse a növényeket. Azon kívül, hogy az erre a feladatra gondozzák az időnként növekedésükben metszéssel megállított fákat. A növények nem nőhették túl a helyüket, az erőteret, ami védte, nem lehetett tágítani. A munkások önmagukban szolgáltak széndioxiddal a zöld tüdőknek, amik cserébe oxigént termeltek, amit aztán kivezettek a nagyobb burok alá, a tömbházakba és egyéb épületekbe.

Az ürülékfelhalmozó a levegőgyár közelében volt, hogy ne kelljen messziről szállítani a talajnak szánt trágyát, ami már rég kimerült volna nélküle. Noha Alex csak alig kivehetően látta ezt az üzemet, a bűzét messziről érezte. Nem a legkellemesebb munkahelyek egyike, volt idő, hogy örült is neki, hogy már születésekor nem eleve oda szánták. Amikor arra gondolt, hogy újszülöttjét talán ide irányítják, a szíve is összefacsarodott. Annyi haszon azonban volt az orrot és szemet szintén facsaró illatból, hogy legalább segítette a tájékozódásban a Földről visszaverődő halvány napfénynél. Túl sokat, még tizenkét napot kellene várnia a napfényre, ha nyugodtan akarná megtenni az előtte álló utat, de nem volt annyi ideje. A külváros veszélyes volt, de a sötétség a kezére is játszott.

A férfi végső célja a szemétfeldolgozó volt, ahová automata pilótaként vitte az agya. A felesége nem is gondolta, hogy ötletet adott neki a menekülésre a régmúltú űrhajó nevének említésére. Az emberek többsége elfelejtette az egykori szemétszállítót, ami valaha a kihalástól mentette meg őket. Jármű utolsó útja a MIR űrközpont bevontatása volt pár ezer évvel ezelőtt, aztán őt is szétszedték és darabjait felhasználták vagy újrahasznosították. Kivéve a mentőkapszuláit. Alex felfigyelt rá a katonai papírok tologatása közben, hogy egykor egy tanácsos egérutat csinált egy ügyes törvénymódosítással. Szerencsére nem bukott le üzérkedéseivel, így nem kellett használnia a kiskapuját, de még a katonaság költségvetésén keresztül is nyomon lehet követni, hogy egy őr fizetése mindig félremegy az űrgálya roncsaiban szándékosan felejtett mentőcsónak őrzésére.

Az említett őr épp látótávolba került, amikor Alex azon gondolkodott, hogyan kerülje meg. Halkan nesztelenül nemigen sikerült volna a szeméthegyek tetején bukdácsolva. Megpróbálta pozícióját és munkahelyi tudását latba vetni, amikor a katona rászólt:

— Állj, ki vagy?

— Pihenj, közkatona! – szólt rá Alex fegyelmezetten, ahogyan azt a hadsereg minden tagjára kötelező pár hetes kiképzőtáborban hallotta és tapasztalta meg a saját bőrén. – Roger őrmester vagyok, terepszemlére jöttem – vágott ki Alex egy ismerős, jól csengő nevet.

A közlegény az ismerős név hallatára levette kezét a kevés, Földről megmaradt fegyverről. Tudta az előírást, csak végszükség esetén használhatja a töltényeket, amik az életénél is többet érnek.

— Igenis – vágta magát haptákba a fiatalember. – Azonban engedje megkérdeznem a jelszót.

— A fenébe! – káromkodta el magát a káplán.

— Nem ez a jelszó! – figyelmeztette az őrséget ellátó katona egyelőre még csak szavakban. Ide-oda himbálta a kezeit, vészes közelben övére szíjazott fegyvertáskájához. Közben Alex is kikerült az árnyékból és a földfény újra rávetődött. Elég közel került a közlegényhez, hogy az meglássa és sportruhájából rájöjjön, hogy nem tiszttel van dolga.

— Tudom! – felelte rá a másik és egy gyors és erős ütéssel leterítette a katonát.

A bejutás nem egészen úgy ment, ahogy tervezte, de stratégiája elég volt ahhoz, hogy megelőzze a katonát fegyverének használata előtt. Túl volt a nehezén. A vezér fémváza messziről látható volt, noha félig krátervölgyben feküdt. Nem volt világos, hogy helyszűke miatt, vagy szándékos rejtegetés céljából volt magasan ráömlesztve sok rakás kacat. Alex úgy vetette bele magát a hajó szeméttel megtömött belsejébe, mintha tengerbe dobta volna magát fejjel előre. Remélte, nem fúl meg odalent, mindenesetre mély levegőt vett, a szeméttenger nem fogja felszínre hozni miatta.

Hosszú ideig ásta magát lefelé, hol béka, hol kutyaúszásra hasonlító karmozdulatokkal, míg keménybe nem ütközött. Bele telt pár másodpercbe, mire megtalálta az mentőcsónak dokkjának, a nyomáskiegyenlítő fülkéhez vezető csapóajtaját a farokban, aminek fémpikkelyeit még nem rágták le fémhiány miatt az újrahasznosító munkásai. Aki nem kereste szánt szándékkal, az nem is talált volna rá magától a szeméthegy alatt. A titokról kevesen tudtak, csupán pár avatatlan kéz, ami pár régi tervrajzra tévedt, mint a férfié. Levegő annyi volt a fülkében, amennyi beérkezett szökni az ajtó nyílásakor és az utána omló szemétszűrőn keresztül. Alex megpillantott egy csapot, aminek kék színe az élettel asszociálódott benne. Igaza volt, halk sziszegés hangja csapta meg a fülét. Kereste a hang forrását és addig forgatta a fejét, míg meg nem lelte a kék oxigénballont, ami hangjához illően egy nagy hassal emésztő kövér, kígyóra hasonlított. A piros gomb már kissé óva intette. Játszadoztak már mások hasonló csecsebecsékkel és egy egész bolygót tettek tönkre vele. Mást viszont nem látott, úgy tűnt, a primitív szerkezetnek még csak kormánya sincs az irányításra. Mint egy kényelmes katapult, csak kidobni a terhét az űrbe.

„Ha már ennyit kockáztattam – gondolta a férfi –, miért is adnám fel most. Amúgy sincs visszaút. Nem hiszem, hogy meg bírnám mozdítani a kabinajtóra nehezedő szemét súlyát.”

Azzal megnyomta a piros gombot. Két hangos reccsenést hallott a kis hajó orrából majd hátuljától. Éppen azon törte a fejét, hova tovább, még ha meg is találta a kioldógombot, az nem ejti tovább a talajtól, de tévedett. Valaki már kigondolta az egészet és ő ellopta a találmányát. Az alsó csapóajtaja hangosabb volt, mint a fékpofák összetörésének zaja. Először egy csomó szemét hullott alá az egykori vulkán torkába, ami évmilliárdokkal ezelőtt köphette ki gyomra tartalmát és üríthetett a másik végén egyszerre rendkívüli rosszullétben. Kráternyílásai elől-hátul nyitva maradtak dolga végeztével végső nyughelyet szolgáltatva a Vezérnek. Alex fémkoporsója csak lassan indult el, inkább siklott, majd gyorsabbra vette a sebességet a földinél hatszorta kisebb gravitációban. A gyengébb bolygó elengedte a nehéz sújt és a megsebzett, de még mindig erősebb vonzóerejű planéta magához húzta Alexet, noha a férfi megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy irányítsák. Ígérete teljesítését későbbre kellett halasztania, eszmélete visszanyerése utánra.

Tízezer... évvel időszámításunk után (10ky AC) - Szökőév

Szökőév

Az Író ezúttal nem gyengeségből görnyed az asztal felé, abból pár nap alatt felépült. A megvilágítás gyengébb a szokottnál. Ura felszólítására felolvasta neki mindazt, amit eddig leírt. A felolvasás végeztével az Író elé több száz egymásra pakolt bőrréteg tornyosult fel. A mennyezetről kis réseken át szűrődik be a fény, amiket az Úr parancsára ütöttek és új találmányával, üvegdarabokkal tömtek be. A legjobban Négykézláb dolgozott, aki egy majom ügyességével mászta meg a falakat és himbálódzott a mennyezeten hol jobbra, hol balra, néha meg maga elé sújtva fahusángjával, hogy léket üssön a terem betonburkolatán. A hatalmas blokkok nemigen engedtek volna, így az őket összeragasztó megszáradt vérből és homokból kevert keveréket kellett ügyesen megcéloznia.

„Egykor letűnt felhőkarcolók kicsiny másai.” – gondolja az Úr, amint elnézi az Írót az elébe tornyosuló bőrhalmaz sokemeletes építményeket. Betonkádjából mindent jól lát, kivéve az írnokot az irományai mögött. A Fővé előlépett szolga beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nemcsak hűen adja vissza az elbeszélt történetet, de különböző hasonlatokkal színesíti meg a hideg eseményeket.

A gondolatban hallt szavak hatására az Úr önkéntelenül felemel egy marék havat a lábai közül és végigdörzsöli a vállain. A hideg hab szétmorzsolódik a bőrén, darabjai végiggördülnek a mellkasán, de mire a hasához érnek meleg vízcseppekké alakulnak át. A kemény hab lassan hólévé olvad és cseppfolyós formában utat talál magának a gyéren szigetelt kádból. A fagy fogságból szabaduló molekulák a padló rései közt próbálnak egérutat nyerni, de végül egy lefolyó tölcsérszájának esnek áldozatul. Hosszú nyakon zuhannak alá egészen a Sötétverembe, ahol a legalacsonyabb rangú szolgák élnek. Mindig örülnek, ha az Uruk fürdőzik, akkor kapnak egy kis folyadékot a megalvadt véren kívül, ami általában maradékként jut nekik.

— Hogyan haladsz az új tanítványaiddal – szakítja meg a felolvasást követő hosszú csendet az Úr.

Az Író inkább a szemeivel szólal meg, mint az ajkaival, az utóbbiak mozgása nem látszik az írások mögül, csak szemeivel pislog a réseken át.

— Köszönöm, jól, Felség! – feleli a megszólított. – Mióta Őfelsége megszelídíttette a fényt, azóta sokkal jobban haladunk előre. Az embereim jelenleg a házi feladataikat végzik a cellájukban emberi zsír táplálta fáklyák nélkül.

— Hányan vannak?

— Legalább egy tucat – válaszol a kérdésre a kérdező.

„Remélem, fele olyan jók lesznek, mint a mesterük – gondolja a vár ura. – Kevés Nyitott Szeműt találni a mai időkben, főleg, olyat, aki túléli a Vágást”.

Az Úr beleremeg a művelet gondolatába. Eszébe jut az idő, amikor magtalanították, hogy szabályozzák a születéseket. Viszont az áldozatok formálják az embert. Az egy halála is nemes célt szolgál. Semmi nem vész kárba, sem bőr, sem hús, vagy csont, annál inkább a vér és háj.

— Magod még többet és jobbakat hozhat az uralomnak.

— Engem csak az érdekel, hogyan tehetek az Uram kedvére – mentegetőzik az Író férfiúi kötelezettsége alól.

— Ha ez valóban így van – próbálja kiforgatni az Uralkodó a férfi szavait –, akkor abban lelném örömöm, ha nőt vennél magadhoz. Egy jó szolga mindig tudja, hogy hol a helye és mi a kötelessége. Azt akarod, hogy megparancsoljam neked a párzást, mint a szolgálóimnak vagy a katonáimnak? Tán csak nem engem akarsz meghágni?

Az Író egy ideig hallgatott, mint aki nem tudja, a két kérdés közül, végül kifogást talált a felelet helyett.

— Egy asszonyt meg kell védeni más férfiaktól, mivel nekünk nincsenek törvényeink, hogy az oldalunkra álljanak. Én nem vagyok harcra termett. Egy gyereket etetni kell, és én magam is csak nem elvéreztem tehetetlenségemben. Hogy tudnék gondját viselni egy családnak, amikor magamra sem tudok?

— Nagyon is tévedsz. A te erőd az eszed kell, hogy legyen és a nyelved. Ideje lenne már visszaöklendezned a szavakat, amiket tőlem kaptál. Vannak törvényeink, ez esetben a fennmaradás törvénye. Kiheréltetlek, ha nem nemzel utódot! Te ültetheted el az Írók családfáját, és a fiadnak utóneve is lehetne, hogy megkülönböztesse apjától, akinek előnevét büszkén köszönheti és viselheti.

— Mindez jól hangzik, de …– akadékoskodik tovább az írástudó.

— Semmi de, hanem úgy lesz, amint akarom, vagy kénytelen leszek új kulturális minisztert kitanítani és elhiheted, megteszem. Terveimnek mindig megvan a miértje és a célja. Ki fogom találni, hogyan érjem el, amit akarok. Most pedig elég volt a vitából, hord el magad! – kiált az Úr a firkászra.

Az ember önként mond le arról, amitől uralkodóját megfosztották egykor. Ez hát a híres szabad választás joga, az emberiség ajándéka, amit ő előző otthonában hiányolt. Hű szolgája talán megérti egyszer, ha elmeséli neki a személyes életét. Nem mindig volt ő Úr. Csak az új világban. Csupán azért ripakodik rá az Íróra, hogy elterelje a figyelmét a múltjáról. Talán legközelebb megérteti vele. Most azonban a Főkkel van dolga.

— De Uram – védekezik az írástudó férfi. – Be kell várnom a Főtanácsot. Kegyelmed révén én is a tagja vagyok.

Az Úr keserű szőlőként ízleli meg korábbi döntése gyümölcsét. Rá kell jönnie, hogy ő is csak gyenge ember, annak ellenér, hogy bálványként próbálja beállítani magát. Ez iránti célja nem önimádásból fakad. Pusztán vissza akarja adni az embernek a magába vetett hitét és az istenek elvetését.

Az Úr azon kapja rajta magát, hogy indulata hevében magáról megfeledkezve meztelenül áll fel a kádból. Elhagyta a hidegvére, mint a vízzé olvadt hó a hideg, kemény betonkoporsót. Felkavarta a múlt és szegény barátját próbálta leforrázni a dühével.

Ebben a korban senki sem csodálkozik az ádámkosztümön, hiszen csak kevesen engedhetik meg maguknak a felső viseletet. A kevésbé, vagy egyáltalán nem fontos emberek csupaszon járnak. A szolgáló, aki az Úr tapsolására elősiet a fekete ruhaneműt nem magán, hanem a karjaiban hozza be. A nő parancsolója mögé áll és hátulról ráveti a palástot, ami nem más, mint egy aprólékosan, bokától a feje nyakáig megnyúzott ember bőre. A hám nem tartalmaz varrást, csak egy, a mellkas és has menti hosszú vágást, amit egy másik keresztez az ágyékrész felett. Az Úr magára ölti a szokatlan anyagú frakkot, a puha, lapos lábakat a háta mögé veti, amik a földet súrolják, míg a karok vállaival párhuzamosan fityegnek. Kiegyenesedik, és kissé összébb húzza a két mellkasi bőrt.

Az Író sem marad veszteg a helyén. Míg Ura öltözik, ő segít a Kétfejűnek kihordani a bőriratokat. A szóvető első főtanácsosi döntése az volt, hogy a mutáns leváltsa posztjáról a két melléje helyezett katonát. Közvetetten az Urának köszönheti az életét, közvetlenül a Kétfejűnek. Amellett a mutáns jó társaság és sokat beszél. Gyakran megnevetteti új gazdáját, ahogy testvérével vitatkozik. Természete remekül kiegyensúlyozza az Író érzelmes, depresszióra hajlamos hangulatát. Most azonban a főtanács új főjének meg kell válnia négyfülű társától.

A testőr távozó alakja eloszlik a folyosó sötétjében aztán mintha megsokszorozódna volna, több más kel ki belőle. A Fők mindannyian fekete bőrű, terepedzett férfiak, jóformán egyforma bőrruhába burkolva. Csupán egy-két tárgy különbözteti meg őket. Az Író felismeri néhányukat. Többekkel találkozott a nemrég rendezett lakomán. Négykarút nem lehet senki mással összetéveszteni. Talán ha nem egyenesedik ki, ma póknak neveznék. A hadsereg kapitányát azon kívül még néhány féreg páncéldarab is fedi, mint megkopaszodott vén fát imitt-amott a kéreg. Egyedül ő visel fegyvert, egy törött, kiélezett csontkést.

A kincstárnok sokkal jobban ad a külsejére, ami abban nyilvánul meg, hogy a bőrdarabok, amiből a ruháit összetoldták, szebben van összevarrva, kevésbé látszanak a hézagok vagy a lyukak a darabok közt, vonásai rendezettebbek. A két Főt az építészek mestere és a mészárosok vezetője követi.

Utánuk egy idegen, az Író számára ismeretlen alak lép be. Semmivel sem jellegzetesebb, kivéve a szemein végighúzódó ronda, mély sebet. Valaki igen csak ügyetlen kézzel ajándékozta meg a látással. Akiket ma találnak a föld alatt, azokon már sokkal finomabb vágással bontják fel az egykor leragadt, fölöslegessé vált látószerveket. Azon kívül bőre nincs eléggé megedzve a nap tüzére. A hámréteg pórusaiból pára szökik fel, több helyen felrepedezik a gyenge védőréteg, amin alvadt vér szárad. Látszott rajta, hogy frissen, az út alatt égett le. Bőrszíne inkább méreg-vörös, mint barna vagy fekete. Azt mondják, jutnak az Író eszébe a pletykák, amikkel a Kétfejű szórakoztatja az Írót néhanapján, hogy az odalent élők ilyen világosak. A Holdra-nézőkről meg egyenesen azt rebesgetik, hogy hófehérek. Ám az Író nem sokat ad az ilyen esti mesékre. Ő a tényeknek hisz és a látásának, amivel megajándékozta az Úr, akiről azt regélik, hogy egykor szintén fehér volt. Ezt is csak akkor fogja elhinni, ha maga az Ura szájából hallja, hogy papírra vesse és megörökítse az utókornak.

Úgy látszik, hogy egy történet azonban mindeddig elkerüli a füleit, hiszen rajta kívül senki sem csodálkozik, hogy az Uralkodó miért fürdeti a világosabb bőrű férfit több figyelemben, vagy talán mindazok, akik többet járják vele a világot, már megszokták az Úr és a sebhelyes szemű kapcsolatát. Az író épp azon töpreng, hogy legközelebb ő is elkíséri a gazdáját, és ha túléli a kalandot, el sem fogja hagyni, mint egy hűséges kutya, csakhogy minél többet feljegyezhessen róla nem csak elbeszéléseiből, de az első sorból látottak és hallottak alapján.

Míg az Úr a többieknek csak biccent vagy int, a világosabb bőrű ismerőse láttán feláll a Hideg Trónról és köszöntéssel méltatja, nem törődve azzal, hogy a széke kihűl, és újra fel kellesz melegítenie. A két férfi megöleli egymást. Eddig még nem volt tapasztalható, hogy valaki kezet emelt volna az Urra. Ez a gesztus is csak egy újabb kiváltság lehet.

— Köszöntelek, Kutató! – köszönti a méltóság. – Mi újság odalent, a Pokolban?

— Azon kívül, hogy nem létezik, semmi – feleli amaz.

— Helyes beszéd! – dicséri meg az Úr eszmetársát. – Sajnálom, hogy ide kellet hívnom téged. Tudom, mennyire nem szereted a fenti világot, de szükségem van a jelentésedre a tanács előtt, amit nem vihetek el hozzád, mert a fele valószínűleg elpusztulna az út során.

— Én sem adtam volna sok homokszemet az életednek első találkozásunkkor – emlékszik vissza a földalatti. – Nem tudhatod, kiben mi lakozik.

— Majdnem olyan bölcs vagy, mint én. Itt lenne mellettem a helyed, a Körvárban.

— Barátaidat tartsd távol, ellenségeidet engedd közel magadhoz.

— Na, te aztán rengeteget olvashatsz odalent. Jó, hogy van annyi lángod.

— Igen, a lávából, amit találtunk. Viszont én csak bölcs vagyok, de nem okos, mint a Tanultjaid. Azonban hoztam nekik pár papírdarabot, amit egy hosszú házban találtunk. Nem sok minden, egyelőre, csak számok, de legalább azok vetését gyakorolhatják.

— Te voltál az első tanítványom és tanulóidőd árát megfizetted.

— Igen, viszont méltónak és kielégítőnek találom a szolgálataimért kapott jutalmat. Kegyes vagy uram, de a nőm még nagyobb ajándékkal jutalmaz meg hamarosan. Egy gyermekkel, az előző elvesztéséért.

— Hála legyen nektek a kitartásotokért! – magasztalja fel a férfit az Úr annak asszonyával együtt a messzi távolba. Reméli, hangjából kivehetetlen a bűnbánat hangja, hiszen barátja miatta vesztette el első szülött gyermekét. Ám egy Uralkodónak erősnek kell lennie még a barátai előtt is, akiknek talán egyszer nagyobb szükségük lesz az erősségére. – Legutóbbi látogatásom óta nem is olyan sok homokszemet pergettek le az Időmérők, és még sem tettél említést az örömhírről.

— A megrovást elfogadom, hogy a dicséretet jobban értékelhessem – alázkodik meg a bányász. Pirultsága elbúj a Nap hatása mögött, és azt kívánja, bárcsak házáig süllyedhetne a föld alá.

— Örülök nektek. Nektek legalább nem kell parancsba adnom, hogy nemzetek, utánpótlás végett. Ti magatok vagytok a sorsotok irányítói és nem valami harmadik teremtménye.

— Ha fiam lesz, hűséggel fog szolgálni téged, és ha lányom, hát ő is szaporítja majd a létszámunkat – ajánlja fel a föld alatt lakó.

— Úgy legyen, hű emberem. Most pedig foglalj helyet! Később majd beszélnünk.

— Igen, az fontos lenne. Hírvivőt küldtem hozzád, de úgy tűnik, megelőztem őt, és ez nem az első alkalom, hogy embert vesztek el. Ez aggodalommal tölt el. Csak tudnám, kinek a seggét melegítik a bőreik a kézírásommal. Az áruló köztünk van, a kevés Tanult között.

— Tudok egy biztonságos helyett, ahol a vakolatba nem keveredtek fülek az építéskor – tesz erre célzást az Úr.

A Kutató bólint és némán, további szavak jogára kapott ígérettel a tarsolyában a helyére távozik. Mialatt beszélgetett egymással a két barát, elhaladt pár ember mellettük a helye felé a betonasztalokhoz, különböző mesterségek képviselői, mint például a kereskedőké, aki mindenféle talált dologgal akasztgatta ki magát, felfújva a jelentőségét. A bányák felügyelőjének nagyobb hatalom, több ember és még attól is nagyobb értékek állnak a birtokában, még sem kérkedik velük. Ezért is megbízható, mert ott, ahol él, sok hasznát nem veszi a régi korok holmiinak, akár egy kintről betért vadember, aki számára az arany és az ezüst nem jelent többet a homoknál a pusztaságban, ameddig a szem ellát.

A sort a Körvár új őrségkapitánya zárja, akit viszont kevésbé jellemez kifinomult viselet, mondhatni, enyhe ízlésficamban szenved. Bőrruhája szedett-vedett, koszos és szakadt. Szemmel láthatóan kicsi is rá, nem mintha kihízta volna, hanem csupán nem volt elég kavicsa, csak annyi, ahány darabból áll össze. Helyfoglalása némi zúgolódást vált ki az emberek között, talán azért, mert amikor leül a pad végére, ketten majdnem leesnek a másik oldalon.

A tanácsosok és egyéb képviselők hangoskodásukat hatalmas döngetés szakítja félbe. Az égzengés a Hideg Trón felől jön, ahol az Uralkodó egyedül ül, senkivel sem osztozott a hatalmon, sem uralkodónővel, sem örökössel. Magányosságát egy újabb játékszerrel üti el. A hosszú, rozsdavérébe száradt rúd, ami valószínűleg a szék magas hátlapja mögé volt elrejtve, még mindig rezeg az Úr kezében miután az a betonpódiumra sújtott vele. A tanács tagjaiban még a mutáns, radioaktív, folyton fortyogó vérük is meghűlni látszik. Nem mintha sokat érne az élet a világban, de mégis csak mindegyik egy mű, ami kár, ha befejezetlen ér véget. Emlékeznek a legutóbbi lakomára, és arra, hogyan végezte a legutóbbi őrségparancsnok. Aki nem volt jelen, az is ismerte hallomásból a történteket, amihez az új csillogó találmány megjelenését fűzik. Az Úr szeret meglepetéseket okozni, amik miatt bálványozzák, tisztelik és tartanak tőle. A régi hitük szerint csodákat hoz, viszont a férfi tudja, hogy azok nem léteznek, csak trükkök, amik a váratlanság erejéből táplálkoznak. A föld életben maradt vad népének mindeddig csak egy csodát hozott előző, hamis istenük, ami nem volt más, ha egy gyerek nagy nehezen életben marad. Ennél ő többre képes, olyasmire, amit hosszú időn át emlegetni fognak, mint azt is, hogy erről az ülésről is sokat fognak beszélni, megerősítve hírét és a hatalmát a szedett-vedett barbár, vad nép közt, amit összeszed a pusztában. Most azonban rajta a sor.

— Legyetek üdvözölve, Emberek! – folytatja tovább a dörgést az Úr, miután felhangolta magát a rúdjától. – Hadd mutassam be új barátomat. A neve Acél. – szabad kezével a másikban tartott tárgy felé mutat. – Ígérem, még sokakkal megismertetem, ha nem az egész Új világgal. Maga a megtestesült tömör erő, az enyémet is megsokszorozza.

Azzal hogy bebizonyítsa szavait, két marokra kapja a rudat és az egyik betonasztalra sújt vele, amiből lepattan egy darab. Az anyag visszaüt, de az Úr megveti a lábait, egy lépést sem hátrál, inkább magába engedi és végigvezeti a testén az ellenállási erőt.

Az emberek eddig ismert fegyverei, a kövek, csontok és a botok nem lettek volna képesek ilyen pusztításra, inkább megtörnének, mintsem ellenálljanak az erősebbnek. A nagy csattanást még hangosabb felkiáltás folytatja. Egyesek megbabonázva menekülnének, ha nem szorulnának be a többiek közé a sűrűn ellepett lócákon. Akadtak, akiknek tetszett, többek között a Négykarúnak, az őrség parancsnoknak és nem utolsó sorban a kereskedők képviselőjének.

— Hajdan éltek királyok – folytatja lihegve az Úr, miközben újra elfoglalja helyét a Hideg Trónon –, akiknek jogaruk volt. Íme, az enyém, csak nem nemesfémből, hanem acélból, amiről a nevét is kapja. Új idő köszönt ránk, a Fém Éve. Első rendelkezésem, hogy az Időmérők húzzák át az eddigi rovásjeleiket és kezdjenek bele újra a homokszemek pergetésébe és a percek, órák, napok számlálásába. Az újév hamarabb köszöntött be.

Az Írónak ideje sincs bármiképpen reagálni, mivel mindeddig csak sebesen jegyzetelt. Úgy érzi, a szokottnál is jobban forr a vére és élvezi az események eme gyors megörökítésének kihívását, ízét úgy majszolja a ajkai között, mint az Ura visszaismételt szavait a szájában gyors ajakmozgatással kísérve. Ha így megy tovább, szava sem lehet a tanácsban, gondolja, csak a másoké. Ezúttal a Kutató beszédét boncolja szét, eleinte betűkre, majd szavakra, aztán mondatokra.

— A felfedezésemre váratlanul tettem szert, amikor rám és az embereimre omlott egy öreg, repedésráncos épület, aminek a kiásásával foglalkoztunk. Rosszabb állapotban volt, mint az eddigiek, amivel találkoztam, nem sokon múlott, hogy otthagytuk a bőrünket.

— Az bizony nagy kár lett volna – vág közbe a kereskedő kedvenc portékájáról hallva. A félelem már eleresztette a torkát.

A vakondként élő férfi úgy tesz, mintha rá se rántana a megjegyzésre, de szemgolyója szokatlan ívben kifordul gödreiből, ameddig a túlzásba vitt vágás engedte. A Mészáros erre a jelenésre biztosan azt mondaná, hogy barbár munka.

— Az épület porrá omlott, nem úgy, mint az eddigiek, amikből ki tudtunk menteni néhány beton lapot és oszlopot, amiből ez a vár is épült. A tartóelemekből valóságos kavicszápor zúdult ránk.

Mondandója alatt a Kutató tovább fürkészi a kereskedőt, aki összekulcsolt kezekkel a régi isten mennye felé tekintget, mohóságát viszont jobban türtőzteti, mint a kincstáros, aki felkiált.

— És hol van a kincs?

— Biztonságban – csillapítja le a bányászok vezetője.

— Miért nem itt? – a kavicskezelő. – Tudod, mennyire kiapadt a tárolónk.

— Nem, de majd ha urad engedélyt ad rá neked, elmondod. – vág közbe a trónon ülő hármadik személyben önmagáról. – A lényeg, hogy ezen túl nem csak a tengerfenékről hozhatunk fel nagy kínnal és keservvel fizetőeszközt, hanem bányászhatjuk is. Folytasd, barátom!

A hosszúszemű férfi kezdi unni, a folytonos közbevágásokat, de engedelmeskedik.

— Nemcsak kavicsok, de valami más is belevegyült a ház halálsikolyába. A hang éles volt és fülsiketítő. Amikor kimásztunk a romok alól, a látvány olyan volt, mintha egy óriási sündisznó – bár még olyan mutálódott állattal nem találkoztam még – vetette volna ránk magát, hátából kiálltak ezek a hosszú és nehéz acélrudak. A rudak értékesnek tűntek, hát begyűjtöttük őket.

— De még mennyire azok – erősíti meg az Uralkodó. – Most azt mond el, mi történt akkor, amikor legutóbb nálad jártam.

— Épp együtt sétáltunk, terepszemlét tartottunk az Urammal, és úgy tűnt, eltévedtünk, ismeretlen utakra és mélységekbe kerültünk. Melegség vett erőt rajtunk majd földfelszíni forróság. Vörös izzású fényt pillantottunk meg és felé vettük az utat. Addigra mind a ketten ledobáltuk a ruháinkat, annyira égett rajtunk, mígnem meg nem pillantottuk a tűzfolyót.

— Tűzfolyót, tűzfolyót – ismétlik többen is a teremben, hogy megjegyezzék az új szót.

— Másképpen láva – helyesbít a király, bár látja a bárgyú képeken, hogy az embereknek ez a múltbéli szó sem dereng fel az emlékezetükben vagy az elméjük sötét, talán harminc ezredik pokoli bugyrában. Néha neki is nehezére esik rég elveszett tárgyakat azokkal a szavakkal azonosítani, amiket szülőbolygóján a fennmaradt könyvekből olvasott ki.

— Én futni akartam tőle, taszított a látványa és az ereje, de a ti bátor uratok odamerészkedett az izzó, lángoló parthoz és a magával sétatámaszként hozott acélt belemerítette.

— A mélységét akartam tudni – folytatja az Úr –, amikor belemártottam rudat, forróság ömlött végig rajta és folyatódott a karomban. El akartam szakítani magamat tőle, de az hozzám ragadt. Csupán azt értem el vele, hogy kirántottam a hömpölygő forróságból. Amikor felemeltem, a vége izzott, mint egy fáklya és szikrákat szórt, mintha ezernyi óriási repülő rovart égetett volna meg. Ekkor a földre csaptam vele, hogy lerázzam magamról, mire az meghajlott. Így jöttem rá a megmunkálására.

— Most már több, a legedzettebb emberem tanulmányozza az acél formálását. Így is hasznos jószág, de megszelídítve még több jót hozhat nekünk.

— Vagy rosszat – emeli fel ekkor a Mészáros a hangját. – Mindannyian láthattátok a pusztítását. Hát ezért gyűjtöttél össze minket, hogy újra megfélemlíts bennünket, Ó Uram! – teszi hozzá végül alázatosan, emlékeztetve magát a pozíciójára a hatalom létráján.

— Te osztod a legkönnyebben a halált, és fenyegetéssel mersz vádolni – kel ki önmagából és trónjából az Úr.

— Én nem játszom az étellel – vágja rá frappánsan a tanácstag. – Ezzel a hideg és kemény dologgal nem etethetem meg a családom.

— De könnyebben megszerezheted vele a betevőt.

— Két csontkésemnél nincs élesebb a világon – perlekedik a nagy testű és nyelvű Mészáros mester.

— Bebizonyítom neked, hogy van. Már az üveg, amit legutóbbi utamról hoztam, élesebbnek bizonyult, de törékenyebbnek a kezedben. Te leszel az első, aki acélpengét kap majd tőlem szócsatánkban tanúsított bátorságod jutalmaként. Ha addig nem játszod el a kegyemet, talán nem az oldaladba kapod majd.

— Hasztalan a Vonalunk, amit határaink köré húzunk a Hideg Lapokból – áll fel szólásra a Mérnök, talán az előbbi példáján felbátorodva azt reméli, ő is jutalmat kap. – Van ellenszer a védelmünkre – ujjával a megcsonkított betonasztalra mutatott. Inkább terjesztenünk kellene Körvár falait, hogy még több ember találhasson mögötte békére.

— Addig nem, amíg a mi kezünkben van, és ha ki is esik belőle, kitalálunk valami mást. Ez a mi, az emberek erőssége. Az eszköz mit sem ér használója nélkül, mint ahogyan a védelem sem hiábavaló, mögötte nyugodtabb az ember és biztosabban alszik, ha tudja, hogy a távolból vigyáznak rá, és nem a saját hátával támassza a falakat. Megosztjuk erőnket a munkánkon, hogy aztán hatásosabbak legyünk. A Vonalhoz annyi betontömböt vonszolunk, amennyit csak máshol nélkülözni tudunk. Van még kérdés?

— Mennyit ér az acél? – érdeklődik a kereskedő.

— Egy zsák kavics megfelel neked? Vagy legyen inkább egy emberélet.

— Nagyon is – dörzsöli a tenyerét a mohó ember.

— Még sok mindenről számolhatok be – folytatja a kincsek őrzője. Kézzel fogható ellenségeskedés érződik a két egymás után szólaló férfi közt. Az egyik gyűjtöget, míg a másik herdál. –, de egy kis pihenőre és frissítőre van szükségem.

Az Úr int egyik szolgájának, aki késlekedés nélkül lép elő a sötétből. Az asztalhoz érve felvesz egy ott fekvő éles törött csontot és csuklójára helyezi. Mielőtt azonban megpendíthette volna erein az élet muzsikáját, a Kutató megálljt parancsol neki.

— Engedd meg, Uram, hogy a sajátomat használjam!

— A te embereid ízletesebbek, mint az enyémek? – kérdezi csodálkozva az Úr. – Ajándékomat hárítod el.

— Remélem, te nem teszed ezt az enyémmel. Ez az, amiről nem tudtalak legutóbb értesíteni.

A turkáló egy bőredényt emel le az erszényéről, amiről mindenki azt hitte eddig, hogy vagyont érő kavicsokat tartalmaz. Kellemesen csalódnak, amikor a férfi a szájához emeli és húz belőle. Apró, törékeny és átlátszó kövek gördülnek ki ajkai közül és folynak végig az álla alatt, mint valami csigák, nedves csíkot hagyva maguk mögött.

— Ez megmérgezi magát! Végez magával! Iszik a halott léből! – hangzanak innen-onnan a megdöbbent szavak. Az Úrnak újra használnia kellet hangerősítőjét, hogy csendet és nyugalmat teremtsen. Maga is meg van döbbenve, de nem barátja elszántságán. Tekintetével fürkészi a bányászt és szavaival próbálja kihúzni belőle a választ.

— Tudom mi a meglepetésed a számomra, csak az a talány előttem, hogyan jutottál hozzá. Eddig két formájában láttam a szomjoltó nedűt, a vizet: sósan és hóban. Az előbbi halálos, és nem hiszem, hogy vonzanád a kárhozatot, mint sok ezer éves elődeink belefáradva az életbe. Annál bölcsebbnek ismerlek és most, hogy öröm köszönt a fedeled alá, mért is fosztanád meg magad tőle. A másik, a hó és jég ritkaság és nehezen megszerezhető. Egy embernek van joga hordani, és az a Főkereskedő, és mivel hiánycikk, fogyasztása csak az urat illeti. Mond tehát, hogyan loptál meg engem, aki megbízott benned, mielőtt személyesen veszem el az életed.

— Akkor, képzeld el, Felségem, egy más formáját, hasonlatosat a tűzfolyóhoz, csak az egész átlátszó. Mint mindent, ezt is útmutatásod irányában találtam. Elhamarkodottan kiáltottad ki az új év kezdetét a Fémévé. Talán a víz nagyobb kincs nála.

— Ez hogyan lehetséges? – pattan fel a kereskedők képviselője az emberek szorításából, lihegve, fuldokolva, mintha asztaltársai kiszorítanák belőle a levegőt.

— Most már nem vagy egyedül a piacon – állapítja meg a Kincstáros. – Újra kellene fontolnod a borsos áraidat. Kis híján kifosztod a kincstárat az engedélyünkkel.

— Gratulálunk, barátom! – dicséri meg az Uralkodó. – Mondhatni, népünk megmentője és hőse.

— Ha te nem lennél, én még mindig a homok alatt vakon turkálnék némi férgek után eledelként, kriptába zárt élő halottként. Te adtál célt és értelmet az életemnek, mondván, keressük és kövessük a vesszőket, amik nem hajoltak meg sem napnak sem szélnek és más pusztító erőnek. Tiéd a dicsőség. Egészségedre!

— Az Emberére! – javítja ki az uralkodó. – Igyunk tehát az önmagát feltaláló Emberre. Hozassatok fel havat és fogyasszunk mindannyian, hiszen megleltük a hó egyik erét, és mostantól azt vágjuk fel a sajátjaink helyet.

Erre a kijelentésre Négykarúnak lecsügged a szája, mintha bajuszt növesztett volna. Reméli, kárpótolhatja magát az édes nedűvel majd harcokban, életeket oltva. Nem sok haszon van a hadvezérből, általában meg sem szólal, vagy ha igen, hörög valamit ősei nyelvén az orra alatt, mégis erőt és biztonságot ad az Úrnak a jelenléte arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok. A Mérnöknek is akadtak aggályai, amit szóvá is tett:

— Na és mi legyen a lepárlóval – szól ünneprontóan, savanyú képpel a Mérnök, akinek, úgy tűnik, szintén egy munkája veszett kárba, akár a kereskedőnek.

— Természetesen, folytatjuk. Tartsunk minél több vasat a tűzbe – szavai közben megszorítja új barátja nyakát –, és még több vizet a pincében. Kaptam jelentéseket arról, hogy eltörtél néhány üveglapot, de ha darabjait visszaszolgáltatod a kincstárosomnak, elnézem neked a vétked. De ha csak egy szilánk is hiányozni fog, ne csodálkozz, ha munkásaid valamelyike ellened fordítja, miután megtagadtad tőle a napi fejadagját. Akkor a tiédet veszi el – és az Úr nevetve, jókedvében mutatóujját végighúzza a nyaka előtt. – Egy másik jó tanács, hogy ne okozz több kárt a birodalomnak, csak hasznot, vágj bele mélyen a partba és vezesd beljebb az árkot az óceántól. Ott nagyobb biztonságban lesz az üvegház a viharoktól és meglátod, terved nem dől össze és te is gyarapítod majd vízkészletünket.

— Helyesen szólt a Kutató – ismeri el az építész. – Bölcsességed vezet minket és minden tőled ered. Tudtam, hogy nem fogod örökké az eget kémleltetni a víz párája után. Most már lehívhatjuk Elől-hátul Szemet a toronyból.

— Bölcsességem őseink tudásának forrásából táplálkozik– szerénykedik az Úr. – Soha se feledd, hogy honnan jöttél és akkor nem téveszted el az utat, amerre tartanod kell. A figyelőt pedig továbbra is fent tartom. Viszont megkönnyítem a helyzetét és találtam számára váltást, Ferdenyakot, aki megkönnyíti a szolgálatát és megossza vele odafent az életét. Új emberem szintén nagy távokat és széles horizontot képes belátni.

Szavait az Írón kívül mások is feljegyzik, belevésik az agyukba, kivéve a kereskedőt, aki észrevétlenül hagyja el a társaságot, el sem búcsúzik urától és parancsolójától.

Tízezer... évvel időszámításunk után (10ky AC) - Vég és kezdet

Vég és kezdet

Egyedül a Vezérnek sikerült kikerülnie a hullámokból. A hatalmas porfelhő ökölként csapott a menekülő bolyra. Azokat a járműveket, amiket nem morzsolt szét az ütés, a suhintás ereje bénított meg. A mágneses mező oltotta ki a fényeit ezeknek az űrhajóknak, mintha az életüket vette volna el. Aztán az öklök tölcsérekké formálódtak és az áldozataik belehullottak, akár a fáról lerázott gyümölcs. A markok lyukasaknak bizonyultak és zsákmányukat a Földre ejtették.

A vezérhajó kapitánya a legénységével együtt a hídról nézte végig amint a naprendszer kék gyöngye elhalványult. Erősen markolta a derekáig érő fémkorlátot, de az nem hagyta, hogy formálják. A férfi úgy támaszkodott a fémrúdba, mint nyugdíjas ember a járókeretébe. Valóban olyan gyengének is érezte magát. Ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy ne ejtsen könnyet az elhullt bajtársaiért. Ha engedett volna a milliárdos gyásznak, összeroppant volna. Nem is gondolta, hogy ennyi milliós város létezett a huszonkettedik században. Az életfaló rakétáknak csak ezekre a helyekre kellett lecsapniuk, hogy kielégíthessék az étvágyukat. Több tízezer felhőt lövellő szökőkút tört fel olyan 500 kilométeres távolságra egymástól. A hullámok széltében-hosszában terjedtek, míg össze nem találkoztak akár a szektások egy bűvös, rituális kör közepén, hogy a kisebb településeket is bekebelezzék.

Minél tovább haladtak, annál inkább tűnt szürke pamutgombolyagnak az egykor hatalmas, kék üveggolyó. A Hold, amely felé közeledtek, barátságosabbnak tűnt, mint az emberek egykori szülőbolygója. A kapitány nem bírta tovább nézni a pusztulást. Szemébe húzta a flotta tiszti fejfedőjét, de az nem takarta a szörnyű látványt, így hátat fordított az égitestnek, amelyben korábban annyit gyönyörködött. A másodkapitánnyal találta magát szembe.

— Uram! – szólalt meg a segédtiszt. – Elvesztettük a kíséretünket.

— Mindent elvesztettünk – helyesbített a jelentésen a rangidős katona.

— A rakományunk nem csekély. Elegendő pár évre, mire visszatérhetünk.

— Talán évtizedekbe is kerülhet, mire visszatérhetünk a szülőföldünkre – állapította meg az idősebb férfi. – Nem hinném, hogy én vagy maga megélnénk azt az időt. Nem kell jó kárfelmérőnek lenni ahhoz, hogy meglássuk, mekkora pusztulás ment végbe odalent.

— A Holdbázison vannak tudósok, akik majd kitalálnak valamit.

— Igen, valami szintetikus vacakot, amivel talán még kihúzzuk egy ideig, ha a kémiájuk nem mérgez meg bennünket hamarabb.

— Kapitány! – vette le a sapkáját a tiszt. – Mint ember mondom egy másiknak, hogy szedje össze magát.

A parancsnokot mintha egy pohár vízzel öntötték volna le szemérmetlenül. Hirtelen visszatért a jelenbe emlékeinek múltbéli utazásairól. Úgy érezte, kultúrsokkot kap a hirtelen változástól és menten rosszul lesz. Tartalék erejéhez kellett hozzányúlnia ahhoz, hogy erőt vegyen rajta a tettrekészség.

— Igaza van, fiatalember! – hazudtolta meg a híres mondást, miszerint a főnöknek mindig igaza van. – Hozza ide a berakodási listát az utas listával együtt. Lehet, hogy magunkra maradtunk, de még egy maréknyi magból is lehet termés.

Amikor a segédtiszt teljesítette a parancsot, a kapitány a kabinjába hívta a tisztjeit és ott folytatta az eligazítást.

— Először is, rostáljuk meg a szemeket. Tekintsük meg, kik a vendégeink.

— Csupa úri, vagyonos nép – mondta egy, a káplánok rangját viselő űrtengerész megvetően.

— A pénzükkel most semmire sem mennek – állapította meg egy zászlós.

— De mi igen – ragadta magához újra a szót a kapitány. – De nem holmi értéktelen vécépapírra gondolok, hanem aranyra és ezüstre. Ritkafémre, amit a Holdon nem találunk meg. Be kell gyűjtenünk az összes ékszert, amit az emberek magukkal hoztak és be kell olvasztanunk a forró motorokon, amíg még vannak, mert amint leszálltunk, a motorok réztekercseire is szükségünk lesz. Gyarmatot kell alapítanunk és kezdhetjük ezt pénz kiadásával.

— Ez őrültség! – háborodott fel a főkormányos a felettese hataloméhes tervén. – Minden tiszteletem az öné, kapitány, de magának csak a hajón van hatalma. A bázisnak megvannak a saját vezetői és helyőrsége.

— Többen vagyunk – állapította meg a fölényüket a másodtiszt. Ezzel a kijelentésével védelmébe vette az ügyet. – Ha sikerrel járunk, egykor alapítóknak fognak minket nevezni. Ha elbukunk, hamarabb találkozunk a szeretteinkkel, mint azt vártuk volna.

— Hiszen ez lázadás! – kiáltotta egy másik tiszt, aki eddig nyugodtan, hangtalanul ült, mint akinek víz van a szájában, de végül nem bírta tovább és kiköpte a véleményét.

— Ki és mi ellen? – akadékoskodott a parancsnok. – Maradt-e állam vagy elnök, aki elítélhetne. Bárcsak egy is lenne, az utolsó szó, amit hallanának, az a fegyverem szava lenne.

— A negyedik emelet B szárnyában – közölte közömbösen a segédtiszt, mintha olyan dologról beszélne, amiről mindenki tud. Fékezetlen nyelve azonban megdöbbent tekintetek kereszttűzébe vetette. Először a kapitány tért magához.

— Nem látok egy ismerős nevet sem a listában – tekintete hol a papírokra, hol a fiatalemberre tévedt. Az utóbbitól kapta meg a választ.

— Tudom, hogy hamisan hangzik, de így igaz. A tiszteletreméltó urak neveket változtattak, de nem arcokat. Ki tudná elfelejteni az amerikai elnök arcát a képernyőkről, amint éppen hadat üzen az oroszoknak. Mellesleg, a ruszkik elnöke is vele van. Nemrég jelentették a raktárból, hogy pezsgőt rendeltek.

— Én mért nem tudtam róla? – vonta kérdőre jobb kezét a kapitány.

— Ön nem foglalkozhat minden részlettel, Uram! – hozta fel az érvet a legény mindkettőjük mentségére. – A felszállást és a rakodást én személyesen felügyeltem. Nem volt időm elmondani. Az egész olyan gyorsan történt, épp, amikor a rakéták kondenzcsíkjai feltűntek az égen.

A másodtiszt magyarázata elég volt ahhoz, hogy a kapitány felmentse az értesülés elhallgatásának vádja alól. A hirtelen támadt esküdtszék tagjai újra munkatársakká, barátokká és családdá változtak vissza. A fiúnak eszébe jutottak a szülei. Vajon azonnal meghaltak, vagy csak a következő pár óra viszi el őket? A sugárzás végez velük vagy a radioaktív tél? Próbálta kiverni a fejéből a tiszti iskolában tanultakat, de a tudás kétélű pengeként megsebezte.

A kapitány figyelmét már más cél kötötte le. Tekintetében ezer Hirosima lángja lobbant volna fel. Hangszálait átitatta a gyomra által kiválasztott keserűség és a szívéből fakadó csalódottság szérumának keveréke, amikor megszólalt. Agya viszont már termelte a haragot ellenszernek, ami kis mértékben gyógyszer, nagy adagban azonban halálos méreg annak, aki kapja, de annak is, aki adja.

— Uraim, el kell halasztanunk az államügyeket egy időre. Egy árulást kell megtorolnunk.

Nem tudta, hogy követik-e a tisztjei, de akár őrültnek találják, akár nem, még mindig a parancsnokuk, és amíg nem váltják le együttes erővel, addig ő parancsol. Olyan sebes léptekkel próbálta legyűrni a hosszú folyosókat, mintha az űr hideg vákuuma vonzotta volna egy pont felé, ahol repedés esett a hajón. Csupán egy intésébe került, hogy az első közkatona csatlakozzon hozzá, futnia kellett a száguldva menetelő kapitány után. Kettejüket látva a többi őrálló szó, vagy mozdulat nélkül dezertált a posztjáról és duzzasztotta fel a társaság létszámát. Amikor a liftekhez értek, kétfelé kellett oszolniuk, mert nem fértek be egy fülkébe.

A parancsnokot a várakozás arra késztette, hogy körbetekintsen, és látta a felvonó rácsos falain keresztül, hogy a másik aknában gyömöszölődött fegyvereseket a másodtisztje vezeti. Még célfotóval sem lehetett volna megállapítani, hogy melyikkőjük érkezett meg előbb a negyedik szintre. Kiszállásukkor egy kereszteződésnél találták magukat, de habozás nélkül balra fordultak. Mentükben az ajtók messziről, tisztelettudóan félreálltak előlük, kivéve az utolsó két fémőrt. A kapitány büszkeségén csorba esett, amikor a saját hajóján olyan ajtót talált, amely nem engedelmeskedik neki. A másik csapat kapitányának kellett cselhez folyamodnia. Mindenkit csendre intett, mielőtt kopogott volna a fémlemezeken.

— Ki az? – szivárogtatott ki odabentről egy hangot az ajtó, mint valami államtitkot.

— A személyzettől vagyok, uram, meghoztam a rendelt italt.

— Ó, remek! – ujjongott valaki más.

A kapitány először mosolyodott el, mióta elhagyták a Földet. Nem tudta, hogy a Szezám ajtajának valaki lecserélte a kódját. A közelgő léptek hangjára azonban megkomolyodott. Az ajtó csak egy centimétert nyílt ki, amikor a katonák huzatként vágták ki. Derékig érő víz sem zúdult volna be hamarabb az embereknél. Gyorsan és képzetten cselekedtek. Az első dolog, amit a fegyverkezelés használatáról tanítottak nekik, az volt, hogyan kell hangtalanul kibiztosítaniuk a halálos játékszereket. Élesre töltött fegyvereik szinte összeforrtak a vállaikkal, amerre fordultak vagy mozdultak, a fekete ékszerek hűségesen követték minden egyes mozdulatukat. Ész is ragadt rájuk a fegyverpucolás koszán kívül. A stratégia szerint, amit az ilyen esetekre tanítottak meg nekik, egy fél pillanat alatt kellet felmérniük a terepet: fél szemmel megállapítani, ki fegyveres és ki civil, míg a másik fél szemmel a társakat figyelni, hogy nem választanak-e ketten egy áldozatot. A szobában tartózkodók közül hárman tettek hirtelen és gyanús mozdulatot, amint rájuk törtek. Hamarabb vágódtak el a földön, mintsem befejezhették volna, amit elkezdtek.

A szobában csak két szobor maradt érintetlen. Olyan élethűek voltak, hogy azt minden művész megirigyelte volna, bár falfehér színük nem igazán árulkodott nemes anyagról. És láss csodát, az egyikük ujja megmozdult. A folyamat a keze egészére kiterjedt, mintha reszketne. A kapitány hozzá lépett, gondolva, az hamarabb kiheveri a sokkot.

— Üdvözlöm az elnök urakat! – vigyorogta a savanyú képekbe. – Nem kellene odalent egymással csatázniuk?

A két arc, fel és legörbített ajkakkal kísértetiesen hasonlított egy színházi stílusra. A másiknak csak a szája remegett, mintha hebegne, vagy szájról olvasott szavakat utánozna. A fegyverdörrenések hangja még nem igen tompult el a fejében.

— Ez ... Ez csak ... valami ... tévedés lehet! – szavainak végül engedett a külső nyomás, amit füleinek még nem sikerült leküzdeniük.

— Nem hinném, Goszpadjin prezident. – váltott át a kapitány beszédpartnere nyelvére, hátha az hamarabb eljut hozzá. – Miféle kulturált szemétláda lennék, ha nem személyesen üdvözölném önöket a hajómon és nem adnám meg önöknek a megfelelő címet.

Körbenézett a szobában, majd elismeréssel jegyezte meg:

— Pezsgőzgetünk? Kaviározgatunk? Milyen okuk van az ünneplésre? Most temettük el a Földet, így inkább gyászolnunk kellene, és ahhoz mi sem illik jobban, mint a vörösbor.

Letekintett a három földön fekvő testőrre, mintha a pillantásával akarná kitapogatni azok pulzusát, mielőtt biztonsággal hátat fordítana nekik.

— Apropó, most jut eszembe, hogy elnézésüket kell kérnem az embereim hevességéért. Túl élesek a beidegződéseik. Az első adandó alkalommal kivizsgáltatom őket. Szerettem volna szemléltetni, hogy az embereimmel nagyobb biztonságban vannak, mint a saját testőreikkel az oldalukon, tisztelt elnök urak.

— De én ...  nem! – tiltakozott a másik.

— Hát persze, Ő szerénységével állok szemben – játszotta tovább a kapitány. – Bár megeshet, hogy összekeverem az elnök arcát, aki a háborút kommentálja a tévében. Tudja, el szoktam aludni a reklámokon és csak a rendőrségi hírekre ébredek fel. Minden úgy összemosódik. A maga képe után a bűnözőkét látom. Bocsássanak meg nekem a Médiaistenek, de a harmadik világháború kellős közepén nem igazán érdekelnek a Tele Shop új fogyasztóprogramjai vagy a leghatékonyabb kerti fűrészgép.

— Hagyja az iróniát! – vette védelmébe a szerencsétlent a másik, sokkal elevenebb férfi.

— Valóban? – színlelt csodálkozást a kapitány, mialatt megfordult. – Az életnek mondja ugyanezt! Hát nem vicces, hogy két esküdt ellenség így kibékülhet. Vannak még csodák.

— Mit akar? – firtatta Amerika elnöke.

Elárulom a szándékaimat, ha önök is elmondják, mi volt a szándékuk ezzel a színjátékkal a Földön, amiért egy tízmilliárdos közönség drágán megfizetett.

— Kapitányoknak jó stratégákat választanak – hízelgett neki az amerikai elnök. – Maga mennyit lát át a helyzetből?

— Csak azt tudom, ami eddig történt. A többire csak találgatni tudok. A háború az Ukrán ellentéttel kezdődött. Az állam Európa-barát elnökét nyíltan megölték a szövetségbe lépés aláírásakor. A nép az Oroszországhoz való csatlakozásért kelt fel. Már az elnökjelöltjük is megvolt. Az Európai Unió NATO békefenntartóit küldte az övezetbe, hogy visszaállítsák a rendet és az orientációt.

— Az EU nem engedhette, hogy elveszítse éléskamráját – indokolta az amcsi elnök. – Öltek már kevesebbért is, indítottak háborút rossz szóból fakadóan is.

— Mi sem nélkülözhettünk egy jó szövetségest – folytatta az orosz elnök. – Hadseregem bevonult az ukrán földekre azzal, hogy erőt adjanak a nép akaratának.

— Akkor én felébresztettem az alvó oroszlánt – magyarázta tovább az amerikai elnök. – Mivel volt beleszólásom a NATO politikájába, felszólítottam a katonai szövetség vezetőit, hogy vegye vissza a kelet-európai országot. Amint a lavina megindult, nem volt megállás. Eleinte a szomszédos országok álltak egyik, vagy másik oldalra. Hamarosan a világ minden országa csatlakozott igaz vagy vélt sérelmekkel támadva a szomszédjára.

— Mindez világos – szakította félbe a másodtiszt. – Mégis, mi a magyarázata annak, hogy itt vannak, és nem odalent rohadnak egy földi bunkerben, akár egy zsák krumpli.

— Országaink évszázadok óta próbálnak világuralomra törni – közelítette meg az amerikai elnök távolról a választ. – Nem elég, hogy folyton egymás útjában álltunk, noha a versengés igen csak építő volt mind a két nép technikájára, iparára. Míg egymással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy Földanyánk egy újabb gyermeket szült nekünk, egy mesebeli legkisebb testvért. Az öcskös növekedett, erősödött és folyton közénk állt, ha egymásnak mentünk. A tervünk az volt, hogy eltesszük láb alól, de alábecsültük.

— Azt hittük, pár gombnyomás elég lesz, talán egy-két rakéta. Azonban amikor már folyt a háború, senki sem tudta, kinek mije van és ki-kinek az oldalán állt. Amint kinyittattuk a silóinkat, Kína kétszer annyival fenyegetőzött. Oroszország soha nem lép vissza. Tartottuk a tétet, sőt, emeltük. Az asztalnál már nem fértek el a játékosok így újak nyíltak. Senki sem ismerte igazán a másik lapjait, csak találgattunk és reméltük, hogy ellenfeleink csak blöffölnek.

— Végül India kezében sült el először a fegyver. Az újonnan feltörekedett ország úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás. Remélte, lerohanhatja Kínát, ha az gyenge az első lövéstől és a sokktól. Mi egy helyett kettőt küldtünk rájuk, ránk kettő helyett négyet az Európai Unió, Amerika nyolcra duplázta a számot az EU számára, és így tovább, míg egy pillanatban egyszerre terítettük ki lapjainkat a játékasztalra. Nem számított országnak az államforma, ahol nem volt legalább egy atomtöltet. Sőt, még a milliós városok is rendelkeztek velük. Egy hópehely lavinát okozott. Az egész olyan gyorsan történt, a láncreakciót nem lehetett megállítani.

— Elértük, amit akartunk. Nem maradt vetélytársunk, és amikor visszatérünk, lerendezzük a saját ügyeinket, de addig is, tovább tart az ideiglenes fegyverszünetünk – fejezte be Oroszország elnöke.

Az elmondottak úgy hangzottak, mintha a két államférfi egy Kaszparov-Fischer sakkjátszmát beszéltek volna el. A szavak megelevenedett figurákként tolultak előre, léptek vissza, foglaltak el más helyzeteket.

— Ez soha sem fog bekövetkezni – jelentette ki a kapitány.

— Hogy érti ezt? – kérdezte Amerika elnöke. Egy lépést tett a kijelentés felé, mintha nem jutottak volna el hozzá a szavak és úgy döntött, elébük megy. – Biztonságban el kell juttatnia minket a legközelebbi lakott településre. Mi vagyunk a világ utolsó államférfijai, akiknek kormányozniuk kell.

— A hajómat én irányítom – közölte a parancsnok –, és az életemet is. Soha többé nem kerülhet egy ember kezébe ilyen hatalmas döntések joga. Igen, eljuttatom a Holdra, de csak azért, hogy népbíróság elé állítsam az emberiség ellen elkövetett bűneikért.

— Ezt nem teheti!

A két elnök tiltakozás jeléül megmoccant. A katonák csak erre vártak, hogy vérebekként rávessék magukat a mozgásban lévő, izgalmasabb áldozatra. Pillanatok alatt földre teperték a két férfit és a hasukra fordítva hátrabilincselték a kezeiket. Egy tiszt sem állította meg őket.

— Mivel a hajómnak nincs börtöne – állapította meg a kapitány –, vigyék ezt a söpredéket a fenékbe, annak is a legeldugottabb részébe zárják be őket! Legszívesebben most azonnal, saját kezűleg végezném ki őket, de inkább meghagyom ezt az örömet a népnek. Különben is – fordult a tisztjeihez, akikkel a szobában maradt. – Hamarosan megérkezünk. Fel kell készülnünk a fogadóbizottság fogadására.