Tóth Ferenc - Az autópálya kalóza

Tóth Ferenc

Az autópálya kalóza

A fizika törvényének teljes súlyával csapott le a busz utasaira. A vezető olyan hirtelen állította meg a járművet, hogy a legtöbben előre repültek, mint a hátsó ülések alá rejtett rögzítetlen pótkerék, ami lekaszálta volna az állókat, ha lettek volna. Így féke vetetten repült egészen a sofőr kabinjáig. A kerék hatalmas csattanással vágódott be a műszerfal tövében, felhangolva ezzel a buszvezetőt.

A férfi szerencséjére csak a gumilöveg után ugrott ki a szalontérbe. Nem törődött az utasok testi épségével, hogy jól vannak-e, nem esett e valakinek baja, vagy hasonló aggodalmat fejezett volna ki. Csak egyvalaki érdekelte.

A fiú sejtette, hogy miatta álltak meg, immár másodszor és érte jön a tűzgolyó fejű, az idegességtől vörösen égő férfi. Mintha minden vér a fejébe futott volna annak az embernek és koponyája átlátszó lenne. Azonban mégiscsak maradhatott egy kevésnyi kenőanyag teste izomhidraulikájában, ha egy kézzel ki tudta emelni a halálra rémült kölyköt az üléséből. A gyerekesen fiatal fiú babaarca viszont fehér volt, akárha mésszel öntötték volna le. Még nem tért magához az üléstámlával való csókolózástól, máris újabb megrázkódtatás éri. Addig attól tartott, hogy a közelítéstől hirtelen megnőtt háttámasz előtte a fejfája is lesz egyben, miközben alásüllyed. Térddel előre csúszott a kényszermegállást követően, mivel egész úton aludt, teste ernyedten süppedt bele a székbe. Először lábait ütötte be, majd tovább zuhant, maga alá tűrve őket kétrét gyűrve, letérdelt a földre és akkor verte be a fejét. Akkor már félig ébren volt a fájdalomtól, de most, hogy második bőrén, a ruháján fogva rángatják, teljesen visszatért az álomból a valóságba.

Kevésen múlott, hogy nem nyúzták meg a fölsőjétől. Pedig a fiú valószínűleg csak úgy szabadulhatott volna meg az erős gépészkezektől, ha levedli azt, ami rajta van. Végül is csak kihúzott belőle pár szót a buszvezető.

- Mondtam, hogy átadom a pénzt.

Az idős férfi csak egy pillanatra méltatta a tekintetével. Fizikailag már kissé levezette a dühét és arcán újra láthatóvá váltak a ráncok. Ki lehetett számolni belőlük az életkorát, mint a fák évgyűrűiből. Szeme alatt táskákat hord, amik minden egyes beléjük tett nappal súlyosabban lógnak alá. Beszéde is nehézkes volt egy újabb kialvatlan, hosszú és késői járattól. Ráadásul borzolta a tudatalattiját, hogy alig töltötte meg a járművet, mint egy rossz mozi a nézőteret. Nem hogy a főnökével nem tud majd elszámolni, de álló utasok híján a zsebe is üresen marad. Olyan mélyre kellesz nyúlnia pénztárcájába, hogy annak lyukasnak kell lennie ahhoz, hogy lejjebb jusson benne. Talán az is, mert semmi pénz sem marad benne. Ezért is felel a fiúnak még idegesebben.

- Miféle pénzt akartál nekem adni? Láttam, hogy végig próbáltál minden egyes szabad ülést, miután felszálltál, elgurult érméket keresve. Vagy remélted, hogy tele leszek utasokkal és a tömegben belenyúlhatsz valaki pénztárcájába? Háromszor szóltam, hogy fizess, vagy megállunk. Most betelt a pohár.

A buszvezető hangja hullámként söpört végig a szalonban. Az üléseken és a belőlük kiemelkedő utasokon megtört a hangorkán és szavak, betűk, szótöredékek és hangfoszlányok fröccsentek szerteszét, mint sziklákon a víz.

– Addig nem megyünk tovább, amíg nem fizetsz. Hallod, te kis huligán? – dörrent a sofőr, és vele együtt a minőségtelen gáztól köhögő járműve is a még mindig járó motor miatt.

A kettős hangeffektus megtette a hatását – a fiú magához tért a sokkból. Eddig még egyik potyaútja se sült el ilyen rosszul. Mindig tudta, mikor kell kiszállni vagy beszállni. A legjobbak a kisebb buszok, amik annyira tele vannak, hogy nem a sofőr kénytelen kinyitni a hátsó ajtót is a fel vagy leszállóknak, nehezen követi ki, hányan léptek fel és adták át az utazás összegét. A nyugdíjasok még a fiataloknál is szemtelenebbek. Az idősek fele otthon hagyja a nyugdíjas könyvét, ami nélkül ingyen nem utazhat. Azon felül tolonganak, visszabeszélnek. Egy ilyen vénasszony próbálta védelmébe venni a fiút, akit a vezető már a fél autóbuszon átrángatott, mondván:

- Hagyja már azt a szegény gyereket!

- Maga csak hallgasson! – förmedt rá a sofőr. – Tudja, hogy csak két nyugdíjast van jogomban ingyen vinni, maga meg már a negyedik. Üljön csendben a helyén, mielőtt leszállítom.

Eztán más senki sem kelt a kölyök védelmére, még az ellenvetést kifejező morajlás is abbamaradt, csak két diáklány kuncogása folytatódott, akiknek tetszett a színjáték. A darab két főhőse lassan kikerült a nézők látóköréből. A közönségnek ki kellett hajolnia az ülések közötti folyosóra, vagy a belső, ablak mellett helyezkedőknek ágaskodni voltak kénytelenek a jobb vizuális vétel érdekében.

A sofőr ezúttal élőlényt vezetett, már egészen az első kijáratnál jártak, dulakodtak. A fiú nem is ellenszegülni próbált, inkább felállni, visszanyerni elvesztett méltóságának legalább egy részét. Ez sikerült is, amikor térdre emelkedett. Amúgy sem tiszta, szakadt-fakadt ruháját még inkább megviselte, hogy feltörölte az autóbusz padlóját. A kényszeres takarítás felért az út díjának felével. Hiszen nem sokat mehettek, épp hogy csak elérkezett szundítani. Bár odakint sötét volt és nem tudta megállapítani sem a helyet, sem az időt, amikor megálltak.

Arra még emlékezett a fiú, hogy a vezetőkormányba kapaszkodott bele a sofőrfülkének átlátszó bejáratán át, hogy felálljon, de az kissé elfordult a keze alatt, aminek következtében egyensúlyát vesztette. Újabb támaszkeresési lehetőségét egy pillanat töredék része alatt találta meg a másik kezével, olyan gyorsan hogy maga sem tudta, hogy ragadta meg a gyorssegélydobozból kasszává avanzsált táskát. Egy filmkocka lehetett a mozdulatsorok pergésében az érintés, és a többi már láncreakcióként folytatódott. A táska persze nem volt a helyére rögzítve és a levegőbe röpült a fiatalember kezében. Inkább a jegytekercsektől volt olyan nehéz, na meg érméktől, és nem papírpénztől volt súlya a talált tárgynak. Nemcsak a doboznak, de az ütésnek is volt éle és meglékelte a buszvezető vérvörös fejét. A piros nedű úgy tört elő, mint egy csapra vert hordóból a bor, a férfi pedig akár egy részeg, aki megittasult tőle, elvágódott. Sérülése nem tűnt vészesnek, de a nyomáskiegyenlítődés megszédíthette.

A fiú először a maga irháját mentette. Amúgy sem lett volna hasznára az elsősegélydoboz, kivéve, ha pár köteg buszjeggyel tekeri be a sérült fejét. Kevesen múlott, hogy maga is megsérüljön. Átbukdácsolt a fekvő sofőrön és fejjel, mint akit a jármű szült volna meg az éjszaka sötétjébe nagy vajúdások között, fejjel lefelé kiesett az útra. Nehezére esett felállni és még futni is utána a táskától, amihez maga sem tudta miért, de görcsösen ragaszkodott a keze. A plusz teherre csak akkor lett figyelmes, amikor a busz lámpáinak fényei apró szentjánosbogárrá zsugorodtak össze alig halható zümmögés kíséretében. Azonban még akkor sem vált meg mentőfelszerelésétől, mivel nagy hasznára volt a sötét kukoricásban. Maga előtt nagy ívben lengetve törte meg a meghajolni nem kívánó büszke sereget.

Hajnalig hadakozott az útját álló csuklyásokkal, amik azért rajta ejtettek néhány vágást puha, de pengeéles levélkardjaikkal. Mire átvágta magát rajtuk a nap is megérkezett a mészárlás színhelyére és üldözőbe vette a fiút. A fiatalember addig menekült előle, mígnem sikerült elérnie egy faluhoz, amit az országút hosszú kardcsapásként szelt ketté. A legközelebbi ház falának árnyékába rejtőzött el. Mivel már biztonságban érezte magát, úgy érezte, lepihenhet. Amikor oldalra dőlt, jobb karját párnaként a feje alá húzta. Ujjai bilincsként tartották még fogva a táskát.

Nyugtalanul aludt. Nem volt olyan szép álma, mint az utazása alatt, amikor is a busz kacsázása elringatta. Akkor gazdagságról, jólétről, tele gyomorról álmodott. Tudatalatti fantáziálása arról szólt, hogy van egy pénztárcája, amit ahányszor kinyit, mindig talál benne egy papírpénzt egyes jelzéssel. Miután kivette és bezárta, újra megjelent benne egy. Így folytatta, amíg össze nem gyűlt annyi, hogy megvegye, amit szeretne. A boltokban szerették, mert mindig apróval tért be hozzájuk. Családtagjai, rokonsága újra befogadta, persze csak hogy kihasználják. Amíg a földön feküdt, képzeletben próbált újra visszatérni abba a nélkülözés nélküli világba, de folyton lesodródott arról a képzeletbeli útról. Agya más élményeket volt kénytelen feldolgozni: csalást, erőszakot, tettlegességet, ne agy isten, emberölést. Még nem tudta, hogy a rablás is a lelkiismeretén száradhat, ahogy azt sem, hogy az idős ember életben maradt-e. Csupán jó idő elteltével találkoztak újra. Addig is önvédelemmel nyugtatta lelkiismeretét, noha azt a legenyhébb bíróság is gondatlanságból elkövetett emberölésnek nevezte volna.

Az incidens megismétlődhetett volna más helyszínen, új résztvevőkkel, ha nem fogja azonnal menekülőre, amint a szavak belérúgnak.

- Hé! Te mit csinálsz itt a birtokomon?

Amikor visszanézett a távolból és a gazda lengő keze csak zászlórúdon lengő lobogónak tűnt csak, akkor jött rá, hogy nem a szavak bántották. Megállt, hogy kifújja magát. Rájött, hogy az országutat hiába is próbálná lehagyni, az mindig előtte fog járni. Megéhezett, de gondolta, a dobozkában nemigen talál élelmet. Aligha gondolt valaki arra, hogy egy szendvics életet menthet. Ahogy sétált és már levegőért sem kellett sorba állnia a szerveinek, kezdett csak tisztán látni. Körülötte sétáltak falubeliek, autók cseréltek egymással helyett – valaki szemből jött, míg mások arra tartottak, ahol azok felszabadították a teret. Kívülről, gondolta, illegális bevándorlónak tűnhetett, akit kidobtak papírok, normális ruha és cipő nélkül, mivel a lábbelijét is elhagyta valahol. Az éhesség is kivehető lehetett az arcán. Sovány, szemgödrébe esett szemmel próbálta felfalni a világot, ami inkább őt látszott bekebelezni.

A széknek figyelmetlenségének köszönhetően ment neki. A bútordarabot koronázó termékek a földre hullottak, ahogy felborította gazdájukat. Almák, krumpli darabok gurultak szét mint egy képzeletbeli biliárdasztalon. A tojások nem jutottak messzire, páran azonnal szörnyet haltak sárga masszaként szétfröccsenve az aszfalton. Két-három társuk a hullájuk után maradt masszákban landoltak, hasonszőrű barátaiknak köszönhették az életüket. A fiú utánuk akart kapni, hogy megmentse, amit tud, de elkésett vele. A pár méterre ülő vénasszony sem tudta megakadályozni portékájának tönkremenetelét. Mire a botjára támaszkodva felállt, a gyerek már az ujjait nyalogatta a tojás sárgától. A huligán gyomrának megtetszett a nyers étel és még nagyobb követelőzésbe kezdett. Nem az agy vagy a szív irányította a test mozgását, hanem az ösztönök, a kívánás, az élet. A kölyök gyengeségét meghazudtoló gyorsasággal pakolta meg a zsebeit azzal, ami nem gurult tőle messzire. A nadrág szájai is éhesen tátongtak és zokszó nélkül viselték el a terhet, sőt, ellenkezőleg, megkönnyebbültek, mintha a gyomor meghosszabbított részei lettek volna, afféle váróterem emésztőmirigyek nélkül. A gyümölcsök kerültek felülre, rájuk a tojások, a zöldségek a kebelbe, egy vékony fallal elválasztva csak az ember üres, táplálék-feldolgozójától.

A vénasszony megértette, hogy nem éri utol időben a tolvajt, ezért segítségért kiáltott. Önkéntes akadt volna bőven, de inkább az út túloldaláról, viszont senki sem akarta kockáztatni az életét a forgalmas autópálya átszelésével, így csak távolról szemlélték a történteket. Legalább jó szemtanúknak bizonyultak a későbbi rendőri kikérdezésen. A rend utólagos védőit a polgármester hívta ki, de addigra a kutyák sem tudtak mit kezdeni a szagokkal, folyton a tulajdonos fiát kerülgették, akinek illata már lepelként fedte le az előtte járók illatmintáit.

A fiú akkorra már árkon-bokron túl volt és jóllakottan pihent egy árokparton a szomszédos településen. Végre, belső sérülései ápolása után volt ideje külső hegeit is kezelni. Amikor kinyitotta a ládikát, azt hitte a szürkület miatt lát rosszul, vagy álmodik, de a fenekét lyukas gatyáján át csipkedő csonár arra engedtetett következtetni, hogy ébren van. A papír persze papír és értékkel az ember ruházza fel az által, milyen tulajdonságot ruház rá, hogyan kezeli. Gyújtósnak sült krumplihoz a fiú azonnal felismerte, mit használhat. A jegytömböket félrerakta, de nem messzire, mivel vissza kellesz helyeznie a fedél alá őket, hogy a hajnali harmat ne nedvesítse be őket. Először a papírpénzt terítette szét milliomosnak járó terítőként, aztán, mivel a szél megpróbálta meglopni a tolvajt, a számokkal megbélyegzett fémérméket rájuk szórta nehezékként. Élvezte az értékes lapokkal való kártyajátékot. Mire összepárosította az egyformákat, már beleszédült a kavalkádba. Az összeg megszámolása ezután már nehezebben ment. Annyit tudott összerakni, hogy két hétig is megélhet nemrég, véletlenül szerzett vagyonából tisztességes úton. A csoda három napig tartott.

***

A rossz barátok is jobbak, mint a semmilyenek. Amíg társaságot nyújtanak, fedelet, még ha az egy kocsi hátsó ülése is, több a szabad ég szeszélyes vendégszeretetével. A fiú napokig vendégeskedett a természetben, kóborlása során hozzászokott már a fellépő kellemetlenségekkel, megszokta, de tudta nélkülözni a nyájas, hízott napszomszédot, vagy az izgága, mindig siető szeles szellőt, a hideg, felette lakó éjszakát, vagy az alsó, az őt mindenütt körbevevő nagy rokonságú eső nyálas családját, akikhez lentről a nedvesség is szimpatizált. Szárazon ébredni, vagy a fenti eső vagy nap szurkálása elől félrevonulni kellemesebb volt, mint velük tölteni az időt. Amúgy sem voltak igen szórakoztató a környezete, ellenkezőleg, bosszantó.

Zsolt, aki az anyósülésen lakott, hasonló viselkedésű volt, mint a természet, de meg lehetett szokni. András, a vezető legalábbis tudta kezelni, mint az autórádióját. Megtalálta rajta a kellő gombokat, a megfelelő frekvenciát. Igaz, néha oroszosan kellett megszerelnie, egy jobbra irányzott ütés mindig rendbe hozta a dolgokat. A fiúk nem kaptak egymás szüleitől használati utasítást, de feltalálták magukat. összerázta őket a régi autó. Amikor ellopták, András automatikusan lett a társaság vezetője, mivel csak ő tudott járművet hajtani. Ő hozta a döntéseket, amíg Zsolt az ötleteket gyártotta, Péter pedig kimondta a véleményét róluk, de a végső szó Andrásé volt. Ő tudta, mi kell jobban nekik aznap reggel is, amikor azon a ködös őszi reggelen vacogva felébredtek a kocsiban.

-         Bandi, kapcsold be a fűtést! – érte Zsolt fázósan.

-         Ha nem húznál magadra, talán elérném – förmedt rá a főnök.

A bandavezér nem tudta kiszabadítania kezét szomszédja keresztbe font karjai közül, amit takaróként magára húzott és úgy ölelt, mint egy plüssállatot. A motor a harmadik kulcsfordításra morajlott fel, mint egy titkos jelszóra. Vagy abbamaradt a fogak csattogása a beáradó melegtől, vagy az öreg gépszív elnyomta a hangjukat. Mindenesetre a beáradó benzingőz szaga finomabb volt abban a pillanatban, mint egy frissen sütött kalács illata. Mivel az érzékek általában egy fájdalomra vagy szükségre koncentrálnak egyszerre, miután valamelyik megszűnik, lép helyére a másik, akár egy túlzsúfolt váróteremben az orvosoknál, ahol sorban várják a panaszok, hogy orvosolják őket.

- Éhes vagyok – nyögte hátulról Péter. Ő jó aludt, hátul kényelmesebb, de rajta kívül senki sem követelte a nagyobb teret. Talán a másik kettő félt elveszíteni az álláshoz hasonló helyét a csapat hierarchiájában. – Mi maradt kajálni? – folytatta hátulról a fiú.

- Aszem csak pia – morogta Zsolt álmos medveként.

- Az nem étel – vétózta meg Peti. – Hacsak nem szereted a borlevest.

- Nem, leves nem jó reggelire – fojtatta házsártosan a fiú az anyósülésről.

- Kelj már fel! – kiáltott rá András. – Nem veszed észre, hogy hülyeséget beszélsz?

Zsolt, mint aki parancsot teljesít, azonnal felugrott. Azonnal megtalálta a választ valamelyik agytekervény-tarsolyában.

- Peti megint szívat!

Kifakadása gyerekes volt, meghazudtolva életkorát. András komolyan nézett rá, ami viszont őt idősebbé tette.

- Pénzt kell szereznünk.

- Először reggelit – mondta Péter. – Anélkül nem tudok gondolkodni.

- Nem lesz se meleg, se étel, ha nem tankoljuk fel a járgányt. Sajnos, tejjel nem működik.

- Kár, pedig lemondtam volna a mai adagomról – mondta közönyösen Zsolt. – Inkább mézet kívánok kenyéren. Tudjátok, van egy jó ház, ahol a gazda az útszélen árulja.

- Ott a múlt héten voltunk – figyelmeztette Péter. – Nem térhetünk vissza, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Viszont a határ melletti településeken már rég nem jártunk, talán már lankad a figyelmük és újra folytatják az országúti üzleteléseket. A csomagtartóban már kevés a krumplink. Jó lenne felkapni egy zsákkal. Ha szerencsénk van még füstölt szalonna is ki lesz akasztva. Hagyma viszont van még egy táskával.

- Odáig viszont el kell jutnunk.

András, miután meghallgatta raktárosa beszámolóját, töprengett a megoldáson. Megvolt az A és a B pont a fejében, már csak az első lépést kellett kitalálni az út megtételéhez.

- Ki vállalja a benzinleszívást éjgyomorra? – kérdezte meg végül.

Emberei még a motornál is hangosabban fújtak az ötletre.

- Pénzt kell szereznünk – vetette fel Zsolt, észre sem véve, hogy ismétli az idősebb fiú korábbi kijelentését.

- Ezt már tudjuk, észlény – dicsérte meg Péter. – És mivel szeretnél rabolni, zsebre tett kézzel? A múltkor sem volt elég hosszú az ujjad, hogy pisztolynak nézze a benzinkutas.

- Talán valami szerszámmal a csomagtartóból – gyártotta tovább az ötleteket másodpilóta.

- Nincsenek ott szerszámok, csak egy üres elsősegélycsomag és egy taxislámpa – nyugtázta Péter, majd mintha András felgyújtotta volna a világítást a kocsi szalonjában, hirtelen megvilágosult. – Támadt egy ötletem.

A két elől ülő egyszerre fordult hátra és figyelmes hallgatásukkal akarták kicsikarni a folytatást. Mivel az nem segített, szavakkal akarták bíztatni.

- Na, mi lenne az a zseniális gondolat? – mondta irigykedve Zsolt, aki általában szüli az ötleteket, persze fele elvetél.

- Emlékeztek, meséltem, hogy jutottam egyszer akaratlanul is pénzhez?

- Igen – nyugtázta András, mint egy fedezett csekket, hisz a kocsi farába dugott doboz, amiről eddig elfelejtkeztek, tárgyi bizonyítéka volt a tettnek. Úgy találkoztak, hogy Péter azzal járt, mint egy felcser. Elég jó álca volt egy mai kóbor lovagnak.

- Na szóval – folytatta a faggatás áldozata -, le kell stoppolnunk egy autóbuszt. Kettőt is, ha kell.

- És hogyan szeretnéd megállítani? – András érdeklődéssel figyelte kollégáját a rosszban. – Gondolod, hogy felvennének egy ágrólszakadtat?

- Egyszer már megtörtént – húzta meg szavaival együtt a vállait Péter.

- Akkor sötét volt, most viszont reggel van, könnyen megfigyelhető vagy - állapította meg Zsolt. Legalább egy értelmes megjegyzése volt az egész reggel óta.

- Igen, ezért van szükségünk megtévesztésre – kezdte kapizsgálni András a tervet az össze-vissza gondolatok szemétdombjáról.

- Hogy ne lássanak meg, ki se szállok az autóból, amíg meg nem állnak nekünk.

-De csak álljunk ott az út szélén villogó hátsó lámpákkal, hátha lefékez mellettünk valaki? Még egy szerencsétlen balesetjelző háromszögünk sincs - akadékoskodott Zsolt.

- Azért kell elébe mennünk a szerencsénknek, nem pedig várni rá.

Péter tovább gondolta a stratégiát.

- A város széléről kell indulnunk, félreállva, mint a rendőrök, amikor mellékesen keresnek. Egy bár parkolójában vagy a főútra nyíló utcában kell lesben állnunk. A taxis jelzést feltesszük, és amikor elmegy előttünk egy nagy, zsíros busz, utána eredünk. Villogó fordulólámpákkal elébe vágunk, mintha egy utast szállítanánk, aki lekéste a járatát. Aztán amikor bedokkoltunk és nyitott ajtókkal fogadnak, beszállunk és elvesszük a sofőr út közben szerzett mellékkeresetét.

- Gondolod, sok lesz nála? – firtatta Zsolt.

- Azért kell tranzitot választani, ami már legalább félúton van – pontosította Péter.

- Beválhat – hagyta jóvá Bandi. – Talán nem ártana informálódni egy kicsit a járatokról előtte. Mit szólsz hozzá, Zsoltikám. Talán koldusként keresnél is egy-két kiflire valót teával.

- Inkább kettőt. A tea helyett a bort választom, még ha tablettás is. Jobban melegít.

- Én viszont nem kérek többet belőle – borzongott bele Péter. – Sőt, javaslom, annál az utcai árusnál ne is álljunk meg többet. Mindene félkész, kolbásza alig füstölt, nyúlós, mint a gumi, túrója romlott, csak kirakatkellék.

- Én meg azt hittem, tojás van benne, attól sárga. Másképp nem vettem volna el – sajnálkozott Zsolt.

- Rendben – szakította félbe a gyomorirritáló témát András. – Induljunk!

***

A fák ünnepi tűzijátéka már múlóban volt. A csillagszóró körvonalú lombokról aláhulltak az izzó levelek, a fák lábainál narancssárgán parázslott a föld, még az szemerkélő eső sem tudta eloltani. Nemsokára teljesen lehullnak a puha csillagok és a leégett csupasz ágakra fehér hamu telepszik.

Péter fakírként járt az izzó talajon, anélkül, hogy érezte volna annak égetését, csak a szíve fájt az elmúlás láttán. Gondolta, még talál pár gombát a közelben, amíg társai pár méterrel odébb igazi tüzet gyújtanak a vacsora elkészítéséhez. Könnyebb lett volna az autó lassú gurulása közben kinyitni az ajtót és kinyúlni egy kosárért az erdőszéli falu lakosainak mellékkeresetét csökkentve ezzel, de valahogy jobban esett tisztes úton megszerezni a betevőt. Vacsorájuk amúgy is bőségesnek ígérkezett, nem volt szükségük nagy körítésre, csak épp a díszítés, a látvány és a változatosság kedvéért gondolták megspékelni a tányért, amíg még a természet ossza kincseit. Nemsokára bezár a kincstár és semmit sem lehet lesz kicsikarni a büszke, fösvény téltől.

András takarékos gondolkodása is azt tanácsolta, hogy pénzt csak a lehető legszükségesebbekre költsenek, mert a hideg évszak beálltával többet kellesz az élelem bevásárlására, mint gyűjtögetésére fordítaniuk. Zsolt szívesebben hívta vadászatnak könnyű prédára. Néhány esetben azonban igenis nehéz volt megszerezni kis vagyonukat. Most is letértek az országútról, mert a velük szembe haladó autók posztoló rendőröket jeleztek a lámpáikkal. Kétszer cseréltek eddig rendszámtáblát. Úgy döntöttek, estig nyugodtan maradnak. Evés és ivás után bemennek majd a legközelebbi településre magánszerelő után érdeklődni. amikor meglesz a cím, este visszaosonnak és lelopják egy javítás alatt álló gépjármű dögcéduláját. Nem kell félniük, hogy hamar bejelentik az eltűnést, ha nem hivatalosan dolgozó mesterrel van dolguk. Aztán azonnal más járásba kell hajtaniuk, minden egyes tolvajlás alkalmával változtatniuk kell a vidéket, mert valaki mindig megjegyzi az autó adatait. Vándorolnak, mint a sátoros cigányok.

- Menjünk vadászni – ajánlotta Zsolt két fúvás között. A nedves levelek színűket meghazudtolóan nehezen kaptak lángra.

- Azt meg hogyan képzeled? – firtatta András. – Mivel?

- Autóval – felelte a másik.

- Én is hallom a lövéseket – jegyezte meg a közben visszatérő Péter. Az erdő aknáiból egy marékkal bedobott a kocsi nyitott csomagtartójába. – Vadat űznek.

- Gondoljátok, hogy esélyünk van elütni egy átkelő állatot?

- Mennyi húsunk lenne – áradozott tovább Zsolt.

- Próba szerencse – hagyta jóvá András a maga határozatlanul határozott módján.

Így kerültek újra négy kerékre a főúton, amit hosszú kilométereken át sűrű erdő kísért. Útjuk hosszú volt, mint az országút, kalandjaik száma végtelen, mint a megszámlálhatatlan mérföldkövek. Egyike lett ezeknek az autósüldözés, amibe keveredtek. Nem várták meg, míg elül a vihar. A rendőr kocsi kék fényei először villámnak tűntek az eső függönyözte időben. Az ég a földdel összerúgta a felhőport. Villámostorok repesztették meg az egyre fodrosodó kék égterítőt több helyen is. Az elemek transzba estek. Villámvonók vízhúrokon muzsikáltak. Nehéz volt kifejezni a helyzetet, mert a múzsák berekedtek, miközben próbálták túlharsogni rendőrautó szirénjeit. A szél vadul rázta a felhőlombok esőcseppjeit, hogy a szélvédők nem érkezték elhordani. Ezernyi kis útra tört a nagy, széles országút és futott le a vagányok szeme előtt, akár az életük pillanatai az ütközéskor.