Roma és Juli, 2. rész, 2. fejezet

„…szólíts meg holnap, meglátod, milyen

komoly ember leszek. Annyi szent, engem

kifüstöltek ebből a világból…”

(Mercutio, III. fel., 1.szín)

Lőrinc tiszteletes Romával folytatott eszmecseréje után egyedül bandukolt tovább a hazáig. Útközben egészen különös dolog történt vele. Amint egyik lábát a másik után rakosgatta, huhogó hangra lett figyelmes, de nem természetes, állattól származóra, hanem mesterkéltre, emberire, egyfajta utánzatra. Hirtelen egy kísérteties alak ugrott elő a járda mentét szegélyező fasor árnyékának takarásából, keresztül szaladt az úton, majd eltűnt. A lelkésznek csak úgy sikerült kivernie fejéből a jelenést, hogy igyekezett elfelejteni mindent, ami azon az éjszakán történt vele. Akkor esett csak igazán kétségbe, amikor két nappal később Roma felkereste. Lőrinc tiszteletes arról az éjszakáról emlékezett a fiúra, amikor a szellemalakot látni vélte, és arra a következtetésre jutott, hogy ha a fiú létezik, akkor a jelenés igaz lehet. Mindenesetre vendégét barátságosan üdvözölte és megkérdezte, mi járatban van. Roma a felkérésnek eleget téve azonnal szándékának közepébe vágott:

„—Adjon össze a szerelmemmel, tiszteletes úr!”

„—Nem tehetem, fiam – hűtötte le a férfi a forrófejű fiút. – Újabb lehetetlen kéréssel állsz elő.”

„—Komolyan gondoljuk a házasságot. Szeretjük egymást.”

„—Ha komolyan gondoljátok, akkor iratkozzatok fel, járjatok előkészítőre, hozzatok tanúkat, írassatok szülői beleegyezést, mert úgy látom, tizennyolc éven aluli vagy, és gondolom a lány is az. Manapság egyre gyakoribbak a gyerekházasságok.”

„—Nem gondolja, tiszteletes úr, hogy a gyerekházasság kifejezés kissé durva?”

„—Egyáltalán nem, fiam. Mindenki siet valahová, kiváltképp a fiatalok. Mindent ki akarnak próbálni, anélkül, hogy érettek lennének arra és értenék, értékelnék azt. Adjad uram, de azonnal! Ez nem mehet! Nem közvetíthetem Isten áldását, ha a frigynek valamilyen akadálya van, titokban végképp nem. Ugye erről van szó? Feltéve…”

„—Feltéve… – kapaszkodott Roma a lelkész utolsó szavába.”

„—Feltéve, ha a gyermekáldás már útban van. Akkor nem tehetek egyebet. Az a szegény gyermek nem tehet róla, hogy a szülei nem normálisak. Különben is, szégyenben senkit sem akarok hagyni. Uram bocsá’! – Lőrinc tiszteletes összekulcsolta a két kezét és szemeit az égre függesztette. – Akkor viszont siessünk! Volt már olyan esetem, amikor a menyasszony a templomban elkezdett vajúdni. A menyecske szinte gyerek volt. A keresztelő alkalmával azt sem tudták, hogyan kell szép rendbe felállni a szertartáshoz.”

„—Nem, ez velünk nem eshet meg. A lányt még nem ismerem úgy, érti. Mindkettőnk szándékai tisztességesek, annak ellenére, hogy fiatalok vagyunk. A baj egyedül a lány apjával van, aki törtető, és gazdag vőt, sok pénzt remél lánya férjhezmenetelétől, ám nem kíván szegénynek boldogságot, amit pénzen nem lehet megvenni.”

„—Ebben az esetben mi a tervetek? – így a lelkész.”

„—Ha összead minket Isten színe előtt, tiszteletes úr, az apa előbb-utóbb megbékül, nem lehet ellenvetése. Tényekkel szeretnénk szembesíteni. Másként ő sem lehet boldog nagyapa. Ha lánya nem örömmel hoz utódot a világra, szégyelli a gyümölcsöt, amely nem a szerelemben fogant és elrejti azt még saját édesapja elől is.”

„—Ebben igazat adok neked, fiam, de én semmit sem tehetek.”

„—Könyörgök, atyám! Ha nem esket össze minket – fenyegetőzött Roma –, úgy is jó. Akkor enyém lesz Juli teste is, ha már a lelke az enyém. Viszont önt egy lélekért sem érheti vád, hogy nem látta meg Őt” – idézett a fiú egy énekből szabadon, ugyanakkor hatásosan.

„—Ne zsarolj, fiam! – csattant fel Lőrinc Gyula. – A nők a gyenge pontjaim és úgy látom téged is , mint minden férfit, ők visznek romlásba.”

„—Azt hittem, ön az ital rabja” – már Roma kérdezősködött, fölényben érezte magát.

„—Azért italozok, mert magányos vagyok, nincs segítőtársam. A legtöbb dohányos sem azért szív, mert az a fű az idegein segít, megnyugtatja, vagy férfiasabbá teszi. Az csak kifogás, amellyel elaltatják magukat. A többségnek, még ha nem is vallja be, sok unalmas perc, üres járat van az életében, és az unalom bűnt szül. Az ilyen perceket toldjuk ki szenvedélyeinkkel, vágyainkkal. A vágy hiánya vagy birtoklásának túlzásba vitele formálja az embert állattá, de középszinten megkülönbözteti tőle.”

„—Hiszen a dohányzás nem bűn, vagy igen?”

„—Több helyen engedélyezik, míg más szigorú gyülekezetekben megtiltják, mondván, a test a lélek temploma, és nem károsíthatjuk, mert egyedül annak van joga megrövidíteni az életet, aki adta azt. Életünk, sorsunk eleve el van rendelve.”

„—Milyen értelemben?” – firtatta Roma.

„—Szabad akaratunk van, az útról bármikor letérhetünk. Az eleve elrendelést abban látom megnyilvánulni, hogy Isten eleve előre tudja, mit fogsz cselekedni, tudja már a kezdetektől fogva. Ő csak lefektette azt, amit tenni fogsz, fogunk. „Mindent szabad nekem – mondja Pál apostol –, de nem minden használ.” Én egyedül Krisztus vérében hiszek, aki törölheti a nagy könyvbe írottakat, még eljövendő bűneinket is. Semmi sem árt nekem, ha hiszek, még az ital sem, noha az megrövidíti az életemet Isten csodálatos világában. Minden, amit az Úr teremtett, jó, csak ügyesen is kell élni vele.”

„—Értem – hagyta rá Roma, világosan látva, hogy a lelkésznek, összehasonlítva kollégáival, pár téves nézetet vall, ellenben jobb embernek találta saját falujának lelkészével szemben. – Amíg viszont ön csak italozgat, amivel egyedül magának árt, addig a mi lelkészünk egy megveszekedett gazember.”

„—Súlyos szavak ezek, fiam – figyelmeztette Lőrinc tiszteletes Romát – „Ne ítélj, hogy ne ítéltess” mondja Máté evangéliumának hetedik részének első verse.”

„—Ez a vélemény megalapozott. Falumban a lelkész botrányosan viselkedik. Pénzzel üzérkedik, uzsorákkal, üzemanyagot csempészik, és ami a leggyalázatosabb, paráználkodik.”

„—Nem mondod komolyan? – Lőrinc tiszteletes arcán döbbenet ült. – Te ezt nem tudhatod. Egyedül Isten szeme lát mindent.”

„—Bizony, igen. Még ha titkolná! – kezdett heveskedni a fiú. – Mindent nyíltan csinál! Egy alkalommal, egy hitoktatóval a búzatáblában szerelmeskedtek, épp aratás idején. Az aratógépek kénytelenek voltak körülvágni őket, mivel nem akarták abbahagyni a dolgot.”

„—Szomorú ez, fiam, de a rendszerváltás után hirtelen támadt nagy szükség lelki vezetőkre. Ugyanolyan tanulatlanok vagyunk, mint más, sőt, úgy is halunk meg, ha hinni lehet a mondásnak. Sokan gyengék is vagyunk, elfáradunk, türelmetlenekké, vagy olykor beképzeltekké válunk. Szóval nekünk is nehéz példát mutatnunk, de igyekszünk. Ha valamelyikünk botrányt, vagy szakadást kelt a gyülekezetében, el kell távolítani.”

„—Történtek már próbálkozások a leváltására, mindhiába. Az idősebb korosztály imádja, jobban, mint a Megváltót. Övék a templom, amit az Úrral való kapcsolat egyedüli helyének tartanak. Javítson ki, tiszteletes úr, ha tévedek, de ha jól tudom, az ige azt hirdeti, hogy ha ketten, vagy hárman összejönnek az Úr nevében, Ő ott van közöttük. Minket, akik házakba járunk össze, szektásoknak bélyegeznek. Egy Istenben hiszünk, nem? Miét nem tart össze katolikus a reformátussal, a református a baptistával? Csak azért mert mindenkinek másak a szokásai, ceremóniái? Az még nem lehet az akadálya annak, hogy néha találkozgassanak, közösen dicsőítsenek.”

„—Mindannyian őskövületek vagyunk – magyarázta a lelkész. – Énekelni sem tudunk szépen, eltántorítjuk, elriasszuk a fiatalokat. Egyedül csak én adhatlak össze benneteket, ha nem tévedek. Igaz?”

„—Igen, tiszteletes. Mi az utolsó válasza?”

„—Ha megengedi, fiatal barátom – bocsátkozott Lőrinc Gyula személyeskedésbe –, a kérdésre kérdéssel válaszolnék.”

„—Még pedig?” – érdeklődött Roma saját és Juli jövőjének kulcsa felől.

„—Mit vársz te a házasságtól?”

„—Hogy őszinte legyek – kezdte a fiú kis habozás után –, semmit.”

A válasz nem döbbentette meg a lelkészt, sőt jókedvre derítette, mert ezt szerette volna hallani. Pár hete képes volt az oltár elől hazaküldeni egy fiatal párt, mert nem jól válaszoltak az elhangzott kérdésre. Roma szimpatikus volt neki, rokonlélekre talált benne.

„—Mindenki azt mondja, hogy ez a fajta együttélés rossz – magyarázta a fiú. A lelkész már kezdett arra gyanakodni, hogy barátja negatív értelemben gondolja azt, amit mond, valahogy úgy, hogy semmi jót, vagy semmi különlegeset, de aztán a fiú folytatása megnyugtatta: – Nem elvárni, hanem adni akarok a jövendőbelimnek –, elsősorban szeressek, mintsem szerettetve legyek.”

Lőrinc tiszteletes elismerően bólintott és igenlő válaszával engedte el a fiút, aki a boldogságtól úgy repült ki az udvarra, mintha kipenderítették volna oda őt. Akár ha étert szívott volna: teste könnyű léggömb volt, hangulata kiegyensúlyozott. Talán ez hiányzik a lelkésznek, gondolkodott a romafiú míg a kapualjban várakozó Merkujó felé sietett. A szerelem, a biztos háttér, a békés család átsegíti az embert gondjain, nehézségein. Megbolondulna, ha apátságba kellene vonulnia, mint ahogy azt a katolikusok teszik. Az elfojtott vágyak rosszabbak a kiélteknél, mert nagyobb erővel törnek fel, és nagyobb bűnökre ragadtatják az embert. Az egész egy túlságosan lenyomott, túlterhelt rugó, amely minél tovább és erősebben van feszítés alatt, annál erősebben csap fel. Roma örült, hogy nem a katolikus vallásba született, mert hallani vélt híreket különféle apácák és barátok visszaéléseiről. Az egyház nem győz bocsánatot kérni tagjainak vétkeiért. Visszatáncol. Félig elfogadta már az evolúció emberi fejlődésre vonatkozó tanát is azzal a kizárólagos kikötéssel, hogy a szentlelket viszont Isten adta, az máshonnan nem jöhetett, nem alakulhatott ki puszta idegi munkából. A katolikus egyháznak az a baja, hogy hiányzik belőle vallásuk lényege, a kereszténység, a Krisztus imádata. Inkább fordulnak a szentekhez, mint azok feljebbvalóihoz. A misztikum és a szokások világában élnek, noha az Isteni szeretet egyszerű, mindenki által elfogadható. Roma így tudta és érezte a dolgot. Viszont ha valaki egy vallásban nevelkedett fel, fejtette a fiú tovább gondolatainak gombolyagát, maradjon meg ott, ahová az Isten helyezte, próbáljon ott változtatni, és ne vándoroljon, mint a maga fajta cigányok szoktak területről-területre.

Amikor főhősünk a kapuhoz ért, barátját reszketni látta. Merkujó remegett, mint egy szélfújta levél, annak ellenére, hogy bevett egy pár korty jófajta szíverősítőt.

„—Téged mi lelt? – vonta magára barátja figyelmét Roma az előttük elhúzódó út szakaszának két végéről. Egyszerre nevetett és aggódott Merkujóért – Mitől félsz?” – firtatta, noha tudta, barátja azonnal kinyögi a baját, mert nem szeret semmit sem magában tartani.

„—Há ösmeníd az itteni gázdág vádákát – intett hátra a kétségbeesett roma fejével barátjával ellentétes irányba –, ákko te is fíné. Bizony, gyűlölnek minket, mint kutyá á mácskát. Kípesek fínyes náppál megtámádni minket, de á jánykáink kellenek nékik.”

„—A macska is gyűlöli olykor a kutyát, de nem mindegyik, mint ahogy nem minden kutya sem agresszív arra a bizonyos gyengébb állatra – kukacoskodott Roma, aztán elkomolyodott. – Történt valami, amíg odabent voltam?”

„—Igen. Itt, a kít szemem előtt – hadonászott a romafiú látószervei felé, mint aki ki akarja szúrni azokat – kergettek el egy fehír gyereket, áki udvárolni gyütt ide válámelyik szomszíd falubó. Mindent hállottám. Fehírt, irted, fehírt! Há már ők nem nem nősűnek, más se teggye. Ákkor vélünk mit csinának, ha ikápnák? E ütnínek, ákár egy nyulát, májd ápuci megjávítjá á kocsit ís nem törtínt semmi – csúfolódott Merkujó egy elkényeztetett selyemfiú hangján. Haját hátrasimította, mintha zselét facsarna ki belőle, vagy homoszexuális lenne – Mennyi jó nő márád itt párlágon – csettintett ujjaival, de csak egy rövidet, mert a motorbicikli, amit barátja időközben begyújtott meglódult vele és neki kapaszkodnia kellett. Bárcsak a humorista és bölcs próféta közül az első szólt volna belőle, ugyanis alig haladtak át a falut átszelő folyó hídján, tragédia történt. Egy autó jött velük szembe az út másik oldalán, úgy tűnt, békésen elhajt egymás mellett a két jármű, de nem így történt a dolog. A fehér színű gépjármű vezetője amint Romaék elé ért, hirtelen félrerántotta a kormányt és orvul a motorkerékpárba hajtott. Az autó vezetője persze be volt kötve, viszont nem úgy a másik közlekedési eszköz utasai. Roma még csak kapaszkodott a kormányban, viszont Merkujó hatalmas lendülettel keresztül repült barátján és az úttestre vágódott. A látvány modernkori lovagok ütközetével ért fel, bár az egyik fél cseppet sem volt lovagias. Az autó vezetője Tibor volt, Judit unokatestvére, aki felismerte a lakodalmon már látott két romafiút. Elöntötte a düh, amikor újra látta őket és olyan halált megvető csatakiáltással rohant ellenségeibe, ami túlharsogta autója motorjának morgását. Fiatalok felállva egy számítógépes játék mellől, ahol halhatatlannak érzik magukat, mert vagy úgy van megtervezve a játék, hogy nem lehet vele veszteni, vagy újra lehet kezdeni az egészet. Tibort is felelőtlenség kerítette hatalmával, ám az életet általában nehéz, vagy lehetetlen újra kezdeni.

A küzdelem azonban még korántsem ért véget a napjaink paripáinak elestével. Tibor kivágódott apja autójából majd a földön heverő Merkujóhoz rohant, hogy a hátát biztosítsa. Miután meggyőződött a két roma egyikének cselekvésképtelensége felől, Romának támadt, aki valamelyest összeszedettebb volt. A fiú azonnal ellenfele arcába akart súlytani, aki viszont kitért előle, majd viszonozta a támadást. Addig verte Tibort, míg az félig eszméletlenül rogyott össze. A párbajból Roma nem akart félkészen távozni, de aggódott barátjáért, és amúgy ő sem lenne különb annál a disznónál, aki rájuk támadt, ha haragot haraggal viszonozna. Ahogy a cigány lelki téren fölénybe került ellenfelén, úgy kerekedett felül benne a jó a rosszon, mivel az utóbbi kevesebbnek bizonyult benne.

Roma áldozata áldozatához lépett és kezét annak feje alá téve megemelte azt egy kissé és maga felé fordította. Napraforgó fordul így példaképe, a Nap felé, ahogy Merkujó tette barátja irányába. A fiú arcán vigyor ült, mint mindig, de képe beesett volt, mintha a fejéből kifolyó vér és agyvelő hiánya összefüggésben lenne a fej formájának alakulásával.

„—Nyugalom! – csitítgatta Roma szerencsétlenül járt társát, de ő sem mutatott jó példát nyugodtság tekintetében. – Örülök, hogy nevetsz – húzta az időt, amíg valaki a segítségükre nem siet. Ha tudta volna, hogy senki sem szaladt a közelben lakó felcserért, Lőrinc tiszteletesért! – Áldott jó természeted van, te szeretnivaló csibész – viccelődött vele. – Ugyanúgy fogadod a jót is, mint a rosszat. Ilyeneknek kell örökségül bírniuk a földet, akik megbecsülik mindenét.”

Merkujó nem arra válaszolt, amit a barátja mondott, ajkai mást rebegtek:

„—Örülök, hogy béittám ázt áz utósó kupicá pálinkát – nyögte alkoholszagú száján át –, me most ku…ku…kujó. Nem írzek semmit.”

„—Te sokkot kaptál, testvér” – szorította meg Roma barátja levegőben kapkodó ujjakat, ha a szerencsétlennek netán az utolsó kapaszkodója lenne az életbe, had használja ki.

„—Nágyon szíp terveim vótak…dógozni ákártám, ámúgy…böcsületetesen – hebegte Merkujó –, hugy büszke lehess rám. Fojtásd te á hárcot, há már vélem feládátták. Ne ítünk, vagy á piszkos fehírekírt csinád, hánem lurkóinkírt, az enyímírt is, ákive Rózsá várándós. Ín nem hibáztátlák semmiért. Úgy hálok meg, áhogy tí mondtád… mint egy kutyá, de ennek á kutyánák most előszö á lelke is fáj, ámióta felíbresztetted benne á jobb jövő utáni vágyát.”

A haldokló fájdalmában valóban vonított, aztán szemgolyói az égre meredtek és végleg ott is maradtak. Remélhetőleg a lelke is. Roma arcát a fájdalom a felismerhetetlenségig eltorzította. Ujjait lassan kifeszítette barátja kezének szorításából, amely erős volt, akár a barátságuk. Az életben maradt társ lassan, méltóságteljesen felállt és kiegyenesedett. A szemébe sütő napsugarak is gyengének bizonyultak tekintetének erejével szemben, amit körbejáratott a köréje gyűlt csőcseléken. Az embergyűrű nem tűnt barátságosnak. Egymás után szólaltak fel az emberek, és mindegyikük Romát szidta és hibáztatta.

„—Nézzétek, tántorog.”

„—Ő vezetett, ő ölte meg!”

„—Jó, hogy a másiknak megkegyelmezett.”

A háttérben, az összetört autó körül a következőket suttogták:

„—Toljuk át a két járművet a másik oldalra, azt a látszatot keltve, hogy a gádzsó szegte meg a közlekedési szabályokat. Ez csak egy cigány! A Tibor gyereknek nagyobb szégyene lenne.”

„—Ha kérdik, mindent így láttunk. A falu tartson össze.”

Ilyen emberek közé vágyott ő, gondolkodott Roma. Közéjük akart feltörni? Tőlük várt elismerést? Ide akart ő benősülni? Nem! Juli ártatlan, semmiről nem tehet, akár csak Merkujó. Mind a ketten tiszták, illetve egyikük már csak volt. Menekülnie kell, villant át a romafiú agyán, noha gyilkosságot nem vélt a lelkén száradni. Tibor időközben a biztonságot nyújtó földön feküdt, nem akaródzott neki felkelni. Roma inkább sajnálta, mintsem megvetette volna, talán, mert betöltötte barátja nemes halálának büszkesége, aki egyszerre sokat tett az ügyért, mint mártír. Roma fejében megfordult a bosszú lehetősége, de az merőben ellentétes cselekedet lett volna barátja utolsó kívánságával, ami szent. Talán a rossz, gonosz embereknek is példát mutat valahol. Akkor még nem vesztette el az életbe vetett összes hitét: szerelme még éltette, egyetlen és utolsó fonál, ami a földi léthez kötötte. Még kész volt harcolni. Utat tört magának a döbbent tömegen keresztül és a közeli híd lábánál belevetette magát az alatta folyó kanálist övező nádrengetegbe.