A kis pénzhamisító

A kisfiú mezítelen talpát a hideg harapdálta, az apró hófehér fogak jóízűen ropogtatták őket minden egyes lépésnél.

Alig várta, hogy megérkezzen jól megszokott koldulóhelyére, a református templom udvarát őrző kapuhoz. A szigorú alakok egy táblát tartottak, amin az alkalmak időpontja állt két nyelven, akár egy kígyó. A fiú kikereste rajta a napi foglalkozást. Amit talált nem sok jót ígért. Ifjúsági oktatás volt soron. Alamizsnára nemigen számíthatott, maximum behívják egy kevéske kis kekszre meg teára. Előfordulnak azonban különleges esetek is, amikor a fiatalok hamburgert vagy pizzát fogyasztanak, nyáron néha szalonnát sütnek és neki is jut a maradékból. Olyankor a tiszteletes beszólítja a kis Szergejt. Hívta őt már jóval a falatozás előtt is, de szegény gyerek semmit sem értett az ott elhangzottakból és leginkább az oktató rész végeztével merészkedik be. Eleinte jobbra-ballra forgatta a tekintetét, pislogott, mint a parázs, minden egyes szóból arra következtetett, hogy róla volt szó, mondanivalójukat hozzá intézték. Hasztalan értetlenkedése aztán elmaradt, mint jómaga; inkább a házon az utcán várt, hogy kihozzanak neki valami harapnivalót, mondhatni, házhoz szállítsák, mintsem üljön és megjátszás nélkül adja a bambát.

Magyar nyelvtudása az „Áldás békesség”-re korlátozódott, viszont ha valaki az üdvözlésre nem ugyanazzal válaszolt, hanem a visszaköszönő „Istené a dicsőségg”-el, már bajban volt és szemére kiült a vakokra jellemző üres, értelem nélküli tekintet.

Továbbra is fázott. Ütött kopott munkaeszközét a fejébe nyomta, nem volt rá szüksége, így legalább valami melegítette. Más alkalmakkor hasznát vette a sapkájának, mert egy álló ember fázó, remegő kezébe nehéz derékmagasságból találatot elérni egy apró fémpénzzel.

Úgy tűnt, korán érkezett. A gyerekek nevetése kihallatszott, ami vagy azt jelentette, hogy a foglalkozás még javában tart és a tiszteletes – lévén nagyon vidám ember – újra viccekkel tűzdelte tele mondandóját, vagy már véget ért és odabent hozzáláttak a falatozáshoz. A nappali világosságból a kis Szergej arra következtetett, hogy az utóbbi elképzelhetetlen.

Az udvaron megjelent a lelkész. A fiú éppen attól tartott, hogy beinvitálják az előadásra, viszont kellemesen csalódott. A férfi egy papírlapot lobogtatva közeledett hozzá. A fiúnak ismerős volt a helyzet. A tiszteletes ismét meg akarta kérni a legénykét, hogy fusson el a városközpontba és készítsen másolatot a lap tartalmáról. Legutóbb kis mosolygós arcocskákat kellett sokszorosítania. A boltban meg is jegyezték, hogy nem extazi tabletták csomagolásához kellenek-e. A fiú tudatlanul vonta meg a vállát, mivel fogalma sem volt arról, mire kellenek az apró cédulák, no meg azt sem értette, miről beszélnek. Úgy tűnt, ismét egy küldetés várt rá.

—Szergej! – szólította meg a lelkész. – Megtennéd, hogy újra elmész és lemásoltatod nekem ezeket a lapokat? Ha lehet – magyarázta – színesen, két oldalt egy lapra, párjával.

—Szívesen – rebegte, illetve remegte a fiú.

A tiszteletes végigtekintett a koldusgyerek szakadt, nyáridőn talán hasznos, ám télen hátrányos, mindenütt szellőző ruháján. Nem állhatta meg, hogy ne próbálja kissé összébb húzni a gyerek rongyait; megsimogatta az arcát, nem cirógatás végett, csupán letörölni a koszt.

—Aztán gyere be! – tette hozzá a férfi. – Szívesen látunk.

Szergej felelet helyett végig mosolygott, mert szó szerint arcára fagyott a vigyora. Inkább rossz állapotuk miatt, mintsem ragyogó mivoltukban villantak elő, tűntek szembe a fogai. Szakember sohasem látta őket, amelyik fájt vagy lógott, azt a gyerek azonnal, gondolkodás nélkül maga rántotta ki. Még megtehette, hiszen volt tartaléka, ami kirobbanhat a szájában, mint egyfajta pattogatott kukoricafogak.

Az írástudatlan embernek az elszámolnivalója is kevés; egy... kettő... s hogy van tovább, az homályba vész. A nemesebb érzéseket kiszippantja a kemény, üres, sivár élet vákuumhuzata. Ruhája akár városa köpönyege, aminek útvarrásai felszakadtak. Tekintete gyenge üvegét beverték. A fiú koldusbecsülete köddé vált, talán magába olvasztotta az időjárás, ha volt egyáltalán. Minél idősebb valaki, lelkiismerete annál érettebb, akkor egy kicsié kiforratlan. Nemhiába mondják, hogy a halott már, a gyerek még ártatlan, hát még a kettő együtt.

Szergej soha többé nem tért vissza küldetésével. Mintha a küldeményt egy rossz postásra bízták volna. Abban az üzletben, ahol annak idején volt, nem járt sikerrel. A másoló készülék rosszul működött, tökéletlen nyomtatványokat készített, ezért az üzlet vezetői tovább küldték. Néhány utcával arrébb betért egy újabb helyiségbe, ahol lábbelik árusításán kívül fénymásolással is foglalkoztak. Az eladók végignéztek rajta, és gondolták is meg nem is, hogy a gyerek vásárlási szándékkal tért be. Amikor Szergej közölte, hogy másra van szüksége, nem csalódtak hatalmasat. Elkészítették a kért másolatokat, de nem hagyták figyelmen kívül azok tartalmát.

—Mire kellenek neked? – kérdezte egyikőjük.

—Játszani – hebegte a fiú.

—Nos – töprengett a nő –, ahhoz túl jól sikerültek. Akár az eredetiek. Fekete-fehérben nem feleltek meg volna erre a célra?

—Nem nekem lesz – mondta Szergej halványuló meggyőződéssel. A nő egyik mondata szöget ütött a fejében.

Szédelegve hagyta el az üzletet. Elvarázsolta az ott kapható dolgok szépsége. Kábultságából egy kedves hölgy érdeklődése zavarta fel.

—Mi lelt, kisember? Jól vagy?

—Asszonyom! – hüppögte a gyerek. – Van egy ollója? Tudja a nőknek általában...

—Még követelőzöl?! – döbbent meg az asszony. – Ha koldulsz, elégedj meg azzal, amit kapsz. Na nem bánom – egyezett bele végül, látva a gyerek csalódott arcát. – Kicsi vagy és nagyon akarod. Vedd el!

Szergej később, mikor erővel próbálta sem emlékezett arra, megköszönte-e az ajándékot. Boldogan szaladt el, leült egy sarokban és örömmel vágta szét a nyomtatványokat kis papírpénzekre. Naivan a sajátjainak tekintette őket, kis, eszmei értékű vagyonát sokáig szorongatta, nézegette, mielőtt zsebre gyűrte a tisztaságukat és új mivoltukat már igen csak vesztő lapokat.

Ahogy fogyott, karjának vékony bőrjege alatt egyre láthatóbban és erősebb kékséggel patakzott a vére. A tél egyre inkább bekeményített. A fiúból majd ki szállt az élet melege. Éhes is volt. Belei falánk kígyókként martak a gyomrába. A piacon csatangolt, lopni készült. Szinte beleszédült a férfi karjaiba, aki a következő kérdéssel fordult hozzá:

—Forint? Dollár? Váltasz?

Szergej a gyermeki engedelmesség automatizmusával nyúlt a zsebébe és válaszolt a feltett kérdésre.

—Igen.

—Mennyit?

—Tizet.

—Akkor gyorsan – vezényelt a férfi.

Sebesen elvette a fiútól az összeget és a zsebébe süllyesztette anélkül, hogy megvizsgálta vagy megszámolta volna. Óvatosan körbenézett, látta-e valaki a tranzakciót, kiszámolta a tőle dukáló összeget és otthagyta az ámuló fiút, aki maga sem akart hinni jó sorsának. Ő sem számolta meg a pénzt, tíz ujjánál tovább amúgy sem jutott volna. Még ha be is csapták, ő járt jobban. Azonnal egy árushoz vette az útját – természetesen eredeti célját a lopást illetően – és kérdésére, mi jár a pénzéért, a következő választ kapta:

—Sok minden, fiacskám!

A fiú rábízta magát az eladóra, könnyen jött pénznek nem nézte az útját. Miután csillapította az éhségét, egyik kínzó fájdalom múlásával érezte csak meg a másikat, a hideglelést.

—Mondja – fordult az árushoz –, a maradék pénzemért vehetek egy pár cipőt?

—Miért is ne.

A férfi egy pillantást vetett az értéket nyert papírdarabokra, amiket valaki egyszer fizetőeszköznek nevezett ki és monopolizált.

—Természetesen nem nálam – folytatta –, olyasmit nem tartok. De nem újat. Viszont hátul, a turkálóban vehetsz használtakat.

Pár perccel később Szergej hatalmas léptekkel tiporta a tél uralmát. Kiszakadt a valóságból. Míg mások továbbra is hidegben jártak-keltek, a fiú életébe tavasz költözött. Lábnyomai a hóban aprónak tűnhettek egy felnőtt ember számára, de óriásiak voltak az ő egykori, mezítlábas talpa préselte pecsétekhez képest.

A társadalom börtönbe söpri szemetét. A bűnözés alól nem kivétel a szegény ember sem, aki néha rákényszerül a törvényszegésre. Szergej ült börtöne szájának vasfogai mögött és őrlődött. Még nem volt dolga a hatóságokkal. Izgatottan, sűrűn és nagyokat nyelt, mintha szíve helyet cserélt volna ádámcsutkájával és a torkában dobogott volna.

Átgondolta mindazt, ami a közelmúltban történt vele. Az egészben csak az volt a hihetetlen, hogy lefülelték, noha igyekezett óvatos lenni. A bankoknak még csak a közelükbe sem ment, mert tudta, hogy őket nem verheti át, túl pitiáner ő hozzájuk képest, bár megcsalni a csalót lenne csak igazán élvezetes. A korábbi helyekre sem tért vissza, nem kereste fel még egyszer azokat, akiket becsapott.

Sohasem a pénzvágy hajtotta. Mindig csak annyit váltott, amennyire szüksége volt. Túl fiatal volt ő még ahhoz, hogy nagyban tervezzen, családról, autóról, lakásról álmodozzon. Egyszerűen élvezni akarta az életet, ami addig nem adatott meg neki. Legvégül csupán utazni szeretett volna, amikor az állomáson próbálta igazi hamisítvány pénzét tisztára mosni. Ideiglenes üzletfele hibázott, talán női mivolta miatt, ez a mesterség ugyanis nem nekik való. A felújított vasútállomás szigorúbb felügyelete miatt járőröző rendőrök egyike rajtakapta őket. Az összeg jelentéktelen volt, nem fordítottak volna rá nagy figyelmet, ha éppen nincs évvége, amikor is a hatóság emberei próbálják behozni egész éves renyheségüket annak érdekében, hogy minél több ügyet mutassanak fel. Néha maguk is kreálnak azáltal, hogy korrupttá válnak.

Szergejt kiskora miatt nem zárhatták be, segítsége fejében priuszt sem ragasztottak rá. Mivel ismerte a feketén váltók jól megszokott helyeit, elvezette a szerveket hozzájuk, sőt gyakran maga volt a csali a történelem legfiatalabb beépített ügynökeként. Így vált a fiú csalóból pandúrrá. Jelenleg katonai szolgálatát tölti és nagy rá az esély, hogy a fegyveres erők után könnyebben kerül be a rendőrségre és ott karriert csinál.