„Két ellenséges király hadakoz
Emberben, fűben – a Jó és a Rossz.
S ha a gonosz győz, a szíven találva
Halálra hervad ember és palánta.”
(Lőrinc, II. fel., 3. szín)
Reggeli után ki-ki a dolga után látott a tábor romjainak eltakarítása körül, amit a fiatalok hagytak maguk után. Fogadott munkásaink jól dolgoztak, szinte csak felügyelnünk kellett rájuk. Alig mozdítottunk valamit, így lehetett, hogy egy idegent vettünk észre járkálni sátraink körül. A szabálysértő egy kis cigányfiú volt, szatyorral a kezében és gyűjtögetett.
—Mit keresel te itt? – szól rá egyikünk. – Te nem nekünk dolgozol.
—Nem – feleli a megszeppent lurkó. – A szomszéd faluból jöttem. Ott beszélték az emberek, hogy itt van lehetőség a kukázásra. Szabad?
—Persze, csak nem ott, ahol te keresgélsz. Menj innen, amíg szépen vagy!
—Értettem – válaszolja a fiú és elkotródik.
Alig hogy elment, egyik szervezőtársam bújik elő a sátrából és a következő kérdéssel áll elő:
—Nem láttátok a pénzemet?
Mi azonnal kapcsolunk, de közülünk a leggyorsabban Öcsi reagál és eliramodik. Nekünk sem kell több. Én személy szerint nem a cigányfiút szándékozok utolérni, hanem megvadult társamat, de a bajnak nem tudom elejét venni. A távolból látom, hogy Öcsi a töltésparton utoléri kisfiút, és amikor mellé ér, kapásból, teljes erejéből oldalba rúgja. A kissrác felesik. Alig jut levegőhöz, nem hogy szóhoz a nála sokkal nagyobb testi fölénnyel rendelkező másik fiú ütéseitől. Amikor odaérünk és közbeavatkozunk, kis híján mi is megjárjuk, de végül sikerül Öcsit lefognunk. Mi is idegesek vagyunk, különösen a károsult, mégsem esünk túlzásokba. Amikor a kedélyek kissé lecsillapodnak, kezdetét veszi a faggatás.
—Ki a fene vagy te? – szólítjuk meg többen is.
A fiú hallgat.
—Mit kerestél a sátrainknál? Ne tagadd, mert láttak! – förmed rá Öcsi.
—Én csak ételmaradékokat gyűjtöttem – mukkan meg a vádlott.
—Nem loptál meg minket? – vonja kérdőre a károsult.
—Nem emeltem én el semmit – állította a gyerek olyan ártatlan arccal, hogy ha nem tudnám, a bűnözők gyakran nem néznek ki azoknak, amik, még hinnék is neki. Öcsiben nem hinti el a bizalom magját.
—Mutasd a zsebeidet! Vagy nem is. Tudod mit? Öltözz le.
A fiú némán engedelmeskedik. Átkutatjuk a ruháit, de nem találunk nála semmit. Valamelyest megkönnyebbülök, ám az állapot nem tart sokáig, mert a meglopott fiú kijelenti:
—A cipőidet is!
Láss csodát, a lábbeliből mintegy gombnyomásra, két köteg pénz ugrik elő, akár a rugók a nyomás alatt. Öcsi újra áldozatának esik és amennyire erejéből telik, tarkón vágja a romafiút.
—Megloptál minket, mi, te fekete kutya? – üvölt rá az agresszív fiú.
—Az én pénzem! – tiltakozik a kis tolvaj.
—A háromezer forint is? Honnan jutottál volna külföldi pénzhez. A barátomnak viszont épp ennyi volt. Na, megállj csak!
Senki nem avatkozik közbe a szembesítést követő meghurcoltatásba. Én szívem szerint másképp büntetném meg, de egyelőre nincs beleszólásom a dolgukba. A gyereket a folyópart felé lökdösik, miközben veszettül szidják. A vízhez érve belehajítják a közepébe, annak ellenére, hogy szavai szerint nem tud úszni. A gyerek nagy nehezen kievickél a partra, áll, kék-zöld foltok éktelenkednek rajta, de nem sír. Ez feltűnik nekem.
—Hozzátok a kutyát! – int táborvezetőnk az egyik fiúnak. – Laci! – szólt egy másik bámészkodónak. – Hadd pihenjenek a rabszolgák is egy kicsit! Tereld ide őket! Akarom, hogy lássák, mi jár az ingyenélőknek! Ha nem kapjuk el, egy rendes melós félévi fizetése marad nála.
Amint a kért dolgok megérkeznek, kis hangyabolyunk még inkább felbolydul.
—Mit csinálsz itten, Ferkó? – kérdi egyik-másik romamunkásunk a vízben fagyoskodó gyerektől.
—Ismeritek? – tudakozódik Öcsi.
—Persze! – válaszolja egy a kérdezettek közül. – Velünk lakik az intízetben. Nágyon rossz kölyök. Szégyent hoz á becsületes emberre.
— Nemríg szökött meg tőlünk. – veszi át a szót valaki más. –Kínyes a kicsi. Á mináp is szóttunk neki, jöjjön vélünk trógerolni, de nem ákárt.
—Na, majd itt megtanulja, mi az emberség – bizonygatja Öcsi, aki nem messze egy husángot talál. Szavait tett követi. A nagydarab fiú magához vonja a cigánygyereket, kissé undorodik tőle, de megöleli, majd a következőket mondja neki:
—Ne félj! Én kedvellek.
Ám minden egyes szót ütések követnek, mintha a verőlegény szándéka az lenne, hogy a kissrác tudathasadást kapjon.
—Álljatok meg – avatkozok közbe. – Nem gondoljátok, hogy fölöslegesen veritek?
A köröttem állók értetlenül néznek rám, még Ági is, aki eddig megértett engem. Tudatában vagyok annak, hogy az előző nap estéjén elért bizalommal játszok, és bizonyára veszítek is, ha a táborvezető nem áll mellém.
—Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi.
—Nézzétek! – folyatom és a tolvajra mutatok. – Félig összetörtétek és még sem húzódik sírásra a szája. Alig fél. Hiába verjük, és hiába is beszélünk neki, próbálunk hatni rá.
—Még meg sem tanítottam úszni! – háborodik fel Öcsi.
—A lényeg – eresztem el a füleim mellett szervezőtársam fekete humorát – a lélek. A testét hiába ütjük, ha a belső világát közben ellenállóbbá kovácsoljuk. A lelkére kell hatni! A mai napja már úgy is tönkrement, miért ne dolgozná le.
—Nem igazságos! – szólal meg a károsított. – Mi van akkor, ha nem kapjuk el?
—Végül is elkaptuk – szájalok vele –, visszakaptad a pénzed, tehát nem jár neked kártérítés. Ne félj, megbűnhődik a srác, de nem így. Mi lenne – ajánlom, hogy lecsillapítsam a közvéleményt –, ha munkáját futva végezné el. Te! – intek magamhoz egy roma srácot. – Te fogsz felügyelni a foglyunkra és sietteted, vidd magaddal a rotvellert is, látom, a tart tőle a szerencsétlen.
Beszédem tárgya rémülten hátrál, de lelkesen bólogat.
—Gondoskodsz róla – folytatom –, hogy a fiú egy életre kidolgozza magát. Kezditek a szemét felszedésével, amiből akad itt vagy két teherautónyi. Figyelj, hogy mindent futtában végezzen el, ne hagyd pihenni egy percet sem. Ne engedd, hogy ételt vegyen magához, még ha a földön találja is. Egész nyugodtan maradjon ruha nélkül, had piruljon le egy kicsit, mert meglátásom szerint soha nem dolgozott még mezőn. Csúfoljátok, alázzátok meg, de ne bántsátok. Este intézetbeli társaival együtt visszavisszük a gyermekotthonba, és az udvaron kiállítjuk az igazgató és a többi lurkó elé, had vessék meg. Nem kell félni, a gyerekek hamar felejtenek és bocsátanak meg. Legfeljebb egy ideig nem lesznek barátai. Majd meglátja, milyen barátok nélkül! A magány, egyedüllét jobban fog fájni neki akármilyen ostorcsapásoktól.
—A tolvajokat mi is nagyon utáljuk – mondja egyik roma munkásunk széles vigyorral az arcán. – Mi elintézzük majd a dolgot egymás között.
—Helyes – hagyom rá – A ti dolgotok lesz meghurcolni. Az ilyenek, mint ő, a ti szégyenetek. Jövőre kétszer meggondoljuk, hívjunk-e titeket még egyszer, amikor tolvajok vannak köztetek. Mindenki egyetért velem? – kérdezem. Észlelem, hogy szavaim gyújtósként hatnak, mivel az önérzet eleve lobbanékony természetű. Azt hiszem, a körülményekhez képest igazságosan járok el. Fő célom mindenesetre az, hogy megóvjam a kölyök testi épségét.
—Most pedig mindenki a dolgára – adja ki a parancsot a táborvezető.
—Mi nem vagyunk rabszolgák – lázadozik Öcsi. – Én még megyek – mondta – és iszok egy sört.
—Ha búcsút akarsz mondani heti nyaralásod alatt keresett pénzednek, hagyd el a tábort – támad táborvezetőnk a forradalmárnak – Azonnal! A munkád vajmi keveset ér. Jóformán alig működsz valamit.
Öcsi mintha gombócot nyelne, vagy savanyú, éretlen szőlőt, mert keserű arcot vág.
—Jó fiú lesz Öcsi – avatkozok a beszélgetésbe, aminek fültanúja vagyok –, csak had beszéljek vele!
Szervezőtársammal félre vonulok, ami neki nincs ínyére, de engedelmeskedik az idősebbnek.
—Már régóta szeretnék beszélni veled – közlöm vele.
—Ha meg akarsz főzni, felesleges, ne fáradj, nem változom meg, így érzem jól magam.
—Miért tennék ilyet? – nyugtatom meg. – Hiábavaló bármilyen kezelés egy olyan betegnél, amelyik nem akar meggyógyulni. Az én nevelési módszerem amúgy a néma példamutatás. Viszont térjünk a tárgyra! Gondolom, nem helyesled a tolvaj megbüntetését illető javaslatomat.
—Ördögöd van! – vágja kérdésemre Öcsi a feleletet.
—Szerintem is túl drasztikusak.
—Félreértesz, Gábor! – tiltakozik Öcsi. – Én túlságosan is enyhének tartom. – Egy kalapáccsal igazán rá kellett volna súlytanunk az ujjaira.
—A szemet szemért módszer már elavult és a bosszú sem old meg semmit.
—Akkor mi a teendő ezekkel a nyomorultakkal?
—Régóta figyellek – terelem el a szót.
—Mit tehetnék? Ilyen vagyok és nem bánom meg, amit teszek.
—Nem – válaszolom –, amíg bajba nem kerülsz.
—Mit akarsz ezzel mondani? Szabad államban élünk, olyan nézeteket vallok, amilyenek nekem tetszenek.
—Igen, szabad állam – mormogom az orrom alatt. – Szabad csalni, lopni, ölni és rabolni.
—Mit tudsz te erről?
—Nagyon is sokat. Láttad már az Amerikai história x című filmet?
—Igen. az egyik kedvenc mozim – éli bele magát Öcsi a témába. – Jó fej gyerekek szerepelnek benne. Egyedül a történet befejezése nem tetszik. Elmarad a „boldog vég”. A filmkészítők nem mutatják, hogyan vesz elégtételt a főhős öccse meggyilkolásáért a nyamvadt bokszosokon.
—Nem feltétlenül vesz elégtételt – tételezem fel. – A rendező felteszi a kérdést: mit kell tenni? Harcolni a rasszisták ellen, vagy újra csatlakozni hozzájuk? Mindenki maga dönt.
—Én…
—Mielőtt könnyelmű választ adnál – szakítom félbe Öcsi mondatát –, hallgass meg egy megtörtént esetet, aminek cselekménye itt, nálunk zajlott le. Hallottad már a történetet, amit mostanság mesélgetek?
—Igen – válaszol Öcsi sajnálattal a hangjában. – Máról sem beszélnek a többiek. A mai reggeli alatt Ági azon a csöpögős, taknyos történeten kívül másról nem volt hajlandó beszélni. Kis híján viszont láttam az elfogyasztott reggelimet.
—Te is leszel még szerelmes – figyelmeztetem mosolyogva. – Mindenesetre a cselekmény drasztikussá változik, és a történet egyáltalán nem egy leányálom, különösen, és ezt kihangsúlyozom, azért, mert igaz, megtörtént esetről van szó. Figyelj! Talán választ kapsz a kérdéseidre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése