Lámpagyújtás
Felettem megszőkülnek a fák,
ahogy árnyakat növeszt a fény,
a hóesésben nem érezni
kellene, hogy rohanok én.
Mint aki most született, kezdett,
szeretnék múltam nélkül élni,
tizenkilenc évem feledve
bár ne lenne gondom temérnyi.
Ugyanazt másképp
Mindenki szíve ugyanazt mondja,
mindig és mindenhol, tud is róla.
Nem hiszi Istent és az ő fiát.
Magában üvölt: kéri Barabást.
Köztetek állva én is kiáltok.
Emberek, szavam lehetne átok,
de én Pilátust másképpen kérem:
Feszítsd meg végre a Krisztust… értem!
Legalább egyszer hallgass Istenre!
Ő mondta, minden el van rendelve.
Hát ne habozz már, holnapra késő
mindannyiunkért, elnyel a fertő.
Erőtlen hangon kiáltok hozzád.
Ilyen vagyok az életben is, lásd!
A törvény által meg nem tartatom,
sem nem magamtól, pedig akarom.
Azt érzem, nagyon szükségem van rá.
Nem tiltakozik. Ránk néz, hogy hagyná.
Legyen meg hát a te akaratod.
Atyám, ingereld fel sok rossz papod!
Ordítsa együtt mindegyik velem:
Feszítsd meg a Krisztust! Feszítsd, Istenem!
Értem is – teszem még hozzá halkan,
bár nem így kellene, hogy akarjam.
Kereszten látom, ölelve felém.
Kiszegezetten ott is még remény.
Megfeszül értem a zsidó király.
Szám mást mond, de szívem szerint muszáj.
Késő bánat
Anélkül, hogy tudtam volna,
lépteimmel írtam porba
neved. Jártam az országot.
Szemeim az égen függtek,
ahonnan repülőgépek
küszködték elolvasását.
Virág rázta szét a fejét,
mint ki velem egyet nem ért
abban, hogy elfelejtselek.
Embereket is találtam
tűz kormozta éjszakában
beszélve, hogy szeretlek.
Hajamban anyám sóhaja
szélként bele ragadt, haza
szeretett volna vezetni
mondván, apád feléd nyitná
két tenyerét, virágokká.
Viszont már nem kellett semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése