Versek

A nagyvárosban

Eltévedtem, mintha

Mély dzsungelben járnék,

A napot sem látom

És nem kísér árnyék,

Akárcsak a lelkét

Eladó emberkét.

Mint erekben a vér,

Rohangál a tömeg

Csoportos magányban,

Inkább közömbösek,

Félve, hogy a másik

A dolgába mászik.

Tán csak nem ezek az

Épületek azok,

Miket üveghegyekként

Mesélnek az aggok,

Ahol a kurta farkú

Valahol tú’?

A csendet zenének

Még el sem ismerik,

Nem hogy hallgatnák itt,

Azt a mindenségit!

Aludni nem tudok,

noha fáradt vagyok.

Ám, ha hazamegyek

És megkérdezik, mi van,

Hazudom majd, hogy jó,

„Mert ott tanulsz, fiam”,

mondja anyám, aki

nem szeret izgulni.

Vers a vonatban

A világ leghűbb képeit

ablakráma keretezi;

nem mindig szép, de jobb mint a

sötétséggel együtt lakni.

Ha az éjszaka befolyik

és sűrű, akár a tinta,

én fuldoklom a szobámban,

míg lámpafény fel nem oldja.

A világosság melegít,

a durva szó is, ha igaz;

jobb, mint nem látni s fázni,

és nem kerülni el a gazt.

Nagyobb részében az élet

szép, mit nappal meg is lelünk.

Minél több képet a falba!

A sötétben romlik szemünk.