Hangulatversek

Elkeseredetten

Dobogó mellel ülök a széken;

üt belső órám, és én csak hagyom,

hogy az idő már rajtam elmúljon,

bár hamarabb fáradok el, félem.

Most egy tóra gondolok, amelynek

mélységét a nagy magas ég adta,

ahogyan visszatükröződtek a

fölöttem fodrozódó fellegek.

Ugyanaz volt akkor fent is, lent is.

Örültem, hogy a földön találok

színekből összeszőtten virágot.

Régóta nem alszok, mert este is

dolgozom, az ágy kivet magából.

Magam vagyok mindenkitől távol.

Reggeli vers

Földre ereszkedik az Ég

ködként, ugyanúgy sejtelmes,

mint a hely hol az Isten rég-

óta ül, mint odafentes.

Az eső ázott szürkére

festette a fehér falak

képét, a párás üvegre

vékonyka rácsok szaladnak.

Csak lassan sápasztja el a

körtearcát a nap,

fénye barna színét vissza

veri a szekrény, szembe kap.

Fölkelni és lefeküdni

majdnem ugyan az, mint gyalog

járni a síneken. Semmi

értelme. Ma nem rohanok.

Megtérő

Láthatatlan harang nyelve

volt a feje, megkondult a

levegő, hogy bólintott és

áhítatos csend lett újra.

Sodródott az úton, mint a

levelek ősszel a szélben,

rosszat temetve magában

el. most exhumálja éppen.

Borzasztja bűnei szaga,

a látványa sem kellemes

emlékezetébe veszett

múltjának, amit megkeres.

Földre ejtett tekintettel

lassan kiárad a szeme.

Hallgatja, hogy milyen volt, és

Hogyan kellene élnie.

Este felé

Eldördül az ég odakint,

lehajtott száz fejű fűzfák

tiszteletet adnak a nap

lementének. Jöttöm látják.

Végig kísérnek a házak

egész utcán elnyújtózó

teste előtt, a kíváncsi

szemek elől mind takaró.

Bölcsen hallgatnak a kövek

míg rájuk nem lépek. Régen

ugyanúgy reagáltak az

emberek is nyomás ellen.

Kopog az út cipőim alatt.

Várom, hogy hazaérjek, s

egész nap égő szemeim

kioltsam – a sötétfényest.