Valaki más - 5. fejezet

Gábor csupán késő este indul vissza a diákszállóra. Az út nagyobb részét gyalog teszi meg. Ki kell szállnia a villamosból, mert rosszullét környékezi. Hallja, amint az emberek a háta mögött összesúgnak: Bizony, részeg! Sört ivott. Érezni a leheletén.

—Beteg vagyok – szól még vissza röviden, ami igaz is. Éhgyomorra ivott, hisz az egyetem után azonnal, éhesen vágott neki a városnak. Nem ismeri el a kevéske külföldi sör ütőerejét.

Időközben elfárad. Kóvályog a feje, részegen tántorog. Végül leheveredik egy lócára. Arra ébred, hogy valaki megkocogtatja a cipője talpát. Kábán és nehézkesen tekint, majd ül fel.

—Ki az? – kérdezi erőltetetten. – újra tanulja a hangok értelmes szavakká sorakoztatását.

—Itt mi kérdezünk! – parancsol rá a két egyenruhás patrol közül a magasabb. – Kicsoda maga és mit keres itt éjnek idején?

—Diák vagyok, kérem – feleli Gábor tisztelettudóan, talán kissé ijedten is, hiszen még soha sem volt dolga a hatóság embereivel. – Születésnapon voltam – füllenti. Helyzete amúgy is kényelmetlen a számára, hát még ha elmondaná, hogy egy üvegtől rúgott be.

—Tudja igazolni a személyazonosságát? – kérdezi a másik.

—Igen – válaszolja a fiú részegségének köszönhető tört magyarsággal. – Itt a kollégiumi belépőkártyám.

—Most oda tart? – érdeklődik a magasabbik.

—Igen.

—Hanyadéves? – faggatja az alacsonyabb igazságosan felosztva a kérdéseket egymás között a kollégájával.

—Elsős.

—Akkor még nem ismerheti a várost, igaz? – kacagja el magát a kérdező.

—Ismerem – feleli a fiú kissé félve attól, hogy ellent talál mondani a rendőri logikának és meggyűlik velük a baja. – Egyszerűen – magyarázza – eloltották a világítást, és kénytelen vagyok a folyóparton hazabóklászni, ha nem akarok eltévedni a sötétben.

—Rendben van, menjen tovább! – hagyják jóvá a rendőrök. – Ha hajléktalan lenne, most bevinném. Ezek a mai fiatalok!

Gábornak a diákszálló bejáratánál is meggyűl a baja a hivatali személyekkel.

—Nem ismernek meg? – kérdi fennhangon. – Lassan egy fél éve idejárok. Nem képesek megjegyezni maguknak? Semmiféle dokumentumot nem mutatok meg! Ha még egyszer megállítanak, a mostaninál is nagyobb balhét okozok. Engedjenek!

—Eszembe vésem az arcát. Holnap magyarázatot fog írni a gondnokasszonynak.

—Épp ideje! Ilyenkor nem felejt el, mi? – zsörtölődik Gábor. – Nem baj! Jön még az én emeletemre! Csak annyit mondok, Huh!, és halálra ijesztem. Ilyen idős fejjel biztonsági őrként dolgozni! – hagyja ott fenyegetőzve a vénembert. Ami az embernek a szívén az a részegnek a száján. Tovább a korláttal kéz a kézben hagyja maga alatt a lépcsőfokokat. Nem tudja eldönteni, a föld gyomra kordul-e meg, és egy földrengés miatt imbolyog, vagy csupán a feje hangyányi és szédül válla magasságából. Olyan elementáris dolgokon gondolkozik, mint például, miért görbe az út, miért veszi fel az ember előbb a nadrágját, aztán a zoknijait vagy milyen érdekből tette valaki ezt vagy azt oda stb.

Elege van már a sok emeletből. Az egyetemre, csak úgy, mint a kollégiumban, az ötödikre kell minden nap feltornáznia magát. A vele szembe jövők megbámulják. A diákélet még csak ilyenkor, tizenegy után kezdődik csak igazán. Gondolja, még nem megy a szobájába. Betér az egyik folyosóra, és rögtön a második szoba ajtaján kopogtat. Az igenlő válasz inkább parancsként hangzik, mintsem engedélyként. Gábor a keresett lányt nem egyedül találja.

—Szevasz, Miklós!

—Hello, haver! – üdvözli egymást a két vendég más szobájában. Kettejük közül az utóbbi végül is nem tekinti magát annak, annyi időt tölt Marikával. A lány azonnal fölpattan az ágyról, ahová a kéretlen látogató mellé ült és túlságosan közel húzódott hozzá.

—Olyan jó, hogy benéztél! – tör fel belőle. – Egész nap nincs kivel rágyújtanom. Egyedül nem akaródzik, unalmas. Ha így megy tovább, még a végén leszokom. Gábor Marika tekintetéből megérti a helyzetet. Szemei világoskékek, átlátszóak, talán túlságosan is kifejezők kiszolgáltatva gazdáját nemkívánatos egyéneknek. Mintha egyfolytában az eget nézné, s annak kéke tükröződne, verődne vissza bennük. Ilyenszépség mellett a fennhordott orr is megbocsátható. Azon kívül zavarában rövid, de így is tengerhullámos hajában vihart kavar az ujjaival. Pisze orrcimpái, amiket valószínűleg már sok mindenbe beleütött és visszatompultak, idegesen remegnek.

—Éppen arról beszélgetünk – szólal meg Miklós a mellőzöttségtől kissé sértődötten –, hogy ki élvezi jobban a szexet, egy férfi, vagy egy nő?

—A gyengébbik nem – feleli Gábor szent meggyőződéssel. – Feltéve, ha jól csinálják. Ők ugyanis a saját testükben élik át a gyönyört, nem egy különálló végtagban, mint mi.

—Választ kaptál a kérdésedre? – kérdezi Marika Miklóstól türelmetlenül.

—Igen, azt hiszem, már megyek is – fogja fel a fiú az elutasítást.

Távozóban még odaszól a lánynak: – Ha meggondolod magad, szólj, Maris!

A lány utálja ezt a megszólítást. Mihelyst Miklós távozik, Marika sírva lelki barátja nyakába borul.

—Miről van szó? – érdeklődik Gábor. Kényelembe helyezi magát egy ágyon. Megtetszik neki a rugó nyúlása és hőcködni, hintázni kezd rajta, mint aki még nem élte ki a gyerekkorát.

—Az a szemét azt akarja, hogy vegyek részt az egyik barátja születésnapján... – panaszkodik Marika.

—Hívjon meg az ünnepelt – válaszolja a fiú könnyedén.

—Én lennék a meglepetés az ünnepelte számára, érted?

—Ühm – nyögi a fiú. Visszafojtja a felháborodását, hogy érlelődjön benne, és amikor kellesz, annál erősebben törjön elő. – Mit képzel magáról? – folytatja.

—Legalább te ismersz! – sóhajt fel a lány. – Olyan megalázó volt. Nem akart lekopni.

—Mert jól nézel ki. Mondhatni, kurvául. Jó feleség lesz belőled.

—Nagyon, amikor egy tojást sem teszek oda főzni.

—Persze, mert a folyosó végén van a konyha.

—Úgy szeretnék valaki más lenni. Mi lenne, ha nem a testemért figyelnének fel rám. Rosszat gondolnak, csak mert intenzívebben keresem az igazit, mint mások? Miért akar mindenki lefeküdni velem, aki meglát, vagy megismer?

—Nem tudom – vonja meg Gábor a szája szélét – Nem mindenki. Én legalábbis nem. Ha rád nézek, nem jut ilyen az eszembe. Arra, hogy létezik barátság fiú és lány között kettőnk kapcsolata a legjobb bizonyíték.

—Félek, hogy most így beszélsz, holnap viszont letagadod. Ittas vagy. Hol vedeltél? Te nem szoktál.

—Szereztem egy új ismerőst – böfögi Gábor, mialatt Marika a villanykapcsolóval matat. A kinti sötétség visszaszivárog a szobába. Fekve cigarettáznak, és közben mindenféléről beszélgetnek.

—Hogy ment ma a munkád? – kérdezi a fiú.

—Mint mindig. Az emberek jönnek-mennek, én meg csak beírom a nevüket a számítógépbe és kapom a 400-as órabért.

—Az jó, napi négyezer, heti húsz, havi nyolcvan.

—Az a kár, hogy odabent nem lehet rágyújtani. Unatkozok. Erről jut eszembe! Eljössz velem a jövő heti buliba? – veti fel a lány az ötletet.

—Tudod, hogy nem szeretek ilyen helyekre járni. Másról sem szól az egész, minthogy ki kivel jön össze. Elfelejtetted, hogy én vagyok a „Barát”?

—Nem, nem tudtam – értetlenkedik a lány, aki nem tudja a nem hivatalos keresztelő hátterét.

—Mert túl sok barátom van. Akivel randiznék, mind azt mondja, legyünk inkább barátok. Ennek talán az az oka, hogy túl jó hallgatóság vagyok; klassz haver, mindenkivel megértő; egyúttal egy nagy balek.

—A vége nem igaz – nyugtatja a lány. – Te leszel a legboldogabb mindannyiunk közül, majd meglátod. Minél többet vársz az igazira, annál jobban megbecsülöd, megérdemled, és annál inkább kijössz majd vele. Rendkívüli lány lesz a jutalmad.

—Neked legyen igazad – hagyja rá Gábor – most kevésbé izgat a másik nem, annál inkább a jelen, a pillanat, hogy milyen jó csak úgy henyélni és beszélgetni. Fiatalok vagyunk. Időnk tengernyi, mint az óceán. Maradhatok nálad éjszakára? Mintha testvérek lennénk.

—Igen. Egyedül leszek, senkinek nem zavarsz. Tudod mi a legkellemesebb dolog a világon?

—Annak a genny Miklósnak biztosan az, amikor a saját fürdővizébe ereszthet.

Marika jót nevet, majd komolyra fordítja a szót.

—Te mit válaszolnál?

—Azt – fordul felé a fiú –, hogy együtt tölteni az idődet a barátaiddal.

—Ki olvastad a gondolatomat! – sikít fel Marika. Kezét a levegőbe nyújtva egy érintésben találkozik a Gáboréval. Bajtársiasan összecsapnak. – A buliba sem akarok singliként menni.

—Rendben, meggyőztél! – adja be Gábor a derekát.

—Jó – örül a lány – Előtte bemelegítünk, megiszunk valamit, de ha ott leszünk, és lassú számokat adnak, kérlek, tűnj el. Szeretnék pasit fogni, valami normálist.

—Csak addig kellek neked? – játssza a fiú a sértődöttet.

—Ne érts félre! – mentegetőzik a lány. – Tudod, legutóbb egy erőszakos fráter mit követelt tőlem.

—Értem. Én leszek a testőröd és esetleg, aki hazakísér. Rendben, de az italt te fizeted és az első tánc az enyém.

—Természetesen. Barátok közt nincs helye az udvariaskodásnak. Minden magától értetődik – közli a lány megnyugtatására.

Valaki más - 4. fejezet

—Izzad a plafon – állapítja meg Péter homlokát törölgetve. – Mintha két nap lenne az égen.

Borzasztóan rosszul tűri a forróságot. A hőség szellemként lengi körül, láthatatlan kezeivel áthatol rajta és próbálja lefogni a szívét. Ha tehetné, tulajdon bőrét lehúzná. Testéről barna színként verődnek vissza a nap sugarai bronzszínűnek láttatva a fiút, aki aligha alkalmazkodhatna jobban a nyárhoz, már nem barnul tovább.

Munkája is izzasztó, de isteni, hálás a maga nemében. Kezei alatt illékony csillagokkal játszadozik, alkot, mint a Teremtő, és csupán egy pálcikát kell két fémdarabhoz illesztenie, hogy azok nagy hévvel egyesüljenek. A teremtés műveletének végéve óta az ember alkot tovább. Péter azonban most nem igazán élvezi a dolgát. Bosszúsan kapja le fejéről a hegesztősisakot és a földhöz csapja. Kiegyenesedik és áll a magasban, mint egy cövek az épület meghosszabbított részeként. Bosszúsan kiált alá:

—Józsi bá’! Basszus! Hol kódorog? Megint kivágta a biztosítékot. Kapcsolja fel az áramot!

Az emlegetett vénember nehézkesen előkerül.

—Előbb gyere le! – ordítja vissza hanglétrájának legmagasabb fokáról. – Keresnek.

—Ki az istennyila? – káromkodja el magát Péter. Amint lemászik az állványzatról és utoléri a biztosan járó öreget. Menet közben tovább panaszkodik neki:

—Mondja meg a főnöknek, hogy ez a hegesztő háromfázisos. Vagy bevezetteti normálisan az áramot, vagy beszerez egy generátort és abból csináltat egy hegesztőt.

—Hát terem az, fiam? – vágja rá az öreg kedvenc beköpését. – Nem is ezzel kellene foglalkoznod. Kisegítőnek jelentkeztél, és mesteremberi fizetést kapsz.

—Ehhez is értek. A főnöknek már bebizonyítottam.

—Na ja! – hagyja jóvá az idős őr. Tetszik neki a fiú bevállalósága és általában a mai fiataloké. A jövendő generáció nem lehet hamvában holt.

—Ki keres? – tereli Péter a szót látogatójára.

—Valami suhanc – mondja megvont vállai mögül az öreg. – Olyan veled egykorú.

A fiú erősen elgondolkodik. Ki lehet az, ha Józsi bá’ nem ismeri, hisz barátai a munkásszállók falai közül kerülnek ki.

A titokra hamar fény derül. Végre árnyékba érnek. A fa alá állított ebédlőasztalnál Gábor ül, mint akinek a legjobb dolga van, de rákényszerül a várakozásra. Abban a pillanatban, amikor a két fiatal életútja keresztezi egymást, kezet fognak, kölcsönösen bemutatkoznak. Gábor azonnal előadja jövetelének célját.

—Ez valami vicc! – reagál Péter. – Diák vagyok és kötelességem látogatni az előadásokat, he? Ilyen komolyan még senki sem beszélt nekem erről, pedig volt olyan hely, ahonnan évekig üzengettek utánam, csak menjek vissza hozzájuk tanulni. Kell a tandíj, mi?

—Akkor kénytelen vagyok jelenteni a helyzetet. Kérem a diákigazolványod!

—Na ne mond! – ellenkezik Péter.

—Hogyhogy?

—Még szükségem van rá. Szabadegyetemről beszélünk, nem, szabad óralátogatásról? Ha nem adom le a vizsgáimat, az egyetem majd követelőzhet.

—Ki akarod használni az államot.

—Bár képes lennék egészen annyira, mint amennyire ő teszi!

—Gyerünk azokkal az iratokkal!

—Szó sem lehet róla! – Péter hátrahőköl a másik erőteljes fellépésétől, stréber viselkedésétől. Jobb öklét Gábor felé lendíti.

—Mi az ott… a kezedben? – hebegi a fiú.

—Ja! Hegesztőpisztoly – állapítja meg Péter, aki elfelejtkezett arról, hogy a kezében maradt. Bele se gondol, mi lenne akkor, ha kiüti vele a másik valamelyik szemét.

—Még nem láttam ilyet.

—Az meg hogy lehetséges – kérdi Péter döbbenten. – Te is mérnöknek tanulsz. Az elmélet gyakorlat nélkül halott.

—A praktikánk még egy-két évvel odébb van. Te már igen korán kezded.

—Rákényszerülök. Pénzt kell keresnem. Nem ülhetek otthon, mint a here bátyám. Minden éven más-más helyre felvételizek, hogy el ne vigyenek katonának. Jártam már Szlovákiában…

—Beszéled a nyelvüket?

—Nem nagy kunszt. Aki tud ukránul, minimum érti az oroszt, a csehet, a lengyelt és még sorolhatnám.

—Szóval külföldi vagy. Ha elkapnak papírok nélkül, kitilthatnak az országból.

—Erről van szó. Erre jössz te, és mindent tönkre akarsz tenni.

—Most mi legyen? – töpreng Gábor maga is. Cigarettát vesz elő és rágyújt. Egyszerre kívánja és taszítja magától, ahogy beszívja és kifújja a füstöt. Megkínálja Pétert, aki szintén szájába helyez egy szálat. A félmeztelen fiú hátraint Józsi bácsinak, aki azonnal tudja, mi a dolga. Szokott tempójánál hamarabb tér vissza három, minden lépésnél összeütődő, csengő-bongó üveg sörrel.

—Csak nem akarsz megvesztegetni? – lepődik meg Gábor. – ettől nem rúgok be.

—Ha-ha! – nevet Józsi bá’. – Ilyet te még nem ittál. Ez nem a mi fajtánkból való. A hazaiból kispórolják a malátát és egyéb belevalókat, az alkoholról nem is beszélve. Nincs nálunk sem ez, sem az, holnap talán már levegő sem.

—Bizony – mosolyog Péter a vénember lelkesedésén. – Egy ismerősöm hozza át a határon.

—Nem gondolod meg magad? – érdeklődik még egyszer, utoljára Gábor a kellemesre fordult fogadtatás hatására. – Végzettség nélkül semmire sem mész. Manapság mindenütt kérik a diplomát. Gondolj bele, mennyivel több fizetést kapnál egy íróasztal mögött szinte semmiért. Olyan jelentős munkád lenne, hogy egyenesen kemény valutában fizetnének meg. A rabszolgaság, kizsákmányolás ma is él – olcsó munkaerőnek hívják.

—Én nem ilyen beállítottságú vagyok. A jól megdolgozott kenyérnek is finomabb íze van. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti, ha nem nagyobb hazafi. Ami nektek természetes, nekem azért is meg kell küzdenem. Egy kisebbségi egész élete mártíromság. Ha saját vállalkozást akarok, kell a tőke. A gyűjtést nem lehet elég korán kezdeni – válaszolja Péter.

—Csak tudd élvezni, mire eléred. Hidd el, tanulni érdemes. Most kell munkálkodnod az elméden, időt fordítani magadra, mert később, családapaként még egy könyvet sem lesz időd elolvasni. Már nem az ősmagyarok korát éljük, amikor a fiúkat tíz évesen avatták férfivá. Az információ világában járunk, az a tizen-egynéhány év elengedhetetlen, amit aktívan ismeretek szerzésével töltünk el.

—Elég legyen! – állítja le Péter. – Ne is próbálj megdolgozni! Egyelőre ez van, nem látok jobbat. Inkább igyunk, mielőtt még felmelegszik ez a jó kis nedű. Ahogy kedvenc politikusom mondaná: ne szavakkal, hanem tettekkel!

Józsi bácsi vet véget a vitának:

Milyen fehérek és gyöngédek a kezeid, te fiú, te!

—Ne aggódjon! Ugyanúgy meg bírom emelni a poharat, mint maga.

Ettől kezdve egy vadnyugati jelenet játszódik le hármójuk között. A folyékony arany rögökké gyűl össze a pofazacskókban és csúszik le a torkokon. Az egymással szemben helyet foglaló társaság mindegyik tagjának füst száll fel a szájából, mint párbajozók tüzelő fegyvereiből.

Valaki más - 3. fejezet

Sok éves rekordhőmérséklet készül megdőlni. Az éppen uralkodó égitest mindenkit elvakít erős, reflektorszerű fényével, hatalmassá téve az eget. Az űr óriási szája talán csak azért nem nyeli el a földet, mert a fák tüskékként még visszatartják, sajnos nem sokáig. Minél tovább irtják a világ egyik legősibb élőlényeit, annál veszélyesebb a helyzetünk. Egykor imádták őket, mint sokkarú szobrokat, amik mozognak is, nem úgy, mint élettelen indiai rokona, amibe egyre többen vetik a hitüket a kereszténység túlkapásaival elégedetlen emberek.

Egyedül az épületek nyújtanak hűs fedezéket a támadás ellen. Az egyetem is ezek közé tartozik napos oldala kivételével, ahol az egyik tanár kabinetje található. Az ablak redő-bordáin is áttör a fény. A napsugarak riasztóberendezésszerű sugarakként pásztázzák a szobát. A bent lévők az óvatosságnak megfelelően járnak el, egy hirtelen mozdulatot sem tesznek, csak kivárják a sorukat. Egyenként járulnak oda a mogorva férfi elé évfolyammunkáik kiválasztása végett. Korábban percekig hezitáltak afölött, hogy belépjenek-e. A professzor istennek tartja magát a szakon, de csak tőlünk keletre nagy ember, nyugaton nem ismerik el. Egyszer látogatást tettek nála angol kollégái és szörnyen kinevették a hülyeségek miatt, amiket beszélt. Azóta nem hív vendégelőadókat és diákjai nem utaznak külföldi csereoktató programok keretein belül a kar rovására. Azonkívül kolléganőit nem engedi előre az ajtóknál, mindenkivel gorombáskodik, mégis kultúrembernek tartja magát. A diákok egymás közt csak Quazimodo-nak csúfolják és nem szerető szívéből kifolyólag, annál inkább testi adottságai miatt. A szobában tartózkodó diákokat is ellenszenves hangnemben szólítja meg. Lassan beszél, minden szó után hosszú szünetet tart, amit nyögdécseléssel tölt ki. Megválogatja a szavait, ami visszataszító beszédmódot kölcsönöz neki, túltanultságát mutatja.

—Következő!

Egy középtermetű, még növésben lévő szőke fiú lép ki a várakozók csoportjából.

—Neve?

—Illyés Gábor.

—Melyik évfolyam?

—Első.

A válasz után egy pár pillanatnyi csönd következik. A mulat fej felemelkedik.

—Mire vár? – bődüli el magát a nagy ember. – Maga előtt a lista, nem? Válasszon!

—I-igenis – hebegi a fiú, aki további kérdések sorát várta. Felüti az előtte heverő katalógust. Fél szemmel a tanszék vezetőjére pillant, aki szintén lapoz az ő eddigi tanulmányi eredményeiben.

—Csoportvezető?

—Az vagyok – feleli a fiú bizonytalanul. Letekint és kiválaszt egy témát a fémek megmunkálásáról, aztán felszólal:

—Kérhetek egy ceruzát?

A professzor úgy adja át a kért íróeszközt, mint aki le akarná szúrni vele a másikat. A kínzó meleg vallatásnak tűnik és a megszűrt fény röntgensugaraknak, amelyek átvilágítják őt, és a vele szemben ülő ember a veséjébe lát, mindent tud róla.

—Legközelebb legyen előrelátóbb! – mondja figyelmeztetően a professzor. – A maga felügyelete alatt tanul egy bizonyos Fekete Péter?

A szoba túlsó végéből kuncogás hangzik fel.

—Mi olyan vicces, Géczi Antal ékezet nélkül?

—Igen, az én csoportomba van beírva – vonja magára a figyelmet Gábor és ezzel a másik haragjával járó kockázatot is. A professzor, mihelyt észreveszi, hogy valaki tart tőle, annál jobban piszkálja. Az előtte álló diák igyekszik bátornak tűnni. A jó benyomáson múlik a tanulmányi jövője a mindenütt uralkodó személyválogatás miatt. Feszülten figyel. Minden érzékszerve felerősödik. Mélyeket lélegzik, szájon csókolja a levegő, mielőtt a tüdejébe hatolna, bizsergeti ajkait.

—Viszont még nem volt hozzá szerencsém – folytatja.

—Ezek szerint nem csak az én előadásaimat nem látogatja?

—Így van.

—És mit tud a hollétéről?

—Semmit – vallja be őszintén a fiú.

—Hogy lehet az? – kell ki magából a professzor. – Magának az a feladata, hogy jelentse, ha valakivel probléma van.

—Tu… tudom – ismétli Gábor zavarodottan.

—Tehát? – néz kérdően a férfi.

—Tehát… - utánozza a fiú nem lévén gondolatolvasó.

—Használja a fejét! – ripakodik rá a professzor. – Kérje ki a címét a dekanádból! Hívja fel telefonon! Keresse fel, ha nincs mit tenni. A téli szemeszter közepén tartunk.

Ja, gondolja a fiú, az öreg élvezi, ha kitehet valakit. Ez a hobbija.

—Értettem – mondja végül. – Igyekszem.

Gábor feláll és indulna ki maga előtt terelve a csoporttársait, akikkel együtt jött és készült távozni, hogy ne zavarják a professzort a folytonos ajtónyitogatással. A tanár visszaszólítja:

—A ceruzám!

—Persze. Igen – mondja hófehérre sápadt arccal Gábor, amire mosolya is ráfagyott.

Valaki más - 2. fejezet

2

A két idegen egy ideig az ismeretlenség leplében mutatkozik a másik előtt. A gépjármű vezetője azon gondolkodik, keresztnévrokona miért borotválkozik fordítva, a haja miért rövidre nyírt, míg arca erősen borostás, szinte már szakállas.

Az utasban eközben indulatok dúlnak. Érzései nem hirtelen jönnek, mint ahogy a tengerek is általában állandóan hullámzanak, nem kellenek hozzájuk viharok, hogy valami megmozduljon bennük. Péter állhatatosan, akár egy fogfájás, néz előre. A gépkocsi hangja fegyverkelepelésre hasonlít. Sajnálja, hogy valószínűleg csak vaktöltényeket lövell ki, mert senkit sem talál el a járdán közlekedők közül. Benne is, mint sok fiatalban, az ő korában, megfogan az elképzelés, miszerint mi lenne, ha lenne egy fegyvere, kit ölne meg. Ő képes lenne fél faluját legyilkolni, határozza el, mialatt hallgat. Csupán azután enyhül meg, miután szülehelyének a határát is maguk mögött hagyják. Akkor a fiúnak másvalami tűnik fel. Jobbik énje búvik elő, amikor sajnálat támad benne környezete iránt. Sárgul a határ, de nem az ősz készteti irigykedésre a búzamezőket, hanem a legelők füvei viselkednek ellentétesen: vízhiányban rozsdásodnak el. A legelésző állatok lesújtott fővel, mint akiket már levágtak, akár pár túlméretezett kutya, szaglászva keresik maguknak az élelmet. Manapság repülőgépek dörgetik Isten helyett az eget, de esőt nem képesek hozni. Különben sem lehet olyan hatalmas az emberiség, ha másról sem hallani, mint hogy lezuhannak. Ekkor érezte úgy Péter, hogy jótevőjét szórakoztatnia kellene.

—Könyörülhetne rajtunk az Ég egy kis esővel – veti fel.

A másik Péter szúrós pillantást vet a mellette ülőre.

—Én nem hiszek istenben.

—Miért? – érdeklődik a fiú a válasz után. Észreveszi, a férfi örül annak, ha nézeteit terjesztheti. Hány igazság van a világon? Reményei szerint egy van, ami majd egyszer mindenre magyarázatot ad. Annak ellenére, hogy nem ért egyet a másikkal és még él benne pár nagyszülői tanítás, meghallgatja a sofőrt.

—Nyelvtanár vagyok – hangzik a válasz túlságosan is egyszerűen. – Az ember kialakulását a nyelv fejlődésén keresztül látom. Vitathatatlan, hogy nem egyik pillanatról a másikra történt annál a Bábelnél, vagy hol. Értesz?

—Hogyne – hagyja rá a fiú. Még azt hitte, ő a leglelketlenebb ember a világon. Körötte mindenki más rosszabb. Anyjának, gondolja, majd elmeséli az esetet.

—Merre tart? – kérdezi a már kevésbé idegen férfi tovább folytatva a beszélgetést.

—Tanulok. A határon túl – feleli a fiú kissé megszeppenten.

—Értem. A mai nemzedék már biztosan többet bulizik, mint mi annak idején, majd minden második este.

—I-i-gen. Hát persze – makogja Péter. Amitől tartott, bekövetkezett. Rákérdeztek arra, amiről még elképzelése is alig van. Mentő kérdése hirtelen jön.

—Maga hová utazik?

—Én is a határra – feleli a vezető. – Elviszlek, ha akarod. Vagy van diákjegyed?

—Olcsóbb – mondja Péter, amit gondol.

—Ugyan, ne butáskodj – kacag fel a férfi. – Csak nem gondolod, hogy elveszem azt a kis pénzedet. Tudom én, milyen a diákélet és mekkora egy fiatal pénztárcája. Legalább nem unatkozom, és addig is tehetsz nekem egy szívességet.

—Mi lenne az?

—Fogd meg, húzd be és tartsad az ajtót magad mellett. Már idegesít a zörgése.

Az utasban kissé alábbhagy az élet lángja, amikor ezt meghallja. Szívverése majdhogynem megáll, bőre tapintásra érzéketlen zongora lett. Gitárhúrokként pezsgő erei egy percre elhallgattak. Az őfelőle lévő ajtó zárja szinte semmit sem tart, csupán keret feszült keretbe, egy kisebb nekidőlésre engedne. Péter erősen megragadja, és behúzva tartja. Először kerít sort arra, hogy körülnézzen a járműben. Most felfigyel az erős benzinszagra, ami átjárja a huzat nélküli üléseket. Az ajtók bőrtakarása cafatokban lóg, a műszerfal kibelezve.

—Miért nem tartja karban az autóját? – kérdezi meglepetten.

—Fölösleges – jön a hányaveti válasz. – Ez csak munkakocsi. Különben is, ugyanolyan kocaautós vagyok, mint a többség, aki csak hajtani tudja a tulajdonát, de javítani nem. Olcsóbb idővel egy újat vennem. Például az alját meghegeszteni… Mi a baj?

—Pusztán az, ember, hogy veled utazni kész életveszély – csap át Péter tegezésbe. A nyíltság és a közvetlenség belső világának védőrendszereként lépett életbe. Ez kissé durvává teszi, de egyéniségéből nem adhat fel, nem veszíthet, bármi legyen is az.

—Akkor ezt figyeld! – tetézi meg a vezető, azzal elfordítja az autó slusszkulcsát, mire a motor leáll.

—Szándékosan csinálod? – kérdi a döbbent utas.

—Igen – feleli a férfi szemtelenül. – Így szoktam spórolni az ilyen dombos vidéken – mutat maga elé.

A jármű valóban a quasimódói föld egyik kiemelkedéséről gurul éppen alá, eléri a hullámvölgy kritikus pontját, aztán újra felveti az orrát kapaszkodva egy másik dombra. Már éppen kifogyni látszik belőle a szufla, és úgy fest, visszagurul, amikor a jármű szíve elektromos kisülést kap, és újra verni kezd. A kocsi nagyot lódul és feltornássza magát a következő magaslatra.

—Tiszta mázli, hogy jó az aksim, mi? – kérdi a vezető vigyorogva.

—Ja, haver! – tolerálja Péter jobb híján. – Mivel is foglalkozol te tulajdonképpen? – teszi fel a kérdést mellékesen egyik dombtól a másikig a Kárpátok reumás lábainál.

—Ezzel is, azzal is – kerüli a színvallást a másik. – Itt a tanárok többsége két-három év oktatói munka után foglalkozást vált, mondjuk, árul a piacon.

—Te, személy szerint mért nem tanítasz? – kérdezősködik tovább fiú.

—Presztízs kérdése az egész. Szégyen dicsekedni azzal, hogy „képzeld, hatvan kopekkel megemelték a fizetésemet”. Minden más jobban elismert, mint a tanári pálya. Különféle gyűléseket tartanak az érdekünkben, általában a kulturális élet jeleként, de ezek annyit érnek, mint Lafonten egyik meséjében a varjaké.

—Valóban – színleli Péter a tanult egyetértőt.

—Most nagyobb szükségem van a kolbászra, mint a tankra.

—Micsoda? – képed el Péter.

—Még nem volt ökonómiátok?

—Sajnos… még nem – dadogja a fiú.

—Ha mondjuk, az élelmiszergyártás fejlődik, a hadászat, vagy mit tudom én mi – kis híján megbuktam belőle – csökken, és fordítva. A civilizálódás másodlagos, ha éhen hal az ember. Gürizünk, mindhiába. Nézd meg azokat a flancos amerikaiakat! Náluk, tőlünk nyugatabbra kell fel később a nap, és mégis előrébb tartanak, mint mi. Számunkra nem marad más, mint a kétnyelvű tudathasadás.

—Azért ez nem egészen így van! – ellenkezik Péter. Névrokona is heves, mint a Péterek általában. Vegyük csak Jézus indulatos tanítványát. A neveknek karakterformáló tulajdonságuk van. Talán a keresztnév neveli fel a gyermekeket, és nem a szülők. Ott vannak például a tiszta Ágnesek, vagy a haragos Ferencek, gondolja a fiú. Kínos hangulatában előretekint és megpillantja a határátkelőt.

—Megérkeztünk – közli.

—Aha – nyugtázza a másik. Hihetetlennek tűnik, hogy ilyen szókincsű emberekből lesznek tanárok. Azért nemzzen az ember gyereket, hogy ilyenek kezeljék? Neki ugyan nem kellenek olyan helyek, mint az egyetem, ahol nem szűrik ki a lumpolókat és dúl az igazságtalanság.

Pétert tűnődéséből egy határőr bekandikáló feje riasztja fel.

—Az útlevelét! – követeli. – Mi járatban Magyarországon?

—Vendégségbe megyek.

—Na, persze! – hitetlenkedik a hivatalos szerv, de azért ráüti a pecsétet a papírokra. – Magával pedig beszédem van – ripakodik a vezetőre. – Ki engedte meg, hogy előrehajtson a sorban? Ha már itt van, nyissa ki a csomagtartót!

—Emelje fel nyugodtan, nyitva van – válaszolja a felszólított flegmán.

—Ne pimaszkodjon! – köpi ki szavait a kiskatona, mintha keserű tabletták lennének. Egyik felettese csillapítja le.

—Az úrnak diplomaútlevele van – közli, miközben enyhén nyakon legyinti a zöldfülűt, aki eltakarodik.

Naná, hogy nincsen, fogja fel Péter, de ismerős. Felüti saját okmányát, és elképedve látja, hogy a pecsétet az éppen aktuális lap közepébe ütötték, keresztbe. Jó, ha ezek után még két testvére elfér mellette, állapítja meg a fiú. Idegesen csapja be táskája zsebébe, majd az újra indító vezetőhöz fordul.

—Úgy látom, cigaretta áll ott a szpidométer helyén. Kaphatnék egy szálat?

Valaki más

1

Az autóbusz már húsz perce késik. Az egybegyűltek között a polgármesteri hivatal titkárnőjének eszébe jut, ünnep van: alkotmány napja. Illetve volt. Szombaton. Nekik senki sem szólt, hogy nem kell dolgozniuk. Az elhagyatottság jellemző példája. Ennek az államnak megvan az a jó törvényesített szokása, hogy ha egy ünnep hétvégére esik, a legközelebbi hétköznapon szintén megtartják. A lakosság túlnyomó része nagyon szeret ünnepelni, csupán a magyar kisebbség képtelen megszokni és elfogadni, hogy ilyenkor meghal a tömegközlekedés, a faluból alig lehet kijutni. A kis települést vonat, főút egyaránt elkerüli. Az évszázadok óta itt élő, mégis idegeneknek minősített emberekre a messze elhaladók egyszerűen újjal mutogattak, és úgy emlegették őket, mint egy újabb néma falut. Egy láthatatlan rög zárta el őket a járás, a megye és az ország vérkeringésétől, az a csapás, amit ez az egykor máshová tartozó vidék Trianon után elszenvedett.

A várakozó tömeg végül csüggedten hazaszállingózik két személy kivételével. Anya és fia lesik kitartóan a szerencsét, vagy Isten lábát valahol, mindhiába, ami egész életükre igaz. Nem hasonlítanak egymásra. Ha netalán az apa kísérte volna ki a fiút, elmondható lenne, hogy egy családból valók. Idegenek is voltak egymás számára, édesapjával jobban megértik egymást. Összefűzi őket egyfajta férfiösszetartás, különösen, amikor együtt szerelnek valamit. Csak a családfő későn jött haza a múlt éjjel, és reggel annyi józanság sem volt benne hogy fiától egy kézfogással hónapos búcsút vegyen. Ha így megy tovább, gondolja a fiú, harmadszorra esik vissza a sárgaságba, és akkor nem kezelik ki. Anyjának is nehezére esett a felkelés, fáradtságra panaszkodott. Túl sokat vállal magára, hogy aztán sajnáltassa magát, valaki foglalkozzon vele, szeresse. Olyankor egész életét elmeséli, és valójában nem az iránt szeretne részvétet kelteni, amit aznap véghez kell vagy kellett vinnie, hanem mindennek az eredendőjét bánta, férjhezmenetelét.

Legkisebb, mellette álló fia olyankor azt kívánja, bárcsak meg sem született volna. Ha rajta múlik, majd nem nősülne meg, nem csajozna és szeretkezne, nehogy véletlenül gyereke legyen, és ezzel tovább adja családja rossz, alkoholisták és verekedősök vérét. Sajnos bátyja nem rendelkezik ezzel az elvvel. Apjuk gondoskodik az emlékeztetőről. A legkisebb fiúban sok ember emléke és intő példája kísért, mint kastélyban a visszajáró szellemek.

Az anya, hogy elüsse a várakozást, beszédbe elegyedik a fiával.

—Mégis, fiam – kérdezi most is, újra, sokadik alkalommal. –, a többiek mit visznek magukkal? Mire van szükségetek a konyhán?

Nem mintha meg tudná adni.

—Semmi különöset. Nem tudom – válaszol a fiú kurtán először az egyik, majd a másik kérdésre. Elég az előző napi habart-krumplira gondolnia, ami betúrósodott és elment a kedve tőle. Nem akarja megsérteni az asszonyt azzal, hogy több mint húsz év házasság után sem tud normálisan ételt főzni, mindig elrontja valahol, ezért inkább mással rukkol elő.

—Lepj meg, anyukám! Elég bajom van, semmint azt tartsam a fejemben, mit kell vinnem magammal. Ami van és meg tudom főzni, jöhet. A szobatársaim minden alkalommal meglepetten kiáltanak fel, amikor kinyitják a táskáikat: „Jé! Anyám ezt is tett nekem, meg azt is?” Te nem tudsz ugyanúgy tenni? Inkább azon törnéd a fejed, hogyan jutok ki innen, és vissza oda időben.

—Bár tudnám! – feleli színlelt sértődöttséggel az anya, mindazonáltal örül is. Lám, mégis csak neki van igaza. Őt mindenki bántja. Persze, ha kiprovokálja, gondolja a fiú. Mi ez az anyjánál, szellemi pirománia? A végén mindig kihúzza a gyufát.

—Ha mégsem lesz elég – folytatja az asszony. –, költs nyugodtan az ösztöndíjadból. Nem szükséges húszezret nekünk adnod belőle.

Kis naiv! Hol kap egy diák annyit, hogy még haza is adjon belőle. Amit fia az összegek eredetéről mond, legalább jó porhintésnek bizonyul, de egyéb dolgokat illetően kezd kifogyni a mesélnivalóból.

—Ne izgulj már annyit! – nyugtatja magát is. – Inkább állj hátrább, had stoppoljak! – rivall anyjára már idegesen. Egész hétvégén nem gyújtott rá. Alig várja, hogy kiszakadjon ebből az életből. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy odaát nem kívánja a dohányzást olyan mértékben, mint idehaza. Ez az ország olyan hatással van rá, hogy nem bírná ki cigizés nélkül abban a környezetben, a lehetőségek hiányában.

—Szégyellsz engem? – fakad ki az anyja.

—Ugyan, hallgass már! – csitítja a fiú. – Egy embernek nagyobb az esélye arra, hogy felveszik, mint kettőnek, kivéve, ha ismerősök várhatóak mindkét fél részéről. Mindent meg kell magyaráznom neked?

—Jaj! Olyan művelt vagy fiam – üti össze a kezeit az asszony. – Látszik az egyetem hatása. A gondolataid…

—Itt jön valami – szakítja félbe a fia. – Megállítom. – közli, azzal int, ha netán a gépjármű vezetőjének nem lenne világos az álldogálók szándéka.

Az autó, miután kissé elhagyja őket, hirtelen áll meg, fékpofái hangosat sikítanak. A fiú szalad a várakozó kocsi után, szinte menekül, anyja utána, mintha üldözné.

—Aztán ne aludj nyitott ablaknál! – kiáltja utána. – Az ételeket melegítsd meg… Hallasz, Péter?

Amint a fiú beül az autóba, annak utasállománya kettőre bővül. A felszólításnak eleget téve mindketten megfordulnak, majd egymásra néznek, egyikőjük kérdően, hogy honnan ismeri őt az asszony, hisz csak úgy megállt a stoppolónak, a másik meg csodálkozva azon, hogy névrokonok, bár nem kell hozzá nagy véletlenség.

—Igen, anyám? – szólal meg elsőként a fiú.

—Jobb lenne, ha velünk tartana – mondja a másik gúnyosan. – A fia még a végén elfelejt valamit.

Siet.

—Nem lehet – mentegetőzik az asszony, aki nem érzi a célzás élét. – Habár szeretnék mindenütt ott lenni az én Péterkémmel.

A gépkocsivezető gyorsan felméri alábecsült utasát, és túl magasnak találja a gyerekes jelzőhöz.

—Tudja, a férjem – folytatja az asszony. – Hozzámentem, hogy legyen, aki gondoskodjon róla…

Péter dühösen rántja be az ajtót és a volánnál ülő férfi gázt ad.

Telefondráma

Szereplők: Anya, Feleség, Öcs, Anyós, Barátnő, Szerető, Férj, Rendőr.

1. kapcsolás

(Csöngetés. Szünet. Csöngetés. Szünet. Papucsok nehézkes, de közeledő csoszogása. Két tárgy egyszerre ütődik. A csöngetés abbamarad. Női hang szólal meg. Tónusából tulajdonosa idős mivoltára lehet következtetni.)

Anya:(magabiztosan) Mondjad, lányom!

Feleség: (meglepetten) Honnan tudtad, hogy én vagyok az?

Anya: Hosszú ideje nem keres más.

Feleség: Barátnőim sem jelentkeznek?

Anya: Megadtam nekik az új számodat.

Feleség: Nem mindig érkezek elsőként felvenni a telefont.

Anya: Anyósodra célzol?

Feleség: A kertben lenne a helye kitárt karokkal.

(Kuncog.)

Anya: Komolyan kellene venned a kettőtök kapcsolatát, lányom. Az nem megoldás, hogy te lejössz az udvarról, amikor ő felmegy.

Feleség: Ez fordítva is igaz.

(Nevet.)

Anya: Mikor nő be a fejed lágya?!

Feleség: Öcsémhez képest, aki fiatalabb nálam…

(Hadar. Saját mondataiba vág.)

… Tudod, a lányok…

Anya: (közbevág) Téged is hívott?

Feleség: (egykedvűen) Szerintem nem mer. Egy házőrzőnek is vannak előnyei.

Anya: Csak akkor jelentkeztek, ha kell valami.

Feleség: (színlelt felháborodással) Hogy gondolhatsz ilyet!

Anya: Gondolj bele! Nem így van? Mond, mi kell? Pénz? Csak ezret tudtam adni az építkezéshez.

Feleség: Nem, anya! Egyszerűen csak főzök és nem sikerül.

Anya: Hol rontottad el?

Feleség: először beletöltöttem a tésztát a lábasba, majd vizet öntöttem hozzá. Hiába sóztam, mikor feltálaltam, szétfőtt, majd egy ragadós masszává állt össze. Talán nem volt jó minőségű a tészta? Mi lenne, ha megtanítanád, hogyan kell házilag, itthon készíteni?

Anya: (bosszúsan) Még messze állsz tőle. Rossz volt a sorrend.

Feleség: Úgy érted, először a sót kell beletennem?

Anya: (ingerülten) Nem!

(Az asszony nehezen kap levegőt, tüdeje zihál.)

Feleség: Anyám! Alig hallak. Rossz a vonal. Mi ez a zúgás?

Anya: Vegyük sorra. Van nálad toll és papír?

Feleség: Megjegyzem.

Anya: Keress valamit, amire és amire írhatsz. Várok.

(Csend. Csak a telefon zúg a vonal egyik végén.)

2. kapcsolás

Öcs: Szevasz, nővérkém!

Anyós: (idegesen) Nővéred az öreganyád!

Öcs: Szerencséje, hogy nincs időm visszasérteni. Adja gyorsan a menyét!

Anyós: Még hogy én legyek itt a cseléd, akié a ház?! Míg lehívom az emeletről… Halló! Halló!

3. kapcsolás

Feleség: Te vagy az, öcsikém?

Öcs: végre te vetted fel. Figyelj, nincs sok időm. Már így is ellőttem egy kártyát.

Feleség: Hogyan?

Öcs: Elmondom, talán még hasznát veszed, buta kis nővérkém

Feleség: Újra becsapsz valakit?

Öcs: A valaki neve telefontársaság, nem egy konkrét személy, hogy lelkiismeret furdalást kellene éreznem.

Feleség: Van neked egyáltalán?

Öcs: Lényegtelen. Most viszonozd a szívességet. Találkoznunk kell.

Feleség: Hol vagy? Add meg a számod, visszahívlak.

Öcs: Automata, sok nullával, felesleges. Légy egy óra múlva a szokott helyen

Feleség: Nem tudom, fog-e menni. Ott vagy még? Halló?!

(Kiabálására csak ütemes sípolás válaszol.)

4. kapcsolás

Barátnő: Szervusz, drága!

Anya: (kétkedve) Te vagy az, barátnőm? Már lemondtam rólad.

Barátnő: Kérlek, ne haragudj. Nem vettem észre, hogy hívtál. Az unokám ma nálam volt és kikapcsoltam a telefon hangját, hogy nyugodtan alhasson. Csak most vettem észre a kijelzőn, hogy hívtál.

Anya: Ez lehetséges?

Barátnő: (lelkesen) Igen, hála az új telefonnak, amit a fiam szerzett be. Talán még üzenetrögzítőnk is lesz.

Anya: Mint a fontos embereknek? Akár egy irodában.

Barátnő: Ahogy mondod. A dolgozószobában annyi a gép, hogy félek takarítani ott. Az a sok kábel, Internet, vagy mi.

Anya: Úgy tűnik, van mit a tejbe aprítanotok.

Barátnő: Nem panaszkodok. A kicsikém félreteszi a fizetését

Anya: A középső? Még nem nősül?

Barátnő: Igen, pontosan a harmadik. Kedvese sincs. Mondogatom neki, hogy ne üljön egész nap itthon, menjen diszkóba, járjon lányok után. Ő azt mondja, ilyesmire nem költi a pénzét. Zene van a szobájában, ami pedig a nősülést illeti, először meg akarja alapozni a jövőjét. Nem rohan a vakvilágba. Saját lakást szeretne. Még hogy idegeneknél lakjon, még ha após, anyós is az illető!

Anya: Nálatok mi a helyzet? Oda nem költözhetne egy kislány?

Barátnő: Testvéreivel már így is sokan vannak. Menjenek csak mind el. Hagyjanak békén. Ne keressék utánam az eldugott itókáimat. Ha jól esik, iszok.

Anya: (keserűen) Hidd el, a túlzott szabadság egyedülléthez vezet.

Barátnő: A tieid már mind kiszálltak a fészekből?

Anya: Igen. A lányom férjhez ment, a férje családjánál él, a fiam meg ki tudja, hol csavarog.

Barátnő: Ügyesek.

Anya: Ellenkezőleg. Egyiküknek túl sok a problémája, még éretlen, míg a másik túlságosan is leleményes, mindig belekeveredik valami kétes ügybe. Nem tudom, hol rontottam el a nevelésüket. A lányom hamarabb elment, keveset volt a kezem alatt, öccse viszont meg is unt.

Barátnő: Meg kell találni az arany középutat.

Anya: Veled ellentétben túl fiatalon lettem anya.

Barátnő: Én mégis ott vagyok, ahol mások, sőt öt gyerekkel még előrébb. Kétévente egy. Ahogy a fiam mondaná, mindent meg kell tervezni.

Anya: (csüggedten) talán. Azt hiszem, választ kaptam a kérdéseimre.

Barátnő: (meglepetten) Ezért hívtál? Örülök, hogy segíthettem. Várj!

(Csöngés a háttérben.)

Anya: Két telefonotok van? Vagy ez flancos mobil?

Barátnő: Csak az ajtó előtt áll valaki. Itt mindig nagy a jövés-menés. Kész bolondok háza.

Anya: (halkan) Nem igazán unatkozol.

Barátnő: Szavamra, nem.

Anya: Na, jó! Nem tartalak fel.

Barátnő: Még hívj! Ha lesz időm, én is foglak.

Anya: Szervusz!

Barátnő: Szervusz!

5. kapcsolás

Feleség: Elnézést! Kis és társa cég?

Szerető: Nem, magánlakás.

Feleség: Bocsásson meg, de azt hittem, a férjem erről a számról hívogat engem.

Szerető: Talán rosszul tárcsázott.

Feleség: meglehet.

6. kapcsolás

Férj: (ingerülten) Hogy mertél a tárcámban kotorászni?

Feleség: Szia, drágám! Köszönöm kérdésed, én sem vagyok jól.

Férj: (mérsékelten) Ne haragudj! Egyszerűen idegesít, hogy otthon felejtettem a tárcámat.

Feleség: Azért kerestelek, hogy ezt tudassam veled. Sorra hívogattam a számokat, de nem tudtalak elérni. Sajnálom, ha kutatnom kellett a dolgaid között.

Férj: Semmi baj. Egy barátom szólt, hogy kerestél.

Feleség: (édeskésen) Ne izgulj! Nem féltékenykedtem. Nincs kire. Egyszer sem vette fel nő a kagylót. Nagyon szeretlek.

Férj: (zavartan) Igen… természetesen, gyermekeim anyja.

(Csend.)

Voltál már az orvoshoz?

Feleség: Még nem, de ha akarod, mindjárt felhívom a vizsgálatok eredményeivel kapcsolatban.

Férj: Tedd azt! Este még beszélünk.

Feleség: Csókollak.

Férj: Én is.

7. kapcsolás

Feleség: Halló, doktor úr?

Doktor: Igen, kérem.

Feleség: Köszönöm, hogy visszahívott.

Doktor: Semmiség. Úgy gondoltam, sürgősen beszélnünk kell. Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt csak most szakíthattam időt önre.

Feleség: Igen, hallgatom.

Doktor: (gondterhelten) Jobb lenne személyesen.

Feleség: (ijedten) Valami baj van?

Doktor: Kérem, fáradjon be hozzám amint teheti.

Feleség: Rendben.

8. kapcsolás

(Zokogás.)

Anya: Te vagy az, lányom?

Feleség: (hüppögve) Igen… én.

Anya: Mi történt?

Feleség: Nem szeret.

Anya: Kicsoda? Ne magázz!

Feleség: A férjem nem szeret.

Anya: (döbbenten) Honnan veszed? Az nem lehet! Ő, aki annyira bizonygatta az érzéseit.

Feleség: Igen… Érzéseit meg sem fogant gyermeke iránt. Utód kellett neki. Az utóbbi időben sokat veszekedtünk emiatt is.

Anya: (csodálkozva) Nem mondod! Hát add meg neki, amit kér. A férfiak, tudod, elég követelődzők.

Feleség: Anya!

(Csend.)

Anya: Mi az, lányom? Miért hallgatsz?

Feleség: (szomorúan) Meddő vagyok. Nem lehet unokád.

(Csend.)

Anya: Mi a helyzet az örökbefogadással? Én tudnék szeretni egy árvaházi csöppséget is. Ha mindketten dolgoznátok, én vigyáznék rá. Ennél az egyedüllétnél minden jobb.

Feleség: Hallani sem akar róla. A saját vérét szeretné továbbadni.

Anya: Régóta tudja?

(Hallgatás.)

Megcsal?

Feleség: (hidegen) Igen. A kezdetektől fogva.

Anya: Hogy érted ezt? Ki az a másik nő?

Feleség: Nem nő.

Anya: (szörnyülködve) Uram Isten! Úgy érted… Nálunk ilyen is van, nem csak a filmekben? Elért hozzánk a nyugat. Felháborító!

Feleség: Nekem mondod! Azért hívtalak, hogy tanácsot kérjek tőled. Mit tegyek?

Anya: (tanácstalanul) Tőlem? Maradi, vén anyádtól? Ki volt a diszkók bálkirálynője, hanem te.

(Gondolkodik.)

Ez egy ötlet. Vesd be a női furfangjaidat! Kozmetika, öltözködés, mit tudom én még mi.

Feleség: Gondolod, hogy segít?

Anya: Ha minderre fényt derítettél, nem is vagy te olyan ostoba.

Feleség: Ezt nem éppen dicséretnek szántad, igaz? Na mindegy! Majd hívlak.

9. kapcsolás

Rendőr: Parancsoljon, főkapitányság!

Feleség: (zaklatott) Segítség! Megsebesültem! Segítség!

Rendőr: (komolyan) Asszonyom! Halló! Jól van? Mondjon el mindent! Beszéljen!

Feleség: (elfúló hangon) Mindenütt vér. Az én vérem.

Rendőr: Hol van? A tettes a helyszínen?

Feleség: Elmenekült. Az anyja… tudta, milyen… kitervelték.

Rendőr: Legalább a kagylót ne tegye le! Mindjárt lenyomozzuk a hívást. Hallotta, amit mondtam? Hallott?