Rossz tanár, jó tanár

Feri a szokottnál könnyebben teszi meg az utat az egyetemig, noha, mint mindig, gyalog megy. Soha nem vesz igénybe közlekedési eszközt, hiszen nem elkényelmesedett városi ő, hogy tíz perces távot ne gyalog járjon. Különben is, a diákok ott spórolnak, ahol csak tudnak. Amennyit megtakarít az ember, annyit szinte megkeresett. Lelkileg szabad, bár volna miért aggódnia.

Hajnalodik. Feje fölött sok kis madár röpdös, mintha ők szőnék kékre az eget vidáman, énekelgetve a nagy munka közben, tavasz, illetve nyár óta. A tél után egyből hatalmas hőség következett. Sok virág levelek nélkül bontott virágot. Hová vezet még a természet tönkretevése!

A fiúnak eszébe jut, hogy a „hűtőben” felejtett pár dolgot. Ha a kis dolgozók elfáradnak és megéheznek, megdézsmálják a kolbászt, a szalonnát és a túrót. Be kellett volna vennie őket az ablakból, de már késő. Bezzeg egyszer járt egy magyar diákszállóban, ahol minden szobához külön hűtőszekrény járt és olyan fürdőszoba, hogy…! Sajnos szobatársaival értékelnie kell saját kollégiumát is és azt, hogy nem jön valaki éjszaka kalapáccsal és veri szét a vécékagylót, mint azt szomszédaiknál tették, akiknek a tönkretett használati eszközt az óta sem cserélték ki, és Feri-ék vendégszeretetét élvezik. Azzal oldják meg a felújítás gondját, hogy mindenkivel rendbe hozatják saját lakhelyét, ha élni akar ott, és azt öt évig használni, majd kiadják másoknak a megmaradt jó állapotban, hogy azok újra ne becsüljék meg a készet.

A diáknak más problémája is van: nincs kész a házi feladata. Az meg sem fordul a fejében, hogy lebecsülje a bajt. Tanárát ismerve nem hiszi, hogy megússza az ellenőrzést és jobb kettest kapnia, mint hiányzást szedni fel, amiből majd pótkérdést kaphat a vizsgán és elcsúszhat. A nő képes valakinek elégtelent adni, ha tizenhét mondatból csak egyet is le nem fordít, akkor is, ha az elnézésből történik. Első órapárája nem sok jóval kecsegtet. A diák már dacból sem készült. Lett volna egy kis ideje, kevés a teljesség igényéhez, ezért hozzá sem fogott a feladott dolgok elvégzéséhez. Legyen végre oka a szidásoknak. Máskor haraggal és keserűséggel hagyta el a tantermet angolóra után, mert úgy érezte, jobb osztályzatot érdemelt volna. Ő tudja, mit tud, csak éppen nem érvényesülhet egy idegen oktatási rendszerben.

Nem aggasztja, mi lesz. A gondok ellenére még felkel a nap és kizöldül a fű. Nem lelkiismeretlen ő, netán könnyelmű. Szíve terhelt lenne, ha nem táplálna gyengéd érzelmeket egy lány irányába. A tetszés idővel szerelembe fordult mindkét fél részéről. Amikor legutóbb találkoztak, a lány elgyengült a bókok ostroma alatt és hagyta, hogy a fiú megcsókolja, de aztán hirtelen észbe kapott, és mint félénk madár kiröppent az ölelő karokból.

„Itt hagyjuk abba! – közölte a fiúval. – Csoporttárssal olyan járni, mint munkahelyi kollégával. Tudod, házinyúlra nem lövünk.”

„Rendben” – nyugtázta a fiú és nem erőszakoskodott. Kigondolt valamit. Körülbelül egy hét telt el azóta. A fiú még a szokottnál is hamarabb indult az egyetemre, hogy elcsípje a mindig igyekvő lányt. Ferinek nehezére esik korán kelnie, az ukrán időszámítást is csak idővel szokta meg, mely szerint a magyarok nem járnak, és nekik az egy órával előrébb van. A fiú úgy alkalmazkodott, hogy az állami időre állította óráját, hogy a szerint bújjon ágyba és keljen fel, ne kelljen előreszámolnia, és ne késse le az előadásokat vagy a közlekedési eszközöket hazamenet. Sok magyar ismerőse árulónak tartja őt emiatt, de nem törődött velük. A szükség különben is nagy úr.

Választottja jobban érdekli. A lány nagyon jó tanuló volt, mindig korán érkezett az előadásokra. Azért csak múlt időben, mert egy ideje hibákat ejt, ám nem végzeteseket. Feri ebből arra következtetett, hogy a lány szerelmes és ő jelent számára valamit, még akkor is rágondol, amikor felel. Megkapta a jelet.

A fiú alig várja, hogy lássa már, és végre találkoznak. A lány előtte halad. Át akar kelni a kereszteződésen; jobbra és balra néz és észreveszi a fiút. Megáll és bevárja. Ez jól esik a fiatalembernek. Nem szökik előle, nem kelleti magát, egyenes és őszinte. A fiú annyit csalódott már, hogy felismeri, ki játszik vele. A román nemzetiségű Ukrajnában, a déli határ mentén élő lány nem tartozik közéjük. Az ember csalódásainak, mint szükséges rossznak, hasznát veszi az igazi keresésében. A fiatalokban két kisebbség értette meg egymást, ismerte fel hogy közösek a problémáik, tűréseik, vágyaik és örömeik.

A fiú odaér a lányhoz, aki próbálja haragosan fogadni, sikertelenül. Szerelmére néz és ellágyul. Karjait kitárja és a fiú nyakába borul. Feri beletúr természetesen vörös – mint ama bizonyos tenger – hajába.

—Te is hiányoztál nekem, Larissza! – nyugtázza meghatottan. Úgy tűnik az idő és az, hogy nem volt erőszakos, rámenős, hozzá segítette őt a lány szívéhez.

—Feri – ejtette ki a lány magyarul, akcentussal a szeretett nevet. Amikor először szólította így a csoportban, figyelt fel rá a magyar fiú komolyabban. Hosszú idő után dobbant meg akkor újra a szíve hangosabban a szokottnál, mintha baja lenne. Igen, szerelmes lett és egy ideig úgy nézett ki, hogy viszonzatlanul. Feri akkor érezte magát otthonosabban csoportjában, hogy valaki szülei adta nevét eredeti hangzásban adja vissza nap, mint nap. Körötte már minden magyarul tudó ott kényszerült hagyni az egyetemet, kettő kivételével, viszont ők más csoportokban voltak. A fiú rákényszerült az államnyelv beszélésére, úgymond a környezetben részt vett egy ingyenes kurzuson.

—Ne tedd ezt! – szidta Larissza féltéssel. – Mért nem jársz az órákra? Azt akarod, hogy kirúgjanak?

—Ne izgulj! Nyugtatgatta a fiú. Átkarolja a lány vállát, és magához húzza a gyenge testet; a lány derékban visszaöleli, és egymásnak oldalt feszülve sétálnak tovább egymáshoz igazítva lépéseiket, életeiket.

—Tudod – folytja a román lány –, hogy ez nem szabad egyetem, mint odaát, ahova barátaid járnak.

—Ami egyrészről jó. A minap kaptam levelet egy volt osztálytársamtól. Azt írta, jó nekem, mert már túl vagyok tanulmányaim felén. Ő, ha így halmozza maga előtt a le nem adott tantárgyakat, körülbelül még öt évig fog tanulni. Együtt kezdtünk, csak ő külföldön. Ösztöndíja hamarosan lejár és saját erőből kellesz finanszíroznia a további éveket, ha végzettséget akar szerezni magának ott. Őket nem rúgják ki, ha nem megy nekik a tanulás, mint itt minket. Nem küszködnek velünk, türelmetlenek hozzánk.

—Járj az előadásokra és akkor nem lesz semmi baj. Nem bírom ki izgulás nélkül, amikor felelsz, de mégis. Elvesztésed fájdalmasabb lenne.

—Hiszen látogatom én az órákat, csak egy másik csoportban. Nem mondták neked? – lepődik meg Feri. – A kedvedért átiratkoztam a mienkkel párhuzamosan tanuló csoportba. Te mondtad…

—Jesszusom! – sikít fel a lány a meglepetéstől, a szörnyülködés mögött azonban öröm is bujkál. – Ekkora áldozatot hoztál értem? Ott a tanárok sokkal rosszabbak, különösen az angolt oktató asszony.

—Nő – javítja ki Larisszát a fiú. – Nincs férjnél. A fiúkat különösen utálja.

A lány fél, de egyúttal imponál neki a fiú tette.

—Kérvényeztem az áthelyezésemet egy másik csoportba – folytatja Feri – és nagy nehezen elfogadták az indoklásomat.

—Mi volt az? – kérdezi Larissza.

—A dékánnak azt mondtam, hogy a másik csoport időbeosztása és órarendje jobban megfelel nekem.

Ez persze kegyes hazugság. Feri nem akarja, hogy a lány feleslegesen aggódjon. Kétségbe esne, hogy fiújának hétfő helyett már vasárnap kell otthonról beutaznia és nem olcsó vonaton, hanem drága buszon.

—Mi lesz most velünk? – firtatja a lány kettejükre terelve a szót.

—Két évig udvarolok hozzád, majd az egyetem befejeztével feleségül kérlek. Kiköltözünk Romániába, ahol te is a sajátjaid közt leszel és én is több magyarra találok. Ez az ország egyikünknek sem felel meg. Ott legalább milliomosok leszünk – mondja a fiú ironikusan – Egy tévékészülék drágának tűnik a lej alacsony árfolyamából kifolyólag.

—Komolyan gondolod? – kérdezi a lány boldogan. Azon kevesek közé tartozik, akik nem flörtölni akarnak, hanem várnak az igazira és nem riaszt el egy ilyen ajánlat.

—Az első felét igen – vallja be Feri. – A pénz dolgát viszont elvicceltem.

Mind a ketten nevetnek. Elérik az egyetem gyárszerű főépületét, ahol sok tanár, diák jön-megy, valóban csak robotolni. Közelednek az ajtó felé és a fiú, aki utat tör a lánynak és vezeti maga után, hirtelen megtorpan. Szembe velük egy idős hölgy áll és várja, hogy valaki elsőbbséget adjon neki.

—Végre! – sóhajt fel. – Harmincból egy.

Feri a bók hallatán elpirul, mert többen is nézik és tolonganak a háta mögött. Felérve karuk emeletére Larissza még valamit Feri lelkére köt:

—Kérlek, az egyetemen ne lássanak minket együtt. Nem szégyellek téged – siet a lány a magyarázattal –, de nem szeretném, ha a tanulás rovására menne. Minél több ember foglalkozik egy kapcsolattal, annál kevésbé sikerül az.

—Helyes – egyezik bele a fiú, majd „akkor később” és „viszlát” búcsúzással elválnak. Mindketten örülnek, hogy van, aki, és ami várja őket.

Feri tantermébe lépve forradalmi hangulatot talál.

—Lógjunk meg! – javasolja egyik diáktársa. – Az egész csoportot nem büntetheti meg.

—Tagadjuk le a házi feladat felét! – így egy másik.

—Nem – tesz rendet a csoportfelelős egy erélyes tiltakozással. – Már mind a kettőnek megittuk a levét egyszer, amikor ti ketten hiányoztatok. Inkább ismételjetek.

—Hogyan? – csattan fel valaki. – Neki nem lehet megfelelni. Az a nő azt tartja, hogy hármast az érdemel, aki tudja azt, ami a jegyzetben van, négyest annak ad, aki utána olvas a dolgoknak, és kitűnőt az kap, aki szolgál valami újjal, többet tud, mint ő.

—Viszont elvből csak kettest és ötöst ad – replikázik egy másik diák. – Számára egy diák vagy kitűnő, vagy csapni való. Nincsenek közepesek.

—Szerintem – szól bele a magyar fiú. – Meg akar törni bennünket, a lelkünket. Az egyéniségünk kel neki.

—Megint nem értesz semmit – hurrogja le valaki –, te földönkívüli.

—Mit mondtál? – Kérdez vissza Feri. – Hogyan neveztél engem?

A hangulat hirtelen megfagy, de a fiúnak csak a hangja fenyegető, mozdulatai nyugodtak. Nem erővel, hanem szavakkal próbál hatással lenni az ukrán fiúra. – Azt hiszitek, körülöttetek forog a világ? Már rég nem vagytok annak a nagy szövetségnek a tagja. Nem a ti nyelvetek – osztja ki többes számban az összes beképzelt ukránt – a világon a legelterjedtebb. Én megtanultam a tieteket és a sajátommal együtt egyel többet tudok, mint ti. Azzal, hogy becsmérelsz – fordul egyenesen a sértegetőhöz – csak azt árulod el, mennyire korlátolt vagy. Hová tűnt őseitek híres vendégszeretete? Ha türelmetlenek vagytok az állammal és a változásokkal kapcsolatban, ne legyetek az emberekhez azért még ne legyetek.

A fejmosást csend követi. Az ukrán fiú egyszerűen vigyorog, ami bosszantóbb, mintha válaszolna. Feri eltűri, mint már annyi mindent. Elfoglalja a helyét és tanulja a bemagolásra szánt szöveget. A diákok nem individuálisan, nyugati módszerekkel sajátítják el az anyagot, hanem több oldalas szövegeket tanulnak meg fejből, csak amikor beszélne egy külföldivel, nem tudja átadni a saját gondolatait, hanem a szöveg jut az eszébe, és azt mondaná.

Becsengetnek. A diákok várják a tanárt, s közben méhecske szorgalommal és zümmögéssel duruzsolják az anyagot.

—Késik a tanár – szólal meg egy fiú. – Még professzorra sem várnak tizenöt perctől hosszabb ideig.

—Mindjárt itt van – töri le az újabb forradalmárt egy kitűnő tanuló, aki alig várja, hogy szerepelhessen. Lakáson lakik házinénivel, aki főz és takarít rá, így neki más dolga sincs, mint készülni. Ki törődik a kollégistával, a két házimunka egy-egy órát vesz igénybe, semmi sem várja készen.

—Nem félsz attól – figyelmezteti a csendet megtörő a lányt –, hogy megbolondulsz attól a sok tanulástól. Se televízió, se szórakozás. Van valami hobbid?

—Nincs nekem arra időm!

—Akkor mi éltet? Az, hogy a tanárok dicsérnek? Puszta ember vagy! Nem csodálom, hogy nincs barátod.

A lány konokan, mintsem komoran fordítja el a fejét. Feri Larisszára gondol, akit ő még idejében kigyógyított a stréberségből. A fiú tekintete elhomályosul, elérzékenyül, de túl mélyen nem élheti be magát a szerelem édes érzésébe, mert megérkezik a tanárnő. Nem különbözik az egyetem többi előadóitól, ugyanúgy idős, ősz hajú. Elkelne már egy kis frissítés a tanári állományban, de a kövületek nyugdíjaztatások után sem adják fel állásaikat, nem adnak helyet az új generációnak. Előveszik kommunista módszereiket és elveszik a fiatalok kedvét a tanulástól.

Feri új tanárát még csak egy hete ismeri. Tudását tiszteli, de mint embert megveti. A nő beképzelt papokra hasonlít, akik egy zárdában azt hiszik, megnyerik Istent, de a koldus mellett üres kézzel mennek el. Mint emberek megbuknak, mert elfelejtik, hogy a Megváltó, akiben ők is hisznek olvasva az Újszövetséget, egy új törvénnyel egészítette ki az addig egyetlen meglévőt: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.

A tanárnő elfoglalja a helyét és elkezdődik az óra. Beírja a hiányzókat, gúnyolódik azok kifogásain, akik előző alkalommal hiányoztak, majd elkezdi a feleltetést. Az egész procedúra monoton és unalmas. A tanárnő maga is halálosan belefárad, és ingerülté válik. Egy lány siet, izgul, nem tud egyszerre figyelni a szövegre a fejében és kiejtésére, s hibázik. A nő dühbe gurul. Felpattan a helyéről, megragadja ülő alkalmatossága támláját, és csípő magasságig kiemeli. Ez új. Krétával dobálózott már, ám még székkel nem. Legközelebb talán a falra akasztott tábla jön.

—Hogy beszél maga?! – kiáltja, miután meggondolja magát, és a széket visszahelyezi a földre. – Már nem első évfolyamos, sőt, ezt a szót már az általános iskolában tanítják.

—Elnézést! – mentegetőzik a megszeppent diáklány. – Siettem.

—Önmagától kérjen bocsánatot! – válaszolja a nő gorombán. – Nem nekem tanul. Én kapom mindig a legostobább csoportokat. Hogyan lehetséges ez? Megáll az eszem! – folytatja a szidást, mialatt visszaül a székbe. – Látják, mit tettek? Elindult az orrom vére. Na menjenek szünetre!

A diákok döbbenten állnak a történtek előtt, és mint alvajárók, öntudatlanul hagyják el a termet. Nem akarta, hogy lássák a gyengeségét. Feri a többi fiútól eltérően előre engedi a gyengébb neműeket, és még látja, hogy a tanár feltartott fejjel bevesz pár tablettát az idegeire, amik úgy rángatják az ujjait, mintha egy gitár húrjain játszana a boncolgató módszerrel.

—Szörnyű! – mondja az egyik diák a folyosón. – Hogyan lehet ezt elviselni?

—Megadással – feleli Feri, akinek már van tapasztalata az ajánlott tanácsban. – Egyik fületeken be, a másikon ki. Az a fő, hogy tudjátok, valahol igazatok van.

A tanárnő talán a zárt ajtón át is hallotta a magyar fiú válaszát, mert amikor visszatérnek a terembe, vele folytatja tovább az anyag kikérdezését. Feri feláll, és egyszerűen csak ennyit mond:

—Nem készültem.

A felszólalást hangos csend követi, s a fiú azon gondolkozik, hogyan mondja el ukránul, miért nem, de a tanárnő meg sem kérdezi. A diák visszaülne a helyére, ám a tanár megakadályozza ebben.

—Azt hiszi, megússza egy rossz jeggyel? – támad neki a tanár. – Nem fordította le a mondatokat sem?

—Nem – feleli a fiú, aki egyenesen áll. Már rég elhatározta, hogy embertől nem, csak Istentől fél. – A feladatok szövege oroszul van, és nekem még az ukránnal is vannak nehézségeim. Ha lennének új tankönyvek…

—Még mit nem! – horkan fel a tanár. Ferit most a szokottnál is jobban idegesíti a nő krákogása. Kaptak már fejmosást a kultúrálatlanságra is egy alkalommal egy olyan embertől, aki maga nem az. A felelőt utálat tölti el. Kikövetkeztethető, hogy angol tanárnője dohányzik. A cigaretta gyerek és öreg szájában egyaránt visszataszító. Az utóbbi már alig él és mégis káros szenvedélye van. Az idősek szájában ráadásul még jól sem mutat.

—Meddig akar még a nyelvi nehézséggel takarózni? – ripakodik rá a nő. – Három év nem volt elég elsajátítani? Én Amerikában egy év alatt megtanultam perfekt beszélni angolul.

„A kiejtésén nem segített” – gondolja a diák, de mondani mást mond.

—Nem minden ember egyforma. Különben is, az angol a világ legegyszerűbb nyelve.

—Ne feleseljen! – fortyan fel a tanárnő. – Azt hiszi, igaza van? – árulja el, hogy hallotta a Feri folyosón mondott szavait. – Üljön le! – utasítja a fiút.

—Nem! – ellenkezik Feri. – Ha már felálltam, elmondom, mit gondolok.

Nagy levegőt vesz.

—Nem a mi csoportunk a legbutább. Az állami ösztöndíjasok a bennmaradás határán tengődnek. Mi, önköltségesek tanulunk, mert tudást szeretnénk kapni a pénzünkért nem infarktust. Otthon bárki tudna tanulni magának úgy, ahogy mi tesszük az óráin. Időnként hibázunk, de mindenki botlik meg, más csoportok is, viszont őket a tanárok kijavítják, és haladnak tovább. Nem panaszkodnak róluk, nem csinálnak akkora problémát az egészből, mint ahogy azt ön teszi. Tőlünk is ostobábbak, mégsem töltik a fél órát veszekedéssel.

A tanár megdöbbenten hallgatja végig. Amit Feri mondott az inge volt, mert magára vette, majd csupán annyit mond:

—Üljön le, elégtelen!

„Ezek után vagy tisztelni fog – gondolja a fiú –, vagy megbuktat a vizsgán, de ha készülök, amire akkor lesz időm, nem tehet velem semmit.”

—Haladjunk tovább! – folytatja a tanárnő. – Elhoztam a múlt órán írt dolgozatokat. Az eredmények siralmasak, különösen a magáé – mutat egy lányra – tizennyolc hibaponttal.

—Az nem lehet! – képed el a lány. – Én úgy emlékszem, hogy jól megírtam.

Szegény teremtés feláll, de sápadt arccal a földre dől, mint egy romos fehér fal. Elájult. Csoporttársai körbe veszik, valaki vízért szalad, másvalaki pedig a dékánért.

—Mi történik itt? – kérdi az idős férfi, amikor megérkezik. – Magyarázatot várok!

—Megtudta a dolgozata eredményét és ro… rosszul lett – hebegi a tanárnő.

—Láthatnám a munkát? – parancsolja a férfi, mintsem kéri. – Hozza utánam!

A nő engedelmeskedik. Megállnak a folyosón, és a dékán beletekint a dolgozatba, majd kolléganője arcába vágja.

—Mit gondol, hol van? – kérdi. – Börtönben? A fordítás egy önálló, individuális munka. Sok féle képen megoldható, egy szónak több szinonimája is használható a fogalmazó tetszése szerint. A betanulásra szánt kifejezések megtalálhatók a mondatokban, a körítés már magánügy, ha hibamentes.

—De… kérem… - hebegi a nő.

—Semmi kérem – utasítja el a férfi. – Az egészben jó, ha tíz hiba van. Nem minden úgy van, ahogy maga gondolja. A gyermekekkel humánusan kell bánni, különben ilyen és hasonló bajok lesznek. Szégyent hoz a nevelés mesterségére. Már panaszkodtak önre, nem alaptalanul. Délután várom az irodámba – fejezi be határozottan, de nem végleg, csak elhalasztva a beszélgetést. Utána a nő egyszerre áll leforrázva és lehűtve a folyosón. A lány magához tér, többen is hazakísérik, míg mások a következő órára sietnek, és végül az egész osztály szétszéled.

Feri következő előadása együtt van egész évfolyamával. Amikor a fiú a tanterembe lép már ott talál egy férfit, de nem azt, aki nekik a világirodalmat oktatja. A magas, sovány, kopaszodó férfi a táblára írogat, hogy ne kelljen megfordulnia óra közben, lehetőséget adva a figyelem enyhülésére, esetleg beszélgetésre, tréfaűzésekre akár ellene, akár más ellen. Kicsengetnek, lassan beszállingózik a többi csoport is. Larisszát sodorja az emberáradat, de azért vet a fiúra egy mosolyt. Feri előre szorul, a tanári asztallal szinte egy vonalban kap helyet. Évek alatt megtörténtek már a foglalások, kialakult az ülésrend és ő legelőre kerül, amit nem is bán, mert legalább jobban hallja az előadót, ami gyenge nyelvtudásához elengedhetetlen.

Egy évfolyamtársa mellélép és megkérdezi tőle, hogy szabad-e mellette a hely. A fiú boldogan mond igent, mire a fiú dzsekiket, táskákat pakol az üres székre. A magyar fiú csak azért csalódik, mert semmi sem változik. Megszokta már, hogy mindig holmik ülnek vele, de néha még táplál hiú ábrándokat. Mikor lesz az, hogy nem hurrogják le és elfogadják? A lányok közt könnyebben történik a barátkozás, mert nekik mindegy, hogy kivel, csak beszélgessenek. A két magyar lány, aki vele tanul hamar talált barátnőkre. Amikor a terembe lépnek, először az ukránokat üdvözlik, nem őt, hiába áll közvetlen mellettük, aztán jobb esetekben őt is, ha éppen nem nézik levegőnek. Egymás közt is az államnyelven beszélnek, még ha törik is azt. A fiút olyankor hányinger fogja el az identitás eltiprása láttán. Gyakoroljanak, de ne egymás közt, legalább akkor ne küszködjenek, úgysem javítja ki őket senki. Feri végül is belenyugszik, nem sokat kommunikál velük, mert beszélgetéseik vége mindig dicsekvésbe fordul át.

„Egyedül az én szüleim nem dolgoznak sehol és tengetik segélyekből az életüket?” – fogalmazódik meg a kérdés olyankor a fiúban. Ha a két lány normális lenne, örülne valamelyiküknek. Jobban tudná becézni őket, mint egy ukrán lányt, de ők nem olyan ágrólszakadtról álmodnak, mint ő, aki fél évig jár ugyanabban a pár zokniban, gyakran mosva őket és egész nap meztelen lábfővel járkálva a kollégiumban. Addig cserélgeti, forgatja a zoknijait, míg azokon alul-felül egy-egy lyuk nem kezd el tátongani. Mindemellett öt éve viseli ugyanazt a kopott dzsekit, és három éve jár egy elnyúzott cipőben, továbbá kéthetenként ugyanazokban a ruhákban egy-egy hétig. Fáj neki az elhanyagoltság, de még nincs saját keresete. Muszáj lesz adnia magára, hogy barátnője van, keresnie kell pénzforrást, bár úgy tűnik, a román lány elfogadta őt olyannak, amilyen, úgy, ahogy van.

Időközben becsengetnek.

—A becsengő a tanárnak szól – mondja a tanár pár későn érkezőnek, bíztatva őket, hogy foglaljanak helyet –, hogy pontosan kezdjen – folytatja – és érkezzen leadni az anyagot, a kicsengő pedig a diáké, mert el lehet fáradva. Ma én helyettesítem a tanárukat. Kértem tőle ezeket az órákat, korára való tekintettel, de nem adja, így hát csak helyettesítek majd önöknek egyszer-egyszer, amikor ő nem jelenhet meg. A nevem Kuzma Laci Vasziljevics. Igen, magyar keresztnevem van, de pár szót tudok csak nyugati szomszédaink nyelvén. Édesanyám megunta, hogy a családunkban mindenkit Vászjának keresztelnek, hát engem Lacinak nevezett el egy magyar kolléganője férjéről. A megnevezés nekem is tetszik és meghagytam. Ennyit magamról – fejezi be a bemutatkozást. – Beszéljünk a mai tananyagról! Ha jól tudom, mára fogalmazásokat kellett írniuk. Össze kell gyűjtenem. Mindenki elkészült a sajátjával?

A kérdést heves bólogatás követi a Feri fejét kivéve. Kissé feszélyezetten feláll és kijelenti, hogy sajnálja, de nem készült. Az előző tanár példájából okulva már készül leülni, amikor a férfi megkérdi tőle:

—Miért nem készült?

A fiú döbbenten áll. Nem számított arra, hogy valakit is érdekelnek a problémái.

—Szomszédunkban – kezdi elmondani az igazat – két részeges nő, anya és lánya lakik. Két éve sírba tették a ház urát, azóta kis segélyükből egymással versenyezve isznak, és ha valamelyikük megissza a másik elől, üti a azt. Általában a lány szokta kizárni a házból az anyját, de most hétvégén fordítva történt. Az idegbeteg teremtés anyjára gyújtotta a házukat, ahol az asszony életét vesztette. Közel építkeztek a mi házunkhoz, és úgy volt, hogy mihozzánk is átcsapnak a lángok, ezért ki kellett ütnünk pár cserépdarabot, kihajolnunk az ütött réseken és a feladogatott vödör vizekkel öntöznünk kellett a tetőszerkezetet. A nagy felhajtásban egész hétvégén nem tudtam tanulni.

—Nagyon érdekes – hümmögi a tanár. – A történetet majd elmondom egy író ismerősömnek. Önnek azt javaslom, következő órára írja meg a fogalmazást. Nem érdekem rossz jegyet tenni… ö… Hogy is hívják?

—Kovács, Kovacs Fegyir – közli a diák.

—Szép név – dicséri meg a tanár. – Oroszul Fegya, de ukránul szebb. Már régóta nem divatos a szlávok között, annál gyakoribbak a Szásák és a Ványák, ami nagyon egyhangú. Szóval – tereli mondanivalóját vissza a helyes mederbe –, attól, hogy elégtelent kap, nem fogja tudni az anyagot, és az én érdekem nem egyszerűen letudni a dolgokat. Ha a következő alkalomra sem készül el a fogalmazással, a büntetés elkerülhetetlen.

—Értettem – egyezik bele a fiú örömmel és a helyére ül. A többiek ellenkezőképen cselekednek: felállnak és leadják a fogalmazásaikat.

—Ezzel megvolnánk – nyugtázza a tanár, amikor gondosan elteszi a papírlapokat. – Most pedig lássuk mai témánkat, ami nem más, mint A mondák szerepe az antik irodalomban. Ugye egyikőjük sem képzeli azt, hogy élettelen anyagból fejlődhetett ki az élő. Először megfogan bennünk az ötlet, mire van szükségünk, aztán találjuk fel a dolgokat. A tárgyak nem hevernek csak úgy össze vissza, ahogy azt a materialisták állítják. Akkor erőfeszítés nélkül össze kellene csak szednünk őket. Előbb van az elgondolás, aztán az asztal, mint ahogy a Biblia is azt mondja, hogy legelsőként volt a szó – folytatja a tanár, és csak beszél, beszél folyamatosan. Jegyzetet nem használ, nem olvassa az anyagot untatva a diákokat, hanem leköti őket, betölti az egész termet. Látszik, hogy érti a dolgát. Igazán élvezetes előadást tart a diákoknak, akiknek tátva marad a szájuk. Kapnak erkölcsi tanítást, burkolt véleményt egyes dolgokról, választ sok kérdésre. Szívesen hallgatják a helyettes tanárt, de ő húsz perccel a kicsengő előtt a következő gondolatmenettel fejezi be az előadást:

—Az ókorban a fiatalokat a szabadban tanították, mert azt tartották, a környezet befolyással van a diákok tanulási kedvére. Nézzenek magukon körül! – szólítja fel a hallgatókat. – Nem elég, hogy a meszelés le van verve, össze van taposva, de még egy hatalmas horogkereszt és egy férfi nemi szerv éktelenkedik a falon. Padjaik tele vannak trágár szövegekkel és telefonszámokkal, amikkel lányok és fiúk kínálják magukat. Tetszik ez önöknek? – kérdezi izgatottan. – Mert nekem nem! – fejezi be. – Ennyit szerettem volna megosztani önökkel. Az órának vége – aztán izgalomtól dadogva még hozzáteszi –: Dolgom van.

Kezdeti jókedve eltűnik, arca komorrá válik. A diákok más tanároknál folyton az óráikat lesik, most viszont mozdulni sem akarnak. Csak lassan ébredeznek a mondottak varázsából.

Az előadó aktatáskájához lép és felnyitja a tetejét, de még egész idő alatt nem használt jegyzeteivel sem tudja elrejteni a legelső padban ülő Feri elől az előre meghurkolt kötelet. A fiú megrökönyödötten pillant a titka kitudódásáról mit sem sejtő tanárra. A férfin látszik, hogy gondok nyomasztják. Beszédéből a magyar fiú arra a következtetésre jut, hogy a tanár csalódott, nem leli a helyét a rendszerben és azért engedi el őket hamarabb, hogy végezhessen magával.

—Ne… em… hal-l-l-ják? – kérdi zavartan. Homloka erősen verejtékezik, mintha a beszéd esne nehezére.

A diákok egymásra néznek, Feri pedig rá.

—Beszéljen még hozzánk! – kéri meg a tanárt. – Olyan jókat mond!

—I-igazán? – kérdi az előadó meglepetten.

—Igen – felelik többen is az évfolyamból.

A tanár elérzékenyül. Arra kell rájönnie, hogy valakinek mégiscsak fontos és nem hiábavaló az élete. Aktatáskáját visszazárja, és sírással küszködő hangon felszólal:

—Tudják…