Roma és Juli, Első rész, 4. fejezet

„Ám arra vágyom, ami az enyém már:

Szerelmem oly nagy, mint az óceán

S oly mély, adok neked belőle, lelkem

S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.”

(Júlia, II. fel., 2. szín)

Roma kissé megkésve ért a lakodalomba. Amikor Lőrinc Gyula tiszteletest után érdeklődött, azt választ kapta, hogy a lelkész, miután összeadta az ifjú párt, maga is elment az ünneplésre. Mit volt mit tenni, emberünk is odament, ahová társai hívták, noha nem akart.

Az udvaron felállított sátorban javában tartott a vigalom, de valakik még hiányoztak. A két személy, anya és lánya egy túlnyomórészt rózsaszín, ízlésesen berendezett szobában készülődtek a táncra szolid templomi öltözékeiket báli ruhára cserélve. Az anya gyermeke felé fordult. Megtört testét egy hosszú ruha mögé rejtette, amit a lányának viseletül ajánlott.

„—Furcsán érzem magam, anyám” – szólalt meg a gyermek. A kiválasztott ruhával kapcsolatban egy szót sem mondott, csak bólintott.

„—Ez természetes, Juli drágám – nyugtatta a megszólított egy tapasztaltabb magabiztosságával. – Ma van életed első táncmulatsága.”

„—Lakodalma – helyesbített a lány. – A te idődben minden bálnak számított: a táncmulatság, a szüreti ünnepség. Ne feledd, hogy már járok diszkóba. Amit érzek valami egészészen más. Jó lesz az a ruha, édesanyám, ne fáradj vele annyit. Köszönöm.”

„—Hiszen megnéznek, édes gyermekem. A szépségednek sok irigye van.”

„—Ne túlozz. Még csak tizenhat éves vagyok.”

„—Viszont gyorsan növekszel. Emlékszem, nem is olyan rég még alig látszottál ki a gyermekágyból. Mindig is nagyon sovány voltál, vékony, akár egy fűszál. Hogy repül az idő.”

A tegezés közvetettebbé tette köztük a kapcsolatot és Juli soha nem élt vissza a bizalommal.

„—Visszatekintve, az idő rövidebbnek tűnik, mint vele szembenézve. Engem rémként ijesztget.”

„—Ha az idő pénz, drágám, akkor te milliomos vagy. Nézz meg engem! Mindez fordítva nem igaz. Hiába vagyok gazdag, a pénz nem idő, nem hozhatom vissza mindazt, ami elmúlt, és nem vehetek egy repeta életet.”

„—Nem vagy boldog, anyám? – borult a lány anyja ölébe. – Beszélek apámmal és leszidom.”

„—Állj fel, kislányom, bepiszkítod a ruhád! – nógatta szelíden lányát az anya. Mélyet sóhajtott, mintha vissza akarta volna szívni azt, ami kicsúszott ajkai közül. – Boldog vagyok. Hogy ne lennék boldog, amikor itt vagy te nekem.”

„—Akkor jó – nyugodt meg Juli. – Úgy szeretlek, édesanyám!”

„—Én is, gyermekem. Viszont több vagy szülődnek, mint egy lány az anyjának. Egyenrangú társam vagy, barátnőm.”

„—Köszönöm, megtisztelsz – vágott Juli komoly ábrázatot. Szoknyáját kissé megemelte, térdeit megroskasztotta, amivel a bókot megköszönni szándékozott. – Nem szolgáltam rá. Te olyan vagy a számomra, mint egy dada a gazdag, elfoglalt szülők csemetéi számára, akivel azok megosszák a titkaikat. Neked vannak komoly, felnőtt barátnőid is. Ott van például a Kovács-né.”

„—Butaság! Ne is említsd nekem, lányom, azt az újgazdag buta libát.”

Juli nem tudta megállni nevetés nélkül.

„—Mától, ha azt mondod, liba, Kovács bácsi feleségére fogok gondolni. Ha azt mondod majd, kellene egy liba vasárnapra, tudni fogom, hogy azt a nőszemélyt hívod át egy kis pletykázásra. De jaj! – váltott a lány tragikus arcot, akár az ókori görögök maszkjaik segítségével. – Attól tartok, szakácsnőnket is be kell avatnunk a titkunkba, mert képes lesz azonnal neki esni a szerencsétlen hosszúnyakúaknak, ha véletlenül meghallja ezt a kijelentésünket.”

A két hölgy jóízű vihogását parancsolójuk, Kelemen bácsi szakította meg. Noha ő maga nem csapott zajt, az ajtó csikorgása fals hangként kapcsolódott be a csengő-bongó kacagásba, ami fülsértő volt. Az idős férfinek még nem tűnt fel, hogy már nagy lánya van, és nem járkálhat ki-be annak szobájába.

„—Készen vagytok? – kérdezte. Amikor egy igenlő és egy nemleges válasz semlegesítették egymást, bizonytalanná vált. – Később még benézek” – mondta, s azzal távozott. Kissé nehéz felfogású volt, ami az öregség első jelét mutatta. Felesége és közte tíz év korkülönbség volt, amiből kifolyólag már házasságuk kezdetén sem igazán értették meg egymást, nem beszélve az akkori helyzetről, amikor az egyik még fiatalos, a másik idősödő. Külsőre viszont a korkülönbség nem volt észrevehető. Éva néni úgymond alkalmazkodott hozzá, elhanyagolta magát, fáradt volt, folyvást szomorú és töprengő. Akkor is tűnődött, amikor férje elhagyta a szobát. Révetegségéből lánya zavarta fel.

„—Siessünk, anyám. A nővérem esküvőjéről nem illik távol maradnom.”

„—Persze, persze” – kapott észbe Éva néni.

„—Azonban várj még! – tartotta vissza Juli az anyját. – Még el sem mondtam, milyen érzés gyötör. Feldúltan és zaklatottan nem léphetek ki az életbe.”

„—Mi bánt, gyermekem?”

„—Anyám – Juli hangja keserűen csengett –, jó hogy itt vagy mellettem és megtanítasz mindenre. Ám valamit újra nem értek. Mi az, amit bensőmben érzek? Olyan, mint valami előérzet. Mond te is tapasztalsz néha ilyesmit?”

„—Ó, te csacska lány. Megijesztettél – Éva néni egyszerre volt bosszús és megkönnyebbült. – Természetesen érzem azt, amit női megérzésnek hívnak. Hasonlít a hatodik érzékhez. Ez a nők alig magyarázható, velük született tulajdonsága. Talán nemünk túlérzékenységéből származik képességünk, amivel előre megérezzük sok ügynek a kimenetelét.”

„—Azt hiszem, értem, anyám” – hagyta jóvá Juli.

„—Mit érzel most, drágám? – érdeklődött az anyja.”

„—Egymással szemben álló érzelmek uralkodnak bennem… valami vonz, ugyanakkor taszít is. Olyan, mint egy idegen, más nemzet fiának kettős hatása: mondjuk, bőrének furcsa az illata, ami visszataszító, miközben egész lénye vonzó, mint egy mágnes.”

„—Meglepő hasonlattal éltél, Juli” – csodálkozott Éva néni.

„—Nem tehetek róla, anyám! – pirult el a lány. – Mostanában különös vonzalmat érzek az egzotikus felé. Olyankor önkéntelenül is megborzongok. Ne nevess ki, édes jó anyukám! – rimánkodott Juli. – Azt hittem, mindent meg tudunk osztani egymással. Halvány fogalmam sincs arról, mi üthetett belém. Nem akarok tanulni. Belefáradtam. Úgy érzem, elpazarolom a fiatalságomat, amíg mások már általános után csak szórakoznak, majd férjhez mennek. Nem a gondatlan élet hiányzik, de úgy érzem, ha nem lesz ifjúságom, nem lesz mire később visszaemlékeznem. Szerintem az embernek idős korára a múltban megélt pillanatain kívül már semmije sincs. Az én birtokomból még hiányoznak a különleges élmények. Utazni szeretnék és kalandozni, nem eldeformálni a fenekem egy iskolapadban.”

„—Gyermekem! Miket mondasz? – Éva néni összecsapta a két kezét. – Bár inkább nem szólok semmit. Azt hiszem tőlem örökölted, vagy én neveltem beléd ezt a túlfokozott szenvedélyt, az egzotikum utáni vágyat. Bocsásd meg nekem. Félek, mindez még bajt hoz rád.”

„—Ugyan, anyám! Még sem voltál mindig boldog?”

„—Sokáig nem. Viszont most, hogy itt vagy nekem, az vagyok. Benned testesül meg minden elfojtott érzésem, vágyam. Te vagy reményeim örököse és továbbvivője. Régen nem voltam elégedett az életemmel, és most sem vagyokk teljesen. Apád mindent megad nekem, a szerelem kivételével. Naivság ilyenkor is elvárni a tüzet, de mégis. Ha soha nem szeretett, most sem fogunk kéz a kézben sétálni, egyformán ráncosodó arcokat viselni, mint megannyi öreg pár. Sajnos nem ahhoz mentem férjhez, akit szerettem. Apád szintén. Házasságunkat családi érdekek motiválták. Tisztelem őt, de… de nem szeretem.”

Az utolsó szavakat Éva néni zokogástól elcsukló hangon ejtette ki.

„—Most már mindegy, anyukám! Örülj a mának! Nővéremnek és nekem” – vigasztalta Juli az anyját.

„—Örülök, édesem, örülök. Apád viszont nem örül neked. Nem panaszként mondom, de sajnos nem született fiúnk. Apád, amikor megszülettél, és megtudta, hogy újabb lánya van, elkáromkodta magát és otthagyott. Nővéredet mindig is jobban kedvelte, mert nem bánta, hogy az első lánynak alakult. Téged már császármetszéssel hoztak a napvilágra, a szülészek szégyenlett módszerével, ami után nem vállalhattam több gyereket. Halva születtél. Kék-zöld voltál, mert nem kaptál levegőt. Én rettentően sírtam. Az orvos azzal csitítgatott, hogy még próbáltak élesztgetni téged. Egy fél óra múlva siker koronázta erőfeszítéseiket, viszont közölték velem, hogy nyomorék leszel, nem fogsz tudni járni. Hála Istennek, nem lett igazuk. Előbb tanultál meg szaladni, mint menni. Egy hosszú sálat kötöttem rád és azzal követtelek, mert nem bírtam lépést tartani veled, amikor pedig megálltál, azonnal elestél. – elbeszélése alatt Éva néni arcán egyszer a szomorúság, másszor az öröm vált uralkodóvá. – Apád már csak a gazdag vőkben bízik – folytatta –, s ha majdani szerelmed nem lesz az, búcsút is mondhatsz neki.”

„—Nekem is kiszemelt valakit?” – tudakozódott Juli, miközben illatos zsebkendő puha kezével anyja könnyeit szárítgatta.

„—Igen, lányom. Az ifjú Pált, a polgármestert.”

„—Nem mondom – ismerte el a lány –, jó parti. Befolyásos családja van. Ő maga tisztességes, okos, nemes lelkű. Nemrég fejezte be tanulmányait a jogi karon. Amikor a nehéz időben senki sem volt kapható a polgármesteri székre, ő elvállalta. Kedvelem, mint barátot, de nem illik hozzám.”

„—Apád még csak említette – folytatta Éva néni –, de ha erőszakoskodik, én szembe szállok vele. Egyedül egyre kérlek!”

„—Mire? A te szavaid megfogadom.”

„—Légy szabad, ne légy gyáva, mint én, a hajdani kislányos Éva! Nem szeretném, ha te is vesztenél. Bármit is mond az ébredező női megérzésed, hallgass rá! Én melletted állok. Az én vérem vagy. Komolyan mondom! Amikor csecsemőkorodban halálos beteg voltál, mert az ápolónők valamilyen bébi táppal félrekezeltek, én adtam neked vért, nem törődve legyengülésemmel.”

Hirtelen, mintegy végszóként újabb felszólítás hangzott el.

Ekkortájt érkezett meg Roma is. A fiú a nyitott udvaron vigadozó emberekkel szemben, az utca túloldalán, a fák árnyékának takarásában azonnal észre vette azt a sötét alakot, akit a banda őrszemnek állított. A fiú szeme parázsként izzott hamuszürke arcában, amit az éjszaka és a hold fényének keveredése mázolt rá. A festék erősebb fényen oldódott volna, viszont az illetőnek eszébe sem jutott fedezékéből kilépni. Roma odament hozzá és beszédbe elegyedett vele és látta, hogy a fiúk a legmegfelelőbb helyet választották ki a násznép áttekinthetésére botrány esetén.

A két roma javában beszélgetett, amikor valaki illuminált állapotban útnak indult a szemközti udvarról. A személy lelkészi reverendát viselt, amiről Roma azonnal felismerte Lőrinc tiszteletest. Nyomába szegődött, utolérte és megállította a foglalkozásához mérten korhely embert. A lelkésznek nem volt komoly, papi arca, amely az elhivatottságra vallott volna. Haja dús volt, biztosan nem őszült bele a tanulásba, arca szőrtelen. A huszonegyedik század lelkészét személyesítette meg. Egy orvos veszett el benne. Szülei a papi pályára szánták, de mivel a kommunizmus alatt nem volt rá lehetőség, a fiúra bízták, mi szeretne lenni. Gyula harmadéves orvostanhallgató volt, amikor bekövetkezett a rendszerváltás. Akkor hirtelen nagy nyomás szakadt a rá szülei irányából. Hiába bizonygatta, hogy nem hivatásosan, más szakmában is lehet szolgálni az urat, hogy szükség van hívő orvosokra, minden hiába volt. Végül is kijárta a teológiát, de abból több lett a kár, mint a haszon, mivel a mai egyházi egyetemeken annyi tévtant, felesleges dolgot vernek a fejekbe, hogy ember legyen a talpán, aki onnan hívőként kerül ki. Később már nem volt lehetősége másoddiplomára. Munkába kellett állnia, és mivel az öreg felcserek féltették a helyeiket, mint megannyi fiatal, ő sem kapott alkalmazást. Akkoriban azonban nagy volt a lelkészhiány, és Gyulából tiszteletes lett, mialatt az orvoslást csak úgy, kuruzsló módjára űzte.

Roma Lőrinc tiszteletes állapotára való tekintettel utólag bánta, hogy megszólította, amikor szabadulni szeretett volna, már nem tudott.

„—Mi az, fiam? – kérdezte a lelkész bágyadtan, mint egy szúnyog őszidőben. – Mi kell, testvérem? Nátha ellen van orvosságom” – azzal felemelte a szorongatott vodkásüveget.

„—Nem! – utasította vissza Roma az üveget. – Beszélni akartam a tiszteletes úrral, de meggondoltam magam, elhalasztom későbbre.”

„—Ne menj sehova, fiam! – tartotta vissza Isten szolgája. A férfi belékarolt, szinte rá zuhant. – Ha már itt vagy, kísérj haza.”

Roma beleegyezett, de nem hagyta szó nélkül:

„—Nem értem magát, atyám. Hogy italozhat éppen ön, akire most duplán igaz a bort iszik, de vizet prédikál mondás.”

„—Semmi közöd hozzá, te nagyokos – torkolta le a lelkész. – A saját hitéletét mindenki maga éli meg. Az én életem rám tartozik, meg a Főnökre.”

„—Melyik főnökre? – vitatkozott Roma. – Hisz, ön két úrnak szolgál. Az ilyen vallási visszaélések miatt veszti el sok ember az egyházba vetett bizalmat.”

„—Nem tudsz te semmit!” – üvöltötte a lelkész.

„—Mindent tudok magáról. Azt is, hogy pályát tévesztett, mint megannyi más társa, akik még harminc évvel ezelőtt lagzikban zenéltek. Amikor egyenesen divattá vált templomokba járni, elvégeztek valamilyen gyorstalpalót esti iskolát, netán levelezőit, és most harácsolnak. Nálunk a szomszéd faluban így megy.”

„—Meglehet – ismerte el a leleplezett tiszteletes. – Én sem értem magamat” – vallotta be a férfi. – Viszont nekem vannak lelki tusáim. Egyedül attól félek, történni fog valami tragikus, amibe vagy belehalok, és készületlenül járulok az Úr színe elé, vagy választok.”

„—Páli fordulatra számít?”

„—Úgy is mondhatjuk. A számomra nem lenne rossz, de attól tartok, hogy a környezetemből valaki megjárja. Addig is, ha engem részegen, akár egy pocsolyamalacot, fetrengeni láttok egy árokban, a Jézus Krisztus követését el ne hagyjátok, mert ahogyan tanítják is nekünk, méltatlanul elhívott szolgái vagyunk csupán. Ám hagyjuk az én problémáimat, gyermekem! Mi van veled? Rég nem láttalak az alkalmakon.”

„—Vagy talán soha – helyesbített Roma –, ugyanis nem az ön gyülekezetébe tartozom. Mégis inkább az ön segítsége kellene, mintsem községünk csüggedt, elfáradt, türelmetlen és a tagokat kevés talentumra tartó és lebecsülő lelkészéé.”

„—Noha nem dicsérsz engem, még is zavarba hozol azzal, hogy nem látod bennem a fentieket. Miben segíthetek?”

„—Iskolát szeretnénk nyitni cigány gyermekeink részére és megkérnénk önt, persze fizetés fejében, tanítsa őket írni és olvasni.”

„—Már vannak gyermekeid” – firtatta a lelkész.

„—Még csak meg sem nősültem” – felelte Roma.

„—Ó, az manapság nem akadály – mondta kesernyésen Lőrinc tiszteletes. – Ha nősülsz, keress fel nyugodtam. Biztosan lesz olyan jó mulatság, mint a mai.”

„—Na, de mégis – türelmetlenkedett a fiú –, mi a válasza?”

„—Az, édes egyetlenegy öcsém, hogy vannak állami iskolák.”

„—Oda nem járhatunk. Kinéznek, csúfolnak és megvernek minket, különösen a félvéreket, mint amilyen én is vagyok.” – Roma szisszentet a fogai között, mintha egy sebe szakadt volna fel.

„—Szívesen megtenném, fiam, ha így áll a helyzet, de nagyon elfoglalt ember vagyok. Két embert is helyettesítek…”

„—Egyet sem egészen” – mondta Roma halkan magának.

„—… orvos és lelkész vagyok egy személyben. Másra nem érek rá. Sajnálom, fiam! Vállalnám a kérésedet faji ellenszenv nélkül, de nem megy.”

„—Azért gondolja meg!” – volt Roma végső mondanivalója, amivel egyben el is vált a tévelygő embertől. A beszélgetés úgy feltüzelte, hogy mérgében visszatért a mulatozó emberekhez és maga is elvegyült a tömegben. Bőrszíne miatt a feladat, amelyre vállalkozott nem jelentett számára különösebb nehézséget, elővigyázatosnak sem kellett lennie, hiszen egy alaposan lebarnult munkásra hasonlított, szóval a sátor kitátott száján át belépett egyenesen a mulatozó emberek közé.

Ott már állt a bál. Sok ember volt jelen, kevés az asztalnál, annál többen egy körben, és azok is a táncolókat figyelték. Azok az éhenkórászok könnyebben fognak lopni, gondolta Roma, mialatt maga is a bámészkodók felé tartott, ahol jó pár felszolgáló, italhordó, kötényes asszonyság, álldogált tálcáival. A hangzavar olyannyira nagy volt, hogy nem a dallama, hanem a ritmusa hallatszott annak, amit a zenekar játszott. Romát is érdekelte a látványosság. Közelebb furakodott, hogy megtudja, miért vannak oda annyira az emberek, mert képesek voltak ételeiket kihűlni hagyni. A gyerekekkel sem törődött senki. A lurkók szabadon, különböző színű szalagokkal és léggömbökkel a kezeikben fel-alá szaladgáltak, kitárt karjaikkal mindennek nekiütközve, mert hátra-hátra tekintgettek, mint a rossz, szemellenző nélküli lovak. Mielőtt Roma célt ért volna, maga is kis híján az áldozata lett egy kisfiúnak, aki a maga mögött húzott mesterséges szivárványban gyönyörködött.

Végül emberünk is odalépett a csoportosuláshoz és a látvány őt is magával ragadta. A szőkésbarna hajú, pirospozsgás lány, amint Roma annak pörgései alatt nagy nehezen megállapította, egyszerűen egy csodálatos, földre szállt angyal volt. Párjával pördült-fordult, és máris ő szédítette a legényt. Az erőseb nem képviselői viszont igen gyakran váltogatták egymást, kérték le a lányt, aki lassan belefáradt a mulatságba. Romának is nagy kedve támadt beszállni a körbe, de előbb még megérdeklődte, kinek a lánya falta úgy a fiúkat.

„—Nahát! – felelte döbbenten a kérdezett. – Maga nem ismeri a menyasszony húgát, a Julit? Mindenki vele akarja ropni a táncot.”

Mire a férfi jobban megvizsgálhatta volna a kérdezősködőt, addigra az már eltűnt a szeme elől. A bortól pirospozsgás ember a kör közepén látta viszont a fiút, amint az lekérte az ott táncoló lányt.

Roma ügyesen kikerülte Juli körbe lengő karjait, amivel a lány közönségét tánc közben többméternyire visszatartotta. Könnyedén elkapta a lányt, akár egy ölbe hulló tárgyat, gondolkodás közben zavarva meg a teremtést, akinek a mozgás kezdett közömbös, már-már automatikus cselekvéssé válni. Egészen más elképzelései voltak élete legnagyobb eseményéről. Keserűen állapította meg, hogy egy fiú sem illik hozzá, legalább is a táncban nem. Mindegyik összetaposta az ő lábait. Volt, akinek a lány túl könnyűnek bizonyult, szinte pehelynek, s akadtak, akiknek nehéz volt, és azt Julinak kellett vezetnie, húznia. Nem találta az ideálist. A fiúkat a szerint mérte, mennyire érezte jól magát velük. Nem elégedett meg azzal, hogy egyik-másik felfigyelt rá. Ő elvárta, hogy szórakoztassák, legyenek hasonlóak hozzá, mozogjanak egy hullámhosszon. Mindezek mértékét a táncbéli összhangban kereste, mindhiába. Juli már épp kezdett elkeseredni, amikor váratlan fordulat történt. Valaki egyszerre lépett fel vele szemben gyengéden, mindazonáltal erélyesen, egyéniséggel, ami elkülönítette a többiektől. A lány a tánc közben nem sokat látott a párjából, de olyan vágy fogta el, mint amik akkoriban kísérték, amikor egzotikus szigetekről, pálmafákról, kreolbőrű emberekről képzelgett. A vele táncoló fiú ujjaiból forróságot érzett, mintha annak is összetört volna a szíve, és a kezében végigfolyva az ujjaiban lüktetne.

Roma nem lépett partnere a lábára, sőt nagyon ügyesen táncolt, összhangban a lánnyal, akár két egymáshoz igazított hangszer, amikor egyszerre szólal meg. A fiú rosszkedve elmulasztása végett kezdett táncolni, a szokványos módon, majd egészen annyira belejött, hogy új figurákat is kipróbált. Érezte, a lánnyal a kezében lehet, míg, akikkel addigi élete során találkozott, még lassúzás közben sem. Szemeiben a hosszú ruha táncolt, körüllengte viselőjét. Rügyező érzései virágzásukat segítő napsugarakat kaptak Juli mosolyából, ragyogó tekintetétől. Úgy perdültek-fordultak, mint egymás meghosszabbított, kissé kilengő, de egy testrészhez tartozó végtagjai, szívből, mert jólesett nekik a tánc. Roma szemei előtt minden összefolyt, megszűnt számára a külvilág. Az emberek sokszínű kavalkádja, a léggömbök, a szalagok mind sávokká alakultak, és mintegy szivárványkoszorút emeltek kettejük feje felé.

Mivel a fiatalok egymással voltak elfoglalva, nem hallották a lármát, ami váratlanul tört ki a sátrak mögött és feléjük terjedt. Az éles füttyöt viszont már Roma is hallotta, amikor a zenekar abbahagyta a zenélést és a fiú kiábrándult, a valóságra ébredt. A szivárvány felbomlott, az emberek elfutottak, üldözőbe vettek valakiket. Roma lassan rekonstruálta a történteket, ami abból a feltevésből állt össze, hogy a barátait elkapták. Az ő izmai ösztönösen szintén megfeszültek, készen a menekülésre, ám észbekapott. Úgy érezte, nem rí ki a tömegből, ám a mulató emberek többsége úri fehérek voltak, akik közzé nem illett, annak ellenére, hogy ő azt hitte, igen. Amikor felfedezték, célponttá vált. Valaki elkiáltotta magát, mondván: „ Ki mert hozzányúlni az unokatestvéremhez?” A tömegből egy magas, szőke, sportos fiatalember toppant Roma elé. „Büdös cigányok! – üvöltötte. – Utálom a fajtátokat. Kiirtom mindannyiatokat!” hangzottak a súlyos szavak, amiken kívül Romát más nem érte el más, mivel ő is elszaladt. Percek alatt utolérte társait, elsőként Merkujó barátját, aki mint mindig, jókedvű volt.

„—E megúttuk! – vigyorgott. – Rájtákápták minket. De nemtom ki ijedt míg jobbán, mi, vágy áz á fiátál feszógáló. Há-há-há!”

Roma nem tudta értékelni a másik humorát. Mellkasában fájdalmat érzett, mintha egy kéz markolászta volna a szívét. Tudta, kinek a kezét, érintését érezte még utólag is.

„—Vissza kell mennem!” – mondta végezetül Merkujónak, miután megállította.

„—Májóistennek? – gyökerezett le társának a lába az aszfaltba. – „Tán megőrűté, he? Ván itt pilya, kalya – dicsekedett –, megosztozunk.”

„—Nem érted ezt” – intette le Roma a barátját.

„—Má hugy ne ítením! – ingatta az a fejét. – Meglestelek ín ávvá á fehír libávál. Mit góndólsz, mi vár utt rád?”

„—Azt hiszem, már szeretem!” – fakadt ki Roma.

„—Hunnan tudod? – értetlenkedett Merkujó – Tán első látásrá? Nem hiszek ín ábbán!”

„—Megérzés. Én meg csakis az ilyenben látok valamit.”

„—Viszonozzá? Há egy lány után futni köll, nem kőcsönös, megette á fene. Visszagyüvünk kísőbb, hállod?”

Merkujó hiába kapott barátja karja után, elvétette azt.

„—Ín mindenben melletted vágyok – kiáltotta utána –, de á nyálás rísz rátok tártozik.”

Romának egy csepp erőfeszítésébe sem került a visszatérés, szaladt, de a lábai vitték. Míg a házhoz ért, sok minden megfordult a fejében. Először is Merkujó barátjára gondolt, aki olyan, akár egy állat, csak létezett, de nem élt. Nem tudja mi az, szeretni valakit, csak azt, hogy kívánni. Idővel majd megtalálja az igazit és megszokja, mert csupán tetszett neki. Amit érezni fog, az csupán egyszerű ragaszkodás lesz, és csak felelőtlenül fogják szaporítani az utódokat, mert az a romák köreiben népszerű. Fogalma sem lehet róla, milyen érzés egy utcakölyök számára a „szeretlek” szót hallani, ha azt még soha senki sem mondta neki, különösen olyannak, mint Roma, aki alig ismerte a szüleit, otthona az utca volt, élete lopás, koldulás, mikor mi adódott. Gyakran titulálták őket határőröknek, mivel egész nap csavarogtak, mint akinek egyéb dolguk sincs. A fiú azonban egy nap rendes emberekkel találkozott, akik esélyt adtak a számára. Óriási szeretetéhség gyötörte, szíve, mint egy üres gyomor, föl-föl sírt, különösen miután, Juli saját személyében egy mézesmadzagot húzott el a fiú orra előtt. A két emberi nem egymásról alkotott véleménye az első szerelem kimenetelétől függ, és egy egész életre meghatározó lehet. Roma szíve mélyén félt a csalódástól, de vállalta a kockázatot. Ha nem működik a dolog, gondolta, szépen elválnak, miután mindketten észrevették, hogy nem illenek össze. Az első szerelem nagyon veszélyes, óvatosan kell vele bánni, fordult meg a fiú agyában, egy esélyt mindenképpen megérdemel.

Még sok más hasonló további kis szerelmi semmiség villant át agyán miközben a lakodalmas ház körül ólálkodott. A természet része lett, és úgy mozgott, akár egy árnyék, amit valamelyik fa is vethetett volna, és enyhén himbálná a szél. Órákig járkált fel-alá, s az ünneplő tömeg is nagyon lassan oszlott csak el. Hangulata egyszer jó, másszor rossz volt, mégis élvezte az érzelmi hullámvölgyeket, akár egy fürdőző a tengert. Egy idő után valóságos ösvényt vert. Nem csodálkozna, gondolta, ha a Juli-ék szomszédja másnap téves feltételezéstől indítva lelövöldözné az utca összes ebét, amiért azok a kiskertjét használják átjárónak. Mikor elbizonytalanodott, nem volt fényes kedve. Azon töprengett, össze illenek-e a lánnyal? És vajon ki az igazi? Arra következtetésre jutott, hogy minden egyes embernek van egy belső órája, időérzéke. A világon ugyanúgy rengeteg az időt mutató óra, mint az ember. Ha lehetséges, márpedig miért ne lenne az, az időmérő eszközök tömkelegében bizonyára több olyan is akad, amelyik egyformán jár. Ugyanaz a helyzet az emberek belső óráival is. Ha kettő együtt jár, és egymásra rátalál, akkor azok valószínűleg összeillenek. A világban sok párja van egy személynek, akit elsőnek megtalál, vagy elé hoz az Isten, az igazi az. Egy párkapcsolat létesítéséhez két ember, anélkül, hogy tudna róla, elkülönül a társaságtól, jelezve, hogy végre valaki különlegesre vágyik, akit jobban szerethet a többitől, mielőtt még mindenki egyformává válna a számára.

A fiú várt és várt, olykor örült, másszor bosszankodott. Az utóbbi egyik okozója például azt tartotta számon, hogy nem tudta, a megfigyelt ház melyik üvegszeme mögött lakhatott a kedves lény, aki olyan hamar belopta magát az ő szívébe. Türelme azonban rózsát termet, illetve Julit, s a kettő Roma számára egy és ugyan az volt. Az egyik szobában világot gyújtottak, majd az ott lévők beszélgetésbe fogtak, amiből minden szó kihallatszott a napi nagy meleg miatt tárva nyitva hagyott ablakon át.

„—Anyám – szólította meg Juli az anyját –, egy cseppet sem vagyok álmos. Olyan az éjszaka, mint én: fiatal. Mért kell még lefeküdnöm?”

„—Nem illő, kislányom – válaszolt Éva néni. Hanghordozásával megspórolta volna a szavakat, ha azt mondja, sajnálom. – Apád utasítása. Meg kell várni, amíg lecsillapodnak a kedélyek, a megbotránkozások, hisz te az egyikükkel táncoltál.”

„—Én nem is bánom. Életem legjobb tánca volt. Mond, anyám! – kérte a lány. – Ki volt az a fiú? Ismered?”

„—Igen. Legalább is hallottam róla. Amikor valaki a köreinkből megejtette az anyját, nagy botrány látott napvilágbot. Mindenki csak Romának ismeri, de nem ez az igazi neve. Mostani megszólítását fehér emberek ragasztották rá, akik egyszerűen nem voltak képesek megjegyezni a nevét, vagy lenézték, nem tudom, de úgy szólították, hogy „ Hé, te roma!” ami rajta maradt, mint név. Ez minden! – vette elejét Éva néni a további kérdezősködéseknek – Én megértelek, lányom, viszont nem tehetek semmit, és te sem, csupán annyit, hogy elfelejted. A parancs az parancs.”

Az asszony haptákba vágta magát. Remélte, ha elvicceli a dolgot, enyhíti a légkört.

Juli alig várta, hogy anyja magára hagyja őt. Mivel nem volt álmos, leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy kimenjen a friss levegőre. Valójában fák árnyujjai hívogatták, mintha a végzet testrészei lennének. Juli borzongott. Ugyanaz a furcsa, misztikus, sejtelmes érzés vett erőt rajta, amit a nap során addigra már kétszer is átélt. A lány kilépve a balkonra megkönnyebbült, mert világosság fogadta. A hold fénylett, akár egy arany horog, amire a hébe-hóba irányába úszkáló felhők fennakadtak, majd leestek.

„—Ó, milyen szép a hold – lelkesedett Juli az égitestért –, de hideg, nem világít. Ridegen tükrözi a fényt, amit a nap reá vet, ám amikor a sötétség leereszkedik, és mindent bekebelez az éjszaka, nem kell attól tartanunk, hogy a nagy fényes labda el talál veszni, mert a hold tanúskodik arról, hogy létezik. Valamiképpen én is így vagyok jövendőbelimmel. Sok a baj, nem látni reménysugarakat a nehézségek közepette, ahogy a napot sem az éjszakában, de létezik, érzem, amiként a holdon keresztül látom a napot. Közeledik az igazi, akár a hajnal és a világosság. Ám hol van most? Miért késik? Mi ez? Szívem egy nevet ad ajkaimra. Roma! Ó, miért is vagy te egy roma! Bárcsak letagadhatnád neved! Lennél inkább keleti szláv származású, gúnyolhatnának a romantikus Rómáról, vagy neveznének inkább Rómeónak, hő szerelmesnek! Igen! Lennél inkább szívtipró, mintsem fajomnak ellensége. Nem számít! – legyintett Juli. – Nevezzenek bárhogy is, tudom, hogy van igazi neved, és ha elárulnád, én csak úgy szólítanálak. Mit tegyek? Ez lenne a szerelem? Ez a zűrzavaros érzés? Gondolataim, egész életem mindeddig egy szépen szőtt szövet volt, de most mintha elszakadtak volna a szálai, elmémben kusza összevisszaságot érzek, de élvezem. Egyedüli épen maradt fonál a szívemből vezet ki. Talán kisegít érzelmeim labirintusából. Szeretném hinni. Várjunk csak! Mi ez a nesz odalenn? Valaki hangosan beszél, mint én. Meghallott? Kínos.”

„—Valaki a nevemet suttogja? – szólt Roma. – Álomból ébredek, vagy tovább álmodom és csak képzelem azt, hogy megszólít egy angyal? Annak ellenére, hogy nem látná senki, belülről szívemmel veretném a mellkasom, mert büszke lennék szerelmedre, drága Juli, Júlia. Érdekel, mi az igazi nevem? Már én magam is elfelejtettem. Tőled azonban nem venném zokon, ha átkeresztelnél drágámra, életemre, szerelmemre, s én téged egyetlen édesemre. Mondd, hajlandó lennél erre a keresztelőre? Vagy inkább menyegzőre lennél szívesebben hivatalos, a sajátodra, ahol én lennék a vőlegény? Egy percig se gondold, hogy sietek! A pillanat sebesebb, s ha nem ragadom meg, elmúlsz vele, mint az életem.”

„—Hallottuk egymást – ujjongott Juli –, és nem látom, miért ne lehetnénk egymáséi, ha szíveinknek egyformák a céljai. Ám szeretném tudni, hűséges vagy-e, minden lánynak azt mondod, amit nekem? Szolgálj bizonyítékkal!”

Roma fölösleges szavak helyett fölmászott az előtte tornyosuló kőfalkerítésre. Onnan csak egy ugrás választotta el a balkontól, amit nem volt nehéz áthidalnia, viszont a fiúnak úgy tetszett, az Olümposzt mászta meg egy istennőért, és bátorságáért a lány ajkáról az ambróziát, a dicsőség, a legyőzhetetlenség, és a soha el nem múlás, az örökkévalóság ízét kóstolhatta meg, ami egyben olyan édes is volt, mint a méz.