A haj

Atilla hirtelen tűnt el, mint akit elraboltak, ami persze képtelenség, hisz a szó klasszikus értelmében vett szegény volt, máskülönben boldogtalan is, bár ez a ténymegállapítás a felszín alatt sok gazdag emberre is igaz, miközben náluk kizárható a fizetésképtelenség lehetősége.

Távozását kevés ember vette észre, még annyian sem hiányolták, noha a tanárok még egy évig említették a nevét névsorolvasások alkalmával. Ha a durvaság minden esetben átütne az emberi testen, a lányok valószínűleg megsértenék magukat egy-egy jómódú, de bunkó fiúhoz borulva és inkább simultak volna az ő szép lelkéhez. Nem így történt. A gyengébb nem képviselői átnéztek rajta, mint az üvegen. Hiába számolódott egy időben a jó tanulók közé, nem hívta fel magára a figyelmet. Aztán átlaga egy látványos repülőgép/szerencsétlenséghez hasonlóan lezuhant.

A változás, ami odáig juttatta, járt bizonyos előjelekkel. Megkedvelte, például, a rockzenét. Máig talány a számomra, ebbéli szeretete irányozta elő egyre hosszabbra növő hajának megtartását, vagy frizurája követelte meg az ízlésváltást. Nekünk azt mondta, megfogadta, hogy amíg be nem fejezi a tanulmányait, nem vágatja le. Annyi biztos, az új külső nem vált előnyére. Roppant kellemetlen volt vele együtt mutatkozni. Fekete bozontja alól gyermeknek tűnt, később lánynak, főleg alacsony termete miatt. Egy üzletben valaki le is szólította azzal a kérdéssel, adhat-e neki egy cukorkát. Mi, többiek, eget-földet rázó nevetésben törtünk ki, ami igaz is volt, mert a két véglet össze-vissza ingott a szemünk előtt. Egyedül a két fél nem találta viccesnek a dolgot: az öregúr szégyenében, Attila pedig önérzetében sértve.

Egy másik alkalommal fogorvoshoz voltam vele, mert akkor még a maga kisebbségi nyelvén kívül másat nem beszélt. Amint az orvosnő hozzálátott a kezeléshez, ujjai a fejtámaszra csúsztak, majd hajának hullámai közzé, és egész végig élvezettel turkált benne. Ő volt az egyetlen kivétel, akit megragadott. Attilának volt egy barátnője is, aki viszont szakított vele, mert úgy érezte, mintha azt a bizonyos dolgot nővel csinálná. Nemhiába. Fürtjei selymesek voltak, rengeteg sampont emésztettek fel a kicsikék, illetve a nagyocskák, különösen, amikor elérték a hatvan centiméter hosszúságot és az egy kilógrammnyi súlyt. Később megtudtam, megérte az árát. Hamar nőtt, értéke levágva meghaladta az én későbbi havi fizetésem hatszorosát. Ugyanis Attila egyszer csak levágatta. Könnyen ment a dolog, hiszen tudatában volt annak, hogy hátrányára van. Nem ragaszkodott hozzá, mint egyik unokatestvérem, aki gyerekkorában azt hitte, abban is vér folyik, és ha levágják, meghal. Volt évfolyamtársamnak nyomósabb oka volt rá, hogy meghagyja.

Félresikerült Hudini mutatványa után – ugyanis nem hozta magát vissza – az angliai Londonban találkoztam vele legközelebb. A viszontlátás váratlanul történt, egy sétálóutcán és Attila belém jött, mintha ő maga lenne a villám a derült égből. Hirtelen arra gondoltam, igaz a mondás, miszerint a világon mindenkinek van egy hasonmása és én megtaláltam egykori barátomét, aki vele ellentétben jólöltözött, kissé megtestesedett, mosolygós, és ami a lényeg, kopasz. Elnézését kértem, amiért összetévesztettem valakivel, mire a férfi tökéletes angolsággal üdvözölte bennem szintén rég nem látott barátját. Mint később mondta, ő nem ismert volna meg, ha nem szörnyű akcentusom, látszik, hogy tanultam. Ki hallott már olyat, magyarázta aztán, hogy szótárból sajátítani el egy nyelv szavainak kiejtéseit. Az élő környezet az igazi.

Anglia szép hely, csak kissé begyöpösödött. A szél mozgatta gyakori köd óriási, huzatban imbolygó pókhálóként szőtte be az utcákat és a járókelők, mint valami túlméretezett legyek vergődtek benne munkájukból haza. Épp ezért nagy buzgón meghívtuk egymást szülőföldünk legerősebb italára, egy kis vodkára.

Azonnal az érdekelt engem, hogyan került barátom oda. Örültem a találkozásnak, különösen, mert lesz mivel dicsekednem a következő osztálytalálkozón.

„Köszönöm, jól vagyok. És te? – szégyenített meg az udvariasság terén. – Először is had tegyek fel neked egy kérdést.”

„Ha csak ennyi áll kíváncsiságom útjában – feleltem –, rajta!”

„Mit gondolsz – kezdte. – Egy anya egyformán szereti minden egyes gyermekét?”

„Igen. Legalább is ők ezt mondják. Miért?”

„Nálunk az ellenkezője volt tapasztalható. Volt öcsém, a munkás, az erdész, aki minden nap hazahozta egy kis titokban eladott fa árát, és ott voltam én, aki tanult, a semmirekellő, a haszontalan, az úrfiú, ahogy anyám csúfolt.”

„Ez nem volt szép tőle” – mondtam rosszallóan.

„Már miért ne lett volna?!” – javított ki Attila.

Szégyelltem, amit mondtam, provokátornak éreztem magam anya és fia között. Én a tanulást minél többre értékeltem. Kétségtelen, mindazok, aki nem fejezték be velünk az egyetemet, valamennyien jobban jártak. Nősek vagy férjezettek, egyikük jól kereső fodrásznő, másikuk eladónő egy parfümériában, egy fiú határőr, és még sorolhatnám. Megállapításomat barátom esete egy újabb példával gazdagította. Ellenérvül csak az állt a tarsolyomban, hogy ők valószínűleg nem lesznek népszerűek, mint mondjuk egy tanult tudós ember, vagy jövendőbeli parlamenti képviselő. Nincs előttük ranglétra, amit megmászhatnának, soha nem lesznek híresek, ami pedig kell az ember önérzetének, mint a kenyér; még ha nem vallja be magának az illető, akkor is ízlik neki.

„Szóval – folytatta Attila – mindig az a legjobb hozzánk, aki a legőszintébb, még ha fáj is. Mikor még együtt tanultunk, engem elvakított a tudásvágy. Szomjaztam az ismeretekre, és ez lendített tovább először a nyelvi nehézségeken, amikor is napi tíz új szót megtanultam borotválkozás közben, aztán meg az egyre nehezebb tantárgyakon. Elmentem a valódi értékek mellett, elvesztem a részletekben, például a nyelvtanulásban, miközben nem értékeltem annak szépségét.”

„Az egészre anyám döbbentett rá. Egyszer csak abbahagyta a főzést rám. A szegénység valósága olyan érzékenyen érintette, hogy amikor egy fiatal kiscsirkénk megdöglött, napokig sírógörcs rázta. Azt mondta, azzal hogy tanulok, semmit sem teszek, tehát ne is egyek. Évvégére le is süllyedt a tanulmányi szintem. Tudod, hogy nem én fizettem a tandíjamat. Amikor beszámoltam az alapítványnak, azok megvonták tőlem a támogatásukat. Mélységesen csalódtam. Hiába szerettem volna még akkor folytatni, összeszedni magam, nem hallgatott meg senki. Egyszerűen nem érdekelték őket a családi problémáim. Emlékszel? Az volt a legnehezebb évünk. A harmadik. Egész évben szűkös körülmények között tanultam, rengeteg fölösleges dolgot...”

„Alapműveltség. Minden tanult embertől megkövetelik” – szakítottam félbe.

„Ne röhögtess! Annyit érsz vele, hogy megfejtesz egy keresztrejtvényt.”

„És az, hogy tudsz fűrészelni, kaszálni, nagy valami. Ma már sokkal nagyobb dolgokhoz kell érteni, amikről a családodnak fogalma sincs. Állatot tenyészteni, amikor a jószág olyan szeszélyes, hogy egyik napról a másikra kimúlhat? Mire büszkék a falusiak. A nagy semmire, amilyük pedig van, az kultúrálatlanságuk, tudatlanságuk?”

Attila nem sértődött meg az általam mondottakon. Hangnemem nyugodt volt, szelíd, a meggyőzés legjobb módszere, ami nem üti a vasat és teszi azt még tüzesebbé.

„Ne ítélünk el senkit – mondta. – Végül is hogyan csöppentem ide? Olvastam egy hirdetést, miszerint hajat vásárolnak, kilója, feltéve, hogy jó minőségű, megért egy ezrest, még többet is. Induló tőkeként nem rossz. Nem hallgattam senkire. Állhatatos és kitartó voltam. Az eredmény önmagáért beszélt. Útlevelet és vízumot csináltattam belőle, bár az utóbbi nehezen ment. Első alkalommal elutasítottak, mondván tanuljam meg először az államnyelvet rendesen és csak az után vágyjak külföldre. A kudarc nem csüggesztett el és sikerült. Itt sem ment minden simán. Fél évig sót lapátoltam, mire rendes munkát kaptam, olyat, ahol értékelik a szellemi munkát. Most felügyelő vagyok egy cégnél. Mit szólsz hozzá?” – engedett szóhoz jutni.

„Csupán annyit – feleltem – hogy azért a jobb állást mégis csak azoknak az egyetemi éveknek köszönheted.”

Nem nézett rám, nem volt hajlandó vitatkozni velem és én sem akartam, csupán elmondtam a meglátásomat, amit ő tudomásul vett. Egyszerűen örültünk a másik sikereinek és az egyik felest a másik után hajtottuk fel. Ő egyféleképpen jutott ki külföldre, én máshogyan. Le kellett tennem az emberiség legnagyobb adóját, a dohányzást, hogy gyűjthessek az útra.

Egyesek felemelkednek, mások lesüllyednek, ugyanúgy családok, háztartások, mint birodalmak egy erős király uralkodása után, akinek a fia viszont túlságosan elkényeztetett.