Nova-állapot

Az orvos közömbösen, tárgyként vette át a beteget, mintha az egész ember nem lenne más egy tábla lázgörbénél. Számára az idős asszony semmit sem jelentett, nekem viszont a nagyanyám volt.

A középkorú férfi nem volt mindig ilyen. Ellenkezőleg. Odafigyelt pácienseire, hozzá bárki bármilyen gonddal fordulhatott egészen egy orvosi gyűlésig, amikor is a főorvos mindenki előtt leteremtette, mondván, még egyszer meg ne hallja róla, hogy jó, segítőkész. Szerinte egy orvos legyen objektív, semmi sem befolyásolhatja, van neki más dolga is azon kívül, hogy a betegei szeszélyeit teljesítgesse. A nővérek dolga ellátni a pácienseket. Az ők legyenek figyelmesek lenni, bár először a beteg legyen körültekinteni, méltóztassék nem meg betegedni.

Attól a naptól az orvos gorombán és flegmán kezelt mindenkit, aki alatta állt, tőle függött. Egy ideig tartotta erőltetett rosszkedvét, de a nagyanyámnál feladta. A közöny maszkja egy mosollyal felrepedt, majd teljesen szétszakadt, lefoszlott róla. Egyik alkalommal az orvos épp szokásos reggeli vizitét tartotta fél tucat medikával a sarkában. A nővérek nyújtotta eredményből ítélt betegei felől, anélkül, hogy megvizsgálta volna őket. Nagyanyám akkor elszólta magát legnagyobb szorongását illetően:

—Én nem akarom, hogy pedofilt fecskendezzenek belém!

A kezelőorvos túltanultságból nem volt képes felfogni egy ilyen egyszerű félreértésen alapuló megjegyzést. Beletelt egy kis időbe, amíg ajkai megrezdültek és szája körül a mosoly egy hullámát verték fel a nyugodt arcon, és ráncai körgyűrűk formájában végigfutottak rajtuk.

—Nénike! – szólalt meg küszködve szigorúságával. – Az nem gyógyszer.

Nagyanyám hitetlenkedve nézett rá.

—A szomszéd Jutka beszélt róla tegnap – mentegetőzött az idős asszony a mellette fekvő nő ággyára mutatva –, amikor negyven éves fiával és annak tizenéves barátnőjével beszélgetett.

—Az orvos leült nagyanyám ágyának szélére.

—Magát senki sem kereste fel? – kérdezte együtt érzően.

—Kellek is én nekik? – mondta a nagymama fitymálóan. – Bezzeg ha itthon lenne a nagyunokám – lelkendezett –, megmosná a fejüket. Csak ő vesz engem emberszámba.

—Ne mondjon ilyeneket – intette meg szelíden az orvos. – Biztos vagyok benne, hogy mások is szeretik. Hol van most az a kópé?

—Tanul! – vágta rá büszkén a nagyim. – Ő az első egyetemista a családban.

—Értem – mondta az orvos. Egy pillantást vetett az ágy karján függő leletekre. – Ha mégis meglátogatnák, kedves Mariska néni, üzenjen értem, beszélni szeretnék a hozzátartozóival.

—Jól van, drága doktor úr! Áldja meg az isten! – búcsúztatta a dalia termetű férfit. Amikor vissza akart feküdni, éles fájdalom hasított a hátába, mint egy tőrdöfés, amit ráadásul ki sem akarnak húzni, csak forgatják benne elmúlhatatlanul.

—Nővérke! – szólította magához a cseppet sem meglepett orvos az egyik ápolónőt. – Emeljék fel a beteg néni derékalját. Ezentúl nem fekhet. Ülnie kell, úgy kell megszoknia az alvást.

Nagyanyám, egy mai beállítottságú özvegyasszony, mindig jósággal, szeretettel volt tele. Szinte ő nevelt fel, azért vagyok cingár. Főzni nem nagyon tudott. Korán abbahagyta, amint két lánya konyhaasztalnyi magasságúra cseperedett. Egész nap sült krumplival tömött engem az öcsémmel, na meg persze zsíros kenyérrel, és már mehettünk is futballozni. Egyszerű asszony volt, mégis annyi mindent tanultunk tőle. Az ő szájából a világháborúban történtek mesékként hangzottak. Tőle kaptunk felvilágosítást több kérdésben, miközben őrá is hatással volt a fiatalság. Kereste a társaságukat. Nem akarta magát kivénhedtnek érezni. Könyvtáros volt a szakmája, sokat érintkezett az ifjúsággal, tekintetbe véve azt, hogy az ő idejében az emberek még olvastak. Nem a tanulók egyedül. A kultúra ama kirendeltségében esténkét közösségi programok folytak. Nagyanyám feltett egy lemezt és a fiatalok jöttek beszélgetni, ismerkedni szépen, kultúráltan. Azonkívül dolgozott ő a moziban is másod, nem hivatalos állásban. Amikor nagyapám, aki szintén a művészetek szolgálatában állt, néha mulasztott, és elment meginni egy pohárka bort, a fiatalok átkiabáltak a gyenge falakon keresztül feleségének, aki ment, és kicserélte a szalagot.

Tőlük örököltem én az irodalom szeretetét.

Nagyanyám a haját csak később festette be, nyugdíjaztatása után, amikor már nem kellett dolgoznia. Pénzét leginkább önmagára és ránk költötte egy kis édesség erejéig. Mindazonáltal dohányzott is, állítólag a vérnyomása miatt. Második, igazi gyermekkorát élte. Amit megkívánt, azt evett és ivott: szalonnát, likőrt stb. A mértéktelen élet azonban kárára ment, mint az ember minden kívánsága, ami teljesül. „Annyira imádok enni!” – mondogatta, amikor óva intették.

„Egyedül az Isten imádnivaló” – feleltem meg neki. Rendkívül bibliás volt, tudtam a gyenge pontját, egyedül én hatottam rá. „Kívánni bűn”, próbáltam megközelíteni vallásossága felől. Féltettem. Éppen szünidőre jöttem haza, amikor mohóságával elképesztett. Már nem bírta úgy a szervezete és igazam volt. Bár ne lenne mindig.

Nagyanyám szenvedései egy reggelen kezdődtek. Iszonyú hátfájással ébredt. Képtelen volt megmozdulni, mintha lumbágó kerítette volna hatalmába, és mégsem. Akkor a család közösen megállapította, hogy a baj a veséjével van. Mivel nyitott ablak mellett aludt, megfázhatott rá. Forró vízbe mártott ronggyal borogattuk az oldalát egész nap, mire az éles fájdalmak villámlásai az öreg testben – csoda, hogy szét nem vetették – kiszűntek, viszont nagyanyám továbbra is nagyon érzékeny maradt két belső szervére. Nem volt hajlandó bevenni az orvosság keserű cseppjeit, diétára sem fanyalodott, újra és újra megbetegedett, egyre rosszabbul lett. Azt hittük, ödémája van, de amikor nem akart lelohadni, tudtuk, hogy nagy a baj. Szegény, ordított kínjában, alig élt, csak vonszolta magát. Fájdalma hangjaitól az otthoniak is szenvedtek.

Az egész két hét alatt zajlott le, amikor hazajöttem egy hétvégére, nagyim már a kórházban feküdt. Én akkor tele voltam energiával. Alig vártam, hogy a megerőltetett szellemi munka után végre fizikaival foglalkozzak. Arra csak mellékesen és nagyon ritkán gondoltam, hogy egy tantárgyból megbuktam. Amint a buszon utaztam, a tájban gyönyörködtem. Lekötötte figyelmemet a köröttem tomboló nyár. Boldogan néztem el, miként evezett el egy fecske az ég tengerén. Nem gyötört akkor az igazságtalanság, ami ért. Miért fontos ez? Mert fogadtatásommal képet kapunk családom akkori állapotáról és szerencsétlenségekhez való hozzáállásáról.

Mivel én nem sokat törődtem vele, elvégre csak egy vizsga, attól még zöldelnek a levelek és énekelnek a madarak, ezért készületlenül adtam az otthoniak elé a dolgot. Édesanyám meg sem ölelt és csókolt, mint azelőtt minden jövés-menésemkor.

—Nem sikerült leadnom – jelentettem ki.

Szülőm arca elkomorult, egyenesen beborult, akár az ég; homlokán ráncai és szemöldökei összecsaptak, szemeiből könny fakadt.

—Az meg hogy lehet? – kutatta, majd válaszra sem várva nekem esett, persze nem fizikailag, ahhoz már túl nagy voltam. – Hogy tehettél ilyet? Épp amikor bajban vagyunk?! Észrevettem én, hogy az utóbbi időben engedtél a színvonalból.

Nem volt érkezésem mondanivalóját azonnal visszapörgetni és rákérdezni a bajra. A védekezés minden erőmet lekötötte.

—Én igyekeztem, méghozzá nagyon. Az neked semmiség, hogy nyolc beszámolóból mindegyiket felelet nélkül, szorgalmamból kifolyólag automatikusan beírták nekem, megelőlegezve ezzel a bizalmat, mert egész éven igyekeztem? Egyszerűen túl sok vizsgám volt és az utolsóra, az államira elfáradtam.

—Ne magyarázz! – üvöltött rám anyám magából kikelve. – Tönkretettél minket. Most kirúgnak? Az a tanár már pénzt vár el, épp, amikor nincs egy vasunk sem. Mennyit vesz el?

—Tőlem semennyit – közöltem. – Nem vagyok hajlandó fizetni. Az ember egyszer teszi meg, aztán nem képes abbahagyni. Nálam ez elvi kérdés. Szeretem tudni, amit szeretek és tanulok.

—Ebben még sem vagy olyan jó – gúnyolódott édesanyám.

—Tőled nem ezt vártam – fedtem meg merészen.

—Mit?

—Megértésre számítottam, együttérzésre.

—Simogassam meg a fejed és dicsérjelek meg? Jól van fiam, csak így tovább? Hát nem! Egész nyáron rágni fogom az agyad. Nem lesz egy nyugodt perced sem tőlem. Holnaptól kezdve leülsz tanulni.

—De anya! – kiáltottam fel a képtelen ötlet hallatán. – Lehetetlen! Még két hónap áll előttem, aminek a felét pihenéssel kell töltenem, ha azt akarom, hogy fogjon az agyam. Elfáradtam! Kikészültem! – ordítottam. – Ott elveszik az ember kedvét az ismeretek megszerzésétől. Te nem tudod, mi folyik ott. Nem értesz, nem érthetsz meg engemet.

—Azt akarod mondani – sajnáltatta magát szülőm –, hogy rossz anya vagyok?

—Ne forgasd ki a szavaimat! – kiáltottam rá életemben először. – Nekem nem étel kell visszautazásokkor, hanem szeretet és megértés. Nehezedre esik a fiad mellé állni, mint mások, legyen kölykük bármennyire is égetnivaló. Ne tagadj meg! Mond azt, hiszem, fiam, hogy leadod a vizsgádat!

—Olyan könnyelmű vagy, mint a nagyanyád – kente édesanyám másra a dolgot.

—Nemhiába tőle kaptam a vért születésemkor – feleltem én a vádra. – Valami történt vele? – jutott el agyamig végre az indulat ködén át.

—Igen. Halálos beteg. Körházba kellett szállítanunk.

—Mi a baja? Had ne kelljen már minden szót vallatással kiszednem!

—Nem működnek a veséi. Nem szabad lett volna annyit ennie. Az orvos dialízis nélkül mindössze egy évet jósol.

—És mi a gond azzal a kezeléssel? – vonom kérdőre. – Hallottam már olyat, hogy azok a belső szervek maguktól el kezdenek működni.

—Pokolian drága.

Bárcsak ne ezt a jelzőt használta volna. Arra kellett következtetnem, az ördögnek tartozunk a nagyanyám gyógyíttatására költött pénzel. Nyomasztóan hatott rám a hirtelen ért csapás, különösen azért, mert egy órával ezelőtt még nyugodtan tartottam haza. Az ember nem tudhatja, melyik fordulónál mi vár rá.

—Mi lesz vele? – tettem fel végül a kérdést. – Nem lehetne hazahozni?

—Rettenetes fájdalmai vannak – hárította el anyám az ötletet. – Folyamatos fájdalomcsillapításra szorul.

Akkor én már nem bírtam tovább állni. Leültem, fejemet kezeimbe temettem és szomorkodtam kedves nagyszülőm fölött. Anyám mellém ült, és óvatosan, mint aki áramütéstől tart, megérinti a vállamat.

—Már nem fog sokáig szenvedni – mondta.

—Csak nem...!? – kiáltottam fel. Nox, jutott eszembe világirodalmi tanulmányaimból, amiből mellesleg megbuktam. Az ő fia az áldozat hajába markoló, denevérként röpködő rossz halál, Thanatosz. Ellentéte Euthanatosz, a jó halál, aki könnyű léptekkel, fájdalommentesen segít át a túlvilágra...

—Beszéltem az orvossal – szakított félbe anyám még gondolataimban is. – Azt mondta, intézzük el a beteg folyóügyeit, tartozásait, ő addig rászánja magát.

—És a nagyi? – kérdezem elcsukló, levegőt kapott és torkomból felfelé bugyborékoló hangokkal. – Beleegyezett?

—Igen.

—Apa hogy viseli?

—Beletörődött.

Töprengek, majd kitörök, mindhiába, mint akkor, amikor megtiltottam anyámnak, hogy jósnőhöz forduljon, amikor úgy érezte, átok ül rajtunk. A fekete mágiából a fehérbe kerültünk át, ami az Isten szemében egyforma vétek. Ő levehette volna rólunk az elsőt, ha hozzá fordulunk.

—Nem lehet! – ordítottam magamból kikelve. – Nem nyugszom bele! Nincsenek donorok? Nem mondom, kár, hogy a gépjárművek nem csak egyszemélyesek; aki balesetet okoz, egyedül magában tehet kárt, viszont mekkora arányban halnak meg emberek. Anyám! A nagyival is önző vagy, mint velem. Azonnal arra gondolsz, mennyit kellesz fizetned? Énértem semmit. Majd ha dolgozni fogsz, és nem itthon háziasszonyoskodsz, beszélhetsz anyagiakról. Addig semmi közöd anyósodhoz és hozzám. Most boldog lehetnél.

—Miről beszélsz?

—Arról, hogy mindig is a továbbtanulásom ellen voltál. Soha nem akartad, hogy gimnáziumba járjak, és az egyetemet még annál is görbébb szemmel nézted. Nem szeretnéd, ha jövőm lenne, csak üljek a szoknyád mellett. Senki sem számít, csak neked ne legyenek problémáid. Hallom ám reggelenként szitkozódásaidat, amikor útravalót készítesz nekem. Azt hiszed, alszok olyankor? Már rég rosszalvó vagyok, nem elég könnyelmű, túlságosan is sokat gondolkodok mostanában.

—Elég legyen! – rivall rám családunk tényleges feje. – Büdös kölyök! Mégis csak az anyáddal beszélsz!

—Mi az? – fortyantam fel. – Csak büszkék szerettek lenni rám? A bajban nem állsz mellettem? Mert egyszer hibáztam... és már úgy beszélsz velem, mint egy utolsó bűnözővel? Mihelyst nehézségbe ütközöl, kicsorbul benned az anyaság érzése? – vágtam a fejéhez, és még sok más egyebet, de dühöm csak tehetetlen gyerekharagnakl bizonyult. Akkor már csak a csoda segíthetett, ami a nekem elmondottak alapján meg is történt.

Én ősszel visszamentem, leadtam a vizsgát ötven dollár nélkül, amit hétvégi hazautazásomkor anyám arcába vágtam. Nem akartam elfogadni tőle, mire táskám aljába rejtette.

Nagyanyám orvosa időközben cselekvésre szánta el magát: megvonta tőle a dialízist, passzív eutanáziát alkalmazva ezzel. Az intézkedés nem vált be, csak megkeserítette a szegény asszony haldoklását. Akkor döntöttek az aktív közbelépés mellett, amin én nem tudtam és nem is akartam részt venni, mert ellenzem. A többség viszont makacs volt, mintha szürkeállományuk betonból lett volna.

Az orvos injekciós tűvel a kezében lépett be a terembe. Életében elősször bántotta a levegő orvosságszaga. Ha belélegezve mérgezőek, milyenek lehetnek beadva. Egy rövidke pillantás erejéig hátratekintett. Az üvegfalon túl egész családom felsorakozott, akár egy börtöntöltelék kivégzéséhez. A gyászruha mellé részvétteljes kifejezést is öltöttek.

Az orvos erősen gondolkozott. A kegyes halál egyedül orvos és betege közeli viszonyából kifolyólag lehetséges. Vajon eléggé megismerte a nénit? Nem nyugtatta meg a beteg beleegyezése és egy pszihiáter megerősítése. Sok paragrafust rágott át az ügyet illetően és arra jutott, hogy tiltva van, ha a beteg akarata nincs köz-vagy magánokiratokban rögzítve. Mindezek nélkül csak annyit tehetne, hogy mindent elkövet betege kellemesebb, kultúráltabb és emberibb távozásáért. Amúgy is mindent megtett a jobb körülményekért. Nagymamámat átvitette egy különszobába, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a főépületet övező parkra. Mindazonáltal asztalterítőt, virágokat hozatott és meghagyta a nővéreknek, a beteg minden kívánságát lessék. Gyakori látogatásai során érzelmek kezdték fűzni nagyanyámhoz, aki sokat beszélt neki rólam, miszerint csak egy vágya van, mégpedig az, hogy megérje azt az időt, amikor az első tanult embere leszek a családnak.

A férfi neheztelt is rám, amiért nem voltam jelen amellett a személy mellett, aki engem a legjobban szeretett. Kissé bosszúsan lépett a haldoklóhoz. Nagyanyám egyik szeme sírt, a másik nevetett. A döntés után egy ideig még halogatta a végrehajtást, mondván, szeretné megvárni megboldogult férje születésnapjának évfordulóját, tavasszal a természet virágba borulását. Szeretett élni, minden plusz napot ajándéknak tekintett, maga talált ki kifogásokat. A végső döntés az orvoson múlott. Nagyanyám a fájdalmaktól és azok csillapítóinak tompító hatásától már nem volt képes beszélni. Látott, hallott és ép ésszel rendelkezett, de már mesterséges etetésre szorult. Egy élő csontváz testesült meg a személyében. Akkor látszott igazán, mennyire báb az ember az élet kezében, amikor valóban drótokon függ. Megállapították, hogy eljött az idő.

Az orvos mintha magába szúrná az injekciós tűt, döfte bele a káliumot tartalmazó üvegcsébe. Felszívta a mérget, megkocogtatta a spriccet, kitapogatta az eret és már épp be akarta fecskendezni az anyagot, amikor valaki hátulról megragadta és megállította a karját. Senki sem tudta, a férfi hogyan került a szobába, egyszer csak ott termett. Az orvos izzadtan, izgatottan pördült körbe testének tengelyén. Kissé megkönnyebbült és hálás volt a félbeszakításért; ideges állapotából kifolyólag tűnt haragosnak.

—Maga meg kicsoda? – kérdezte.

A fehér, nem is annyira köpenyes, mint ruhás férfi nem válaszolt. Hosszú, vállig érő barna haja alól inkább szelíd szemeivel mosolygott, mint szájával.

—Melyik kórteremből jött? – vallatta az orvos az idegent. – Nem lehet a mi betegünk! – célzott a vakító köntösre.

A férfi erre sem felelt. Többet nem törődött a meglepett orvossal. Egyenesen hozzáért a beteg kezéhez, mire nagyanyámban szemmel láthatóan erőteljesebben kezdett el buzogni az élet. Szemei tágabbra nyíltak, sápadt arcát pirosság öntötte el, mintha hirtelenjében egy doboz festék ömlött volna végig rajta.

—Ezt meg hogy csinálta? – értetlenkedett az orvos. Egyszerre tekintett a betegre és az ismeretlenre, mint aki kancsi. – Van engedélye az Egészségügyi minisztériumtól?

A férfi, aki a kommunikáció semmilyen jelét nem adta addig, erre a kérdésre elmosolyodott. Vonásaiban sem gúny, sem megvetés nem volt érzékelhető, annál inkább irónia, mintha azt a kézzelfogható tényt akarta volna kifejezni, hogy neki nincs szüksége rá, mint a mai természetgyógyászoknak. Kihasználta az orvos kapkodó tekintetét és ugyanúgy tűnt el, ahogy megjelent, váratlanul, nyom nélkül. Az orvos végül a betegre nézett, akinek átszellemült arckifejezése egy sor kérdést váltott ki a férfiből.

—Min nevet? – kérdezett aztán csak egyet.

—Ó, fiam! – szólalt meg a nagyanyám még nagyobb csodálkozást keltve. – Maga menthetetlenül hitetlen.

Attól a perctől kezdve nagyanyám sokkal jobban érezte magát, olyannyira, hogy haza is vihettük, anyám legnagyobb bánatára, aki nem bírta elviselni cigarettázását. Fájdalmai szinte elmúltak, úgymond haladékot kapott. Minden betegnek szüksége van arra a kis időre, amíg tusakodik, hogy elkészüljön odaátra. Ő maga is csodálkozott a jelenésen és jobbulásán, de hamarabb elfogadta, mint mások, beleértve azokat is, akik ott áltak annál a bizonyos üvegfalnál és a történtek szemtanúi voltak.

Nagyanyám rendkívül sokat aludt. Ébrenléti állapotában sétálgatott, növényekkel bíbelődött, minden percét kiélvezte, kihasználta. Orvosa előrejelzései nem váltak be, mint az időjárás-jelentőké általában. Nagyim majd két évig élt rosszul működő veséivel. Akár a csillagok, mielőtt lehullanának, még egy utolsót, egy erőteljeset, minden addiginál nagyobbat villannak. Nyár közepén jártunk, amikor lediplomáztam. Hazautazásom előtti napon telefonon felhívtam a családomat, közöltem a jó hírt. Örültek nekem, én viszont nem hittem nekik. Megtanultam, ki az, aki mellettem áll; ugyanaz, aki a bajban is pártomat fogta, például édesapám.

Érdeklődtem nagyim egészsége felől is, mire azt a választ kaptam, hogy alszik, immáron három napja és valami bajtól tartanak. Én siettem haza, már a hívást követő napon. Meglepődtem, mikor hétköznap lévén az egész családot otthon találtam, édesapámat borotválkozás közben, édesanyámat vasalásban, öcsémet öltözködéssel foglalatoskodva, mintha akkor, délután kelt volna fel.

—Mi történt? – kérdeztem. – Apa! Hogyhogy nem vagy a munkahelyeden? Mi ez a pihenő?

Anyám erre az ő könyörtelen közlési módján a következőket mondta:

—Készülj fiam, temetésre megyünk. Nem tudtunk értesíteni. A rokonok váltig aggódtak, hogy hazaérsz-e. Egy óránk van hátra.

—Ki hunyt el? – állítottam le anyám érzéketlenségét.

—A nagyanyád.

Édesapám nem tett megjegyzéseket. Gyászolt, bár én nem láttam őt sírni. Ráncai marta mélyedések az arcán jól elvezették a könnyeket.