Tóth Ferenc - Az autópálya kalóza

Tóth Ferenc

Az autópálya kalóza

A fizika törvényének teljes súlyával csapott le a busz utasaira. A vezető olyan hirtelen állította meg a járművet, hogy a legtöbben előre repültek, mint a hátsó ülések alá rejtett rögzítetlen pótkerék, ami lekaszálta volna az állókat, ha lettek volna. Így féke vetetten repült egészen a sofőr kabinjáig. A kerék hatalmas csattanással vágódott be a műszerfal tövében, felhangolva ezzel a buszvezetőt.

A férfi szerencséjére csak a gumilöveg után ugrott ki a szalontérbe. Nem törődött az utasok testi épségével, hogy jól vannak-e, nem esett e valakinek baja, vagy hasonló aggodalmat fejezett volna ki. Csak egyvalaki érdekelte.

A fiú sejtette, hogy miatta álltak meg, immár másodszor és érte jön a tűzgolyó fejű, az idegességtől vörösen égő férfi. Mintha minden vér a fejébe futott volna annak az embernek és koponyája átlátszó lenne. Azonban mégiscsak maradhatott egy kevésnyi kenőanyag teste izomhidraulikájában, ha egy kézzel ki tudta emelni a halálra rémült kölyköt az üléséből. A gyerekesen fiatal fiú babaarca viszont fehér volt, akárha mésszel öntötték volna le. Még nem tért magához az üléstámlával való csókolózástól, máris újabb megrázkódtatás éri. Addig attól tartott, hogy a közelítéstől hirtelen megnőtt háttámasz előtte a fejfája is lesz egyben, miközben alásüllyed. Térddel előre csúszott a kényszermegállást követően, mivel egész úton aludt, teste ernyedten süppedt bele a székbe. Először lábait ütötte be, majd tovább zuhant, maga alá tűrve őket kétrét gyűrve, letérdelt a földre és akkor verte be a fejét. Akkor már félig ébren volt a fájdalomtól, de most, hogy második bőrén, a ruháján fogva rángatják, teljesen visszatért az álomból a valóságba.

Kevésen múlott, hogy nem nyúzták meg a fölsőjétől. Pedig a fiú valószínűleg csak úgy szabadulhatott volna meg az erős gépészkezektől, ha levedli azt, ami rajta van. Végül is csak kihúzott belőle pár szót a buszvezető.

- Mondtam, hogy átadom a pénzt.

Az idős férfi csak egy pillanatra méltatta a tekintetével. Fizikailag már kissé levezette a dühét és arcán újra láthatóvá váltak a ráncok. Ki lehetett számolni belőlük az életkorát, mint a fák évgyűrűiből. Szeme alatt táskákat hord, amik minden egyes beléjük tett nappal súlyosabban lógnak alá. Beszéde is nehézkes volt egy újabb kialvatlan, hosszú és késői járattól. Ráadásul borzolta a tudatalattiját, hogy alig töltötte meg a járművet, mint egy rossz mozi a nézőteret. Nem hogy a főnökével nem tud majd elszámolni, de álló utasok híján a zsebe is üresen marad. Olyan mélyre kellesz nyúlnia pénztárcájába, hogy annak lyukasnak kell lennie ahhoz, hogy lejjebb jusson benne. Talán az is, mert semmi pénz sem marad benne. Ezért is felel a fiúnak még idegesebben.

- Miféle pénzt akartál nekem adni? Láttam, hogy végig próbáltál minden egyes szabad ülést, miután felszálltál, elgurult érméket keresve. Vagy remélted, hogy tele leszek utasokkal és a tömegben belenyúlhatsz valaki pénztárcájába? Háromszor szóltam, hogy fizess, vagy megállunk. Most betelt a pohár.

A buszvezető hangja hullámként söpört végig a szalonban. Az üléseken és a belőlük kiemelkedő utasokon megtört a hangorkán és szavak, betűk, szótöredékek és hangfoszlányok fröccsentek szerteszét, mint sziklákon a víz.

– Addig nem megyünk tovább, amíg nem fizetsz. Hallod, te kis huligán? – dörrent a sofőr, és vele együtt a minőségtelen gáztól köhögő járműve is a még mindig járó motor miatt.

A kettős hangeffektus megtette a hatását – a fiú magához tért a sokkból. Eddig még egyik potyaútja se sült el ilyen rosszul. Mindig tudta, mikor kell kiszállni vagy beszállni. A legjobbak a kisebb buszok, amik annyira tele vannak, hogy nem a sofőr kénytelen kinyitni a hátsó ajtót is a fel vagy leszállóknak, nehezen követi ki, hányan léptek fel és adták át az utazás összegét. A nyugdíjasok még a fiataloknál is szemtelenebbek. Az idősek fele otthon hagyja a nyugdíjas könyvét, ami nélkül ingyen nem utazhat. Azon felül tolonganak, visszabeszélnek. Egy ilyen vénasszony próbálta védelmébe venni a fiút, akit a vezető már a fél autóbuszon átrángatott, mondván:

- Hagyja már azt a szegény gyereket!

- Maga csak hallgasson! – förmedt rá a sofőr. – Tudja, hogy csak két nyugdíjast van jogomban ingyen vinni, maga meg már a negyedik. Üljön csendben a helyén, mielőtt leszállítom.

Eztán más senki sem kelt a kölyök védelmére, még az ellenvetést kifejező morajlás is abbamaradt, csak két diáklány kuncogása folytatódott, akiknek tetszett a színjáték. A darab két főhőse lassan kikerült a nézők látóköréből. A közönségnek ki kellett hajolnia az ülések közötti folyosóra, vagy a belső, ablak mellett helyezkedőknek ágaskodni voltak kénytelenek a jobb vizuális vétel érdekében.

A sofőr ezúttal élőlényt vezetett, már egészen az első kijáratnál jártak, dulakodtak. A fiú nem is ellenszegülni próbált, inkább felállni, visszanyerni elvesztett méltóságának legalább egy részét. Ez sikerült is, amikor térdre emelkedett. Amúgy sem tiszta, szakadt-fakadt ruháját még inkább megviselte, hogy feltörölte az autóbusz padlóját. A kényszeres takarítás felért az út díjának felével. Hiszen nem sokat mehettek, épp hogy csak elérkezett szundítani. Bár odakint sötét volt és nem tudta megállapítani sem a helyet, sem az időt, amikor megálltak.

Arra még emlékezett a fiú, hogy a vezetőkormányba kapaszkodott bele a sofőrfülkének átlátszó bejáratán át, hogy felálljon, de az kissé elfordult a keze alatt, aminek következtében egyensúlyát vesztette. Újabb támaszkeresési lehetőségét egy pillanat töredék része alatt találta meg a másik kezével, olyan gyorsan hogy maga sem tudta, hogy ragadta meg a gyorssegélydobozból kasszává avanzsált táskát. Egy filmkocka lehetett a mozdulatsorok pergésében az érintés, és a többi már láncreakcióként folytatódott. A táska persze nem volt a helyére rögzítve és a levegőbe röpült a fiatalember kezében. Inkább a jegytekercsektől volt olyan nehéz, na meg érméktől, és nem papírpénztől volt súlya a talált tárgynak. Nemcsak a doboznak, de az ütésnek is volt éle és meglékelte a buszvezető vérvörös fejét. A piros nedű úgy tört elő, mint egy csapra vert hordóból a bor, a férfi pedig akár egy részeg, aki megittasult tőle, elvágódott. Sérülése nem tűnt vészesnek, de a nyomáskiegyenlítődés megszédíthette.

A fiú először a maga irháját mentette. Amúgy sem lett volna hasznára az elsősegélydoboz, kivéve, ha pár köteg buszjeggyel tekeri be a sérült fejét. Kevesen múlott, hogy maga is megsérüljön. Átbukdácsolt a fekvő sofőrön és fejjel, mint akit a jármű szült volna meg az éjszaka sötétjébe nagy vajúdások között, fejjel lefelé kiesett az útra. Nehezére esett felállni és még futni is utána a táskától, amihez maga sem tudta miért, de görcsösen ragaszkodott a keze. A plusz teherre csak akkor lett figyelmes, amikor a busz lámpáinak fényei apró szentjánosbogárrá zsugorodtak össze alig halható zümmögés kíséretében. Azonban még akkor sem vált meg mentőfelszerelésétől, mivel nagy hasznára volt a sötét kukoricásban. Maga előtt nagy ívben lengetve törte meg a meghajolni nem kívánó büszke sereget.

Hajnalig hadakozott az útját álló csuklyásokkal, amik azért rajta ejtettek néhány vágást puha, de pengeéles levélkardjaikkal. Mire átvágta magát rajtuk a nap is megérkezett a mészárlás színhelyére és üldözőbe vette a fiút. A fiatalember addig menekült előle, mígnem sikerült elérnie egy faluhoz, amit az országút hosszú kardcsapásként szelt ketté. A legközelebbi ház falának árnyékába rejtőzött el. Mivel már biztonságban érezte magát, úgy érezte, lepihenhet. Amikor oldalra dőlt, jobb karját párnaként a feje alá húzta. Ujjai bilincsként tartották még fogva a táskát.

Nyugtalanul aludt. Nem volt olyan szép álma, mint az utazása alatt, amikor is a busz kacsázása elringatta. Akkor gazdagságról, jólétről, tele gyomorról álmodott. Tudatalatti fantáziálása arról szólt, hogy van egy pénztárcája, amit ahányszor kinyit, mindig talál benne egy papírpénzt egyes jelzéssel. Miután kivette és bezárta, újra megjelent benne egy. Így folytatta, amíg össze nem gyűlt annyi, hogy megvegye, amit szeretne. A boltokban szerették, mert mindig apróval tért be hozzájuk. Családtagjai, rokonsága újra befogadta, persze csak hogy kihasználják. Amíg a földön feküdt, képzeletben próbált újra visszatérni abba a nélkülözés nélküli világba, de folyton lesodródott arról a képzeletbeli útról. Agya más élményeket volt kénytelen feldolgozni: csalást, erőszakot, tettlegességet, ne agy isten, emberölést. Még nem tudta, hogy a rablás is a lelkiismeretén száradhat, ahogy azt sem, hogy az idős ember életben maradt-e. Csupán jó idő elteltével találkoztak újra. Addig is önvédelemmel nyugtatta lelkiismeretét, noha azt a legenyhébb bíróság is gondatlanságból elkövetett emberölésnek nevezte volna.

Az incidens megismétlődhetett volna más helyszínen, új résztvevőkkel, ha nem fogja azonnal menekülőre, amint a szavak belérúgnak.

- Hé! Te mit csinálsz itt a birtokomon?

Amikor visszanézett a távolból és a gazda lengő keze csak zászlórúdon lengő lobogónak tűnt csak, akkor jött rá, hogy nem a szavak bántották. Megállt, hogy kifújja magát. Rájött, hogy az országutat hiába is próbálná lehagyni, az mindig előtte fog járni. Megéhezett, de gondolta, a dobozkában nemigen talál élelmet. Aligha gondolt valaki arra, hogy egy szendvics életet menthet. Ahogy sétált és már levegőért sem kellett sorba állnia a szerveinek, kezdett csak tisztán látni. Körülötte sétáltak falubeliek, autók cseréltek egymással helyett – valaki szemből jött, míg mások arra tartottak, ahol azok felszabadították a teret. Kívülről, gondolta, illegális bevándorlónak tűnhetett, akit kidobtak papírok, normális ruha és cipő nélkül, mivel a lábbelijét is elhagyta valahol. Az éhesség is kivehető lehetett az arcán. Sovány, szemgödrébe esett szemmel próbálta felfalni a világot, ami inkább őt látszott bekebelezni.

A széknek figyelmetlenségének köszönhetően ment neki. A bútordarabot koronázó termékek a földre hullottak, ahogy felborította gazdájukat. Almák, krumpli darabok gurultak szét mint egy képzeletbeli biliárdasztalon. A tojások nem jutottak messzire, páran azonnal szörnyet haltak sárga masszaként szétfröccsenve az aszfalton. Két-három társuk a hullájuk után maradt masszákban landoltak, hasonszőrű barátaiknak köszönhették az életüket. A fiú utánuk akart kapni, hogy megmentse, amit tud, de elkésett vele. A pár méterre ülő vénasszony sem tudta megakadályozni portékájának tönkremenetelét. Mire a botjára támaszkodva felállt, a gyerek már az ujjait nyalogatta a tojás sárgától. A huligán gyomrának megtetszett a nyers étel és még nagyobb követelőzésbe kezdett. Nem az agy vagy a szív irányította a test mozgását, hanem az ösztönök, a kívánás, az élet. A kölyök gyengeségét meghazudtoló gyorsasággal pakolta meg a zsebeit azzal, ami nem gurult tőle messzire. A nadrág szájai is éhesen tátongtak és zokszó nélkül viselték el a terhet, sőt, ellenkezőleg, megkönnyebbültek, mintha a gyomor meghosszabbított részei lettek volna, afféle váróterem emésztőmirigyek nélkül. A gyümölcsök kerültek felülre, rájuk a tojások, a zöldségek a kebelbe, egy vékony fallal elválasztva csak az ember üres, táplálék-feldolgozójától.

A vénasszony megértette, hogy nem éri utol időben a tolvajt, ezért segítségért kiáltott. Önkéntes akadt volna bőven, de inkább az út túloldaláról, viszont senki sem akarta kockáztatni az életét a forgalmas autópálya átszelésével, így csak távolról szemlélték a történteket. Legalább jó szemtanúknak bizonyultak a későbbi rendőri kikérdezésen. A rend utólagos védőit a polgármester hívta ki, de addigra a kutyák sem tudtak mit kezdeni a szagokkal, folyton a tulajdonos fiát kerülgették, akinek illata már lepelként fedte le az előtte járók illatmintáit.

A fiú akkorra már árkon-bokron túl volt és jóllakottan pihent egy árokparton a szomszédos településen. Végre, belső sérülései ápolása után volt ideje külső hegeit is kezelni. Amikor kinyitotta a ládikát, azt hitte a szürkület miatt lát rosszul, vagy álmodik, de a fenekét lyukas gatyáján át csipkedő csonár arra engedtetett következtetni, hogy ébren van. A papír persze papír és értékkel az ember ruházza fel az által, milyen tulajdonságot ruház rá, hogyan kezeli. Gyújtósnak sült krumplihoz a fiú azonnal felismerte, mit használhat. A jegytömböket félrerakta, de nem messzire, mivel vissza kellesz helyeznie a fedél alá őket, hogy a hajnali harmat ne nedvesítse be őket. Először a papírpénzt terítette szét milliomosnak járó terítőként, aztán, mivel a szél megpróbálta meglopni a tolvajt, a számokkal megbélyegzett fémérméket rájuk szórta nehezékként. Élvezte az értékes lapokkal való kártyajátékot. Mire összepárosította az egyformákat, már beleszédült a kavalkádba. Az összeg megszámolása ezután már nehezebben ment. Annyit tudott összerakni, hogy két hétig is megélhet nemrég, véletlenül szerzett vagyonából tisztességes úton. A csoda három napig tartott.

***

A rossz barátok is jobbak, mint a semmilyenek. Amíg társaságot nyújtanak, fedelet, még ha az egy kocsi hátsó ülése is, több a szabad ég szeszélyes vendégszeretetével. A fiú napokig vendégeskedett a természetben, kóborlása során hozzászokott már a fellépő kellemetlenségekkel, megszokta, de tudta nélkülözni a nyájas, hízott napszomszédot, vagy az izgága, mindig siető szeles szellőt, a hideg, felette lakó éjszakát, vagy az alsó, az őt mindenütt körbevevő nagy rokonságú eső nyálas családját, akikhez lentről a nedvesség is szimpatizált. Szárazon ébredni, vagy a fenti eső vagy nap szurkálása elől félrevonulni kellemesebb volt, mint velük tölteni az időt. Amúgy sem voltak igen szórakoztató a környezete, ellenkezőleg, bosszantó.

Zsolt, aki az anyósülésen lakott, hasonló viselkedésű volt, mint a természet, de meg lehetett szokni. András, a vezető legalábbis tudta kezelni, mint az autórádióját. Megtalálta rajta a kellő gombokat, a megfelelő frekvenciát. Igaz, néha oroszosan kellett megszerelnie, egy jobbra irányzott ütés mindig rendbe hozta a dolgokat. A fiúk nem kaptak egymás szüleitől használati utasítást, de feltalálták magukat. összerázta őket a régi autó. Amikor ellopták, András automatikusan lett a társaság vezetője, mivel csak ő tudott járművet hajtani. Ő hozta a döntéseket, amíg Zsolt az ötleteket gyártotta, Péter pedig kimondta a véleményét róluk, de a végső szó Andrásé volt. Ő tudta, mi kell jobban nekik aznap reggel is, amikor azon a ködös őszi reggelen vacogva felébredtek a kocsiban.

-         Bandi, kapcsold be a fűtést! – érte Zsolt fázósan.

-         Ha nem húznál magadra, talán elérném – förmedt rá a főnök.

A bandavezér nem tudta kiszabadítania kezét szomszédja keresztbe font karjai közül, amit takaróként magára húzott és úgy ölelt, mint egy plüssállatot. A motor a harmadik kulcsfordításra morajlott fel, mint egy titkos jelszóra. Vagy abbamaradt a fogak csattogása a beáradó melegtől, vagy az öreg gépszív elnyomta a hangjukat. Mindenesetre a beáradó benzingőz szaga finomabb volt abban a pillanatban, mint egy frissen sütött kalács illata. Mivel az érzékek általában egy fájdalomra vagy szükségre koncentrálnak egyszerre, miután valamelyik megszűnik, lép helyére a másik, akár egy túlzsúfolt váróteremben az orvosoknál, ahol sorban várják a panaszok, hogy orvosolják őket.

- Éhes vagyok – nyögte hátulról Péter. Ő jó aludt, hátul kényelmesebb, de rajta kívül senki sem követelte a nagyobb teret. Talán a másik kettő félt elveszíteni az álláshoz hasonló helyét a csapat hierarchiájában. – Mi maradt kajálni? – folytatta hátulról a fiú.

- Aszem csak pia – morogta Zsolt álmos medveként.

- Az nem étel – vétózta meg Peti. – Hacsak nem szereted a borlevest.

- Nem, leves nem jó reggelire – fojtatta házsártosan a fiú az anyósülésről.

- Kelj már fel! – kiáltott rá András. – Nem veszed észre, hogy hülyeséget beszélsz?

Zsolt, mint aki parancsot teljesít, azonnal felugrott. Azonnal megtalálta a választ valamelyik agytekervény-tarsolyában.

- Peti megint szívat!

Kifakadása gyerekes volt, meghazudtolva életkorát. András komolyan nézett rá, ami viszont őt idősebbé tette.

- Pénzt kell szereznünk.

- Először reggelit – mondta Péter. – Anélkül nem tudok gondolkodni.

- Nem lesz se meleg, se étel, ha nem tankoljuk fel a járgányt. Sajnos, tejjel nem működik.

- Kár, pedig lemondtam volna a mai adagomról – mondta közönyösen Zsolt. – Inkább mézet kívánok kenyéren. Tudjátok, van egy jó ház, ahol a gazda az útszélen árulja.

- Ott a múlt héten voltunk – figyelmeztette Péter. – Nem térhetünk vissza, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Viszont a határ melletti településeken már rég nem jártunk, talán már lankad a figyelmük és újra folytatják az országúti üzleteléseket. A csomagtartóban már kevés a krumplink. Jó lenne felkapni egy zsákkal. Ha szerencsénk van még füstölt szalonna is ki lesz akasztva. Hagyma viszont van még egy táskával.

- Odáig viszont el kell jutnunk.

András, miután meghallgatta raktárosa beszámolóját, töprengett a megoldáson. Megvolt az A és a B pont a fejében, már csak az első lépést kellett kitalálni az út megtételéhez.

- Ki vállalja a benzinleszívást éjgyomorra? – kérdezte meg végül.

Emberei még a motornál is hangosabban fújtak az ötletre.

- Pénzt kell szereznünk – vetette fel Zsolt, észre sem véve, hogy ismétli az idősebb fiú korábbi kijelentését.

- Ezt már tudjuk, észlény – dicsérte meg Péter. – És mivel szeretnél rabolni, zsebre tett kézzel? A múltkor sem volt elég hosszú az ujjad, hogy pisztolynak nézze a benzinkutas.

- Talán valami szerszámmal a csomagtartóból – gyártotta tovább az ötleteket másodpilóta.

- Nincsenek ott szerszámok, csak egy üres elsősegélycsomag és egy taxislámpa – nyugtázta Péter, majd mintha András felgyújtotta volna a világítást a kocsi szalonjában, hirtelen megvilágosult. – Támadt egy ötletem.

A két elől ülő egyszerre fordult hátra és figyelmes hallgatásukkal akarták kicsikarni a folytatást. Mivel az nem segített, szavakkal akarták bíztatni.

- Na, mi lenne az a zseniális gondolat? – mondta irigykedve Zsolt, aki általában szüli az ötleteket, persze fele elvetél.

- Emlékeztek, meséltem, hogy jutottam egyszer akaratlanul is pénzhez?

- Igen – nyugtázta András, mint egy fedezett csekket, hisz a kocsi farába dugott doboz, amiről eddig elfelejtkeztek, tárgyi bizonyítéka volt a tettnek. Úgy találkoztak, hogy Péter azzal járt, mint egy felcser. Elég jó álca volt egy mai kóbor lovagnak.

- Na szóval – folytatta a faggatás áldozata -, le kell stoppolnunk egy autóbuszt. Kettőt is, ha kell.

- És hogyan szeretnéd megállítani? – András érdeklődéssel figyelte kollégáját a rosszban. – Gondolod, hogy felvennének egy ágrólszakadtat?

- Egyszer már megtörtént – húzta meg szavaival együtt a vállait Péter.

- Akkor sötét volt, most viszont reggel van, könnyen megfigyelhető vagy - állapította meg Zsolt. Legalább egy értelmes megjegyzése volt az egész reggel óta.

- Igen, ezért van szükségünk megtévesztésre – kezdte kapizsgálni András a tervet az össze-vissza gondolatok szemétdombjáról.

- Hogy ne lássanak meg, ki se szállok az autóból, amíg meg nem állnak nekünk.

-De csak álljunk ott az út szélén villogó hátsó lámpákkal, hátha lefékez mellettünk valaki? Még egy szerencsétlen balesetjelző háromszögünk sincs - akadékoskodott Zsolt.

- Azért kell elébe mennünk a szerencsénknek, nem pedig várni rá.

Péter tovább gondolta a stratégiát.

- A város széléről kell indulnunk, félreállva, mint a rendőrök, amikor mellékesen keresnek. Egy bár parkolójában vagy a főútra nyíló utcában kell lesben állnunk. A taxis jelzést feltesszük, és amikor elmegy előttünk egy nagy, zsíros busz, utána eredünk. Villogó fordulólámpákkal elébe vágunk, mintha egy utast szállítanánk, aki lekéste a járatát. Aztán amikor bedokkoltunk és nyitott ajtókkal fogadnak, beszállunk és elvesszük a sofőr út közben szerzett mellékkeresetét.

- Gondolod, sok lesz nála? – firtatta Zsolt.

- Azért kell tranzitot választani, ami már legalább félúton van – pontosította Péter.

- Beválhat – hagyta jóvá Bandi. – Talán nem ártana informálódni egy kicsit a járatokról előtte. Mit szólsz hozzá, Zsoltikám. Talán koldusként keresnél is egy-két kiflire valót teával.

- Inkább kettőt. A tea helyett a bort választom, még ha tablettás is. Jobban melegít.

- Én viszont nem kérek többet belőle – borzongott bele Péter. – Sőt, javaslom, annál az utcai árusnál ne is álljunk meg többet. Mindene félkész, kolbásza alig füstölt, nyúlós, mint a gumi, túrója romlott, csak kirakatkellék.

- Én meg azt hittem, tojás van benne, attól sárga. Másképp nem vettem volna el – sajnálkozott Zsolt.

- Rendben – szakította félbe a gyomorirritáló témát András. – Induljunk!

***

A fák ünnepi tűzijátéka már múlóban volt. A csillagszóró körvonalú lombokról aláhulltak az izzó levelek, a fák lábainál narancssárgán parázslott a föld, még az szemerkélő eső sem tudta eloltani. Nemsokára teljesen lehullnak a puha csillagok és a leégett csupasz ágakra fehér hamu telepszik.

Péter fakírként járt az izzó talajon, anélkül, hogy érezte volna annak égetését, csak a szíve fájt az elmúlás láttán. Gondolta, még talál pár gombát a közelben, amíg társai pár méterrel odébb igazi tüzet gyújtanak a vacsora elkészítéséhez. Könnyebb lett volna az autó lassú gurulása közben kinyitni az ajtót és kinyúlni egy kosárért az erdőszéli falu lakosainak mellékkeresetét csökkentve ezzel, de valahogy jobban esett tisztes úton megszerezni a betevőt. Vacsorájuk amúgy is bőségesnek ígérkezett, nem volt szükségük nagy körítésre, csak épp a díszítés, a látvány és a változatosság kedvéért gondolták megspékelni a tányért, amíg még a természet ossza kincseit. Nemsokára bezár a kincstár és semmit sem lehet lesz kicsikarni a büszke, fösvény téltől.

András takarékos gondolkodása is azt tanácsolta, hogy pénzt csak a lehető legszükségesebbekre költsenek, mert a hideg évszak beálltával többet kellesz az élelem bevásárlására, mint gyűjtögetésére fordítaniuk. Zsolt szívesebben hívta vadászatnak könnyű prédára. Néhány esetben azonban igenis nehéz volt megszerezni kis vagyonukat. Most is letértek az országútról, mert a velük szembe haladó autók posztoló rendőröket jeleztek a lámpáikkal. Kétszer cseréltek eddig rendszámtáblát. Úgy döntöttek, estig nyugodtan maradnak. Evés és ivás után bemennek majd a legközelebbi településre magánszerelő után érdeklődni. amikor meglesz a cím, este visszaosonnak és lelopják egy javítás alatt álló gépjármű dögcéduláját. Nem kell félniük, hogy hamar bejelentik az eltűnést, ha nem hivatalosan dolgozó mesterrel van dolguk. Aztán azonnal más járásba kell hajtaniuk, minden egyes tolvajlás alkalmával változtatniuk kell a vidéket, mert valaki mindig megjegyzi az autó adatait. Vándorolnak, mint a sátoros cigányok.

- Menjünk vadászni – ajánlotta Zsolt két fúvás között. A nedves levelek színűket meghazudtolóan nehezen kaptak lángra.

- Azt meg hogyan képzeled? – firtatta András. – Mivel?

- Autóval – felelte a másik.

- Én is hallom a lövéseket – jegyezte meg a közben visszatérő Péter. Az erdő aknáiból egy marékkal bedobott a kocsi nyitott csomagtartójába. – Vadat űznek.

- Gondoljátok, hogy esélyünk van elütni egy átkelő állatot?

- Mennyi húsunk lenne – áradozott tovább Zsolt.

- Próba szerencse – hagyta jóvá András a maga határozatlanul határozott módján.

Így kerültek újra négy kerékre a főúton, amit hosszú kilométereken át sűrű erdő kísért. Útjuk hosszú volt, mint az országút, kalandjaik száma végtelen, mint a megszámlálhatatlan mérföldkövek. Egyike lett ezeknek az autósüldözés, amibe keveredtek. Nem várták meg, míg elül a vihar. A rendőr kocsi kék fényei először villámnak tűntek az eső függönyözte időben. Az ég a földdel összerúgta a felhőport. Villámostorok repesztették meg az egyre fodrosodó kék égterítőt több helyen is. Az elemek transzba estek. Villámvonók vízhúrokon muzsikáltak. Nehéz volt kifejezni a helyzetet, mert a múzsák berekedtek, miközben próbálták túlharsogni rendőrautó szirénjeit. A szél vadul rázta a felhőlombok esőcseppjeit, hogy a szélvédők nem érkezték elhordani. Ezernyi kis útra tört a nagy, széles országút és futott le a vagányok szeme előtt, akár az életük pillanatai az ütközéskor.

Tízezer... nap uralkodás - Prológus

Tóth Ferenc

Tízezer…

nap uralkodás

A Tízezer regényciklus 2. kötete

Prológus

A fiú villámgyorsan előretolta a sótartót, mire az örege gondolkozás nélkül levette a fekete négyzetről és a levesébe szórt belőle. Vissza azonban már nem tette. Helyette átlóban előrébb tolta a borospoharát unokája elé. A gyerek felvette a középen álló boroskancsót és öntött belőle. A vénember felemelte a tartalmat nyert edényt és ivott belőle. A terítő mellé helyezte, hogy keze ügyében legyen, ha újra megszomjazna, a pohár helyét az ütközettől félig kimerült kancsó foglalta már el.

A fűből durván font kockás terítőn tovább halmozódtak vagy tűntek el az edényfigurák, ahogy a gyékényasztalnál ülő két fél némán a vacsoráját fogyasztotta. Amint végeztek valamelyik fogással, félretették az üres tálakat, salátatartókat, lapos vagy mély fatányérokat. Egy szolgáló elvitte a nélkülözhető dolgokat és újabbakat hozott, amikre lecserélték az elesett étkezési katonákat. Olyankor szünet állt be az ételjátékba, és amíg az idős nő az asztal fölé hajolva újra rendezte a képzeletbeli sakktáblát, az étkezők megengedtek maguknak egy-két mondatot. A szavaik megkerülték, vagy inkább tűnt úgy, hogy áthatoltak volna közéjük kerülő testen, mintha az átlátszó lenne.

— Hogyan lehetséges – kérdezte a fiú –, hogy az unokád vagyok? Még nem is hasonlítunk egymásra. A te bőröd tejfehér és hideg, én meg kreol vagyok.

Az idős ember épp a szakállával matatott. A szőrszállak egy kis csoportja a kezében maradt. Már az állán is kopaszodott, fejéről már rég leesett a hajkorona.

— Az apádtól örökölted – válaszolta a nagyapa. – Arcod finom vonásait meg az anyádtól.

— Te ismerted őket? – a fiú észre sem vette, hogy poharát egy kockával odébb tette le.

Az örege azonnal lecsapott a kiürült, világos figurára és megtöltötte borral, ezzel a saját, sötét játékszerévé változtatta, mint a többi, amit birtokolt. Csak piszkált az ételben, edényeiben mindenütt ott feketéllett a maradék, míg unokáié üresen világítottak. A fiúnak jó étvágya volt, hiszen még növésben volt. Nem tudja, mi a nélkülözés, gondolta a vénember, nem úgy, mint ő. Mielőtt a gyerek megszületett, a világ gyökerestől megváltozott.

— Te is ismerted őket – felelt nagy sokára a férfi. Emlékek állták útját a gondolatainak. –, csak nem emlékszel rájuk. Még nagyon kicsi voltál, amikor elszakítottak tőlük. Viszont én megtaláltalak. Mindig is szemmel tartottalak.

— Élnek még a szüleim? – kérdezte a fiú, mialatt az asztalt nézte. Vesztésre állt. Már csak király bora állt az asztalon, amit nagyapja poharával folyton üldözött, amint egyik poharat a másik után itta meg és a fiúnak folyton töltenie kellett. – Láthatom még őket?

— Igen – felelte a nagyapja –, de más szemével.

— Ez az, amire tanítottál? Nincs jogom elvenni más testét, ha nem én végeztem vele, mint ahogy te tetted annak idején. Nem hiszem, hogy kész vagyok rá.

— Csak erősen akarnod kell. A halál közelében bármire képes az ember. Még a szavakat sem kell kimondania, ha összpontosít.

— Hogyan… – a fiú torkán akadt a következő szó. Erős szorítást érzett a nyakai körül. A hörgő hangokat, amiket kiadott nem lehetett megfejteni. Egész teste reszketett. Az élet után kapaszkodott, de csak az asztalt érte el, amit olyan erősen rázkódtatott, hogy a boroskancsó megadóan feldőlt. A felszolgáló akkor engedte csak el, amikor már kiszállt belőle a lélek valahová máshová.

Tízezer... évvel időszámításunk után (10KY AC)

Tóth Ferenc

Tízezer…

évvel időszámításunk után

Tartalomjegyzék

Prológus                                                                                             

Vég és kezdet                                                                                     

Szökőév                                                                                               

A földönkívüli                                                                                   

A cél                                                                                                   

Víz-és tűzkeresztség                                                                         

Az átkelés                                                                                          

Második evolúció                                                                              

A szövetség                                                                                       

Tervek                                                                                                

Vérben edzett kard                                                                           

Epilógus                                                                                              

Prológus

Már egy ideje nem megy neki az írás. Amiről eddig azt hitte, hogy a kisujjában van, eltűnt belőle. Írói vénája cserbenhagyta, az is kiapadt. Akár az artériáját is felvághatná, abból sem jönne több vér. Bal karját már alig érzi, annyira zsibbad. Ha teheti, nem is mozgatja a fájdalom elkerülése végett, ami a hajlatban hasogat. Azt kívánja, bárcsak az is olyan érzéketlen lenne, mint az ujjai, amik már egy ideje közömbösen fogadják a külvilág behatásait. Minden egyes ujján seb éktelenkedik és egy polip letapogató csápjaira hasonlítanak. Hiába próbál ugyanarra a helyre szúrni a kihegyezett faággal, a fekete bőrön át nem látszik a vér kék folyama. Különben is, még egy vadnak is élesebb az esze, mint az ő kövön fent íróeszköze. Mióta az Úr szolgálatában áll, illetve az magához vette, meglátva benne a tanulás készségét és képességét, nem voltak égési sebei. Azóta nem süti bőrét a Nap és megszűnt az égett hús illata is.

Napok óta nem hagyja el a szobáját. Egy ideje újpárnái nem éreznek, nem léteznek számukra a meleg vagy hideg és azt sem tudja megállapítani egy tárgyról, hogy kerek-e vagy sarokkal rendelkezik. Akkor került szobája fogságába, amikor először tévedt el. Korábban a sötétben tapogatózva kereste szobája ajtaját, viszont legutóbb elment mellette és hosszú ideig bolyongott a folyosón, mielőtt rátalált volna a bejáratra. Azóta képtelen kijutni a cellájából. Miután sikerül egy keveset pihennie, megpróbál kijutni a zárkájából, de tapogató ujjai eltévednek a betonlapok közti pakolások labirintusában. Egy idő után feladja és lerogyik a földre. Már a fekhelyéhez sem talál vissza.

Egy részről sajnálja, hogy nincsenek kivágások a falon, ahol a fény beszűrődhetne. A Nap még egy repedést sem üt. Másrészről örül, hogy hűvösben van. Tudja, milyen forróság van a Külső körben, ahová a foglyokat zárják, és még jobban arra, mennyire perzselő a falon kívüli világ. A Középső Körben kényelmesebb, mint egy szelettel lejjebb, viszont még így is hiányzik a fény, amit csak a belső körben engedélyezett, az Ura mellett. Azon kívül még a kutya sem néz felé. Elhagyatottnak és gyengeének érzi magát a vérszegénységtől. Ilyenkor kívánja, hogy legyen családja. Ha lenne felesége vagy gyermekei, azok biztos észrevennék hiányát és segítenének kétségbeesett állapotán.

Kínozza a szomjúság és az éjség, szívesen megenne egy lárvát vagy egy zsírszívó szúnyogot, ha arra tévedne, de még a férgeknek sem kell. Talán csak fogpiszkálónak tudnák használni. Próbál ugyan megfordulni, amikor maga alá végzi dolgát, hogy ne hagyja kárba veszni a teste egy csepp folyadékát vagy ürülékét sem, de nincs elég ereje hozzá. Vagy talán nincs elég nagy életakarásom, gondolja. Az ilyennek nem való a világ. Csoda, hogy mindeddig még életben van. Bár be kell vallania, nem önmagasztalás végett, de mindig az esze menti meg, nem az ereje. Az Úr is azért tartja maga mellett. Hogyan fog így megjelenni előtte, gondolja, amikor visszatér. Biztos sok mesélni valója lesz, amit én majd leírhatok. De hogyan, futott át az agytekervényein, amikor nincs mivel írnom. Már nem lehet hasznomat venni. Nem kell ahhoz észlénynek lenni, hogy levetni a betűket egymás után, ahogy hallja. Igaz, kevesen dicsekedhetnek azzal a Tanultak közül, hogy jó emlékezőképességgel rendelkeznének. Talán senki. Még feldühítenék az Urat lassúságukkal és végül a Tenyésztő Árkokban végeznék vadló eledelként. Neki viszont megvan az a jó emlékezőképessége, hogy amikor lemarad, tettesse az írást és később emlékezetből fejezze be az elmondottakat. Mégis kinek lenne szüksége az Íróra az Úr távollétében? A Főknek nincs szüksége írásra, tagjainak szava parancs, amiben senki sem kételkedik elhangzásuk után, viszont nem törvény. Törvény csak egy van, ahogy uralkodó is. A hatalom megosztva csupán zűrzavar.

                Félelem és szégyenérzet nyomja el a büszkeségét, mit önálló véleményének megjelenése okoz. Jobbnak látja visszatérni ahhoz a gondolathoz, hogy az Úr hamarosan megmenti. Szüksége van az ő szolgájára. Jelen helyzetben azonban úgy fest, a szükség helyt cserél. Egészen annyira elveszti a józan ítélőképességét, hogy nem tudja megállapítani, hogy az eszmefuttatása a saját gondolatai, vagy az Úr talán egykor elhangzott szavait idézik. Azt sem tudja, ébren van-e vagy álmodik, netán kómába leledzik. Minden egyre megy, hiszen a sötétség ugyan az marad akár lehunyja a szemét, akár nem. A két vörös szempár, ami bizonytalan állapotában megjelenik, az valóságosnak tűnik. Hiába ad utasítást a szempilláinak, hogy csukódjanak le, azok nem engedelmeskednek, vagy képtelenek megmozdulni az erőtlenségtől. Hallószervei szintén működésbe lépnek. Hörgést hall, mintha valakik a vadak nyelvén beszélne. A két vérben izzó szempár egymásra néz, majd egy koppanás hallatszik, amit újabb hörgés követ desszertként. Az Író csak akkor jön rá, hogy nem álmodik, amikor a nevetés kísérlete fájdalmasan összerántja. A látogatóinak száma nem kettő, csak egyvalaki tartózkodik a kamrában, mégpedig a Kétfejű. Amint összenéznek, a fejük hangos koppanással ütődik össze, és ez minden alkalommal megmulattatja az Írót.

— R R RRR R! – morog rá a Kétfejű ezúttal két torokból.

— RRRR R R – válaszol vissza az Író úgyszintén a vadak nyelvén.

A két szempár újra egymás felé fordul, szinte egybeolvadnak. Majd szétválnak és felé közelednek. A lény tudomásul veszi az Író szavaiból, hogy az magatehetetlen. Kétfejű nem térhet vissza az Úrhoz üres kézzel, mert egy fejjel kevesebbet találna vállán a megszokott helyett, bár belül mind a két fej néha arra gondol, hogy nem is lenne olyan rossz a másik nélkül. Végül megragadja a fekvő Tanult Írót és kicipeli a folyosóra.

„Négykarú jobban elbírt volna velem – gondolja a homokzsákká lefokozott Író. – Legalább nem súrolná a lába a földet”.

Az Írónak minden egyes betonlap illeszkedésénél összekoccannak a fogai. Senki sem tehet róla, hogy rosszul tömték be az illeszkedéseket. Az építkezéskor nem igazán sok vér állt rendelkezésére a munkásoknak a sajátjukat beleszámítva. „Most már értem, mért nyalja annyit Négykézláb a Betonterem padlóját az Úr előtt” villan fel az Író fejében. A titokra nem a közeledő fáklyák világítása derít fényt. Erre magától jön rá.

Már közel érnek a Hideg Trónhoz. Érződik a hűvösségen is, nem csak a feléje rohanó lángokon. Az Író tudja, hogy ez csak érzéki csalódás, hiszen a fáklyák egyhelyben állnak és őt repíti feléjük a Kétfejű. Tüzet csak akkor szabad gyújtani, ha az Úr odahaza van. Az íráshoz ugyan elhasznált titokban egy fáklyát, de még ha fény derül is a tettére, reméli, az Úr megérti, hogy a művészet áldozatokat kíván. Maga is felfeküdt a kultúra oltárára és a testével fizetett érte. Egyfajta elragadtatása volt akkor, ihlete és nem állhatott meg. A holtest, ami a könyve mellet feküdt akkor már egy ideje kihűlt, vére, még ha nehezen is, de megalvadt és hiába mártogatta majd döfködte bele a pálcáját.

Az Író következtetése helyesnek bizonyul. A testőr addig viszi őt, amíg a csigafolyosó befordul az utolsó körbe. A bejáratnál ledobja a terhét, mintha célszalagot lépne át és nem lenne köteles többet bizonyítania. A becsületkörre már nem futja a vadságából. Az Író tudja, hogy egyszer még a kezében lesz a Kétfejű, ha nem mondja el az Úrnak, hogy az a vadak nyelvén beszél és a Harmadikat emlegeti káromkodásaiban, mint a „Harmadik vinne el helyettem”, és így tovább. Ha az Úr megtudná, biztosan azonnal megölné az emberét és a saját családjával etetné meg a testét. Azok még köszönetet is mondanának az ételért.

A padló rideget áraszt, de egy olyan hidegvérűnek, azaz már eleve vérszegény teremtménynek, mint az Író, ez csak kedvez. A bejárattól tovább siklik, mint egy csúszómászó. A hűség jobban elvakítja, mint a fények, amit oly rég nem látott. Nem is hiányolta. Eleget látott a világosságból, amikor odakint élt. Többet is a kelleténél. Egyenesen a bőrén tapasztalta az élményt. Bár akkor legalább érezte a sült hús szagát. Még ha nem is ette, az illatával is jól lakott, akár egy magára maradt kannibál. Tudja, hogy mindezekkel a szenvedései tömik tele a fejét, mint a papok a szentelőt, amin aztán füstölöghet.

Amint bevetik az Írót a terembe, a zene szövete elszakad a levegőben. Először a húros szakítja el a falécre feszített belet. Aztán a citerás karjai merednek meg a levegőben két alsókar csonttal a kezeiben pár centiméterrel a bordák felett, amiket addig ütögetett. A furulyás kiköpi az üreges lábszárcsontot és a mellette álló abbahagyja egy csont-kéz rezegtetését. A dobos teszi a dolgát a legtovább. Miután a többiek elhallgatnak, ő még veri az előtte felsorakoztatott különböző méretű és nagyságú koponyákat, de aztán egyre gyengébb és lassabb ütésekkel megáll, miután nem kap támogatást.

Az Úr hangja emeli fel az Író fejét a magasba, akár egy láthatatlan, meghosszabbított kar, noha a kezei foglaltak. Egyik markában egy favesszőt szorongat, amit egy éles, csillogó tárggyal az egyik végén lassan fűrészelget. A férfi beton lapokból összeállított trónon ül. Magasságának köszönheti, hogy vékony teste nem vesz el a székben, de a cementtámla még így is messze kiemelkedik a háta mögül. Valamiféle vadállat bőrén ül, hogy ne kapjon értéktelen aranyeret a Hideg Trónon. Az állat valószínűleg a Tenyésztő árokból került ki. Minden bizonnyal elpusztult mielőtt még befejődött volna a kiképzése. Bundája azért maradhatott meg, mert még nem látott napvilágot. Még az Úrnak is túl értékesek azok az állatok, minthogy kénye-kedve szerint vágassa le őket. Fekete bőréből még mindig pára száll fel, ami arról tanúskodik, hogy nem rég még az égető nap alatt járt. Össze-vissza sebek tátongnak a testén, ahol nem védi a csótánypáncél, aminek egyik lapja a nyakába akasztva a mellkasán függ. Szárított, vastag inak a vértje mindkét oldalából a háta mögé siklanak, ami arra enged következtetni, hogy a hátára is van egy lap rögzítve. A két alsó karjára és a lábszáraira térdtől lefelé a nagyra nőtt, radioaktív kisugárzástól mutálódott rovarok kibelezett és megkeményedett bőrét húzta fel, míg ágyékán nyúzott, szintén napon aszalt fekete bőr csüng alá, talán vadállaté, talán emberé. Feje és arca csupasz, mint minden koromsötétre égett Napra-nézőnek. Csupán azoknak nő ki újra a haja, aki nem tölt túl sok időt fedélen kívül és még nem égtek ki a hajhagymái.

Az Úrra nyughatatlanság volt jellemző, nem bír megülni hosszabb ideig egy helyben. Folyton a halott városokat járja, ahol a szolgái az ásatásokat végzik. Megvizsgálja, mi értékeset hoznak a felszínre és eldönti a dolgok sorsát. Ezúttal is egy ilyen útról tért vissza. Amíg Tanultjai még nem ismernek mindent, hogy értékelni tudnák a dolgokat helyette. Amúgy is vágyódott már egy hideg, frissítő hó-fürdőre. Odakint forró homokban lehet csak meghemperegni tisztálkodás végett.

Az Író feje Ura felé emelkedik. A lent távolodik, a fent közeleg, míg meg nem áll az előtte függő tekinteten, mintha beverné a fejét valamibe, és az ütközés megálljra kényszerítené. Amikor megszólal, rés reped az arcán, fogai kivillannak és szemeivel együtt fehéren világítanak. Arcbőre mintha meg sem rándulna, a fekete szín, akár egy gyászfátyol, eltakarja a mozgás verte hullámokat a homlokon, a száj körül. Az Úr hangja magasabb, mint a terem, amikor megszólal:

— Légy üdvözölve szerény társaságunkban, Író, az Első!

Az Írót hangos nevetés hulláma csapja hátba, mint egy kőszekerce. A hangok közül csak két jellegzetest ismer fel. Az egyik a Négykarú bivalybömbölése, a másik Négykézláb, hol a jobb, hol a bal válla felé érkező ide-oda ugráló vihogása. A földön heverő férfi érzi a levegő fojtottságán, hogy Ura még nem fejezte be a mondanivalóját, és a teremben lévők csak akkor jutnak lélegzethez, ha az mindent kifúj magából, amit beszívott.

— Nem fogadtál engem ünnepélyesen, ahogyan azt a többiek tették – korholja meg az Úr a szolgáját.

— Sa ... Sajnálom, Uram – nyögi a firkász. – Túl gyenge vagyok a járáshoz.

— És ugyan mitől fáradsz el? – firtatja az Úr. – Mi az, ami legyengít. Talán árnyékszékem hűvöse?

Az Úr csatlósai nem lennének méltók a szolgálatra, ha nem viszonozzák nevetéssel a gazdájuk tréfás célzását a Körvárat illetően. Az Író erre azonban már fel van készülve és ezúttal nem remeg bele az újabb röhögésbe.

— A szolgálat, amivel őfelségét látom el, kiveszi az erőmet – feleli a vádlott.

— Hát így állunk! – éreztet színlelt meglepetést az Úr a hangjában, de arcmozdulatai semmit sem árulnak el. – Azt akarod ezzel a tudtomra adni, hogy túlterhellek? Hamarosan jutalmat kérsz majd a fáradozásaidért?

— Uram ... én – hebegi az Író alázatosan.

— Hallgass! – dördül el az Úr hangja, mint egy régi mordály. – Mindent tudok! Tudom, hogy fényt loptál a kincstárból. Nem kell magyarázkodnod, az élők szavai mit sem segítenek a holtakon – folytatja az uralkodó. Felemelkedik, és a korábban kezében tartott ágat egy hosszú botra feszített szárított vékonybél közepére illeszti. Az ág végén átlátszó dolog csillog, ami be van ékelve a vessző végébe és ínnal körbekötve. Az Úr maga felé húzza a nyílvesszőt és az így kapott háromszöget az egyik embere felé fordítja. A katonának még érkezése sincs letenni a koponyát, amiből a vért szürcsölgeti, amikor a vessző átüti bőrmellényét és rezegve magáll a testében. Az áldozat mind a tizenkét ujjával találat helyéhez kap, de a reflexei késve reagálnak a veszélyre. A Körvár őrségének kapitánya nagy hörgés közepette esik össze. Egyesek szerint, a vadak nyelvén beszélt és a Harmadikhoz fordult irgalomért és nem a fájdalom tört fel belőle.

Az Úr magától válaszolja meg a kimondatlan kérdéseket.

— Aki egyet is elárul közületek, az engem árul el – hirdeti ki az igét. – Hatujj elmulasztotta a kötelességét, amikor nem fogta és ölte meg ezt az embert bűnténye elkövetésekor. Hagyta, hogy meglopja a birodalmat, aztán hozzám fordult, hogy megmérgezze a füleimet. Szerintetek ki a bűnösebb? Ott van rend, ahol felügyelik azt és nem ott, ahol takarítanak. Négykarú! – fordul légiója kapitányához. – Vidd el Hatujj testét az embereidnek az Úr ajándékaként. Legyen fejedelmi lakomájuk a hosszú út után.

— Igenis! – feleli engedelmesen a katonatiszt és azon módon cselekszik is. Két kézzel félretolja az útjában álló kőlapot a rajta ülőkkel együtt, mialatt a másik két szabad kezével olyan könnyen markolja fel a holtestet, mintha az egy marék homok lett volna. Egy ideig hallatszik lépteinek hangja, míg el nem nyeli a körfolyosó kígyógyomra.

Az Író vagy nem mer, vagy nem tud megfordulni, de élénk elméjének köszönhetően el tudja képzelni a lezajlott jelenetet.

— Nos – jelenti ki az Úr közömbösen, mintha nem egy halált látott vagy okozott volna már életében. – Mintha egy lehelettel hűvösebb lenne. Megüresedett egy hely a körömben. Hozzátok fel a Külső Kör őrét – adja ki az utasítást, nem törődve azzal, hogy ki viszi véghez a parancsot. Három vad katona egymással versengnek, kezüket-lábukat törve rohannak az utasítás teljesítésére. – Erős, nagydarab ember – folytatja az Úr. – Kevés ésszel. Talán előbb fog cselekedni, mint gondolkodni.

A Fők tagjai csak azután foglalnak helyet, miután uruk újra leül. Hangulatuk hamar felenged, miután isznak egy kortyot a még mindig fortyogó, mutáns, radioaktív vérből. A trónt birtokló ember azonban továbbra is megőrzi józanságát, havat kortyolgatva a kelyhéből. A Napoldal ritka jelenségét nagy áron szerzi meg minden egyes alkalommal. Tudja, hogy még egyszer óriási árat kell fizetnie a hűsítő nedűért ahhoz, hogy aztán ingyen élvezhesse.

Az Író még mindig előtte térdel. Egy pillanatra sem veszi le áhítatos tekintetét uráról, még sem veszi észre, hogy az fejbólintással, szemrebbenéssel vagy más mozdulattal adna jelet az embereinek, akik közül ketten megragadják az Írót és felemelik. Az Úr ismét hozzá fordul, nem mintha addig elfordult volna tőle.

— Tested áldozata, Első Íróm, nem kerüli el a figyelmemet. Sajnos – sóhajt fel és száját lehelet párája hagyja el, mintha a nyelve is megégett volna odakint. – Rajtam kívül senki más nem értékeli a munkádat. Azt hiszem, hiányzik egy kulturális miniszter a tanácsomból. Foglald el a helyed! – biccentett jobb oldalra a fejével az uralkodó, aki még hajkoronát sem visel, nemhogy a címét megillető tárgyat. – Ezen túl jobban számíthatsz a támogatásomra, és amit ezek a dorbézoló emberek meghagynak a felszolgált vérből, mindet a rendelkezésedre bocsátom. Továbbá annyi bőrt, amennyit csak lehet. Most pedig gyűjts erőt! Új kötelességeidről később beszélünk, mert amint látom, olyan gyenge vagy, hogy magadat sem tudod megvédeni, nemhogy mondandómat felfogd. Viszont mihamarabb fel kell nekem olvasnod, amit eddig írtál, és véged lesz, mint ennek a vesszőnek, ha el találnék aludni elbeszéléseden az unalomtól.

Az Író valóban értetlen bárgyú képpel bámul az urára. A két strázsa azonban nem hagyja, hogy tekintete megmerevedjen. Megfordulnak vele és a betonasztal egyik szabad helyére cipelik. Miután leültetik, nem távoznak mellőle, amit jól is tesznek. Amint elengedik a szerencsétlen testét, ő az asztal felé hanyatlik. Az egyik őr a vállánál fogva visszahúzza, és nem engedi el. Egyenesben tartja, míg a másik a remegő férfi reszkető kezeibe nyomja a vérrel telített koponyakorsót, majd kiveszi a kezéből és egy rovarcombot tuszkol a szájába.

— Erővel is, ha jól esik – mondja az Író mellett lecövekelt katona. Állása olyan egyenes, mint a hosszú farúdé, amit a kezében tart, noha pár éve még csak négykézláb járhatott. Kiejtésén még mindig érződik a vadak hörgő akcentusa. – Nagy szerencséd van, öregem, hogy nem belőled lakmároznak odalent.

A mártír firkásznak erre még jobban megjön az életkedve és amellett az étvágya sem marad le, mintha lassan felfogná, hogy halott is lehetne, mégis él. Nem mondhatja el az Úrról, hogy könyörületes, de igazságos.

Ahogy a csontok az asztalhoz ütődnek, lassan megadják a ritmust a dobosnak, aki újra hozzáfog a többiek lázba hozásához. A muzsika újra megszólal, eleinte vonakodva, ám ahogy a vendégek egyre inkább jól laknak és lerészegednek, a zenészek annál inkább engednek fel korábbi merevségükből és egyre élénkebben játszanak. A vigaszságot csupán a Négykarú megjelenése szakította félbe egy pár pillanatra, de a muzsikusok hamar feltalálták magukat és új nótára váltottak. A kapitány nem egyenesen a helyére siet. Üres széke nagyon csábít egy újabb kinevezésre, de ügy tűnik, az ember biztos a beosztásában. Egyenesen az urához siet és visszaszolgáltatja neki a csillogó tárgyat, amit az szándékosan dobott el magától. Még valaki helye üresen tátong az asztalnál. Négykézláb étele és itala érintetlenül áll a helyén, annál inkább fogyatkozik meg mások jussa, amikor a majom testalkatú férfi odaoson egyik másik társa háta mögé és annak hóna alatt ellop egy-két falat féreghúst, vagy amíg az áldozat elfordul, nagyot húz annak korsójából. Másnak talán csintalankodásnak hatna a katona viselkedése, de neki ez vadászatnak számít.

Az Úr még feltartja a Négykarút pár pillanatig. Suttog valamit a tiszt fülébe, aki az Íróra sandít. Nem kerül pár lépésnél többe, mire az óriás ott terem mellette. Vezényszavait úgy adja ki, mint egy kórusmester.

— Vigyétek az Írót a Belső Kör egyik üres lakosztályába – mondja a katonáknak. – És gondotok legyen rá, hogy ezentúl kapjon kétszer ételt és italt. Felvitte az Úr a sorsát.

Az Író csupán egy rövid ideig hitetlenkedik a hallottakon. Már megtanulta a gazdájában, hogy nincsenek istenek és az ember csak magában hihet, abban, amit elér.

Vég és kezdet

Egyedül a Vezérnek sikerült kikerülnie a hullámokból. A hatalmas porfelhő ökölként csapott a menekülő bolyra. Azokat a járműveket, amiket nem morzsolt szét az ütés, a suhintás ereje bénított meg. A mágneses mező oltotta ki a fényeit ezeknek az űrhajóknak, mintha az életüket vette volna el. Aztán az öklök tölcsérekké formálódtak és az áldozataik belehullottak, akár a fáról lerázott gyümölcs. A markok lyukasaknak bizonyultak és zsákmányukat a Földre ejtették.

A vezérhajó kapitánya a legénységével együtt a hídról nézte végig amint a naprendszer kék gyöngye elhalványult. Erősen markolta a derekáig érő fémkorlátot, de az nem hagyta, hogy formálják. A férfi úgy támaszkodott a fémrúdba, mint nyugdíjas ember a járókeretébe. Valóban olyan gyengének is érezte magát. Ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy ne ejtsen könnyet az elhullt bajtársaiért. Ha engedett volna a milliárdos gyásznak, összeroppant volna. Nem is gondolta, hogy ennyi milliós város létezett a huszonkettedik században. Az életfaló rakétáknak csak ezekre a helyekre kellett lecsapniuk, hogy kielégíthessék az étvágyukat. Több tízezer felhőt lövellő szökőkút tört fel olyan 500 kilométeres távolságra egymástól. A hullámok széltében-hosszában terjedtek, míg össze nem találkoztak akár a szektások egy bűvös, rituális kör közepén, hogy a kisebb településeket is bekebelezzék.

Minél tovább haladtak, annál inkább tűnt szürke pamutgombolyagnak az egykor hatalmas, kék üveggolyó. A Hold, amely felé közeledtek, barátságosabbnak tűnt, mint az emberek egykori szülőbolygója. A kapitány nem bírta tovább nézni a pusztulást. Szemébe húzta a flotta tiszti fejfedőjét, de az nem takarta a szörnyű látványt, így hátat fordított az égitestnek, amelyben korábban annyit gyönyörködött. A másodkapitánnyal találta magát szembe.

— Uram! – szólalt meg a segédtiszt. – Elvesztettük a kíséretünket.

— Mindent elvesztettünk – helyesbített a jelentésen a rangidős katona.

— A rakományunk nem csekély. Elegendő pár évre, mire visszatérhetünk.

— Talán évtizedekbe is kerülhet, mire visszatérhetünk a szülőföldünkre – állapította meg az idősebb férfi. – Nem hinném, hogy én vagy maga megélnénk azt az időt. Nem kell jó kárfelmérőnek lenni ahhoz, hogy meglássuk, mekkora pusztulás ment végbe odalent.

— A Holdbázison vannak tudósok, akik majd kitalálnak valamit.

— Igen, valami szintetikus vacakot, amivel talán még kihúzzuk egy ideig, ha a kémiájuk nem mérgez meg bennünket hamarabb.

— Kapitány! – vette le a sapkáját a tiszt. – Mint ember mondom egy másiknak, hogy szedje össze magát.

A parancsnokot mintha egy pohár vízzel öntötték volna le szemérmetlenül. Hirtelen visszatért a jelenbe emlékeinek múltbéli utazásairól. Úgy érezte, kultúrsokkot kap a hirtelen változástól és menten rosszul lesz. Tartalék erejéhez kellett hozzányúlnia ahhoz, hogy erőt vegyen rajta a tettrekészség.

— Igaza van, fiatalember! – hazudtolta meg a híres mondást, miszerint a főnöknek mindig igaza van. – Hozza ide a berakodási listát az utas listával együtt. Lehet, hogy magunkra maradtunk, de még egy maréknyi magból is lehet termés.

Amikor a segédtiszt teljesítette a parancsot, a kapitány a kabinjába hívta a tisztjeit és ott folytatta az eligazítást.

— Először is, rostáljuk meg a szemeket. Tekintsük meg, kik a vendégeink.

— Csupa úri, vagyonos nép – mondta egy, a káplánok rangját viselő űrtengerész megvetően.

— A pénzükkel most semmire sem mennek – állapította meg egy zászlós.

— De mi igen – ragadta magához újra a szót a kapitány. – De nem holmi értéktelen vécépapírra gondolok, hanem aranyra és ezüstre. Ritkafémre, amit a Holdon nem találunk meg. Be kell gyűjtenünk az összes ékszert, amit az emberek magukkal hoztak és be kell olvasztanunk a forró motorokon, amíg még vannak, mert amint leszálltunk, a motorok réztekercseire is szükségünk lesz. Gyarmatot kell alapítanunk és kezdhetjük ezt pénz kiadásával.

— Ez őrültség! – háborodott fel a főkormányos a felettese hataloméhes tervén. – Minden tiszteletem az öné, kapitány, de magának csak a hajón van hatalma. A bázisnak megvannak a saját vezetői és helyőrsége.

— Többen vagyunk – állapította meg a fölényüket a másodtiszt. Ezzel a kijelentésével védelmébe vette az ügyet. – Ha sikerrel járunk, egykor alapítóknak fognak minket nevezni. Ha elbukunk, hamarabb találkozunk a szeretteinkkel, mint azt vártuk volna.

— Hiszen ez lázadás! – kiáltotta egy másik tiszt, aki eddig nyugodtan, hangtalanul ült, mint akinek víz van a szájában, de végül nem bírta tovább és kiköpte a véleményét.

— Ki és mi ellen? – akadékoskodott a parancsnok. – Maradt-e állam vagy elnök, aki elítélhetne. Bárcsak egy is lenne, az utolsó szó, amit hallanának, az a fegyverem szava lenne.

— A negyedik emelet B szárnyában – közölte közömbösen a segédtiszt, mintha olyan dologról beszélne, amiről mindenki tud. Fékezetlen nyelve azonban megdöbbent tekintetek kereszttűzébe vetette. Először a kapitány tért magához.

— Nem látok egy ismerős nevet sem a listában – tekintete hol a papírokra, hol a fiatalemberre tévedt. Az utóbbitól kapta meg a választ.

— Tudom, hogy hamisan hangzik, de így igaz. A tiszteletreméltó urak neveket változtattak, de nem arcokat. Ki tudná elfelejteni az amerikai elnök arcát a képernyőkről, amint éppen hadat üzen az oroszoknak. Mellesleg, a ruszkik elnöke is vele van. Nemrég jelentették a raktárból, hogy pezsgőt rendeltek.

— Én mért nem tudtam róla? – vonta kérdőre jobb kezét a kapitány.

— Ön nem foglalkozhat minden részlettel, Uram! – hozta fel az érvet a legény mindkettőjük mentségére. – A felszállást és a rakodást én személyesen felügyeltem. Nem volt időm elmondani. Az egész olyan gyorsan történt, épp, amikor a rakéták kondenzcsíkjai feltűntek az égen.

A másodtiszt magyarázata elég volt ahhoz, hogy a kapitány felmentse az értesülés elhallgatásának vádja alól. A hirtelen támadt esküdtszék tagjai újra munkatársakká, barátokká és családdá változtak vissza. A fiúnak eszébe jutottak a szülei. Vajon azonnal meghaltak, vagy csak a következő pár óra viszi el őket? A sugárzás végez velük vagy a radioaktív tél? Próbálta kiverni a fejéből a tiszti iskolában tanultakat, de a tudás kétélű pengeként megsebezte.

A kapitány figyelmét már más cél kötötte le. Tekintetében ezer Hirosima lángja lobbant volna fel. Hangszálait átitatta a gyomra által kiválasztott keserűség és a szívéből fakadó csalódottság szérumának keveréke, amikor megszólalt. Agya viszont már termelte a haragot ellenszernek, ami kis mértékben gyógyszer, nagy adagban azonban halálos méreg annak, aki kapja, de annak is, aki adja.

— Uraim, el kell halasztanunk az államügyeket egy időre. Egy árulást kell megtorolnunk.

Nem tudta, hogy követik-e a tisztjei, de akár őrültnek találják, akár nem, még mindig a parancsnokuk, és amíg nem váltják le együttes erővel, addig ő parancsol. Olyan sebes léptekkel próbálta legyűrni a hosszú folyosókat, mintha az űr hideg vákuuma vonzotta volna egy pont felé, ahol repedés esett a hajón. Csupán egy intésébe került, hogy az első közkatona csatlakozzon hozzá, futnia kellett a száguldva menetelő kapitány után. Kettejüket látva a többi őrálló szó, vagy mozdulat nélkül dezertált a posztjáról és duzzasztotta fel a társaság létszámát. Amikor a liftekhez értek, kétfelé kellett oszolniuk, mert nem fértek be egy fülkébe.

A parancsnokot a várakozás arra késztette, hogy körbetekintsen, és látta a felvonó rácsos falain keresztül, hogy a másik aknában gyömöszölődött fegyvereseket a másodtisztje vezeti. Még célfotóval sem lehetett volna megállapítani, hogy melyikkőjük érkezett meg előbb a negyedik szintre. Kiszállásukkor egy kereszteződésnél találták magukat, de habozás nélkül balra fordultak. Mentükben az ajtók messziről, tisztelettudóan félreálltak előlük, kivéve az utolsó két fémőrt. A kapitány büszkeségén csorba esett, amikor a saját hajóján olyan ajtót talált, amely nem engedelmeskedik neki. A másik csapat kapitányának kellett cselhez folyamodnia. Mindenkit csendre intett, mielőtt kopogott volna a fémlemezeken.

— Ki az? – szivárogtatott ki odabentről egy hangot az ajtó, mint valami államtitkot.

— A személyzettől vagyok, uram, meghoztam a rendelt italt.

— Ó, remek! – ujjongott valaki más.

A kapitány először mosolyodott el, mióta elhagyták a Földet. Nem tudta, hogy a Szezám ajtajának valaki lecserélte a kódját. A közelgő léptek hangjára azonban megkomolyodott. Az ajtó csak egy centimétert nyílt ki, amikor a katonák huzatként vágták ki. Derékig érő víz sem zúdult volna be hamarabb az embereknél. Gyorsan és képzetten cselekedtek. Az első dolog, amit a fegyverkezelés használatáról tanítottak nekik, az volt, hogyan kell hangtalanul kibiztosítaniuk a halálos játékszereket. Élesre töltött fegyvereik szinte összeforrtak a vállaikkal, amerre fordultak vagy mozdultak, a fekete ékszerek hűségesen követték minden egyes mozdulatukat. Ész is ragadt rájuk a fegyverpucolás koszán kívül. A stratégia szerint, amit az ilyen esetekre tanítottak meg nekik, egy fél pillanat alatt kellet felmérniük a terepet: fél szemmel megállapítani, ki fegyveres és ki civil, míg a másik fél szemmel a társakat figyelni, hogy nem választanak-e ketten egy áldozatot. A szobában tartózkodók közül hárman tettek hirtelen és gyanús mozdulatot, amint rájuk törtek. Hamarabb vágódtak el a földön, mintsem befejezhették volna, amit elkezdtek.

A szobában csak két szobor maradt érintetlen. Olyan élethűek voltak, hogy azt minden művész megirigyelte volna, bár falfehér színük nem igazán árulkodott nemes anyagról. És láss csodát, az egyikük ujja megmozdult. A folyamat a keze egészére kiterjedt, mintha reszketne. A kapitány hozzá lépett, gondolva, az hamarabb kiheveri a sokkot.

— Üdvözlöm az elnök urakat! – vigyorogta a savanyú képekbe. – Nem kellene odalent egymással csatázniuk?

A két arc, fel és legörbített ajkakkal kísértetiesen hasonlított egy színházi stílusra. A másiknak csak a szája remegett, mintha hebegne, vagy szájról olvasott szavakat utánozna. A fegyverdörrenések hangja még nem igen tompult el a fejében.

— Ez ... Ez csak ... valami ... tévedés lehet! – szavainak végül engedett a külső nyomás, amit füleinek még nem sikerült leküzdeniük.

— Nem hinném, Goszpadjin prezident. – váltott át a kapitány beszédpartnere nyelvére, hátha az hamarabb eljut hozzá. – Miféle kulturált szemétláda lennék, ha nem személyesen üdvözölném önöket a hajómon és nem adnám meg önöknek a megfelelő címet.

Körbenézett a szobában, majd elismeréssel jegyezte meg:

— Pezsgőzgetünk? Kaviározgatunk? Milyen okuk van az ünneplésre? Most temettük el a Földet, így inkább gyászolnunk kellene, és ahhoz mi sem illik jobban, mint a vörösbor.

Letekintett a három földön fekvő testőrre, mintha a pillantásával akarná kitapogatni azok pulzusát, mielőtt biztonsággal hátat fordítana nekik.

— Apropó, most jut eszembe, hogy elnézésüket kell kérnem az embereim hevességéért. Túl élesek a beidegződéseik. Az első adandó alkalommal kivizsgáltatom őket. Szerettem volna szemléltetni, hogy az embereimmel nagyobb biztonságban vannak, mint a saját testőreikkel az oldalukon, tisztelt elnök urak.

— De én ...  nem! – tiltakozott a másik.

— Hát persze, Ő szerénységével állok szemben – játszotta tovább a kapitány. – Bár megeshet, hogy összekeverem az elnök arcát, aki a háborút kommentálja a tévében. Tudja, el szoktam aludni a reklámokon és csak a rendőrségi hírekre ébredek fel. Minden úgy összemosódik. A maga képe után a bűnözőkét látom. Bocsássanak meg nekem a Médiaistenek, de a harmadik világháború kellős közepén nem igazán érdekelnek a Tele Shop új fogyasztóprogramjai vagy a leghatékonyabb kerti fűrészgép.

— Hagyja az iróniát! – vette védelmébe a szerencsétlent a másik, sokkal elevenebb férfi.

— Valóban? – színlelt csodálkozást a kapitány, mialatt megfordult. – Az életnek mondja ugyanezt! Hát nem vicces, hogy két esküdt ellenség így kibékülhet. Vannak még csodák.

— Mit akar? – firtatta Amerika elnöke.

Elárulom a szándékaimat, ha önök is elmondják, mi volt a szándékuk ezzel a színjátékkal a Földön, amiért egy tízmilliárdos közönség drágán megfizetett.

— Kapitányoknak jó stratégákat választanak – hízelgett neki az amerikai elnök. – Maga mennyit lát át a helyzetből?

— Csak azt tudom, ami eddig történt. A többire csak találgatni tudok. A háború az Ukrán ellentéttel kezdődött. Az állam Európa-barát elnökét nyíltan megölték a szövetségbe lépés aláírásakor. A nép az Oroszországhoz való csatlakozásért kelt fel. Már az elnökjelöltjük is megvolt. Az Európai Unió NATO békefenntartóit küldte az övezetbe, hogy visszaállítsák a rendet és az orientációt.

— Az EU nem engedhette, hogy elveszítse éléskamráját – indokolta az amcsi elnök. – Öltek már kevesebbért is, indítottak háborút rossz szóból fakadóan is.

— Mi sem nélkülözhettünk egy jó szövetségest – folytatta az orosz elnök. – Hadseregem bevonult az ukrán földekre azzal, hogy erőt adjanak a nép akaratának.

— Akkor én felébresztettem az alvó oroszlánt – magyarázta tovább az amerikai elnök. – Mivel volt beleszólásom a NATO politikájába, felszólítottam a katonai szövetség vezetőit, hogy vegye vissza a kelet-európai országot. Amint a lavina megindult, nem volt megállás. Eleinte a szomszédos országok álltak egyik, vagy másik oldalra. Hamarosan a világ minden országa csatlakozott igaz vagy vélt sérelmekkel támadva a szomszédjára.

— Mindez világos – szakította félbe a másodtiszt. – Mégis, mi a magyarázata annak, hogy itt vannak, és nem odalent rohadnak egy földi bunkerben, akár egy zsák krumpli.

— Országaink évszázadok óta próbálnak világuralomra törni – közelítette meg az amerikai elnök távolról a választ. – Nem elég, hogy folyton egymás útjában álltunk, noha a versengés igen csak építő volt mind a két nép technikájára, iparára. Míg egymással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy Földanyánk egy újabb gyermeket szült nekünk, egy mesebeli legkisebb testvért. Az öcskös növekedett, erősödött és folyton közénk állt, ha egymásnak mentünk. A tervünk az volt, hogy eltesszük láb alól, de alábecsültük.

— Azt hittük, pár gombnyomás elég lesz, talán egy-két rakéta. Azonban amikor már folyt a háború, senki sem tudta, kinek mije van és ki-kinek az oldalán állt. Amint kinyittattuk a silóinkat, Kína kétszer annyival fenyegetőzött. Oroszország soha nem lép vissza. Tartottuk a tétet, sőt, emeltük. Az asztalnál már nem fértek el a játékosok így újak nyíltak. Senki sem ismerte igazán a másik lapjait, csak találgattunk és reméltük, hogy ellenfeleink csak blöffölnek.

— Végül India kezében sült el először a fegyver. Az újonnan feltörekedett ország úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás. Remélte, lerohanhatja Kínát, ha az gyenge az első lövéstől és a sokktól. Mi egy helyett kettőt küldtünk rájuk, ránk kettő helyett négyet az Európai Unió, Amerika nyolcra duplázta a számot az EU számára, és így tovább, míg egy pillanatban egyszerre terítettük ki lapjainkat a játékasztalra. Nem számított országnak az államforma, ahol nem volt legalább egy atomtöltet. Sőt, még a milliós városok is rendelkeztek velük. Egy hópehely lavinát okozott. Az egész olyan gyorsan történt, a láncreakciót nem lehetett megállítani.

— Elértük, amit akartunk. Nem maradt vetélytársunk, és amikor visszatérünk, lerendezzük a saját ügyeinket, de addig is, tovább tart az ideiglenes fegyverszünetünk – fejezte be Oroszország elnöke.

Az elmondottak úgy hangzottak, mintha a két államférfi egy Kaszparov-Fischer sakkjátszmát beszéltek volna el. A szavak megelevenedett figurákként tolultak előre, léptek vissza, foglaltak el más helyzeteket.

— Ez soha sem fog bekövetkezni – jelentette ki a kapitány.

— Hogy érti ezt? – kérdezte Amerika elnöke. Egy lépést tett a kijelentés felé, mintha nem jutottak volna el hozzá a szavak és úgy döntött, elébük megy. – Biztonságban el kell juttatnia minket a legközelebbi lakott településre. Mi vagyunk a világ utolsó államférfijai, akiknek kormányozniuk kell.

— A hajómat én irányítom – közölte a parancsnok –, és az életemet is. Soha többé nem kerülhet egy ember kezébe ilyen hatalmas döntések joga. Igen, eljuttatom a Holdra, de csak azért, hogy népbíróság elé állítsam az emberiség ellen elkövetett bűneikért.

— Ezt nem teheti!

A két elnök tiltakozás jeléül megmoccant. A katonák csak erre vártak, hogy vérebekként rávessék magukat a mozgásban lévő, izgalmasabb áldozatra. Pillanatok alatt földre teperték a két férfit és a hasukra fordítva hátrabilincselték a kezeiket. Egy tiszt sem állította meg őket.

— Mivel a hajómnak nincs börtöne – állapította meg a kapitány –, vigyék ezt a söpredéket a fenékbe, annak is a legeldugottabb részébe zárják be őket! Legszívesebben most azonnal, saját kezűleg végezném ki őket, de inkább meghagyom ezt az örömet a népnek. Különben is – fordult a tisztjeihez, akikkel a szobában maradt. – Hamarosan megérkezünk. Fel kell készülnünk a fogadóbizottság fogadására.

Szökőév

Az Író ezúttal nem gyengeségből görnyed az asztal felé, abból pár nap alatt felépült. A megvilágítás gyengébb a szokottnál. Ura felszólítására felolvasta neki mindazt, amit eddig leírt. A felolvasás végeztével az Író elé több száz egymásra pakolt bőrréteg tornyosult fel. A mennyezetről kis réseken át szűrődik be a fény, amiket az Úr parancsára ütöttek és új találmányával, üvegdarabokkal tömtek be. A legjobban Négykézláb dolgozott, aki egy majom ügyességével mászta meg a falakat és himbálódzott a mennyezeten hol jobbra, hol balra, néha meg maga elé sújtva fahusángjával, hogy léket üssön a terem betonburkolatán. A hatalmas blokkok nemigen engedtek volna, így az őket összeragasztó megszáradt vérből és homokból kevert keveréket kellett ügyesen megcéloznia.

„Egykor letűnt felhőkarcolók kicsiny másai.” – gondolja az Úr, amint elnézi az Írót az elébe tornyosuló bőrhalmaz sokemeletes építményeket. Betonkádjából mindent jól lát, kivéve az írnokot az irományai mögött. A Fővé előlépett szolga beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nemcsak hűen adja vissza az elbeszélt történetet, de különböző hasonlatokkal színesíti meg a hideg eseményeket.

A gondolatban hallt szavak hatására az Úr önkéntelenül felemel egy marék havat a lábai közül és végigdörzsöli a vállain. A hideg hab szétmorzsolódik a bőrén, darabjai végiggördülnek a mellkasán, de mire a hasához érnek meleg vízcseppekké alakulnak át. A kemény hab lassan hólévé olvad és cseppfolyós formában utat talál magának a gyéren szigetelt kádból. A fagy fogságból szabaduló molekulák a padló rései közt próbálnak egérutat nyerni, de végül egy lefolyó tölcsérszájának esnek áldozatul. Hosszú nyakon zuhannak alá egészen a Sötétverembe, ahol a legalacsonyabb rangú szolgák élnek. Mindig örülnek, ha az Uruk fürdőzik, akkor kapnak egy kis folyadékot a megalvadt véren kívül, ami általában maradékként jut nekik.

— Hogyan haladsz az új tanítványaiddal – szakítja meg a felolvasást követő hosszú csendet az Úr.

Az Író inkább a szemeivel szólal meg, mint az ajkaival, az utóbbiak mozgása nem látszik az írások mögül, csak szemeivel pislog a réseken át.

— Köszönöm, jól, Felség! – feleli a megszólított. – Mióta Őfelsége megszelídíttette a fényt, azóta sokkal jobban haladunk előre. Az embereim jelenleg a házi feladataikat végzik a cellájukban emberi zsír táplálta fáklyák nélkül.

— Hányan vannak?

— Legalább egy tucat – válaszol a kérdésre a kérdező.

„Remélem, fele olyan jók lesznek, mint a mesterük – gondolja a vár ura. – Kevés Nyitott Szeműt találni a mai időkben, főleg, olyat, aki túléli a Vágást”.

Az Úr beleremeg a művelet gondolatába. Eszébe jut az idő, amikor magtalanították, hogy szabályozzák a születéseket. Viszont az áldozatok formálják az embert. Az egy halála is nemes célt szolgál. Semmi nem vész kárba, sem bőr, sem hús, vagy csont, annál inkább a vér és háj.

— Magod még többet és jobbakat hozhat az uralomnak.

— Engem csak az érdekel, hogyan tehetek az Uram kedvére – mentegetőzik az Író férfiúi kötelezettsége alól.

— Ha ez valóban így van – próbálja kiforgatni az Uralkodó a férfi szavait –, akkor abban lelném örömöm, ha nőt vennél magadhoz. Egy jó szolga mindig tudja, hogy hol a helye és mi a kötelessége. Azt akarod, hogy megparancsoljam neked a párzást, mint a szolgálóimnak vagy a katonáimnak? Tán csak nem engem akarsz meghágni?

Az Író egy ideig hallgatott, mint aki nem tudja, a két kérdés közül, végül kifogást talált a felelet helyett.

— Egy asszonyt meg kell védeni más férfiaktól, mivel nekünk nincsenek törvényeink, hogy az oldalunkra álljanak. Én nem vagyok harcra termett. Egy gyereket etetni kell, és én magam is csak nem elvéreztem tehetetlenségemben. Hogy tudnék gondját viselni egy családnak, amikor magamra sem tudok?

— Nagyon is tévedsz. A te erőd az eszed kell, hogy legyen és a nyelved. Ideje lenne már visszaöklendezned a szavakat, amiket tőlem kaptál. Vannak törvényeink, ez esetben a fennmaradás törvénye. Kiheréltetlek, ha nem nemzel utódot! Te ültetheted el az Írók családfáját, és a fiadnak utóneve is lehetne, hogy megkülönböztesse apjától, akinek előnevét büszkén köszönheti és viselheti.

— Mindez jól hangzik, de …– akadékoskodik tovább az írástudó.

— Semmi de, hanem úgy lesz, amint akarom, vagy kénytelen leszek új kulturális minisztert kitanítani és elhiheted, megteszem. Terveimnek mindig megvan a miértje és a célja. Ki fogom találni, hogyan érjem el, amit akarok. Most pedig elég volt a vitából, hord el magad! – kiált az Úr a firkászra.

Az ember önként mond le arról, amitől uralkodóját megfosztották egykor. Ez hát a híres szabad választás joga, az emberiség ajándéka, amit ő előző otthonában hiányolt. Hű szolgája talán megérti egyszer, ha elmeséli neki a személyes életét. Nem mindig volt ő Úr. Csak az új világban. Csupán azért ripakodik rá az Íróra, hogy elterelje a figyelmét a múltjáról. Talán legközelebb megérteti vele. Most azonban a Főkkel van dolga.

— De Uram – védekezik az írástudó férfi. – Be kell várnom a Főtanácsot. Kegyelmed révén én is a tagja vagyok.

Az Úr keserű szőlőként ízleli meg korábbi döntése gyümölcsét. Rá kell jönnie, hogy ő is csak gyenge ember, annak ellenér, hogy bálványként próbálja beállítani magát. Ez iránti célja nem önimádásból fakad. Pusztán vissza akarja adni az embernek a magába vetett hitét és az istenek elvetését.

Az Úr azon kapja rajta magát, hogy indulata hevében magáról megfeledkezve meztelenül áll fel a kádból. Elhagyta a hidegvére, mint a vízzé olvadt hó a hideg, kemény betonkoporsót. Felkavarta a múlt és szegény barátját próbálta leforrázni a dühével.

Ebben a korban senki sem csodálkozik az ádámkosztümön, hiszen csak kevesen engedhetik meg maguknak a felső viseletet. A kevésbé, vagy egyáltalán nem fontos emberek csupaszon járnak. A szolgáló, aki az Úr tapsolására elősiet a fekete ruhaneműt nem magán, hanem a karjaiban hozza be. A nő parancsolója mögé áll és hátulról ráveti a palástot, ami nem más, mint egy aprólékosan, bokától a feje nyakáig megnyúzott ember bőre. A hám nem tartalmaz varrást, csak egy, a mellkas és has menti hosszú vágást, amit egy másik keresztez az ágyékrész felett. Az Úr magára ölti a szokatlan anyagú frakkot, a puha, lapos lábakat a háta mögé veti, amik a földet súrolják, míg a karok vállaival párhuzamosan fityegnek. Kiegyenesedik, és kissé összébb húzza a két mellkasi bőrt.

Az Író sem marad veszteg a helyén. Míg Ura öltözik, ő segít a Kétfejűnek kihordani a bőriratokat. A szóvető első főtanácsosi döntése az volt, hogy a mutáns leváltsa posztjáról a két melléje helyezett katonát. Közvetetten az Urának köszönheti az életét, közvetlenül a Kétfejűnek. Amellett a mutáns jó társaság és sokat beszél. Gyakran megnevetteti új gazdáját, ahogy testvérével vitatkozik. Természete remekül kiegyensúlyozza az Író érzelmes, depresszióra hajlamos hangulatát. Most azonban a főtanács új főjének meg kell válnia négyfülű társától.

A testőr távozó alakja eloszlik a folyosó sötétjében aztán mintha megsokszorozódna volna, több más kel ki belőle. A Fők mindannyian fekete bőrű, terepedzett férfiak, jóformán egyforma bőrruhába burkolva. Csupán egy-két tárgy különbözteti meg őket. Az Író felismeri néhányukat. Többekkel találkozott a nemrég rendezett lakomán. Négykarút nem lehet senki mással összetéveszteni. Talán ha nem egyenesedik ki, ma póknak neveznék. A hadsereg kapitányát azon kívül még néhány féreg páncéldarab is fedi, mint megkopaszodott vén fát imitt-amott a kéreg. Egyedül ő visel fegyvert, egy törött, kiélezett csontkést.

A kincstárnok sokkal jobban ad a külsejére, ami abban nyilvánul meg, hogy a bőrdarabok, amiből a ruháit összetoldták, szebben van összevarrva, kevésbé látszanak a hézagok vagy a lyukak a darabok közt, vonásai rendezettebbek. A két Főt az építészek mestere és a mészárosok vezetője követi.

Utánuk egy idegen, az Író számára ismeretlen alak lép be. Semmivel sem jellegzetesebb, kivéve a szemein végighúzódó ronda, mély sebet. Valaki igen csak ügyetlen kézzel ajándékozta meg a látással. Akiket ma találnak a föld alatt, azokon már sokkal finomabb vágással bontják fel az egykor leragadt, fölöslegessé vált látószerveket. Azon kívül bőre nincs eléggé megedzve a nap tüzére. A hámréteg pórusaiból pára szökik fel, több helyen felrepedezik a gyenge védőréteg, amin alvadt vér szárad. Látszott rajta, hogy frissen, az út alatt égett le. Bőrszíne inkább méreg-vörös, mint barna vagy fekete. Azt mondják, jutnak az Író eszébe a pletykák, amikkel a Kétfejű szórakoztatja az Írót néhanapján, hogy az odalent élők ilyen világosak. A Holdra-nézőkről meg egyenesen azt rebesgetik, hogy hófehérek. Ám az Író nem sokat ad az ilyen esti mesékre. Ő a tényeknek hisz és a látásának, amivel megajándékozta az Úr, akiről azt regélik, hogy egykor szintén fehér volt. Ezt is csak akkor fogja elhinni, ha maga az Ura szájából hallja, hogy papírra vesse és megörökítse az utókornak.

Úgy látszik, hogy egy történet azonban mindeddig elkerüli a füleit, hiszen rajta kívül senki sem csodálkozik, hogy az Uralkodó miért fürdeti a világosabb bőrű férfit több figyelemben, vagy talán mindazok, akik többet járják vele a világot, már megszokták az Úr és a sebhelyes szemű kapcsolatát. Az író épp azon töpreng, hogy legközelebb ő is elkíséri a gazdáját, és ha túléli a kalandot, el sem fogja hagyni, mint egy hűséges kutya, csakhogy minél többet feljegyezhessen róla nem csak elbeszéléseiből, de az első sorból látottak és hallottak alapján.

Míg az Úr a többieknek csak biccent vagy int, a világosabb bőrű ismerőse láttán feláll a Hideg Trónról és köszöntéssel méltatja, nem törődve azzal, hogy a széke kihűl, és újra fel kellesz melegítenie. A két férfi megöleli egymást. Eddig még nem volt tapasztalható, hogy valaki kezet emelt volna az Urra. Ez a gesztus is csak egy újabb kiváltság lehet.

— Köszöntelek, Kutató! – köszönti a méltóság. – Mi újság odalent, a Pokolban?

— Azon kívül, hogy nem létezik, semmi – feleli amaz.

— Helyes beszéd! – dicséri meg az Úr eszmetársát. – Sajnálom, hogy ide kellet hívnom téged. Tudom, mennyire nem szereted a fenti világot, de szükségem van a jelentésedre a tanács előtt, amit nem vihetek el hozzád, mert a fele valószínűleg elpusztulna az út során.

— Én sem adtam volna sok homokszemet az életednek első találkozásunkkor – emlékszik vissza a földalatti. – Nem tudhatod, kiben mi lakozik.

— Majdnem olyan bölcs vagy, mint én. Itt lenne mellettem a helyed, a Körvárban.

— Barátaidat tartsd távol, ellenségeidet engedd közel magadhoz.

— Na, te aztán rengeteget olvashatsz odalent. Jó, hogy van annyi lángod.

— Igen, a lávából, amit találtunk. Viszont én csak bölcs vagyok, de nem okos, mint a Tanultjaid. Azonban hoztam nekik pár papírdarabot, amit egy hosszú házban találtunk. Nem sok minden, egyelőre, csak számok, de legalább azok vetését gyakorolhatják.

— Te voltál az első tanítványom és tanulóidőd árát megfizetted.

— Igen, viszont méltónak és kielégítőnek találom a szolgálataimért kapott jutalmat. Kegyes vagy uram, de a nőm még nagyobb ajándékkal jutalmaz meg hamarosan. Egy gyermekkel, az előző elvesztéséért.

— Hála legyen nektek a kitartásotokért! – magasztalja fel a férfit az Úr annak asszonyával együtt a messzi távolba. Reméli, hangjából kivehetetlen a bűnbánat hangja, hiszen barátja miatta vesztette el első szülött gyermekét. Ám egy Uralkodónak erősnek kell lennie még a barátai előtt is, akiknek talán egyszer nagyobb szükségük lesz az erősségére. – Legutóbbi látogatásom óta nem is olyan sok homokszemet pergettek le az Időmérők, és még sem tettél említést az örömhírről.

— A megrovást elfogadom, hogy a dicséretet jobban értékelhessem – alázkodik meg a bányász. Pirultsága elbúj a Nap hatása mögött, és azt kívánja, bárcsak házáig süllyedhetne a föld alá.

— Örülök nektek. Nektek legalább nem kell parancsba adnom, hogy nemzetek, utánpótlás végett. Ti magatok vagytok a sorsotok irányítói és nem valami harmadik teremtménye.

— Ha fiam lesz, hűséggel fog szolgálni téged, és ha lányom, hát ő is szaporítja majd a létszámunkat – ajánlja fel a föld alatt lakó.

— Úgy legyen, hű emberem. Most pedig foglalj helyet! Később majd beszélnünk.

— Igen, az fontos lenne. Hírvivőt küldtem hozzád, de úgy tűnik, megelőztem őt, és ez nem az első alkalom, hogy embert vesztek el. Ez aggodalommal tölt el. Csak tudnám, kinek a seggét melegítik a bőreik a kézírásommal. Az áruló köztünk van, a kevés Tanult között.

— Tudok egy biztonságos helyett, ahol a vakolatba nem keveredtek fülek az építéskor – tesz erre célzást az Úr.

A Kutató bólint és némán, további szavak jogára kapott ígérettel a tarsolyában a helyére távozik. Mialatt beszélgetett egymással a két barát, elhaladt pár ember mellettük a helye felé a betonasztalokhoz, különböző mesterségek képviselői, mint például a kereskedőké, aki mindenféle talált dologgal akasztgatta ki magát, felfújva a jelentőségét. A bányák felügyelőjének nagyobb hatalom, több ember és még attól is nagyobb értékek állnak a birtokában, még sem kérkedik velük. Ezért is megbízható, mert ott, ahol él, sok hasznát nem veszi a régi korok holmiinak, akár egy kintről betért vadember, aki számára az arany és az ezüst nem jelent többet a homoknál a pusztaságban, ameddig a szem ellát.

A sort a Körvár új őrségkapitánya zárja, akit viszont kevésbé jellemez kifinomult viselet, mondhatni, enyhe ízlésficamban szenved. Bőrruhája szedett-vedett, koszos és szakadt. Szemmel láthatóan kicsi is rá, nem mintha kihízta volna, hanem csupán nem volt elég kavicsa, csak annyi, ahány darabból áll össze. Helyfoglalása némi zúgolódást vált ki az emberek között, talán azért, mert amikor leül a pad végére, ketten majdnem leesnek a másik oldalon.

A tanácsosok és egyéb képviselők hangoskodásukat hatalmas döngetés szakítja félbe. Az égzengés a Hideg Trón felől jön, ahol az Uralkodó egyedül ül, senkivel sem osztozott a hatalmon, sem uralkodónővel, sem örökössel. Magányosságát egy újabb játékszerrel üti el. A hosszú, rozsdavérébe száradt rúd, ami valószínűleg a szék magas hátlapja mögé volt elrejtve, még mindig rezeg az Úr kezében miután az a betonpódiumra sújtott vele. A tanács tagjaiban még a mutáns, radioaktív, folyton fortyogó vérük is meghűlni látszik. Nem mintha sokat érne az élet a világban, de mégis csak mindegyik egy mű, ami kár, ha befejezetlen ér véget. Emlékeznek a legutóbbi lakomára, és arra, hogyan végezte a legutóbbi őrségparancsnok. Aki nem volt jelen, az is ismerte hallomásból a történteket, amihez az új csillogó találmány megjelenését fűzik. Az Úr szeret meglepetéseket okozni, amik miatt bálványozzák, tisztelik és tartanak tőle. A régi hitük szerint csodákat hoz, viszont a férfi tudja, hogy azok nem léteznek, csak trükkök, amik a váratlanság erejéből táplálkoznak. A föld életben maradt vad népének mindeddig csak egy csodát hozott előző, hamis istenük, ami nem volt más, ha egy gyerek nagy nehezen életben marad. Ennél ő többre képes, olyasmire, amit hosszú időn át emlegetni fognak, mint azt is, hogy erről az ülésről is sokat fognak beszélni, megerősítve hírét és a hatalmát a szedett-vedett barbár, vad nép közt, amit összeszed a pusztában. Most azonban rajta a sor.

— Legyetek üdvözölve, Emberek! – folytatja tovább a dörgést az Úr, miután felhangolta magát a rúdjától. – Hadd mutassam be új barátomat. A neve Acél. – szabad kezével a másikban tartott tárgy felé mutat. – Ígérem, még sokakkal megismertetem, ha nem az egész Új világgal. Maga a megtestesült tömör erő, az enyémet is megsokszorozza.

Azzal hogy bebizonyítsa szavait, két marokra kapja a rudat és az egyik betonasztalra sújt vele, amiből lepattan egy darab. Az anyag visszaüt, de az Úr megveti a lábait, egy lépést sem hátrál, inkább magába engedi és végigvezeti a testén az ellenállási erőt.

Az emberek eddig ismert fegyverei, a kövek, csontok és a botok nem lettek volna képesek ilyen pusztításra, inkább megtörnének, mintsem ellenálljanak az erősebbnek. A nagy csattanást még hangosabb felkiáltás folytatja. Egyesek megbabonázva menekülnének, ha nem szorulnának be a többiek közé a sűrűn ellepett lócákon. Akadtak, akiknek tetszett, többek között a Négykarúnak, az őrség parancsnoknak és nem utolsó sorban a kereskedők képviselőjének.

— Hajdan éltek királyok – folytatja lihegve az Úr, miközben újra elfoglalja helyét a Hideg Trónon –, akiknek jogaruk volt. Íme, az enyém, csak nem nemesfémből, hanem acélból, amiről a nevét is kapja. Új idő köszönt ránk, a Fém Éve. Első rendelkezésem, hogy az Időmérők húzzák át az eddigi rovásjeleiket és kezdjenek bele újra a homokszemek pergetésébe és a percek, órák, napok számlálásába. Az újév hamarabb köszöntött be.

Az Írónak ideje sincs bármiképpen reagálni, mivel mindeddig csak sebesen jegyzetelt. Úgy érzi, a szokottnál is jobban forr a vére és élvezi az események eme gyors megörökítésének kihívását, ízét úgy majszolja a ajkai között, mint az Ura visszaismételt szavait a szájában gyors ajakmozgatással kísérve. Ha így megy tovább, szava sem lehet a tanácsban, gondolja, csak a másoké. Ezúttal a Kutató beszédét boncolja szét, eleinte betűkre, majd szavakra, aztán mondatokra.

— A felfedezésemre váratlanul tettem szert, amikor rám és az embereimre omlott egy öreg, repedésráncos épület, aminek a kiásásával foglalkoztunk. Rosszabb állapotban volt, mint az eddigiek, amivel találkoztam, nem sokon múlott, hogy otthagytuk a bőrünket.

— Az bizony nagy kár lett volna – vág közbe a kereskedő kedvenc portékájáról hallva. A félelem már eleresztette a torkát.

A vakondként élő férfi úgy tesz, mintha rá se rántana a megjegyzésre, de szemgolyója szokatlan ívben kifordul gödreiből, ameddig a túlzásba vitt vágás engedte. A Mészáros erre a jelenésre biztosan azt mondaná, hogy barbár munka.

— Az épület porrá omlott, nem úgy, mint az eddigiek, amikből ki tudtunk menteni néhány beton lapot és oszlopot, amiből ez a vár is épült. A tartóelemekből valóságos kavicszápor zúdult ránk.

Mondandója alatt a Kutató tovább fürkészi a kereskedőt, aki összekulcsolt kezekkel a régi isten mennye felé tekintget, mohóságát viszont jobban türtőzteti, mint a kincstáros, aki felkiált.

— És hol van a kincs?

— Biztonságban – csillapítja le a bányászok vezetője.

— Miért nem itt? – a kavicskezelő. – Tudod, mennyire kiapadt a tárolónk.

— Nem, de majd ha urad engedélyt ad rá neked, elmondod. – vág közbe a trónon ülő hármadik személyben önmagáról. – A lényeg, hogy ezen túl nem csak a tengerfenékről hozhatunk fel nagy kínnal és keservvel fizetőeszközt, hanem bányászhatjuk is. Folytasd, barátom!

A hosszúszemű férfi kezdi unni, a folytonos közbevágásokat, de engedelmeskedik.

— Nemcsak kavicsok, de valami más is belevegyült a ház halálsikolyába. A hang éles volt és fülsiketítő. Amikor kimásztunk a romok alól, a látvány olyan volt, mintha egy óriási sündisznó – bár még olyan mutálódott állattal nem találkoztam még – vetette volna ránk magát, hátából kiálltak ezek a hosszú és nehéz acélrudak. A rudak értékesnek tűntek, hát begyűjtöttük őket.

— De még mennyire azok – erősíti meg az Uralkodó. – Most azt mond el, mi történt akkor, amikor legutóbb nálad jártam.

— Épp együtt sétáltunk, terepszemlét tartottunk az Urammal, és úgy tűnt, eltévedtünk, ismeretlen utakra és mélységekbe kerültünk. Melegség vett erőt rajtunk majd földfelszíni forróság. Vörös izzású fényt pillantottunk meg és felé vettük az utat. Addigra mind a ketten ledobáltuk a ruháinkat, annyira égett rajtunk, mígnem meg nem pillantottuk a tűzfolyót.

— Tűzfolyót, tűzfolyót – ismétlik többen is a teremben, hogy megjegyezzék az új szót.

— Másképpen láva – helyesbít a király, bár látja a bárgyú képeken, hogy az embereknek ez a múltbéli szó sem dereng fel az emlékezetükben vagy az elméjük sötét, talán harminc ezredik pokoli bugyrában. Néha neki is nehezére esik rég elveszett tárgyakat azokkal a szavakkal azonosítani, amiket szülőbolygóján a fennmaradt könyvekből olvasott ki.

— Én futni akartam tőle, taszított a látványa és az ereje, de a ti bátor uratok odamerészkedett az izzó, lángoló parthoz és a magával sétatámaszként hozott acélt belemerítette.

— A mélységét akartam tudni – folytatja az Úr –, amikor belemártottam rudat, forróság ömlött végig rajta és folyatódott a karomban. El akartam szakítani magamat tőle, de az hozzám ragadt. Csupán azt értem el vele, hogy kirántottam a hömpölygő forróságból. Amikor felemeltem, a vége izzott, mint egy fáklya és szikrákat szórt, mintha ezernyi óriási repülő rovart égetett volna meg. Ekkor a földre csaptam vele, hogy lerázzam magamról, mire az meghajlott. Így jöttem rá a megmunkálására.

— Most már több, a legedzettebb emberem tanulmányozza az acél formálását. Így is hasznos jószág, de megszelídítve még több jót hozhat nekünk.

— Vagy rosszat – emeli fel ekkor a Mészáros a hangját. – Mindannyian láthattátok a pusztítását. Hát ezért gyűjtöttél össze minket, hogy újra megfélemlíts bennünket, Ó Uram! – teszi hozzá végül alázatosan, emlékeztetve magát a pozíciójára a hatalom létráján.

— Te osztod a legkönnyebben a halált, és fenyegetéssel mersz vádolni – kel ki önmagából és trónjából az Úr.

— Én nem játszom az étellel – vágja rá frappánsan a tanácstag. – Ezzel a hideg és kemény dologgal nem etethetem meg a családom.

— De könnyebben megszerezheted vele a betevőt.

— Két csontkésemnél nincs élesebb a világon – perlekedik a nagy testű és nyelvű Mészáros mester.

— Bebizonyítom neked, hogy van. Már az üveg, amit legutóbbi utamról hoztam, élesebbnek bizonyult, de törékenyebbnek a kezedben. Te leszel az első, aki acélpengét kap majd tőlem szócsatánkban tanúsított bátorságod jutalmaként. Ha addig nem játszod el a kegyemet, talán nem az oldaladba kapod majd.

— Hasztalan a Vonalunk, amit határaink köré húzunk a Hideg Lapokból – áll fel szólásra a Mérnök, talán az előbbi példáján felbátorodva azt reméli, ő is jutalmat kap. – Van ellenszer a védelmünkre – ujjával a megcsonkított betonasztalra mutatott. Inkább terjesztenünk kellene Körvár falait, hogy még több ember találhasson mögötte békére.

— Addig nem, amíg a mi kezünkben van, és ha ki is esik belőle, kitalálunk valami mást. Ez a mi, az emberek erőssége. Az eszköz mit sem ér használója nélkül, mint ahogyan a védelem sem hiábavaló, mögötte nyugodtabb az ember és biztosabban alszik, ha tudja, hogy a távolból vigyáznak rá, és nem a saját hátával támassza a falakat. Megosztjuk erőnket a munkánkon, hogy aztán hatásosabbak legyünk. A Vonalhoz annyi betontömböt vonszolunk, amennyit csak máshol nélkülözni tudunk. Van még kérdés?

— Mennyit ér az acél? – érdeklődik a kereskedő.

— Egy zsák kavics megfelel neked? Vagy legyen inkább egy emberélet.

— Nagyon is – dörzsöli a tenyerét a mohó ember.

— Még sok mindenről számolhatok be – folytatja a kincsek őrzője. Kézzel fogható ellenségeskedés érződik a két egymás után szólaló férfi közt. Az egyik gyűjtöget, míg a másik herdál. –, de egy kis pihenőre és frissítőre van szükségem.

Az Úr int egyik szolgájának, aki késlekedés nélkül lép elő a sötétből. Az asztalhoz érve felvesz egy ott fekvő éles törött csontot és csuklójára helyezi. Mielőtt azonban megpendíthette volna erein az élet muzsikáját, a Kutató megálljt parancsol neki.

— Engedd meg, Uram, hogy a sajátomat használjam!

— A te embereid ízletesebbek, mint az enyémek? – kérdezi csodálkozva az Úr. – Ajándékomat hárítod el.

— Remélem, te nem teszed ezt az enyémmel. Ez az, amiről nem tudtalak legutóbb értesíteni.

A turkáló egy bőredényt emel le az erszényéről, amiről mindenki azt hitte eddig, hogy vagyont érő kavicsokat tartalmaz. Kellemesen csalódnak, amikor a férfi a szájához emeli és húz belőle. Apró, törékeny és átlátszó kövek gördülnek ki ajkai közül és folynak végig az álla alatt, mint valami csigák, nedves csíkot hagyva maguk mögött.

— Ez megmérgezi magát! Végez magával! Iszik a halott léből! – hangzanak innen-onnan a megdöbbent szavak. Az Úrnak újra használnia kellet hangerősítőjét, hogy csendet és nyugalmat teremtsen. Maga is meg van döbbenve, de nem barátja elszántságán. Tekintetével fürkészi a bányászt és szavaival próbálja kihúzni belőle a választ.

— Tudom mi a meglepetésed a számomra, csak az a talány előttem, hogyan jutottál hozzá. Eddig két formájában láttam a szomjoltó nedűt, a vizet: sósan és hóban. Az előbbi halálos, és nem hiszem, hogy vonzanád a kárhozatot, mint sok ezer éves elődeink belefáradva az életbe. Annál bölcsebbnek ismerlek és most, hogy öröm köszönt a fedeled alá, mért is fosztanád meg magad tőle. A másik, a hó és jég ritkaság és nehezen megszerezhető. Egy embernek van joga hordani, és az a Főkereskedő, és mivel hiánycikk, fogyasztása csak az urat illeti. Mond tehát, hogyan loptál meg engem, aki megbízott benned, mielőtt személyesen veszem el az életed.

— Akkor, képzeld el, Felségem, egy más formáját, hasonlatosat a tűzfolyóhoz, csak az egész átlátszó. Mint mindent, ezt is útmutatásod irányában találtam. Elhamarkodottan kiáltottad ki az új év kezdetét a Fémévé. Talán a víz nagyobb kincs nála.

— Ez hogyan lehetséges? – pattan fel a kereskedők képviselője az emberek szorításából, lihegve, fuldokolva, mintha asztaltársai kiszorítanák belőle a levegőt.

— Most már nem vagy egyedül a piacon – állapítja meg a Kincstáros. – Újra kellene fontolnod a borsos áraidat. Kis híján kifosztod a kincstárat az engedélyünkkel.

— Gratulálunk, barátom! – dicséri meg az Uralkodó. – Mondhatni, népünk megmentője és hőse.

— Ha te nem lennél, én még mindig a homok alatt vakon turkálnék némi férgek után eledelként, kriptába zárt élő halottként. Te adtál célt és értelmet az életemnek, mondván, keressük és kövessük a vesszőket, amik nem hajoltak meg sem napnak sem szélnek és más pusztító erőnek. Tiéd a dicsőség. Egészségedre!

— Az Emberére! – javítja ki az uralkodó. – Igyunk tehát az önmagát feltaláló Emberre. Hozassatok fel havat és fogyasszunk mindannyian, hiszen megleltük a hó egyik erét, és mostantól azt vágjuk fel a sajátjaink helyet.

Erre a kijelentésre Négykarúnak lecsügged a szája, mintha bajuszt növesztett volna. Reméli, kárpótolhatja magát az édes nedűvel majd harcokban, életeket oltva. Nem sok haszon van a hadvezérből, általában meg sem szólal, vagy ha igen, hörög valamit ősei nyelvén az orra alatt, mégis erőt és biztonságot ad az Úrnak a jelenléte arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok. A Mérnöknek is akadtak aggályai, amit szóvá is tett:

— Na és mi legyen a lepárlóval – szól ünneprontóan, savanyú képpel a Mérnök, akinek, úgy tűnik, szintén egy munkája veszett kárba, akár a kereskedőnek.

— Természetesen, folytatjuk. Tartsunk minél több vasat a tűzbe – szavai közben megszorítja új barátja nyakát –, és még több vizet a pincében. Kaptam jelentéseket arról, hogy eltörtél néhány üveglapot, de ha darabjait visszaszolgáltatod a kincstárosomnak, elnézem neked a vétked. De ha csak egy szilánk is hiányozni fog, ne csodálkozz, ha munkásaid valamelyike ellened fordítja, miután megtagadtad tőle a napi fejadagját. Akkor a tiédet veszi el – és az Úr nevetve, jókedvében mutatóujját végighúzza a nyaka előtt. – Egy másik jó tanács, hogy ne okozz több kárt a birodalomnak, csak hasznot, vágj bele mélyen a partba és vezesd beljebb az árkot az óceántól. Ott nagyobb biztonságban lesz az üvegház a viharoktól és meglátod, terved nem dől össze és te is gyarapítod majd vízkészletünket.

— Helyesen szólt a Kutató – ismeri el az építész. – Bölcsességed vezet minket és minden tőled ered. Tudtam, hogy nem fogod örökké az eget kémleltetni a víz párája után. Most már lehívhatjuk Elől-hátul Szemet a toronyból.

— Bölcsességem őseink tudásának forrásából táplálkozik– szerénykedik az Úr. – Soha se feledd, hogy honnan jöttél és akkor nem téveszted el az utat, amerre tartanod kell. A figyelőt pedig továbbra is fent tartom. Viszont megkönnyítem a helyzetét és találtam számára váltást, Ferdenyakot, aki megkönnyíti a szolgálatát és megossza vele odafent az életét. Új emberem szintén nagy távokat és széles horizontot képes belátni.

Szavait az Írón kívül mások is feljegyzik, belevésik az agyukba, kivéve a kereskedőt, aki észrevétlenül hagyja el a társaságot, el sem búcsúzik urától és parancsolójától.

A földönkívüli

A férfi megállás nélkül futott hazáig, ahol senkit sem talált. Feleségét akkorra már elvitték a szülőosztályra. A startot a népes stadionban vette. Amint eldördült a startpisztoly, futni kezdett, de csak lassú, kiegyensúlyozott tempóval. A táv hosszú volt, három kilométer, ezért tudta, hogy be kell osztania az energiáját és a levegőjét, ha nem akarja élete derekán valami szilikon vacakra cserélni tüdejét, ami mellesleg károsítja majd a többi belső szerveit is. A szintetikus levegő így, lassú tempóban is égette a légzőszervét, mint ha éppen dobta volna a dohányzást és nikotinhiánya támadna.

Edzője mára második kört jelezte a palánkon túlról felemelt táblán, de ő rá sem hederített. Jobban buzdította munkatársai felirata „Hajrá, Alex!” szavakkal. Fehér tábláik összemosódtak a sebességtől, mintha a lába alatt rohanó csíkok letértek volna a pályájukról a nézőközönség sorai közé. A nyolcszáz méteres köröket felosztotta magának az előtte lévők számával és tudta, mikor kell belegyorsítania. Ki kellet várnia az idejét, hadd fussák ki a lelküket az újonc katonák. Fülében visszhangzott a gúnyolódásuk:

„Fuss egészen az íróasztalodhoz!”

Amikor beválasztották a csapatba, nem gondolták volna, hogy épp ő hozza meg az évtizedek óta várt győzelmet a hadseregnek. Hosszú idő óta a sakkozók nyertek, talán mert senki sem nézte ki belőlük. Pedig a hosszú ülés is sok felkészülést igényel. A stratégia mesterei minden bizonnyal többet futnak szabadidejükben, mint a közlegények a népükért. Ez lehet a nyerő álláspont az ő esetében is, senki sem veszi számba, mindenki lebecsüli. Honnan tudhatnák, hogyan tartja formában magát, mikor éppen nem papírtömböket tologat. Nemigen a feleségével. Arra szigorúan megszabott ciklus van. Nem mintha tartaniuk kellene valamitől. Második gyermekük után magtalanították, de semmi sem százszázalékos, és ha a gyerekek feljelentenék a szülőket, nemi élet élésén kapva rajta őket, bizony a saját árvaságukat hoznák a fejükre. A férfiakat már helyettesítették utódnemzés kérdésében. A nőket még nem, noha jár némi szóbeszéd valami inkubátor kifejlesztéséről. Ezzel egy gyermek viszont nem törődik. A nevelők, majd a tanárok láthatatlan kalapáccsal verik bele a törvényt a kis fejekbe.

Csupán a gondolatok cikáztak a fejében gyorsabban, mint a fények körülötte. A közönség tábláinak felirata is összemosódott a szemei előtt. Nyurga termetéhez még besegített a tempó, amivel lépést tudott tartani a vezérbollyal. Egyedül hosszú, fekete haja hátráltatta, ellentmondva az aerodinamika törvényeinek. A kopasz kadétiskola növendékei erre nem panaszkodhattak. Másik előnye, hogy képes volt magasabbra ugrani. A földiéhez képest kisebb gravitációugrálássá változtatta a futást, de a soványabbak, vékonyabb testűek, mint ő, magasabbra szökkenhettek.

Az utolsó kört jelző tábla helyett egy szokatlan felirat jelent meg „Gratulálok, apa lettél!”. Beletelt pár száz méterbe, mire felfogta az üzenet jelentését. Logikus érveket sorakoztatott fel ésszerűtlen lehetőségek mellé. Feleségének még egy hónapja volt a szülésig, de lehetséges, hogy a gyümölcs hamarabb beérett, mint ahogy vannak forróbb és hűvösebb évszakok, amik befolyásolják a növekedést. A hír új erőt adott neki és katalizátorként hatott erejére, gyorsaságára. Egyik ellenfele a másik után vált szivárvánnyá elsuhanva mellette színes formáikban. A vetélytársak próbálták felvenni vele az iramot, de ő már robot módjára, monotonul rohant előre, előtte lassú tempóban hozzászoktatta szervezetét a megpróbáltatáshoz. Rövidtávon soha sem volt jó, de hosszú kitartásban igen. A célszalagot is észrevétlenül szakította át és megállás nélkül folytatta rohanását, mint egy megkergült csillag az világegyetemben. További pályája nem a tiszteletkörre irányult.

Ott kezdődött el az életéért folytatott futás. Minden öröme ellenére gyermeke születését illetően keserűségbe fordult, mint egy megromlott gyümölcs. Terve nem vált be, hogy lányát feleségül adja és elvitesse a vőlegénnyel, mielőtt a család létszáma megszaporodik. A tanácstól még egy hét haladékot sem kérhet, hogy részt vegyen saját gyermeke esküvőjén. Még ma jelentik a Népességfelügyeletnek, hogy családja létszáma meghaladja a megengedettet és már holnap érte jönnek, hogy elvegyék az életét. Egyenesen a szülőtömb felé vette az irányt. Útközben nem egyszer kockára tette az életét. Megspórolhatta volna a bizottságnak az koncentrált napenergiát, amit az elektromos kivégzésre gyűjtenek be és sűrítenek össze. A Föld kisöccsén, a Holdon nem volt elég hely az elítélteknek, így a bűnösökkel, törvényszegőkkel azonnal végeztek. Testüket aztán elégették hőenergiaként hasznosítva fűtésnek, a gyakori mínusz százötven fokos hidegben.

A sportcsarnok kupolája alól kirohant a Hold még nagyobb burka alá, mesterséges légkörébe lépett át – kisebb buborékból a nagyobba. A helyiségbe összeterelt fényáradatot felváltották a halványabb utcák és otthonok pislákoló pontjai. A szivárványcsík, ami egész idő alatt mellette húzott el most lefogyott, elvékonyult. Az üdvrivalgást és az éljenzést a háta mögött hagyta és káromkodásokra, szitkokra cserélte le, amint párszor összeütközött néhány emberrel az utcán. Nem várta meg, míg az úton átszaladva a mechanikus, rugók hajtotta autókat megállítják a beépített akadályérzékelők és a lusta tömegvonzás. Az gépezetek az örökmozgás elvén működtek, és addig nem álltak le, amíg meg nem fékezték őket beindításuk után. Csak az elindulás és a megállás volt nehéz. A többit elvégezte a Hold gravitációja, minden egyes landolásnál újra lenyomva a hatalmas rugókat, amik aztán tiltakozva lökték el maguktól a talajt, hogy megpróbáljanak kiegyenesedni. A Holdlakók soha sem próbálták megzabolázni a nehézkedést új otthonukban. Nem mintha lett volna rá technikájuk, de legalább a mozgásban legyen előnyük a nehéz életkörülmények között.

Alex nekirohant az egyik járműnek ugráló futása közben. A gépszörnyeteg a hátára kapta, majd levetette magáról. Ahogy leesett róla, egy másik fémszörnyeteg már rá is akarta vetni magát a szembe jövő sávból a megkésett fékezés lendültéből. Alex érkezett elgördülnie előle, mint egy oldalára borult hordó. Az utca másik oldala sem különbözött az átellenben lévőtől, ahova érkezett. Mindkét oldalát fekete bazaltból épült háztömbök, blokkok szegélyezték. Ablakaik nem voltak, a napfényt központilag gyűjtötték össze és osztották szét, ezért nem volt szükség más megvilágításra az épületekben. Egyedüli fényes pontok az éjszakában a fontosabb kormányzati épületek, amiket anortozitos kőzetből húztak fel, a legelérhetőbb és legkézenfekvőbb anyagból, amit az Elsők azonnal felhasználhattak a legszükségesebb létesítményekhez a Hold felvidéki részeiről. A későbbi terjeszkedés során jutottak csak el a bazalthoz a mélyedésekből és kráterekből, amit már a köznép szállására fordíthattak. Csupán a legfőbb és legmagasabb épület, az Alapítók háza készült sárga kőzetből.

A férfi éppen az egyik világos épület felé tartott, a kórháznak is a szülőosztályára. Olyan megviselt, kifulladt, fáradt és sebesült állapotban esett be a középület fogadójába, hogy azt hitték, részleget tévesztett és a sebesült osztályra kellene inkább mennie. A súlyos osztályra csak akkor kerülhetne be, ha már vinnék és nem a saját lábán járna. Attól tartott, már várnak rá a népességszabályozó hivatal emberei, de még semmi gyanúsat nem észlelt vagy az alkalmazottak jól rejtették el előle a meglepetést, ami rá vár. Ráfért volna egy kevés szintetizált folyadék, hogy pótolja verejtékcseppekben távozott testnedvét, de eszébe sem jutott, inkább a felesége iránt érdeklődött.

– A második emelten, a jobb oldali harmadik sátorban találja – felelte a szolgálatban lévő nővér alaposan megspórolt kedvességgel.

– Köszönöm! – lihegte Alex még mindig a kifulladtságtól, bár gesztusa úgy hatott, mint egy hálás kutya kilógott nyelvű, szelíd szemű hálálkodása. Amellett ujjai közül elejtett egy, a zsebében talált rézpénzdarabot a pult mögé. A nő nem reagált, de a férfi tudta, hogy amint elmegy, megkeresi a pénzt, az egykor az Alapítók által öntetett fémdarabok az óta is kézről kézre járnak, újra és újra lehet találkozni velük, mint régi, jó ismerősökkel.

Most már nem rohant, csak sietősen lépkedett fel a lépcsőkön, nehogy felkeltse magára a figyelmet, noha egy örömapának el lehet nézni a hevességét.

— Elnézést! – mondta egy nővérnek, miután majdnem beléje rohant.

— Alex? – kérdezte vissza az asszony.

— Katrin? – ismerte fel a férfi. – Édesem, a Csillagok szerelmére, mit keresel te itt? – Szidta meg a feleségét a férj, miután ráismert az álöltözetbe bújt asszonyára. Találkozásuk úgy festett, mintha régi ismerősök látnák viszont egymást. – Mért nem fekszel a kórházi ágyban? Hová készültél?

Az apa meghagyta gyermekei anyjának magyarázkodását a függönyökből emelt kórteremhez vezető visszaútra. A rögtönzött szoba félhomályba borult, egyetlen lámpa világított harsány, élénk fénnyel, a sarokban álló inkubátor működését jelentő kijelzőé.

— Sajnálom! – tört fel az asszonyból a sírás könnyei kíséretében. – Fiad, van, kedvesem, akinek nagyobb szüksége van apára, mint anyára. Itt akartam hagyni a gyereket. Nem lett volna semmi baja. Átadták volna neked, hogy felneveld.

— Csak nem gondolod, hogy elfogadom ezt az áldozatot. Először anya kell a kicsinek. Jól bánnak veled?

— Igen. Belém tömnek minden féle ritka fémtablettát, főleg kalcium és foszfor helyettesítőket, hogy adjam át a fiunknak.

— Látod, gondodat viselik. Szükségük van rád. Ahogy az anyaméhet nem tudják pótolni, úgy az anyatejet sem. Ha elmennél, házamba rendelnének egy halálra ítélt idegen asszonyt, aki szintén vállalta a harmadik gyermeket.

— Hogyan jutottunk el idáig? Miért nem sikerült kezünkbe venni a sorsunk irányítását? Mi lesz most veled?

Hogyan tehetik ezt velünk? – kérdezte az asszony.

— Ahhoz, hogy átkelj az életen, meg kell fizetned az út árát a révésznek, akármi vagy akárki legyen is az, aki a kormányt foglya.

— Meddig irányíthatják még az életünket? Mások döntenek születésünkről szüleink helyett, idegenek állapítják meg, kivé és mivé legyünk, mikor haljunk meg. Te a legfőbb Alapító génjének leszármazottja vagy, a Vezér kapitányáé. Te mesélted. Ez semmit sem jelent?

Katrin férjének szeme felcsillant, de nem a koraszülöttek bölcsőjének kapcsológombja világító fénye verődött vissza tekintetében. Mintha parancsszót hallott volna meg felesége szavaiban. Támadt egy ötlete, de még csak reménysugár volt és nem nyújtott teljes megvilágosodást. Őrültség, de bejöhet, bár ugyanezt hitte előző tervéről is. Nem hitt abban, hogy ez a sors, Isten, vagy emberi kéz műve. Már semmiben sem hitt és bízott, csak önmagában. Elterelte gondolatait az ősi űrhajóról, próbálta nem felkavarni őket, hogy azok lecsillapodjanak az agytekervényeiben és azok mozgásától, súrlódásuk erejétől kikristályosodjanak. Majd akkor hozza fel őket, ha megtisztító folyamat véget ér.

— Nem volt más választásom, mint ahogy apának és az ő apjának. Őseim több száz emberöltőn át halásztak az űrben műholdakra és különböző szemétre, engem meg íróasztalhoz láncoltak. Gyermekeinknek sem lesz különb sorsa, mint ahogy én sem választhattam meg, minek tanuljak, mivel foglalkozzak. Amilyen mesterségből hiányt szenvednek, azzá tesznek.

Alex kibontotta magát a nő öleléséből, de karjaik még így is hidat alkottak egymás között. Felemelte a nő fejét és mélyen a szemeibe nézett, hogy az lássa őt a könnyfátyla mögül.

— Mire felnő, addigra visszatérek, hogy legyen kire felnéznie. Amíg ki nem találom, hogyan, addig bujdosnom kell.

— Hol, hová? – felesége egyszerre két kérdést szegezett neki, mint egy duplacsövű fegyvert. – A Tycho vagy a Kopernikusz kráterekben? Itt, az Imbirium medencéjében nincs helyed, megpróbálhatnád a Nektár völgyét. Ott nem járt senki a legutóbbi meteoreső óta már pár évszázada.

— Nem tudom, még nem találtam ki, de ha a Föld egykori holdi szeméttelepén is kell élnem, visszajövök, és még látjuk egymást. Ha nem találnak rám és végeznek velem hamarabb.

— Talán addigra megüresedik egy szülői hely és kegyelmet kapsz. Akkor néha, titokban láthatnánk egymást. Ölni is képes vagyok érte, hogy hamarabb jöjjön el az az idő.

Talán a férfi kimerültsége húzta le őket az ágy szélére, de a lényeg az, hogy egy hullámhosszon voltak és szinte egyszerre ültek le a kemény fekhelyre.

— Ne tégy ostobaságokat, ne keress! Tartsd össze a családot és várd az érkezésemet. Jobb, ha nem tudsz hollétemről, így nem árulhatsz el akaratlanul. Soha se felejtsd el, hogy szeretlek téged a gyerekekkel együtt. Csókolom Annát, és kívánom, hogy legyen boldog. Nem lehetek ott, amikor összeiratkozik a férjével, de kívánom, hogy legyen boldog. Dávidot ölelem, üzenem neki, hogy hozzon asszonyt a házhoz, miután húga elkerül otthonról. Fenn kell tartani a négyes számot, hogy senki se töltse be a helyemet, amíg meg nem dőlnek az idióta törvényeink, gyermekeink még talán megérik a szabad választás jogát.

A feleség könnyekkel sózta meg férje utolsó szavait, mielőtt lenyelte volna őket. Hosszú időbe telt, mire lenyomta sírását a torkán és újra szavakhoz jutott. Addigra már mind a ketten gyermekük felett álltak. A kisfiú ébren volt és hátán feküdve apró kezeivel és lábaival a levegőben hadonászott, mint egy felborult teknősbéka. Mosolygott szüleinek látványától, bár inkább csak érezhette, a szeretetüket, mintsem látta volna rajtuk, még pár órás csecsemőként aligha fogta fel a külvilágot, csak szemlélte azt. Úgy tűnt, az idő megállt, de a férfi tudta, ez csak az önmaguk alkotta illúzió, önámítás az időnyerésre. Ő volt az erősebb és neki sikerült kiszakadnia először a varázsból. Úgy döntött, feleségét nem rántja magával a valóságba. Elengedte a kezét és búcsúcsók nélkül surrant ki a teremből a mihamarabbi viszontlátás reményében.

Az asszony végül mégiscsak felébredt éber álmából. Gyermekeinek apja már nem volt mellette, de a folyosóról beszűrődő kiáltozás az ő nyomairól árulkodott. Katrin a függönyökhöz szaladt és kidugta köztük a fejét a hangok irányába fordítva. Két feketébe öltözött férfi hátát látta, akik az emberi torlaszok elhárításával voltak elfoglalva, amiket Alex elébük vetett. Felesége még egy másodpercre elkapta a tekintetét egy fájdalmas búcsúpillantás erejéig a Végrehajtók magas és széles vállai felett, aztán elveszítette őt a sarokfordulónál, talán örökre.

A menekülő Alex lefelé gyorsabban szelte a lépcsőfokokat, mint felfelé jövet, képes volt egyszerre hármat-négyet átugrani. Aznapi versenyének köszönhette jó formáját. Már rég túllépte a fáradtság és kimerültség tetőpontját, amikor kirobbant a kórházajtón, akár egy időzített bomba. Attól a pillanattól fogva teste már semmire sem válaszolt. Egyéb érzékei sem működtek, nem tudta, követik-e még, figyelmen kívül hagyta a szembe jövő embereket, akik a munkahelyeikről vonultak hazafelé. Utolérte őket társaik váltása a Zöldházban, ahol nevelték a több évezredes kertet, aminek növényeit a Föld pusztulásakor megmentettek. Az ember óriási árat fizetett azért, hogy megértse a növényeket. Azon kívül, hogy az erre a feladatra gondozzák az időnként növekedésükben metszéssel megállított fákat. A növények nem nőhették túl a helyüket, az erőteret, ami védte, nem lehetett tágítani. A munkások önmagukban szolgáltak széndioxiddal a zöld tüdőknek, amik cserébe oxigént termeltek, amit aztán kivezettek a nagyobb burok alá, a tömbházakba és egyéb épületekbe.

Az ürülékfelhalmozó a levegőgyár közelében volt, hogy ne kelljen messziről szállítani a talajnak szánt trágyát, ami már rég kimerült volna nélküle. Noha Alex csak alig kivehetően látta ezt az üzemet, a bűzét messziről érezte. Nem a legkellemesebb munkahelyek egyike, volt idő, hogy örült is neki, hogy már születésekor nem eleve oda szánták. Amikor arra gondolt, hogy újszülöttjét talán ide irányítják, a szíve is összefacsarodott. Annyi haszon azonban volt az orrot és szemet szintén facsaró illatból, hogy legalább segítette a tájékozódásban a Földről visszaverődő halvány napfénynél. Túl sokat, még tizenkét napot kellene várnia a napfényre, ha nyugodtan akarná megtenni az előtte álló utat, de nem volt annyi ideje. A külváros veszélyes volt, de a sötétség a kezére is játszott.

A férfi végső célja a szemétfeldolgozó volt, ahová automata pilótaként vitte az agya. A felesége nem is gondolta, hogy ötletet adott neki a menekülésre a régmúltú űrhajó nevének említésére. Az emberek többsége elfelejtette az egykori szemétszállítót, ami valaha a kihalástól mentette meg őket. Jármű utolsó útja a MIR űrközpont bevontatása volt pár ezer évvel ezelőtt, aztán őt is szétszedték és darabjait felhasználták vagy újrahasznosították. Kivéve a mentőkapszuláit. Alex felfigyelt rá a katonai papírok tologatása közben, hogy egykor egy tanácsos egérutat csinált egy ügyes törvénymódosítással. Szerencsére nem bukott le üzérkedéseivel, így nem kellett használnia a kiskapuját, de még a katonaság költségvetésén keresztül is nyomon lehet követni, hogy egy őr fizetése mindig félremegy az űrgálya roncsaiban szándékosan felejtett mentőcsónak őrzésére.

Az említett őr épp látótávolba került, amikor Alex azon gondolkodott, hogyan kerülje meg. Halkan nesztelenül nemigen sikerült volna a szeméthegyek tetején bukdácsolva. Megpróbálta pozícióját és munkahelyi tudását latba vetni, amikor a katona rászólt:

— Állj, ki vagy?

— Pihenj, közkatona! – szólt rá Alex fegyelmezetten, ahogyan azt a hadsereg minden tagjára kötelező pár hetes kiképzőtáborban hallotta és tapasztalta meg a saját bőrén. – Roger őrmester vagyok, terepszemlére jöttem – vágott ki Alex egy ismerős, jól csengő nevet.

A közlegény az ismerős név hallatára levette kezét a kevés, Földről megmaradt fegyverről. Tudta az előírást, csak végszükség esetén használhatja a töltényeket, amik az életénél is többet érnek.

— Igenis – vágta magát haptákba a fiatalember. – Azonban engedje megkérdeznem a jelszót.

— A fenébe! – káromkodta el magát a káplán.

— Nem ez a jelszó! – figyelmeztette az őrséget ellátó katona egyelőre még csak szavakban. Ide-oda himbálta a kezeit, vészes közelben övére szíjazott fegyvertáskájához. Közben Alex is kikerült az árnyékból és a földfény újra rávetődött. Elég közel került a közlegényhez, hogy az meglássa és sportruhájából rájöjjön, hogy nem tiszttel van dolga.

— Tudom! – felelte rá a másik és egy gyors és erős ütéssel leterítette a katonát.

A bejutás nem egészen úgy ment, ahogy tervezte, de stratégiája elég volt ahhoz, hogy megelőzze a katonát fegyverének használata előtt. Túl volt a nehezén. A vezér fémváza messziről látható volt, noha félig krátervölgyben feküdt. Nem volt világos, hogy helyszűke miatt, vagy szándékos rejtegetés céljából volt magasan ráömlesztve sok rakás kacat. Alex úgy vetette bele magát a hajó szeméttel megtömött belsejébe, mintha tengerbe dobta volna magát fejjel előre. Remélte, nem fúl meg odalent, mindenesetre mély levegőt vett, a szeméttenger nem fogja felszínre hozni miatta.

Hosszú ideig ásta magát lefelé, hol béka, hol kutyaúszásra hasonlító karmozdulatokkal, míg keménybe nem ütközött. Bele telt pár másodpercbe, mire megtalálta az mentőcsónak dokkjának, a nyomáskiegyenlítő fülkéhez vezető csapóajtaját a farokban, aminek fémpikkelyeit még nem rágták le fémhiány miatt az újrahasznosító munkásai. Aki nem kereste szánt szándékkal, az nem is talált volna rá magától a szeméthegy alatt. A titokról kevesen tudtak, csupán pár avatatlan kéz, ami pár régi tervrajzra tévedt, mint a férfié. Levegő annyi volt a fülkében, amennyi beérkezett szökni az ajtó nyílásakor és az utána omló szemétszűrőn keresztül. Alex megpillantott egy csapot, aminek kék színe az élettel asszociálódott benne. Igaza volt, halk sziszegés hangja csapta meg a fülét. Kereste a hang forrását és addig forgatta a fejét, míg meg nem lelte a kék oxigénballont, ami hangjához illően egy nagy hassal emésztő kövér, kígyóra hasonlított. A piros gomb már kissé óva intette. Játszadoztak már mások hasonló csecsebecsékkel és egy egész bolygót tettek tönkre vele. Mást viszont nem látott, úgy tűnt, a primitív szerkezetnek még csak kormánya sincs az irányításra. Mint egy kényelmes katapult, csak kidobni a terhét az űrbe.

„Ha már ennyit kockáztattam – gondolta a férfi –, miért is adnám fel most. Amúgy sincs visszaút. Nem hiszem, hogy meg bírnám mozdítani a kabinajtóra nehezedő szemét súlyát.”

Azzal megnyomta a piros gombot. Két hangos reccsenést hallott a kis hajó orrából majd hátuljától. Éppen azon törte a fejét, hova tovább, még ha meg is találta a kioldógombot, az nem ejti tovább a talajtól, de tévedett. Valaki már kigondolta az egészet és ő ellopta a találmányát. Az alsó csapóajtaja hangosabb volt, mint a fékpofák összetörésének zaja. Először egy csomó szemét hullott alá az egykori vulkán torkába, ami évmilliárdokkal ezelőtt köphette ki gyomra tartalmát és üríthetett a másik végén egyszerre rendkívüli rosszullétben. Kráternyílásai elől-hátul nyitva maradtak dolga végeztével végső nyughelyet szolgáltatva a Vezérnek. Alex fémkoporsója csak lassan indult el, inkább siklott, majd gyorsabbra vette a sebességet a földinél hatszorta kisebb gravitációban. A gyengébb bolygó elengedte a nehéz sújt és a megsebzett, de még mindig erősebb vonzóerejű planéta magához húzta Alexet, noha a férfi megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy irányítsák. Ígérete teljesítését későbbre kellett halasztania, eszmélete visszanyerése utánra.

A cél

A pince olyan helyen terül el, ahová a királyok is gyalog járnak, de nagyritkán. Jártak előtte nagyobb uralkodók is odalent: elnökök, miniszterek, képviselők, tanácsadók. Az új uralkodó általában építő gyalogos sétát tesz le, a több száz méteres mélységbe vezető betonból öntött csigalépcsőn, ami a rakétasiló öntött betonhenger fala mentén körkörös ívben ereszkedik alá.

Az egykori rakétafészekből már évezredekkel ezelőtt kirepült a madárka. Tele van ugyan az idő ürülékével, porral, homokkal, szeméttel, de mivel magas hegyen áll, nem temetődik be teljesen. Ő szarja le magasról az amortizáció és egyéb korrózióhatásokat, amik megpróbálják kikezdeni. Csőváza köré épült a Körvár, mondhatni a gerincéül szolgál, héját, a csiga folyosókat belülről kifelé terjesztették egyre tágasabb ívben. Tetejét betonlapok alkotják, amit körbe és fölé húztak kupolának, oldalról és felülről is megvédve az erős kőszirt talapzaton nyugvó építményt. Több év munkájába és ezerszer több áldozatba került, mire aláástak annyira, hogy hatalmas, több kilométer átmérőjű sok száz méternyi mesterséges gödröt kerekítettek köréje. A felszínről csak egy széles, szintén betonlapokból összeállított kapu őrzi. A vadlovak csak parancsra húzzák és vonják be őket nagy erőfeszítések árán. Madártávlatból úgy fest, mint egy, a magasság helyett a földbe rakott homokfészek gödör betonfalakkal kibélelve, amiben egy félig betemetett szürke tojás áll középen.

Az Úr két okból búj ki megszokott rutinja alól: először is gyengének érzi magát, egész éjjel rosszul aludt, valóságos, „de ja-vu” álma volt a múltjából, megtörtént események, amiket újra átélt. Másodsorban meg, nincs egyedül. Elkíséri első embere, a Kutató, a föld első élőlénye is egyben, akivel először találkozott. Barátja mindendben elsőbbséget élvez az új birodalomban. A találkozásra ő invitálta, a helyet viszont az uralkodó ajánlotta fel. Nem csak azért, hogy kétségen felül kettesben legyenek, de társa jobban is érzi magát a föld belsejében, mint a hátán.

A vadló lassan ereszti le őket a liftben, ami egészen egyszerű tákolmányként maradt fent a régi világból. Padlójához rögzített és derékig érő vaskorlátja négyzet alakban, egymásra merőlegesen bámulva csak minimális biztonságot nyújt. A négy, gyér pókhálóhoz hasonló szál egybefut a két férfi feje fölött és egyesített erővel felszalad a felszínre. A vadmén lábainál újra szétválnak a kábelek útjai, és egyenként a jószág hátsó és mellső combjaira hurkolónak. A ló kezelője elég messze sétáltatja el az állatot, mire a felvonó megérkezik.

Amint a két személy beszáll, az állat már hallótávolságon kívül van, így csak a drót rántása adja tudtára, hogy az utasok készen állnak. Ekkor a vadember megnógatja a lovat, s az lassan hátrálni kezd, közben eresztve a terhét a mélybe. A súly is húzza hátra, ő is sietősen akar megválni a nehezéktől, ezért a nagydarab mutánsnak vissza kell fognia minden erejével, ellentétes irányba vetett lábakkal. A ló nyerít, a drótkötél a húsába vág, amiből vér serken. Anélkül, hogy felhúzná fogizmait, úgy is kilátszanak nagy, éles tépő fogsorai a pofájából. Bárminemű szőrzet, sörény vagy farok híján koromfekete bőre csúszós, de elég nyúlós és laza ahhoz, hogy belé lehessen markolni és pórázként használni. Viszont a homok is segíti a hátrálás lassításában, amiben a ló térdig gázol. Akkor torpan meg, amikor a kötelek meglazítják szorításukat. Amint elvégzi dolgát, a vadló a veszteségeit kezdi felnyalni.

A nem egészen zökkenőmentes utazás után a két férfi támolyogva lép ki a fülkéből. Kissé bánják, hogy ezt a módját választották a közlekedésnek. Nem biztonságosabb, mint az omladozó csigalépcső, aminek karjai rég lehullottak, a rozsda martalékává lettek, fokai olyan szűkek, hogy csak egymás után, libasorban haladhatnak rajta és hiányosak, mint egy vénember fogsora. A gyenge megvilágításban, amit a fenti nyílás nyújt, akár egy mesterséges hold az égbe vágva, csak botorkálni lehet, noha a felszínen örök nappal van és rettenetes hőség mindazoknak, akik még nem szoktak hozzá. A két férfi számára viszont sem a fény sem a sötétség nem idegen. Az Úr ismeri a helyet, gyakran jár le oda nyugalmat és csendet keresve, korábban már elhordatta a törmeléket az útból, hogy egyenesen lehessen közlekedni a járatban, ahová verem alján betérnek. A Kutató meg fél életét vakságban élte le, jól tájékozódik a fénytelenségben. Ha a feketeséget nem is, de a csendet megtöri az Uralkodó vendége.

— Miféle hely ez? Mi volt itt? – kérdezi a Kutató örökös kíváncsiságából fakadóan. – Még sohasem beszéltél erről.

— Óriási fémnyíl tokja – egyszerűsíti le a magyarázatot az Úr. – Ezekkel lőttek az emberek és ejtettek halálos sebet a Földanyán, aminek hege nagyon lassan gyógyul be és örökké megmarad. Most éppen egy szervizalagútban vagyunk. Sok száz ilyet köt össze, láncot alkotnak a föld alatt és nagyon messzire nyúlnak.

— Olyanok, mint az én bányáim – hasonlítja össze a másik.

— Annyi különbséggel, hogy nem a mi kezeinknek munkái, hanem az őseinké. Én csak kipucolom az omladékoktól és feltérképezem. Remélhetőleg hamarosan eljuthatok rajtuk keresztül a Vonalon túlra.

— Mi keresni valód van ott? – firtatja a bányász. – Hideg, kegyetlen vad vidék az, az örök sötétség otthona.

—Akkor neked a felszínén is tetszene – az Úr elneveti magát.

—Nem állíthatom biztosan, amíg nem jártam ott. Senki sem lépte még át közülünk a Zöld Határt.

— Ó, igen! – sóhajt fel az Uralkodó. – Az Új Élet Mezeje, ahogyan a nép másképp is nevezi.

— Egyszer volt lehetőségem megpillantania távolból. Látni egészen a Vonalról. Azt mondják, keskeny, mint egy kétlovas út, de hosszabb a látótávolságnál. A hideg és a meleg, a világos és a sötét féltekék találkozása mentén évezredek óta nem látott zöld föld található.

— Alig várom, hogy a saját szememmel lássam. Eddig csak egy embernek sikerült visszatérnie onnan. Mindenekelőtt meg akarom szerezni a havat, a víznek egy másik állapotát. Szándékaim nem önzőek, meg szeretném osztani, hogy ne csak az uralkodó joga legyen használni. Akkor eltörölhetném a vér törvényét, ami csak szükséges kezdet. Abban is reménykedek, hogy találok ott más lényeket is, nem csak férgeket, rovarokat, páncélos és csupaszbőrű állatokat, amiknek hideg a bőrük. Létezniük kell más élőlényeknek, akik nem tudtak az itteni életkörülményekhez alkalmazkodni és a föld másik féltekéjén laknak. Bundásak és szőrösek, talán repülni is tudnak, hiszen a Kereskedő néha hoz egy-két borzas irhát onnan. Meghódítva nagy hasznot hoznának a birodalomnak.

— Remélem, a meleg irhákkal kapcsolatban igazad van, mert ha oda készülsz, mint azt a szándékaidban látom, szükséged lesz rájuk.

— Emberek is kellenek, lassan nem tudom fojtatnia kutatásaid támogatását. Én nem tudom feltalálni a kereket, de meg tudom találni nektek a segítségeddel. Ha tovább várunk, felőröljük az összes erőforrásunkat a bányákban, a sósvízen, a sivatagban. Együtt erősebbek vagyunk, mint szétszórva. Eddig megosztottam az erőinket, de most újra össze kell vonnom őket és tovább kell lépnünk.

— Ez mind bölcs és jó ötlet, de a Zöld Határ után rögtön kezdetét veszi a hideg, a hó a sötétség és a félelem. A felszín egyik legfontosabb törvénye, hogy soha se emeld fel a fejed, nehogy a nap kiégesse a szemed. Nos, – töpreng a Kutató, hogyan is fejezze ki magát – az Ember nem képes annyira lehajtani a tekintetét, hogy észre ne vegye az óriási lándzsákat. És ha le is hunyja a szemét, érzi a másságot. Az embernek a csontja beleremeg a hidegébe.

— Úgy érted, a hegyeket? – próbálja pontosítani Uralkodója.

— Nem, azok már vagy elsüllyedtek, vagy a földdel egy szintre gyalulta őket a háború és az idő. Azok óriások fegyverei. Mozognak. A saját szemeimmel láttam – állítja a sebhelyes férfi.

— Már mondtam neked, hogy ne beszélj babonaságokat – rója meg az Úr. – Láttad, de csak messziről. Ha ott párolog el a hó a forrósággal érintkezve, a levegő úgy tűnik, mintha a hullámozna. Az is lehet, hogy délibábot láttál vagy napszúrást kaptál.

— Az nem fordulhat elő velem – tagadja a Kutató. A sötétségben kopogás hallatszik. A bányász megtalálja a fejét a sötétségben a kezével. – Jó koponya! Vannak embereim szarval, akár a mesebeli ördögnek, fülek nélkül, mintha ott sem lettek volna. Sok teremténye van a Harmadiknak … – a tanult vadember majdnem elharapja a nyelvét, amin a szót tálalni akarja, mint egy farkaséhes ember, aki az étellel együtt az edényt is képes lenne megenni. Örült, hogy nem lája gazdája neheztelő tekintetét. – Azok a nyomorékok, akik a parancsodra születnek, semmik a Harmadik Világháború szörnyetegeihez képest. Ha ilyenek léteznek, miért ne lehetnének a világon óriások vagy törpék is.

— Az apa-lánya, anya-fia, testvér kapcsolatokra gondolsz? Hát diktátornak tartasz? Szaporodnotok kell, hogy sokasodjatok. Te hogyan állnál jobban a földön, tíz lábujjal vagy egyel sem? Megszervezhetem, hogy kipróbálhasd. Ami meg az óriásokat illeti, jól mondod, mindez csak mese és legenda. Madarakat sem látni az égen, nem hogy angyalokat, leégnének a szárnyaik, esetleg ha bőrből vannak, mint a denevéreknek, de akkor már nem angyalok, hanem ördögfiókák lennének. Hidd el, én jártam odakint. Nincs ott senki.

— De nem csak én gondolom úgy, hogy furcsa lények vannak odaát – tereli el a szót a Kutató a hittanóráról. – A Kereskedő is azt állítja, hogy látta őket.

— De hiszen ő is csak a Zöld határig merészkedik. Leteszi ott az áruját és visszafordul. Legalább is azt mondja.

— Meg azt is, hogy aztán felhők ereszkednek alá.

— Vagyis köd – javítja ki barátját az Úr.

— Mit tudom én, még soha sem láttam és a nevét sem hallottam – a Kutató hangja kissé ingerült. Egyrészt unja az örök kioktatást, hisz ő már olvasott ember és nem tanulatlan vad, aki tudatlanságban él vagy abban tartják ereje jobb kihasználása miatt. Másrészt, örül, ha valami újat hallhat és jegyezhet meg. Csak az állati természet, amivé vált az ember, és amibe ő is született, néha még lázadozik a szelídítés ellen.

— Nem akartam fölényeskedni – engeszteli az Uralkodó. – Folytasd! Úgy tűnik, a Kereskedő valamit elhallgat előlem. Nem látszik rajtatok, hogy olyan jóban lennétek, hogy így megnyíljon neked.

— Nem is. Mi két különböző oldalt képviselünk. Én megtalálok dolgokat, ő meg elherdálja. Vagy egy tucat homokdűne pergett le azóta, hogy nálam járt visszaútjáról. Akkor mesélte, hogy üres kézzel tért vissza. Felszállt a köd, ahogy te nevezed, ő visszatért a csere színhelyére, hogy elvegye az árujára érdemes dolgokat, de azt úgy találta, ahogy hagyta. Soha sem találkozik vagy beszél senkivel, nem kér, és nem alkudozik, csak elveszi, amit kap. Olyan kupec ő, mint amilyen papja vagyok én a hamis Harmadiknak. Áruló van köztünk, aki elad minket. Ha nem sikerül lopnia, a ködbe kiáltsa titkainkat.

— Nem kellett volna megbíznom benne – sóhajt fel az Úr. – És mit akart tőled.

— Kincset, valami új árut. Kavicsokkal már nem éri be. Mesélt nekem, hátha megsajnálom, de én pár értéktelen csecsebecsén kívül nem adtam neki semmi mást. Törött kézi órát, lyukas labdát, üveggolyókat, ahogy te nevezed őket. Szűkmarkúnak nevezett és a vihar, amivel távozott, még most is rajtam ül neheztelés képében.

— Jól tetted, hogy nem szolgáltattál ki neki olyasvalamit, amit az ellenségünk felhasználhat ellenünk. Azt hiszed, csak te vetted észre vágott szemed sarkából, hogy úgy osont el a tanács végeztével, mint egy tolvaj?

— Erről akartam veled beszélni a tanács után. Valaki öldösi a hírnökeimet és én rá és az embereire, a többi kereskedőre gyanakszom. Egyet-mást már tudhat, például a vízről szóló hírem sem jutott el hozzád. Nem mintha könnyű lenne elterelni a forrás sodrásának irányát, de őrséget állítottam a partja mellé, amíg az ki nem bukkan, és el nem tűnik a sziklák között.

— Helyes döntés. Én az Emberiség javára szánom és nem egy tolvajnak a meggazdagodására. A többi dolgot is jól őrizteted, az acélt, a vasat, az üveget. A betont nehéz észrevétlenül elhúzni, de ki tudja, mire képes.

— Igen. Az őrség erős, és már új fegyverekkel van ellátva – nyugtatja meg a Kutató főszponzorát.

— Mikorra versz hegyesre annyi vasat, hogy elláss vele ezer tucat embert?

A bányász hosszú ideig hallgat, mint aki nehezen számol. Talán még az ujjait is használja súgóként a sötétség leple alatt.

— Ugyanannyi ezer marok homok – böki ki végül.

— Hogy állunk a nyilakkal és az íjjakkal?

— Azokból is van már egy pár ezer, de sokat kértél és nekem nincs annyi ügyes kezű emberem, jó formán csak kőtörésre alkalmas vadak vesznek körül. Lassan kifogyok a szárított bélből és bőrdarabokból. Deszka és léc azonban van elég, amiket vesszőknek hasíthatunk.

— Kapsz tőlem félszáz kiegyenesített tenyeret – az Úr így nevezte el azokat, akik már ki tudják egyenesíteni a kezüket a négykézláb járáskor ökölbe szorított idők után. – Amint itt végeztünk, utasítom a kincstárost, hogy pakoljon fel annyi bőrrel és béllel, amennyit csak talál a kincstárban és a várban. Ha kell, mindenki meztelenül fog járni, mint a szolgák és elhalt fagyökereket eszünk, amiket odalentről hoztál fel.

— Szolgálhatok pár száz fémnyílvesszővel is a kerítésekből, amit a kisebb házak mellett találtunk.

— Nagyszerű! – lelkendezik az Uralkodó. – Épp időben jutottál el az eltemetett, elpusztult holt városok épületeinek gyökereihez, az üvegföldhöz, amiket a bombák hője képzett humuszból és homokból. Az új hódítás ideje közel.

— Rendben! Így megleszünk mindennel érkezésedre – veri előre képzeletbeli mellkasát a Kutató szavaival.

— Számoltatni fogom a Pergetőkkel az időt. Akkor elindulok hozzád a személyes testőrségemmel. Hadseregemet és a vár köré gyűjtött összes embert, akár állnak már, akár négykézláb ugrálnak még, elviszed magaddal visszaúton. Kábé annyi ezren vannak, mint kezeden az ujj. Elboldogulsz velük, fogod tudni irányítani őket? Nekem még van egy kis elintézni valóm előtte. Kitérőt teszek az óceán felé, és ha minden a terveim szerint alakul, megnövelem a létszámunkat.

— Akkor sokkal jobban fogunk haladni. Viszont árulja el hű szolgájának az ura, mire mindaz, amit kért és miért vonulunk a Holdoldalra? Nem jó nekünk itt, a melegben? Már nem kerül annyi emberáldozatba a kőfejtés sem. Az egykori kőbaltákat már acélrudakra cseréltük. Kő a kőnek barátja, homogén anyagok, de az acél összetöri. Ezután nem fogyni, hanem sokasodni fogunk. Talán meguntad a Körváradat, hogy a bányavidékre költözöl, sőt tovább akarsz menni, a Vonalon túlra?

— Nem csupán terjeszkedés és utánpótlás szerzése a célom, jó ember – kezdi beavatni a titkába az Úr a kutatót, noha életével, és nem magyarázkodásával tartozik neki. – Az eszközök ahhoz kellenek, hogy a negyedik világháborút ne csak kövekkel és botokkal kelljen megvívnunk, ahogy azt megjósolták. Mond, te hiszel a jóslatokban?

— Nincsenek jövendölések és jövőbelátás. Hinni sem lehet semmiben és senkiben, csak bízni és reménykedni, leginkább magunkban – vág vissza a bányász férfi az Úrnak egykori tanító szavaival.

— Tudom, de gondoltam, így jobban megérted.

— A tanács előtt megdicsértél bölcsességemért, olvasottságomért. Ne kételkedj bennem!

— Nem felfogásodban kételkedem, hanem szókincsedben. Minden dolog logikusan megmagyarázható akár a fizika, a kémia, vagy a matematika törvényei szerint. Van egy Matematikai példa…

— Fi … Ki… Ma…?

— Na, látod! – nevet fel az Úr jóízűen, nem barátja tudáshiányán vagy beszédkiejtésén, hanem mert elképzeli magának a sötét fintorokat az arcán, amint fekete bőre összeráncolódik, majd kisimul. – Számolni viszont már tudsz. Nos, az őseim, odafent, azt állapították meg a háború után, hogy a két testvérbolygó, a Föld és a Hold, a te és az én szülőhazám mozgása megállt úgy a Nap, akár saját tengelye körül.

— Ezért van a mi oldalunk öröké nappal és világosság. A Nap mindig egy időt mutat és az ember akkor alszik, amikor elfárad és talál magának egy hűvös zugot a föld alatt. A Föld másik felén pedig örök hó, hideg és sötétség – közli a Kutató a tényeket.

— Így van – helyesli az Ura. Hangját suttogóra fogja. – És még tovább is. A Hold sem mozgott és hasonló volt az éghajlata, a csapadékot leszámítva. Mígnem pár száz évvel ezelőtt meteorok billentették ki halott állásából. Azóta forog önmagán körbe, és tovább, egy kisiklott golyóként. A Föld meg bénán áll, csak lebeg az űrben és várja a találkozást. Magam sem hittem, amíg nem tapasztaltam jöttömben a bolygótokra. Az iskolában még modelleztették is velünk. A kísérleti eredmények azt mutatták, hogy a becsapódás a napos oldalt éri. Én nem szeretnék itt lenni, amikor ez megtörténik, akár holnap lesz, akár száz év múlva. A távolság egyre csökken, az eddigi 384 ezer kilométernyi távolságból kevesebb, mint százezer maradt. Ezt mutatta a kilométer kijelzőm, amikor elindultam Holdról. Azóta több mint tíz év telt el, ha a Pörgetők jól szórják és mérik a homokot. Ki tudja, hány évet töltöttem azelőtt odakint. Gyere, megmutatom, bebizonyosodhatsz róla!

— Elhiszem, ha te mondod, Uram – mondja döbbenettől kihűlt hangon a kutató. –, de megmutatni már nem tudod. Láttam a messzibe haladó embereinek tömegét és a kapszulád alakja jól kivehető volt köztük. Valószínűleg megint havat hoznak benne. Igaz, már nem húzták, a homokban, hanem rátették azokra a kerekekre, amiket egy parkolóház romjai közt találtam a föld alatt. Viszont megértettem, hogy innen mennünk kell.

— Ó, miért is bíztam benned, te átkozott kufár!

Az Uralkodó hirtelen kiáltása hangosan és haragosan tör fel. Karja sújtását nem lehet látni, csak suhintása éles, mint egy lesújtó kardé. A csapás irányából kiáltás tör fel, majd nyöszörgés. Fuldoklás hangja hallatszott, majd dulakodás lármája, tárgyak borulása, tompa ütődések, koccanások és két kifulladt torok hörgése.

A vesztes hamarabb hagyja el a dulakodást, mint a győztes. A Kereskedő ajtóstól repülne ki az alagút kijáratán a halvány fényben úszó verembe, ha lenne azon. Az Úr nem késlelkedik sokat és utána veti magát, míg a másik még a földön fekszik és a saját torkát tapogatja. Az áldozatnak nem sikerül ugyan kijjebb tágítania légcsövét, de a szorítás helyén lüktető fájdalmat a bőr dörzsölgetésével sikerül kissé enyhítenie. A Kutató szintén tapogatja magát, először azon csodálkozott, mért neki szólt a megszólítás, most meg, miután követte a küzdőket a nagyobb és szabadabb térre, meglepődik, hogy a szavak után nem ő kapja az ütéseket. Rövid beszélgetésük alatt az Uralkodó egyik ámulatból a másikba ejtette őt, ezúttal bárminemű talált csodatárgy segítsége nélkül.

Az Úr, amikor látja, hogy hűtlen szolgája még nincs kész a küzdelemre, megáll felette egy pár szó erejéig, na meg hogy kifújja magát.

— Azt hiszed, nem vettem észre, hogy árnyékom nőtt a sötétben? Még az alászálláskor felfigyeltem arra, ahogy kihasználtad vademberem távollétét a lovával és utánam kúsztál a lépcsőn. Majdnem eltüsszentettem magam a portól, amit a fal mellett, az alagútban felvertél a leheleteddel.

— Még sem állítottál meg – válaszolja a földön fekvő ember. – Miért?

— Ismerem a kíváncsiság bűnét és tudtam, végig hallgatod a beszélgetésünket. Tudtam, hogy közelebb húzódsz, amikor halkabbra tekerem a hangszálaimat és akkor tetten érhetlek. Ha út közben vonlak kérdőre, azt mondtad volna, hogy sétálsz, vagy eltévedtél.

— Azt hiszed, jó emberismerő vagy? – vitatja a Kereskedő. – Akkor tévedsz!

A talált vagy lopott ócskavasak hirtelen csilingelésbe kezdenek az egymásnak ütődéstől. Mozgása is elárulja. Amit azonban az Úr nem várt tőle, az a fegyvere, amit a ruhája ujjából húz elő. A vándor kereskedőtől nem idegen a kézifegyver viselete, hiszen meg kell védenie magát a mutáns szörnyektől, óriási rovaroktól, hatalmasra nőtt kígyóktól és még sok mástól, többek között maguktól a még őrült vademberektől. A tárgy azonban szokatlan. Nyelét agyagból formálták, amit aztán napon égethettek ki, amit valószínűleg humuszföldből és a víz valamelyik formájának keverékéből gyúrtak. Az Uralkodó is próbálkozott már az agyaggal, de a sivatagi homok és a sós óceán nem akart összetapadni, ragadni, mintha taszítaná egymást a két ellentétes elem. A penge is szokatlan. Formásabb, mint egy törött vagy kiélezett csont. A pattintott kőnél lágyabb és vadló fogainál kisebb. Még az óriásméheknek sincs ekkora fullánkjuk. Kétséget kizáróan fog lehet, formás, de olyan hosszú és vastag, hogy azt még egy mutáns mérges kígyó is megirigyelné.

Az Úrnak nincs ideje, hogy tovább találgasson, mert a Kereskedő ezúttal hamarabb feláll, mint amikor először próbálták rászoktatni a két lábon járásra. Akkor a folyamat hónapokba telt, most pillanatokba. A férfi mozdulataiban amúgy is van valami titkos erőforrás, ami hajtja, és amit eddig senki sem nézett ki kényes személyéből. Levedli a finom, természetes lágy és kecses emberi mozdulatokat. Akadozva mozog, mint egy jól működő gép, tökéletes emberhasonmás. Az Uralkodónak sikerül még egyszer megfigyelnie a torz, mutáns arcát, ami a sok vándorlás, úton és napon töltött idő ellenére elég sápatkás, világosbarna, mint a bányászé. Eszébe jut, amikor odabent, az alagútban megérintette. Teste jéghideg volt, de akkor nem figyelt fel arra, csak most, amikor a tőre után nyúl és ujjai csak nagy nehezen, vonakodva engedelmeskednek.

„Majd megvizsgálom, ha megöltem” –, gondolja az Úr.

Mielőtt azonban az Uralkodó újra harcba szállhatna, hirtelen élő pajzsra tesz szert. A Kutató parancs és engedély nélkül veti bele magát a harcba önfeláldozóan, Ura védelméért. Karját megtoldja egy vékony, ruhája alatt rejtegetett és már hegyesre kovácsolt acélrúddal, így az hamarabb éri el a támadót, mint az őt. A kereskedő döfése kivédhetetlennek bizonyul a bányász vetődő alakzatában. Az Úr reméli, hogy nem igaz és bizodalma beigazolódik. A kereskedő teste egy nyögés közepette a földre zuhan, mintha lelkének csontja lenne és annak reccsenése törne ki a száján.

A Kutató azt a látszatot kelti, hogy sebesülésébe görnyed össze, majd lassan, gépiesen kiegyenesedik. Úgy tűnik, csak sebesülésébe hajol bele. Az Uralkodó nem tudja, hogy seggbe rúgja a férfit ostobaságáért vagy megölelje az odaadó szolgálatáért. A legjobban teszi, hogy bizonytalankodik a döntésében, mert a fémvessző majdnem eltalálja, csak súrolja az arcát, ahogy a Kutató vaktában, hátra veti a karját. Véres könnycsepp gördül le az Úr ajkán. Ő sohasem tagadta, hogy nem ember, nem állította, magáról, hogy sebezhetetlen isten, hiszen, mindenkinek, akinek vannak szükségei: evés, ívás, alvás, az halandó.

A bányász karja annyira kicsavarodik, hogy az félelmetesen természetellenesnek hat. Hallatszik a csontok ropogása, de a fájdalomnak egy jele sem követi. A test maradék része álló helyben fordul meg, akár egy szélkakas. Az Úr nem ismer rá jó barátjára. Az ember arcizmai felszaladnak, mintha tűvel és cérnával öltötték volna fel őket és ott is maradtak. Föld alatt talált gyökerekkel sikált fogai fehéren világítanak a gyér megvilágítású veremaljban. Vicsora haraggal, dühvel és gonoszsággal átitatott. Kettejük első találkozásakor sem volt ilyen vad, sőt, a legszelídebb mind közül, és ha bántania kellett, azt apai ösztönből, csecsemője védelmére tette. Gondolja, megpróbálja szavakkal kijózanítani, hátha az ütés, a vér szaga és íze részegíti meg.

— Kutató! Barátom! Mi van veled?

— Ő már nincs többé – jön a hideg válasz. A bányász torkából még mintha párapamacs is kirepülne. – Ő már a Hármaké. Testet adtam érte a Földnek, nedvet a Víznek és lelket a Szélnek. A Kereskedődét, ahogy sokan másokét azelőtt, mielőtt végeztem volna magammal.

— Ki… Ki vagy mi vagy te? – kérdezi az Uralkodó hitetlenkedve.

— Már nem tudom, ki vagyok, csak azt, hogy fel kellett áldoznom magam a küldetésem végrehajtásához. Parancsba kaptam, hogy kémkedjek utánad és testről testre vándoroltam, hogy a közeledbe kerülhessek. Nevezz csak az új lelkednek.

— Belőlem ugyan nem kapsz, te szörnyszülött – utasítja vissza az Úr. – Viszont úgy látom, csonthiányban szenvedsz. Nesze neked egy karcsont.

Az Uralkodó előre csap. Szúrása nem vét, viszont a halálvigyor, amire számít, az nem jön el, helyette gúnyos kacaj csap közvetlen a füleibe, ahogy a hideg test nekidől és a fej a vállára hull. Úgy érzi, szőr híján, amit a nap leégetett, bőre felpattog a húsáról a rémülettől. A hideg jobban kiveri, mint a másik halott testét. Soha sem hitt ilyesmiben, nem hogy összefutott volna vele.

— Ez a test már semmit sem ér. Kilazult az egyik karja. Szükségem van egy testre, és küldetésem szerint, a tied kell, hogy az utolsó legyen, hogy irányítsalak és behódoltassalak a csökevény népeddel együtt.

— Akkor hagyd el! – kiáltja háta mögül egy hang.

Az Úr áttekint a neki dőlő test válla felett és az írnokát látja. A firkász remeg, akár a betűkkel festett bőrdarabjai a szélben, ami leginkább jobb kezén látszik, amiben a Kereskedő tőrét maga előtt szorongatja. Félelmét csak úgy győzheti le, ha azonnal cselekszik. Nekirohan a másik kettőnek és a játék csoportossá válik. Az Író már megfigyelte kívülről, hogy a sima szúrás nem használ, ezért átöleli az élő hullát és magával rántja a földre. Mielőtt félrefordított arca megtelne homokkal és nyállal, érkezik rikkantani egyet.

— Most! Vágja le a fejét!

Ha az Úr nem győződött volna meg már arról, hogy a Kutató eltávozott, habozna, de már látja, hogy megteheti, amit más körülmények közt soha sem tenne meg a barátjával. Lehajol a két földön fekvőhöz, mielőtt a felül lévő testnek sikerülne lehengeredni az uralkodó szolgájának gyenge szorításából. Mivel a fekete embereknek hiányzik a hajuk, felemel a kutató fejét az állánál fogva bal kézzel és a jobbjában szorongatott tőrrel mély és hosszú metszést ejt rajta a toroknál. Aztán lehajtja a főt és a tarkón megismétli a műveletet. Miután körbehámozza a nyakat, egy erőteljes rántással letépi a fejet, ami akkor már enged. A nyúltagy és a gerinc felülről csüng alá, míg a fojtatása a nyaktőből éktelenkedik ki. Vér alig csöpög már a testből, még előtte elvérzett a sok kapott szúrástól.

Az uralkodó vet még egy pillantást az ismerős arcra búcsúzóul, aztán a sarokba hajítja. Tudja, hogy majd érte kell küldenie valakit, mint az összes halottért. Nem olyan időket élnek, hogy hagyhatja kárba veszni a javakat. Rosszul lesz a gondolattól, hogy meg kell gyaláznia a testeket, de úgy dönt, nem az embereinek adja majd, hanem megeteti a vadállataival.

Mire magához tér, addigra az író is kivergődik a holt súly alól. Aznap már nem kell por vagy homokfürdőt vennie, mint a tyúkoknak. Úgy törölközik meg, hogy leporolja a kevéske ruháját és a bőrét, ahol éri. Bizonytalanul csak annyit tud mondani:

— Vége?

— Talán – válaszolja az Úr. – Állj meg ott, ahol vagy! Ne közeledj! Meg se moccanj! Én megyek oda hozzád, hogy megvizsgáljalak.

— De hiszen én vagyok az, Uram. Az Első Íród.

— Igen? – kételkedik tovább parancsolója. – Akkor mit kerestél itt? Valld be, hogy te is kémkedtél. Ahhoz túl gyáva vagy, hogy az életemre törj, mi, egy gyáva lelke bújt beléd?

— Hallgatóztam, bevallom – védekezik a firkász az igazsággal. –, de nem ármányból és cselszövésből. Megfogadtam magamnak, hogy mindig Felséged mellett leszek, hogy hűen írhassak az életéről. Még azon is töröm a fejem, hogy kikísérjem és hűen rögzítsem élete eseményeit, kalandjait.

— Nesze neked kaland! – mutat körbe az Úr. Amíg a vele szemben álló férfi szintén, utánozási betegségben szenvedve, körbe fordul, az Uralkodó már a háta mögött terem. Sikerül egy kézzel összefognia a két kart és hátrabilincselni, a szabaddal az Író torkának szegezi tőrét. Az szegény még nyelni sem mer, nehogy megvágja magát.

— Meg kellene, hogy öljelek hallgatózásért, árulásért – sziszegi az Úr. – De amellett, hogy kemény és szigorú uralkodó vagyok, kegyelmes is. Talán még meg is köszönöd nekem a büntetésedet. Már tudom is mi lesz az. Már régóta ígérgetem neked, hát nem leszek szószegő Majd odafent rendelkezem, afelől ne kételkedj. Na, nyomás, előttem a lépcsőn, mielőtt a meleg testedet oda nem vetem egy másik melegnek, hogy meg ne fázzatok.

Az Író, miután elengedik, térdre esik az Uralkodója lábai előtt. Az rúg rajta egyet, megmutatva neki a lépcsőhöz vezető utat.

— Állj fel! – ordít rá. – Hát erre tanítottalak? Ezért küszködtem veled annyit a talpra állításoddal. Ha ember vagy, emelkedj fel, ha nem, ezentúl a vadlovak karámjában alszol.

— Igenis – szólal megszeppenve a megütött férfi.

Az Író továbbra is négykézláb marad, úgy mászik fel a csigalépcsőre és hagyja le egyik fokát a másik után. Nem tud haragudni az Urára. Nem az ő hibája, hogy mindig rossz kedvében találja és rajta vezeti le a haragját. Már megszokta, hogy mindig legrosszabb helyen van a legrosszabb időben. Bár abban kételkedik, kinek a kárára. Megmentette a gazdája életét, de ő járt pórul. Ahogy vágtat a feljárón, néha hátranéz, hogy követi-e az Úr, és meglepetten kell látnia, hogy az is igen jól szedi a lépcsőfokokat kimerültsége ellenére. Egy újabb seggberúgásra elegendő távolságra van tőle parancsolója, ezért jobban szedi a lábát. Csak akkor torpan meg, amikor meghallja odafentről a vadkatonák hörgő ordítását.

— R–R–RR–R! ÁR–R–R–R–R!

Az Író visszafordul, és majdnem a képébe kapja a rúgást, noha az Ura csak kis híján megbotlik benne. Az Úr időben reagál a fékezésre és még érkezik átlépnie a másik feje fölött. A bőrre vart rovarpáncél papucs kevéssel a kultúrminiszter orra előtt húz el, de olyan közel, hogy az még légmozgást is megérzi, amit a lábbeli kelt.

Az Uralkodó rá sem hederít, hanem rohan a tetőnyílás felé. Az út rövidebb lenne létrán, mint a körbe-körbe kitérő csigalépcsőn, de hármasával, néha négy fokot is sikerül átugrania. Amint felér, lecsapnak rá a Nap sugarai, mint ezernyi dárda. Pár homokszembe telik, mire hozzászokik a fényhez, a hőhöz és a láthatatlan tűk szúrásaihoz. Kezét a szeme fölé emeli, hogy napernyőt formáljon belőle és magasabbra emelhesse fejét a megszokottnál. Így láthatja a kavalkád és lárma színhelyét, ami nincs ugyan messze, de porfelhőbe álcázódik.

Rohan, ahogy csak a lába bírja a süppedő homokban. Talpait még a lábbelijén át is égetik a forró, napfényben izzó szemcsék, de ez csak arra sarkalja, hogy még jobban szedje a lábait. Futtában kiabál, parancsokat osztogat.

— Elég! Harcot szüntess!

Amikor már megérkezik és még mindig senki sem figyel rá, olyan hangosat hördül, amennyire csak kiszáradt torkán kifér. Az út azonnal megnyílik előtte és az oszolj szó vadnyelven azonnal értő fülekre talál. A kör kitágul, csak egy vadember maradt benne. Megkönnyebbüléssel látja, hogy a földön senki sem fekszik holtan.

„Ő a hunyó!” –, jegyzi meg magának játékosan, hogy figyelmét elterelje a félelemről. A vad katona, aki korábban a liftet vonó lovat kezelte, most felé fordul. A tömegben nehezen talált célpontot, sokakat csak megsebesített, amit elárulnak a homokszemeket hamis, apró és vörös gyémántkövekre festő vérfoltok. A zúgolódó sorban többen is a hasukat fogják, remélhetőleg nem hasfájás miatt, akik pedig a mellkasukra tett kézzel próbálják lassítani a sebeikből szivárgó vér folyását, valószínűleg nem a szívinfarktusa közelében járnak. Ösztönösen visszafordítják a megmentett testnedvet a szájukon keresztül, majd a tíz ujjukat megnyalják utána.

— Most te követsz engem – mutat rá az Úrra a vadember, de látható, hogy lassú mozdulatai nem önerőből, maguktól jönnek. – A halálba is!

Az Úr nem ijed meg a szavaktól, hanem bátran megfelel rájuk.

— Nem hiszem, hogy lesz több áldozatod. Közel és távol ez az utolsó, akivel végeztél nincs hová menned vagy visszavonulnod.

— Csak beléd, miután megöllek – hörgi a testrabló és megkezdi vágtáját az Uralkodó felé.

— A fajtádnak imádnia kellene még egy fontos elemet, a Tüzet. Te már sajnos nem szólhatsz róla nekik erről, de én majd elviszem nekik.

Az Úr érkezik befejezni mondatának utolsó szavát is. Képes egyszerre több mindenre figyelni és több dolgot párhuzamosan csinálni. Mialatt beszél, leold az övéről egy bőrzacskót. Megkönnyebbülésére az erszény tartalma már nem veri keményen az oldalát. Kihűlt tartalma újra megolvadt a hőségben. Az Úr ki sem nyitja, hogy meggyőződjön róla, hanem egyenesen a feléje száguldó, vadságában is íróztatóan csúnya vad pofához vágja a bőrtasakot. Az edény csattanó hanggal loccsan szét a lelke vesztett vadember fején. A megszállt testen végigömlik a folyékony zsír. Pár másodpercre, távolságban mérve egy lépésnyire, mire a Napsugarak lángra lobbantják a felkent égőáldozatot. A vadember hiába veti magát a homokba, az már nem segít rajta. Egyet sem érkezik fordulni magán körül, amikor olyan lángra kap, mint egy közepes máglyarakás. A korábban már egykori társai által megsebzett vad teste erőtlenül megadja magát.

Azon nyomban kétméteres forgószél támad fel a homokból. Leró pár kört a holtest körül, aztán ívet ír le az élő körgyűrű mentén egy lépésnyire annak alkotóitól, akár a gazdáját szaglászva kereső kutya, míg végül lassan lefogy, egyre kisebb lesz, sebessége egyre inkább csökken, aztán elhal a homokban, ahonnan kélt.

A tömeg eleinte a hűlt helyét bámulja, aztán minden tekintet az Úrra szegeződik, és felnéznek rá, ameddig a Nap engedi. Éljenző morajuk azonban még a látómezejüknél is magasabbra emelkedik. Leborulnának vezetőjük előtt, de annyit már reflexszerűen az agyukba véstek, hogy az tilos és büntetést érdemel. A vadkatonák vezető tisztje, aki töri ugyan az új nyelvet, szintén kiegyenesedik, külső szemnek tetszve tiszteletlenül áll meg Uralkodója elé és megszólítja:

— Legyen… mi… vele – egyetlen születésétől fogva létező ujja a megszenesedett csontokra mutat.

— Kár a húsért és más jóért – sóhajt az Úr. – Vigyétek a Nagy Bestiának a konyhára, hátha tud főzni egy jó erőlevest belőlük.

— Érteni – válaszolja a katona.

— Állj! – vezényli újra az Uralkodó a harcost. – Vidd magaddal ezt a betűmolyt is. – Tekintetét a közben odatántorgó Íróra veti. – Vétkezett és ezen túl kedvenc szakácsnőnk alagsori zárkájában lesz fogságban.

— Nagy Bestia hova? – értetlenkedik a rangidős vad.

— Mellé, amíg a nőszemélynek meg nem szakad a vérzése. Addig egyikkőjüket se engedjétek ki, amíg nem hoznak össze valamit.

Az Író tudja, itt már senki és semmi sem segít, ezt a témát már átvették párszor. A katonáknak még vonszolniuk sem kell, lábai viszik magától. Csupán a vadkatonák irigykedő szavai esnek a nehezére.

— Szívesen lennénk a helyedben. Azok a keblek!

Egyedül az Uralkodó nem követi saját parancsát. Ott marad a letaposott homokban és tovább sütteti magát a Napon. Azon töri a fejét, ezen túl hogyan tovább, de ahhoz vissza kell emlékeznie, hogyan is jutott el idáig.

Víz-és tűzkeresztség

Ezt a tojást kivételesen a Hold tojta. A kapszula az egyik kráteréből pottyant ki, és mint egy elejtett nehéz kő zuhant a Földre. Az űr hidege nem kísérte sokáig, mivel hamar elérte a szomszédos bolygó légkörét. A súrlódás enyhe volt, épp hogy csak melegítette a mesterséges tojás héját, légkör burok még annyi évezred után is túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy különösebb ellenállást tanúsított volna. Ellenkezőleg, a Föld befogadott mindent, ami újra feltöltheti kifosztott kincsestárát. Egyelőre csak napenergiát kapott bőven és nagyon hosszú időbe telhet, amíg elfogyasztja és gyomrába juttatja a táplálékot segítő faujjak, bokormirigyek és fűcsápok nélkül. Főleg óceán erőlevesbe sikerült aprítania a napsugár falatokat, de rengeteg hullott part-tálja mellé. Időbe telik, mire megkeményedik benne a táplálék. A láthatatlan tűz, ami a vizet fűszerezte égeti a bolygó gyenge gyomrát, apró molekulaszemcséi elszenesednek benne és lerakódnak a falára. Emésztést segítő sava ugyan időnként lemossa a szennyeződést és olyankor büdös, fekete olajt ürít, és mérges gázt szellent a kémiai reakciótól. Amit az emberiség egykor kiengedett a világűrbe az visszatér.

Alex is egy ilyen elveszett tulajdona volt a Földnek, de a tékozló ősök gyermeke hazakerült. Még nem tudta, azért, hogy ott temettessen el, ahonnan vétetett. Fogalma sem volt arról, túléli-e a zuhanást, és ha igen, az csak agónia, mint az emberi faj háborút megelőző gazdasági és ökológiai válsága volt. Aztán nem bírta tovább és végzett önmagával. Annyira sietett megérlelni a zöld bolygót, hogy rakétákkal permetezte meg, amíg az túl nem érett és barnára rohadt. A férfi egyre közelebbről tekinthette meg, amit már a Holdról csak felszínesen látott. Mivel nem kötötte be magát az induláskor, a kabin remegése, rázkódása dobálni kezdte és magához térítette eszméletvesztéséből. Első gondolta az volt, hogy ég, megfő a fémhéjban, akár a tojássárgája. Azt kellett észrevennie, hogy a horizontot beterítő narancssárga szín nem az égési folyamat mellékterméke, hanem a közeledő talaj. Fentről már látta a félig sárgásbarnára festett golyót. Ha a bolygó másik féltekéjén zuhan le, talán nagyobb súrlódással találkozott volna, s amíg átvergődik a gomolygó, kavargó frontok örvényén valóban megfőtt vagy elégett volna. Viszont azt remélte, hogy a Föld fehér szakálla alatt víztömeg búvik meg. Amennyire a sebesség és a rázkódás engedte, megfigyelte, hogy jobb oldalán csapadékkal felmálházott felhők vonulnak el. Nem csak ő távolodott tőlük, de azok is tőle. Remélte, hogy oda talál zuhanni, ahol azok felvették a terhüket. Amint egyenesbe fordította a fejét, már pislantania sem volt ideje, nem hogy kiáltania. Becsapódásának helyén egy fehér paca fröccsent szét és zsugorodott össze ugyanabban a másodpercben. A kékeszöld víz nem volt haragtartó, felingerelt ráncai hamar kisimultak és a törhetetlen víztükör megbékült.

A feneketlen gyomor örömmel kebelezte be ételét. Az óriási fémkagyló ugyan még nem nyílt meg neki, de csak idő kérdése, hogy nedves, hosszú ujjak csusszanjanak be valami résen, ha megtalálják, lassan kússzanak a belső, puha húsos rész felé, majd a torkáig belepjék és megfojtsák, feltéve, hogy az még él addig, ahelyett, hogy feloszlott volna.

Alex legalább olyan mély öntudatlanságba süllyedt, mint koporsója. A fémben több életösztön volt, mint még lélegző, meleg, de eszméletlen áldozatában. Nem kért egy olyan szerető halálos öleléséből, akivel az idők kezdete óta ellenségek. A szorítás már kezdte ropogtatni az acélcsontokat és behorpasztani az oldallemezeket. Nyomás és ellennyomás ereje lépett működésbe. Az ellipszis alakú tárgy egy pár másodperc erejéig megállt a vízi mélység közepén, mintha egy alig észrevehető drótkötélen táncolna, aztán megindult felfelé. A láthatatlan talajon megpattant labdából kis levegőbuborékok szökkentek elő és előreindultak felderítőútra. A szelelő, de a feljutáshoz még mindig elég oxigénnel rendelkező kapszula követte kistestvéreit a felszínre. Sok buborék adta az életét a nagydarabért. Felszeletelte őket a vízvonal. Lelkük az égbe emelkedett, egy másik létbe.

A fémbuborék megőrizte épségét. Nagyobb biztonságban érezte magát félig a felszínen, noha alsótestét még mindig csiklandozta a víz. Ha nem siet, hamarosan el is éri a célját a lágyan vetkőztető simogatás és először rozsdabarnára pirítja bókjaival, majd elemeire bontja, aztán végleg egyesül a két ellenséges család. Segítségre volt szüksége, és a türelmét vesztett óceán kezdődő hömpölygése segítségére vált. A kacsázás felébresztett egy erőt, amit emberinek hívtak. Az elkanászosodott, maga urává lett vadvíz rég elfelejtette, hogy valaha meglovagolták, kihasználták és meglopták a faj képviselői. Most azonban újra kikelt egy képviselőjük. A tojáshéj hosszában megrepedt és kettévált, nagyra ért magzat keresztbefordult mesterséges méhben és a vízszintes állapotban látta meg a napvilágot.

A hőség azonnal pofon vágta Alexet, amibe belepirosodott, mint egy egyegészséges, rózsaszínű csecsemő. Kezeinek segítségre volt szükségük, hogy megkapaszkodjon a kapszula nyílásának peremébe és újra feltornássza magát ülő helyzetbe. A mentőcsónak teteje megvédte és árnyékot tartott a feje fölé, de az acél maga forró lázban égett. Hosszú ideig nem tudta fogva tartani a fémperemet, már majd hozzásültek az ujjai. Belelógatta hát a vízbe, ami szintén meleg volt, de legalább nem égetett. Hőmérsékletéből ítélve tóban lehetett, a folyadék állóvíznek tűnt, a férfi azonban alsó és felső szempilláin kívül semmi mást nem látott a láthatáron, csak a hatalmas kékséget. A fent és lent fogalmak elveszítették jelentésüket, minden egybefojt a látóhatár finom öltésében.

Alex kézmozdulatai kissé meglökték az űrcsónakból vízi csónakká lefokozott kapszulát. Most a férfin volt a sor, hogy mihamarabb kimentse a tárgyat. Agyának emlékfalán látta a sárga szárazföld képét és célul tűzte ki magának, hogy eléri. Amerre a kapszula orra nézett, arra vette az irányt, nem vesztegette az erejét arra, hogy más irányba fordítsa az óriási iránytűt. Jobb karját belelógatta a vízbe a kabin árnyékos oldalán, keze úgy lógott alá, ki a fülkéből, akár egy megkopasztott madár tollatlan szárnya, aminek a párját már kitépték. Addig evezett velük, míg bele nem fáradt. A megtett távolság mérhetetlen volt. A kék üresség egyetlen utazója azon kezdte el törni a fejét, hogyan növelhetné meg a hajtóerőt. Érezte, hogy a hullámok adnak némi lökő erőt, de a fodrok aprók voltak, úgy hatásuk is alig érződött. Azt viszont meg tudta állapítani, hogy jó irányba halad, ha őket követi.

Végül úgy döntött, hogy kissé lepihen és felfrissíti magát. Egyik markában beemelt egy korty vizet és a szájához illesztette a folyadékot. Alig hullott pár csepp a nyelvére, azonnal kiköpte. Az íze sós volt és kellemetlen utóízt hagyott maga után. Rögtön felfogta, ha nem siet, hamarabb hal szomjan, mint éhen. Viszont rekkentő meleg volt és kíméletlenül izzadt. Amint azt kereste, mibe is törölhetné verejtékét, megpillantotta az űrsisakot, amit elfelejtett használni útközben. Nem mintha sok ideje lett volna a kabin használati utasításának elolvasására. Ölébe vette a megcsonkított és félig kibelezett golyót és kiszedte a maradék szivacsot belőle. Az így nyert puha, de nedvszívó anyaggal végigtörölte a homlokát és belefacsarta az üres fejfedőbe, aminek alján nedves folt jelent meg. Még többre van szüksége, szögezte le magában. El kezdett vetkőzni. Sportruhája szintén izzadtságtól nedvesen feszült rajta. Öltözőfülkéje nem volt igazán tágas a művelethez, ide-oda billegett a felborulás veszélyével fenyegetve. Csak addig nyújtózhatott, ameddig a kapszula fedelének árnyéka ért. Miután megvált futócipőjétől és a nadrágját próbálta lerángatni kinyújtott lábain át, a lábujjai kikandikáltak a napfényre és pórul jártak. Azonnal égett szőrszálak és bőr bűze csapta meg az orrát, csaknem egy időben perzselő fájdalommal. Az apró végtagokon felpuffadt a hám és kifakadt. A világos testrészek belepirultak a Nap szépségébe. Hirtelen ötletét, hogy vizet loccsantson a lüktető sebekre szerencsére hamar elvetette, nem akart sót hinteni a sebekre. Így hát tűrt. Volt elég tere az ordításhoz a puszta vízen, de kinek. Ami fáj, az használ, gondolta bölcsen.

Végül is sikerült anyaszült meztelenre hámoznia magát a ruháitól. Nem kellett átkutatnia a zsebeket, mert a sportruha egyenletes volt, nem rendelkezett szájjal, nehogy bekapják a viselője kezeit, megakasztva ezzel a mozgását. Fogta a még nedves felső és alsó ruhadarabokat és belefacsarta a rögtönzött edénybe. Amikor már két kézzel sem sikerült több könnycseppre bírnia a rongyokat, maga alá terítette őket és rájuk ült, annak érdekében, hogy azon túl minden nedv oda gyűljön. Felsőtestét továbbra is a szivacsba törölgette. Tudta, hogy nem sikerül légmentesen lezárnia a sisakot és megelőzni a tartalma elpárolgását, ezért gyorsan felhajtotta a folyadékot. Íze így is enyhén sós volt, de kisebb és elviselhetőbb koncentrációban. Előre félt a pillanattól, amikor vizeletét kellesz visszaadnia a forrásának. Az esemény azonban elkerülhetetlennek látszott és tudta, hogy meg kellesz tennie. Ezt sugallták ösztönei és a kevés katonai kiképzés, amin átesett, mielőtt még leselejtezték volna irodai munkára.

— Inkább munka, mint a haszontalan szolgálat – szólt önmagához. – Beszélnem kell, ha nem akarok megőrülni. Jobb kedvemben majd talán még fütyölök vagy dúdolok is. Még a dalolást is megkockáztatom, hátha nem fogok senkit sem zavarni majd a kapahangommal, amivel akár földet is lehetne művelni.

Fejét az égre emelte és hangosan elkiáltotta magát.

— Szabad vagyok! Szabad! Halljátok, odafent? Élek!

Egyedül az űrkapszula fedelének használati utasítása válaszolt neki másra terelve a szót. A magány nagyon hat az ember elméjére. A hullámzás is megkeveri a fejet, nem csak a gyomrot.

— Bárcsak az agyam is üres lenne! – gondolta hangosan. –, Akkor nem kavarhatná fel ez a hánykolódás, hullámzó hang. A csobbanások olyanok, akár a búcsúcsókok folyamatos sorozata.

Valóban nem volt még kitéve ennyire semminek. Ez volt első találkozása a természettel, hiszen hazájában minden mű, mesterséges és szintetikus volt. Egyedül a Zöld Házat látta, ahová gyermekkorában elvitte az apja. Kevésre emlékszik belőle, mert az utána következő évek alatt csak kívülről szemlélte az inkább díszkertnek mondható létesítményt, noha az oxigénellátás volt a fő funkciója. Az a hely biztonságos volt, ez viszont vad, tele várható meglepetésekkel és szeszélyekkel.

A levegő fulladt volt, fojtogató és meleg, továbbá ritka, mintha magasan a hegyekben lenne. Nem járt még olyan helyen, de olvasott róla, hogy ott nehéz a légzés. Kétszer olyan gyorsan kellett szednie a levegőt, mint általában, hogy a szervezete eleget kapjon belőle.

— Legalább ingyen van.

— Ja, örülj neki – válaszolt önmagának elvékonyított hangon, mintha társasága lenne. – Élvezd ki, amíg lehet.

— HR-R-R-G! – szólt bele gyomra a társalgásba.

— Igazad van – hagyta rá Alex. – Annyiban segíthetek neked, hogy megpróbálok aludni. Úgy nincs kitől ételt kérned. Hosszú ideje vagyok fent, ha leszámolom azt a pár alkalmi eszméletvesztést. Az éjszakát hiába várom, még ha fele olyan hosszúak is a nappalok, mint odahaza. Egy kósza felhő sincs a közelben. De azért menni fog az alvás, elég kimerült vagyok hozzá. Mindenesetre kiteszem ezt a sisakot a napra, hátha esni fog valami.

Megpörkölte az ujjait, amikor kihelyezte a fejfedőt a félig nyitott csónak orrába, ahol annak teteje már nem takarta. Amikor lefeküdt az ülés lábai elé és fejét a szék puha ölébe hajtotta, összekuporodott, és remélte, hogy így is ébred fel és nem kinyújtózva, leégett bokákkal. Az unalmas, egyhangú hullámzás álmatlan álomba ringatta.

A fájdalom, amire ébredt, nem a lábai felől kúsztak fel. Szerencsére a karja a nappal ellentétes oldalon lógott a vízbe, ezért nem értette, mi okozhatta szenvedését. A lüktetést ujjbegyéig tudta visszakövetni, amin valami lógott. Hirtelen kirántotta a kezét a vízből, de a fájdalom még erősebb lett. A szorítás akkor is erős maradt, amikor a lény már a csónakban volt, el nem engedve áldozatát. Pislogó halszemei felmérték ellenfele nagyságát és rá kellett jönnie, hogy túl nagy neki a fogás.

Alex ijedten hátrált a kabin legmélyebb zuga felé, de a kicsi, szívó és harapó jószág követte. Még soha sem látott ilyen élőlényt, bár gondolta, hogy hal. Az állatok odavesztek a Vezért kísérő hajókon, nem sikerült kimenteni őket.

A vízi lény amilyen kicsi volt, olyan bátor. Apró termete nem keltett félelmet, de csúnya, nyálkás külleme visszataszítóan hatott. A férfi megpróbálta lerázni az élő csaliról, de a hal annál jobban ragaszkodott hozzá. Attól való félelme, hogy kézfogásuk az ujjába is kerülhet, inkább megnyugodott, undorodva, de lassan másik kezét is használatba vette. Bal kezének két ujjával az apró, de éles álkapocs alá nyúlt és hirtelen mozdulattal megszorította két oldalról. A hal összecsücsörített ajkaiban megroppant a szálka és a szorítás engedett.

A vízi lény hosszú ideig ragaszkodott legalább annyira erősen az életéhez, mint korábban az élelméhez. Alex egy ideig barátkozott új útitársa látványával, míg az ki nem vergődött a napfénybe. Ott pillanatok alatt megsült. A férfi utána vetette a kapszula ülésének biztonsági övét, hogy visszakaparja, de csak azt érte el, hogy a szegény jószág a másik oldalára fordult és ott is, immár szimmetrikusra pörkölődött. Nagy nehezen sikerült bevonni a halt, mielőtt az szénné égett volna. Legalább a pikkelyei könnyen lehámlottak róla, anélkül hogy megvágták volna az ember ujjait. Alex még mindig tartott tőle, jó, sült szaga ellenére nem bízott a húsában, na meg gyomrát sem akarta hirtelen megterhelni hosszú nélkülözés után, ezért először csak egy harapást evett. Hosszan majszolta a húst. Ez nem az eddig megszokott fehérjepótló volt és remélte, nem lesz gondja az emésztéssel.

— Ez nagyon édes tőled, újdonsült barátom. Finom vagy, még sózni sem kell téged – jött meg Alex jókedvével a humora is.

Egy kis idő múlva, amikor a férfi gyomra repetáért kiáltott, kiharapott egy újabb darabot a barátjából. Úgy gondolta, eltelt annyi idő, hogy ha mérgezést kapott volna, annak már meglenne a hatása. Végül csontig leette az állat húsát. Amikor a belekhez ért, valami zöldet talált benne. Elsőre ízetlennek tűnt, valami tengeri növény lehetett, amire a hal kínjában fanyalodhatott. A salátának sem íze, sem bűze nem volt még a hal gyomra után sem, hát kiköpte azt.

A víz azonban így is hiányzott a boldogsághoz. Jó, ha izzadtsága negyven százalékát meg tudta menteni. Egyik hosszú sziesztázása után arra az ötletre jutott, hogy felhasználja a Zöld Házban látottakat és a biológia órákról ráragadt tudást. Megmerítette a még mindig üres védősisakot sós vizel. Beledobta a még a fedélzeten hánykolódó zöld növényt és lefedte ruhájával. Az egészet kitolta a napra és várt. A tétlenség újra elálmosította.

— Le kell foglalnom magamat valamivel – jelentette ki. A hangosan kimondott szavak jobban tudatosultak benne erős hangmemóriájának köszönhetően.

Amikor felébredt, ujjai üresek voltak. A csalik ezúttal nem váltak be. Egyedül az vigasztalta gyomrát, hogy sisakra terített ruhája nedves volt. Két kézzel a feje fölé emelte a rongyát és csavarni kezdte két oldalról. A textil közepén pár csepp folyadék jelent meg majd hullott alá, miután nem bírta tartani saját súlyát. A víz meleg volt, de édes. Nem sok ugyan, de sok kicsi sokra megy alapon Alex kiöntötte a maradék kétujjnyi vizet. Kiöblítette az egy centiméternyi vastagságú só lerakódást és újabb adagot tett fel párologtatni. Még a növénye is életre kelt.

Miután hosszú időn át nem sikerült ételhez jutni, a kényszer találékonyságra sarkalta. Az emberek képesek mindenhez alkalmazkodni és hihetetlen akadályokat leküzdeni, ha a veszély közel. Amíg a gond távol van, hanyagolják azt. Inkább ijednek meg, mint félnek.

Alex először puszta kézzel próbálta letépni a kapszula ülésének huzatát, de amikor ez még nagyra nőtt körmeivel sem sikerült, más eszközhöz kellett folyamodnia. Hamarosan üvegdarabbal tért vissza. Csupán könyöke sajgott attól a néhány ütéstől, amivel beverte az irányítópult egyik monitorszemét. Vérző könyökére oda sem figyelt. Ahogy matatott, karja kilógott a kapszulából és a vörös cseppek apránként az óceánba hullottak. A hajó hullámzott a víz felszínén, néha egy métert lökődött előre, egyet hátra. Csak igen ritkán kettőt, ezért lassan haladt előre. A piros tócsák nem maradtak le messzire.

— A beetetés megtörtént – konstatálta Alex a történteket.

Addigra sikerült megbirkóznia az apró lyukú üléshuzattal. Az így kapott hálót kiterítette, majd négy sarkánál összefogta és megkötötte. A zsákszerű alakon maradt egy tenyérnyi rés. A fülre akasztotta a biztonsági övet és miután meggyőződött arról, hogy a két anyag kapcsolata erős és elszakíthatatlan, kivetette az így kapott hálót a hajó mögé a vízbe. A farok, amit a kapszula növesztett, nem süllyedt el. Ide-oda lebegett, többnyire a vérpamacsok körött vagy benne. A vér keltette szín, szag és íz hatása megtette a magáét. Hamarosan rajzottak körülötte a kisebb pikkelyes élőlények majd lépre mentek. Az első fogás tele töltötte a hálót. Jutott is meg maradt is a zsákmányból. A másodikra kevesebb, a harmadik üres maradt, az evező farkú jószágok elillantak a vérrel együtt.

Alexnek egyelőre elégnek bizonyult az étel. Talált még hínárt is a kis tekervényekben, általában emésztetlenül. Az apró ragadozók gyomra nem igazán barátkozott a zöld növényekkel, amikkel az éhséget próbálták becsapni. A férfi azonban felhasználhatta a kis, zöld és mozdulatlan kígyókat vízlepárlójában. Az élelem és a folyadék beszerzése azonban így sem töltötte ki teljes idejét. A víz és a halászat passzív jövedelme türelem kérdése volt. Gondosan hagyott apró állatkákat csaléteknek, hogy ne kelljen megvágnia magát többször. Élelmét sem héjában sütötte meg, az üvegdarabbal előtte megszerezte az úszó lények összes vagyonát, halpénzét, a pikkelyeket.

Az idő mérhetetlen volt, mint a végtelen kékség. Azt a megfigyelést tette, hogy a Nap egyhelyben áll. A mentőcsónak árnyékának vetődése ugyanarra a helyre esett a víz felszínén. A sötétséget és az éjszakát lehunyt szempillái jelentették a számára, amik azonban elég rövidek voltak. Nem fáradt el annyira, hogy sokáig aludjon, annak ellenére, hogy a hőség kimerítő volt. Egy alkalommal sikerült nagyon hosszú időre elkábulnia, amikor hőgutát kapott. Hosszan feküdt a kabin árnyékában, lázban vergődött, de nem izzadt és verejtékezett. Hányása, amit a betegség a hullámokkal együtt ingerelt, legalább csaliként szolgált a már üres gyomor táplálékához. A napszúrástól jobban óvakodott, viszont ha folyton hűvösben maradt, megóvta magát tőle. A hőt azonban nem kerülhette el. Ha lezárta volna a kabinját, megfőtt volna benne szárazon, mint egy grillcsirke.

Miután gondolatai elterelődtek a test szükségleteiről, visszatértek a pszichikáját ostromló elemek. Újra felütötte fejét a magány, az elhagyatottság és a monoton egyhangúság. A hullámok csapkodása lassan kezdte ki idegeinek védőfalát. Már kívülről fújta az űrkapszula összes utasítását és minden mély és magas hangon, amit ki tudott csiszolni magából, hangosan elmondta. Az élet tűrhetőbb lett, de nem tarthatott így örökké.

— Ki kell jutnom a szárazföldre? – morfondírozott fennhangon. – De hogyan? És mi lesz, ha kijutok? Kilépve fedezékem alól úgy járok, mint az ételeim, mielőtt elfogyasztom őket.

Sok töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy szoktatnia kellene világos bőrét a Naphoz. A széttört monitorok és egyéb kijelzők üvegtörmelékei megfeleltek erre a célra. Néhány nekifeszülés után sikerült egy alumíniumlemezt is letépnie a mentőcsónak belső faláról. Azokra fektette az üveg mozaikdarabjait és óvatosan a kabin elején bevágó napfényre helyezte derékszögnél szélesebb fokban. Először a talpán próbálta ki a hatást, ahol keményebb volt a bőre. A Nap megbicsaklott a sima felületen és csak egy része jutott át az akadályon, a maradék Alexre vetette magát. A sugárzás nem volt annyira erős, de még így is perzselt. Pár perc sütkérezés után a bőr megvörösödött, mintha az elhalt hámsejtek vére ült volna ki rajta. Mivel nem tudta irányítani az erőt, ezért magát forgatta akár egy nyársra húzott húsdarabot. A kamaszútra összeállítói is megirigyelték volna a pózokat, amiket bemutatott. Ült, guggolt, felállt és kilencven fokos szögben meggörnyedt, gyertya pózt és különböző más helyzeteket vett fel, hogy a nap minden ízületében érje. Egy idő után égett is mindene. A szőr még a gyenge visszaverődő fényben is leperzselődött rajta. Amikor arcát tartotta a napsugárnyalábokba, borostás képét óvatosan kellett forgatnia, hogy azok leborotválják a szőrt. Egyszer vetődött csak a hullámzástól szétszórt fénynyaláb a szemébe és azt hitte, megvakult. A csillagokat sokáig látta fényes nappal lezárt szemhéja egén. Testfestése egészen csinosan állt rajta.

Kétszer vedlette le bőrét, mire alsó pigmentjei is lebarnultak. Ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy kimerészkedjen a vízbe. Épp nem volt szüksége a halászhálóra és a védősisakra. A biztonsági övet leakasztotta az üléshuzatról, majd körbeöleltette magát vele és megkötötte. A fejfedőt is feltette és leereszkedett az árnyékos oldalon. Az óceán rendkívül meleg volt, nem hűsített, de meggátolta a napsugarak testével történő érintkezését. Alex nem tudott úszni, soha sem látott ennyi vizet életében, de ha erősen kapaszkodik, fennmarad. A hajó végében előbújt rejtekhelyéből és felfedte magát a Napnak. Az rögtön nyakon csapta a tisztességtelen játékért. A vékony, vízből kilátszó rész és a sisak közötti sávon a sugarak egy fekete vonalat tetováltak. A vágás fájdalmas volt, de már nem olyan halálos.

A férfinek sikerült nyakig alámerülnie és két kezével a csónak víz alá süllyedő részébe kapaszkodott. Lassan elkezdett csapkodni a lábaival, nagyobb tolóerőt kifejtve. A haladás érezhető volt. A sikertől megittasulva, de sós vizet köpködve haladt előre. Aztán gyakorivá tette a testmozgást. Addig úszott a bójahajóval, amíg lábai bírták. Amikor a vékony végtagok görcsöt kaptak, felhúzta magát az öv mentén és betornászta magát a hajó fedélzetére. Minden egyes alkalommal, mielőtt pihenni vonult volna, kivetette a hálót és vizet tett oda párologni. Alvás után evett, ivott és újra motort játszott.

A vihar álmában érte. Dörgésre és várva várt hűvösségre ébredt. Arcán folyadékcseppek gördültek végig, amik nem izzadtság vagy könnyek voltak. Ízük édesen és kellemesen érintették. Kikukkantott a kapszula fedele alól, és megpillantotta a feléje gyűlt felhőket. Az egyikük nem bírta terhét és lezúdította. Azonnal cselekedett. Lekapta felső ruháját a sisakról és tartalmát kiöntötte. Üresen, mint a kéregető koldus tartotta oda edényét a lehulló áldás alá. Nem ivott belőle. Gyűjtögetés közben ki-be dobállt nyelvével, akár egy béka, kapdosta az esőcseppeket. A mentőcsónak is lassan megtelt vízzel. A fürdőkáddá alakult teknő megsüllyedt a plusz súlytól.

— Jóból is megárt a sok – szólalt meg végül Alex.

És valóban, a meleg, enyhe zápor erősödni kezdett, ide-oda dobálva csónakját, amiből már az oldalakon kiloccsant az értékes nedű. Akkor zárta le először kabinja fedelét mióta távozott a Holdról. A bennrekedt levegő hamar elfogyott. Háromszor nyúlt a balon szelepe mellé, mire eltalálta a himbálózásban. A felduzzadt cső ekkor deresedni kezdett. Alex rájött, hogy fogytán van benne a nyomás, lassan kiürül tartalma. Remélte, a vihar hamarabb eláll, de az csak most kezdett igazán formába jönni. Amikor az ember bukfencre kényszerült a kis térben, tudta, hogy felborult, hiába a térdig érő vízballaszt.

— Lehet, hogy minden erőfeszítés kárba veszett és visszavetődök oda, ahonnan indultam – feltételezte a legrosszabbat. Ha nem úgy történik, kellemesen csalódik.

Alva sem várhatta ki az oxigén vagy a vihar végét a hánykolódásban. Nem az ágyban, észrevétlenül éri el a halál, ha valami. Ez a kegy nem adatott meg neki. Első sorbeli ülőhelyről nézhette végig a vihar színjátékát, bár az ülés nem volt páholynak mondható. Az óceán hullámszája habzott a veszett dühtől, amikor be akarta kapni és kisiklott a fogai közül. Az apróbb gyerekhullámok labdáztak a bárkájával. A víz hullámkezei egymás után jelentek meg és tűntek el a kabin üvegablakán eltakarva a kilátást. Még a villámok fényostorainak világa sem hatolt át rajtuk, noha hallatszottak csattanásai, ahogy megpróbálják újra összeterelni a szétszéledt fehér birkafelhő nyájat.

A jószágok azonban már farkasbőrbe bújt lázadók voltak. Nem segített más, csak a leverésük. Életükkel fizettek a felkelésért, mire Alex magához tért, már holt helyük sem volt. Nem tudta, mitől bukott ki. Gyanította, hogy az oxigénhiánytól vesztette el az eszméletét, de akkor hogyan lehetséges, hogy mégis élt, mert halott nem lehetett. A paradicsom nem olyan volt, mint amilyennek leírásokból ismerte: fehér helyett sárga szín mindenütt, hűs helyett tűzforró, megkönnyebbülés helyett szenvedés és újabb fájdalom. Szája tömve volt, hogy ne tudjon szóban fellázadni, vagy szítani. Ki akarta köpni a tömítést, de a szemébe por szállt és erősen marta látószerveit. Megpróbálta kitisztítani, de a kezein feküdt. Minden megmaradt erejére szüksége volt, hogy megforduljon és kiszakítsa magát saját testsúlyának bilincséből.

Szabadságának ára volt. Hirtelen forróság öntötte el. Érezte mellkasán, hasán, ágyékában, lábszárain és kiszabadított karjain a lángok harapdálását. A tűzebek azonnal belemartak, amint megmozdult. Napalm lángja és hője öntötte el a testét. Először a szőrt tépték le róla, majd a bőrét kezdték el marcangolni. Alex azt sem tudta, még fájó helyre kapjon először. Hirtelen visszafordult kezdeti állapotába. A lángnyelvek abbahagyták a nyalogatást, de a csípős, maró fájdalom most egész testére kiterjedt a szemeiről. Sokadik fájdalomkiáltási próbálkozására sikerült kiköpnie szájtömését. Sós utóíze volt a szemcsés anyagnak. Ekkor döbbent csak rá, mi rágja a szemgödreit és az egész testét. A nyilallások már az agyáig hatoltak és odabent fogolyként dörömböltek. A férfi a fejéhez kapott, hogy megfékezze kitörésüket a koponyacsonton keresztül, és újabb döbbeneten kellett átesnie. Dús haja helyett hámló fejbőr akadt az ujjai közzé.

„Ilyen hát a tisztítótűz!” – futott át a gondolat még szabad agytekervényein, amit a fájdalom tüntetői nem zártak még le a gondolkodás előtt.

Alexnek sikerült sűrű és gyors szempillantásokkal szeméből is kivernie az ellenséges anyagot. Lassan kezdte visszanyerni a látását. A ködfátyol csak a szemében létezett, fel kellett emelnie, hogy nézhessen. Először a sárga, sós homokot pillantotta meg, aztán a fekete perjét, ami valaha a haja és bőre lehetett. Hajkoronájának elvesztésére nem emlékezett, valószínűleg eszméletlenül élte át a hátba kapott első napsugárdöféseket. Az altatás hatása hamarabb ért véget, mint maga az operáció és a páciensnek éberen kellett elviselnie a folytatást. Nem gondolta volna, hogy ezt is túléli, sőt, idővel megszokja. Ismeretlen volt számára az emberi tűrő-és alkalmazkodóképesség határa, de leginkább a sajátját becsülte alá, ami lehetett magasabb is, mint az átlag.

A hatalmas, partra vetett kagyló csak később úszott be a képbe nem messze tőle. A feltört héjból belsőségek lógtak ki. Hatalmas, fekete nyelv éktelenkedett a torkában. A férfinek élesítenie kellett szemei optikáján, hogy kivegye a mentőkapszula formáit a testben. Az óceán gyomra nem vette be, mivel képtelen folt megemészteni, hát kivetette magából. Az ülés még mindig biztosan fészkelt benne, de a biztonsági öv sok más kábellel együtt a földre kúsztak belőle. A nyitott csőrre emlékeztető, oldalára fordult kapszula hallgatott. A férfit másik oldaláról ütötte meg a jajveszékelő hang. Valaki más is volt a műtőben a nap kései alatt és sós fertőtlenítőjében, akinek már sikerült hangot kicsiszolni magából.

Az átkelés

A tömeg óriási összetekeredett fekete kígyóként tekergőzik a vár tövében. Amikor a fej felemelkedik, a farok csörgedezni kezd. Katonák verik, csörgetik és rázzák csontpáncéljukat. A fejen kinyílik egy szem, amint az Úr felveszi fehér védősisakját. Fogak nőnek ki mellette, ahogy őrségének tagjai magasba emelik lándzsáikat.

Nem csak a tömeg párája csapja meg Elől-hátul Szemet, hanem a beszélő kígyó hangja is odafent, a silótorony tetején.

— Legyetek üdvözölve, Emberek! – hangzik a köszöntés. – Fiatokká fogadtatok engem és én népemmé titeket. Kezembe adtátok a sorsotokat és én felemeltetek benneteket. Az a magasság, amihez eddig segítettelek titeket, korántsem a maximum. Az emberiség sokkal többet érhet el. Kövessetek, és szemeiteket az égre emelhetitek. Megmutatom az utat, de a többi rajtatok múlik. Harcoltok egy másik jövőért, vagy beletörődtök abba, ami van. Küzdjetek magatokért, ne értem! Előre, az Emberiségért!

Az egész beszédet moraj kíséri, ahogy a Tanultak fordítanak a Tanulatlanoknak. Utolsó szavát hatalmas hördülés éri utol. Őt magát követte a tömeg. Az óriáskígyó feje előrelendül. Minden pikkelye egy élő organizmus, ami mozog. A fekete test lassan indul meg előre, hosszú, fekete csíkban tekereg a látóhatár felé egy egész lényt alkotva. Sorban, rendezetten haladnak a tagjai. Nem térhetnek le a karókkal kijelölt útról, nehogy homoktóba – rakéták keltette kráterekbe –, vagy futóhomokba – az eldugult, de néha kilazuló föld mélyére vezető lyukakba – tévedjenek. Por veszi körül őket, mintha a Napnak sikerülne lángot és füstöt csiszolni belőlük.

A megfigyelő még sohasem látott ilyen jelenést. A torony tetejéről figyelt már embereket közeledni, távolodni, de nem ilyen sokat és ekkora egységben. Egyik oldalról a távolodó felhőket nézi, a másikkal az embertömeg alkotta lény fejének letűnését egészen addig, amíg annak a farka is elbújik arcának egyetlen szeme elől a homokdűnék mögött. Ekkor kilencven fokos fordulatot vesz, hogy az északi és déli féltekéket figyelje. Kis idő múlva újabb fordulatot tesz és így araszol, mint egy óramű fogaskerekei, míg meg nem jön a váltás Ferdenyak személyében, aki szintén képes nagy látóteret befogni.

A sok ezer lábú lény átszeli a sivatag homoktengerének első hullámát. Mát nem látszik mögöttük a Körvár hangyafészke. Fejük felett táncot lejt a levegő, ahogyan a szél és a forróság erővel rángatja ki belőlük a nedvességet. Egyedül tollatlan bőrszárnyú repülő sakálok kísérik őket föntről élelem reményében. A vadlovak rázkódása segíti az elemeket azokkal szemben, akik kevesebb erőfeszítéssel, nem a saját erejükből akarják megtenni az utat.

Az Írónak, aki először ül négylábún, egyenesen ló-iszonya van az állat magasságától és kacsázásától. Mint az emberek többsége, ő is a föld alól került ki, igen keveset, vagy talán soha sem volt a külvilágban és elfogja a felszíni betegség is.

Azonban csak keveseknek jut ki a hátasok társasága. A vad ménes többségét teherhordozónak használják. A vadlovak néhány darabját elölről fogják a roncsautók elé húzóerőt használva, legtöbbjük viszont gépjárművek közepére vannak befogva tolatásként. Fejük a letépett tetőkön át, lábaik alulról kandikálnak ki a rozsdafészkekből. Amelyik gépkocsinak megvannak még a keréktárcsái, azok könnyebben haladnak előre, sokat viszont vonszolni kell a homokban, segítve ezzel a szélnek csíkokat fésülni a föld homokhajába.

Annyi ló azonban nem áll a rendelkezésre, hogy minden autóra jusson, noha az Úr igyekezett minél többet befogatni a pusztában és tenyésztetett is egy párat. Noha a legtöbb háborús kellék a Bányavidéken van, így is akad mit magukkal vinniük a Körvárból. A legtöbb holmit nem magukon cipeli a száraz és forró féltekét átkelő tömeg, hanem a járműveken. Ha nem jut állati erő, maguk tolják, vagy cipelik a fémroncsokat. Öltözetek, páncélok, fegyverek, szárított hús és benzinbakokba tömött hó jelenti a terhük többségét. A fehér nedves porból már nem sok maradt, ezért nem egyenesen a vonal felé tartanak, hanem kitérővel az óceán felé veszi útját a menet, a már néhány működő Vízlepárlóhoz.

Az Író előtt azonban még ismeretlen az útirány, ezért megkérdezi a mellette lovagló Urát:

— Merre megyünk?

— A nap ellen, a szélfúvás irányába. Kövessük a felhőket – feleli a menetet vezető Uralkodó. – Ne aggódj, már többször megtettem ezt a távot. Hogy bírod? Jobban fujtatsz, mint az a szegény pára alattad.

— Rettentő a Nap tűzése. A szél is forró. Mintha mindenem égne.

— Ne fedd be magad, legalább lesz egy kis színed. Még újra felébred bennem a gyanú, hogy te is félholt vagy. Csak arra vigyázz, hogy le ne vessen magáról az a kanca, mert akkor aztán úgy fogod kapkodni a lábad a forró homokon, hogy mindünknél hamarabb éred el a célunkat.

Az Író nem tartja mulatságosnak az elképzelhető helyzetet, főleg, hogy ő a példa tárgya. Az emberek ritkán képesek nevetni önmagukon. Nem világos, hogy sértődöttségében marad le, vagy lova fárad a már megtett hosszú úttól. Az Uralkodó magára marad, egyedüli társa süketnéma árnyéka.

Az Úr ménjéhez méri az ütemet, ami még jól bírja a menést. Korainak tartja még a pihenőt. Így utaznak napokon át, főleg nyílegyenesen. A kolosszális és eleven fegyver élén ott csillog az Úr sisakja. Háta mögött, szélesítve a pengét, az Író és kísérője, a Kétfejű. Mögöttük, a harmadik sorban ugyanannyian baktatnak, középen Négykarú, jobbján Egyszemű, a mesterlövész, balján Négykézláb, szeretett állatpózban, négykézláb a földön.

Így tör előre az eleven fegyver a pusztán át. Az egyszerű emberek mind pőrék, mint a táj. Csupán egy asszony utazik fedett fővel. Az egyik zárt autó rejtekében cipelik, akár egy királynőt. Valójában meztelen, csúnya és koszos. Egyedüli kincse hosszú, koszos, ragacsos és zsíros hajkoronája, amit cérnának használnak vékony csontszilánkokba fűzve. Olyan sovány és beesett arcú, hogy az Író nem tudja elképzelni, mitől nőnek azok a fonalak. Talán agya sincs, mert azt használja tápláléknak a fekete növényzet. Bár a Mészárosok megcáfolnák ezt. Több anatómiai tudással rendelkeznek, mint az Írnok. Valamelyikük még sokra viheti. Minden orvos mészárosként kezdi.

„Nem egy nőideál” – gondolja az Író – „Nem úgy, mint az én Nagy Bestiám a széles csípőivel. Úgy hajszolt, hogy annyi időm sem volt, hogy magot, illetve erőt gyűjtsek.”

A várva várt pihenő végül elérkezik. Az Úr lova már nem bírja emelni a lábát és a port rúgja maga előtt, amiből a gazdája megértette, hogy ideje letelepedni. A tábort körbe verik le, ami nem áll másból, mint autóroncs tartóoszlopokból fedél nélkül. Vonalukon belül az emberek leülnek a homokba. Az Uralkodó a katonái körében telepszik le, kört a körben alkotva. Szolgálók szárított vadlóhúst osztogatnak az embereknek, folyadékká olvadt havat a benzintankokból. A nagy csoportban sok kicsi formálódik. Az Uralkodó szemléli a népét. Egyik tömegcsoport a Rövidek kasztja. Törpék, csonkák, ujj, kéz és lábnélküliek. Velük ellentétes oldalt gyűlnek össze az Óriások, akik nyúltak, langaléták. Akik társaságát kevésbé keresik mások, azok a Torzak csoportja. Sokuk azzal dicsekszik, hogy őseik vérvonala a Másodikig nyúl vissza. A Csavarodottak viszont mindenbe beleütik az orrukat. Mindenütt ott vannak és hízelkednek, győzködnek. Minél inkább kificamodott a testük, annál csavarosabb és leleményesebb az észjárásuk. A Félembereknek viszont csak egy dolgon jár az eszük – az élvezeteken. Tagjait félig állat, félig ember testűek alkotják. Részben megőrizték egykor élt állatok alakjait felső vagy alsótestben, akikkel őseik összeadták magukat. Ferde hajlam és fajtalankodás romlott gyümölcsei. Rájuk számíthat a legjobban az Úr a szaporodásban, mivel máson sem jár az agyuk.

Az emberiség összes feltérképezet, vagy ismeretlen betegsége képviselteti magát a megmaradt fajban, amit a radioaktív sugárzás csak alkothatott. Az Úr béna uralkodónak érzi magát, nyomorodott királynak a nyomorult birodalomban. Ő egyáltalán nem erős. Keménysége erőltetett, ami érzelemmel teljes, elfogult, hisztérikus, őrült és magamutogató uralkodást jelent. Ez abból is látszik, ahogy gyakran, minden ok nélkül bántja a hozzá közelállókat.

A gondolatféreg még sokáig rágja az Uralkodó agyát. Tisztjei nem tartják hallgatag töprengését jó társaságnak és elmennek embereiket edzeni. Négykézláb egy csonthiányos férfit bökdös kihegyezett falándzsájával, arra ösztökélve, hogy az testi hátrányát előnnyé formálva elhajoljon a támadások elől. A Négykarú egy fejüknél összenőtt sziámi ikerpárt támadó rohanásának megfékezésére oktat. Az ellenséget egy mellkasban összenőtt, de testvérpár alkotja, akinek viszont a két lábon járás szolgál edzésként.

Mások még esznek. Nem sok minden az a kevés alvadt vagy szárított vérdarabka, amiket az emberek maguknál tartanak a menet közbeni falatozásra, ellenkezőleg, még jobban felbátorítja gyomruk éhségét. Ezúttal marokból lefetyelik a gépjárművek kitépett benzintartály-gyomraiban főzött levesüket, ami jóformán csak csontból és hóvízből áll. Porrá dörzsölt fagyökerek vérrel összefogatott lepénye a második fogás. Egy csoportnak jut hús is. Valaki szemet vetett egy másik bordapáncéljára, ami az egyik kocsira volt felmálházva. El akarta venni, de a tulajdonos barátaival együtt rávetette magát és megölték a szemtelenkedőt. Az elhunyt teste pillanatok alatt felbomlik a csoport tagjainak keze között. Később, amikor már a fogyasztásához látnak, azon tanakodnak, melyik része mi lehetett, mintha egy hatalmas kirakós darabjait próbálnák összerakni. Ez a csoport a Gyengeelméjűeké. Aki beléjük köt még hibbantabb lehet, talán a vezérükké is válhatna, mint domináns egyed. Ezek az együgyűek viszont vakon engedelmeskednek, és ez kell az Úrnak. Csak ilyen hozzáállással követi őt népe a csatába. Be kell hunynia a szemét sok embertelenség felett, vagy mindent elveszít. Még nincs itt az ideje a törvényeknek. Az Úr végignézi ezt a barbárságot, de fogadja, amint lesz más élelmük, elítéli a kannibalizmus vadságát. Jelenleg szüksége van az emberekre.

Sokakat a mozgás, de a legtöbb embert a tele has ver le és taszít álomba. A pusztai alvás folyamata veszi kezdetét. Az elengedett lovak nem mennek messze. Földhöz vágják magukat és addig fetrengenek a homokban egyik oldalukról a másikra, mígnem apró, de értéktelen csillogó por aranyozza be testüket. Addig fészkelődnek, míg be nem fúrják magukat a földbe és csak az orrcimpájuk látszik ki. Több százan látnak neki gödrök ásásának. Amikor elég mélyre érnek, a várakozók beléjük állak üres, velő nélküli csontokkal a szájukban. A dolgozók rájuk hányják a földet eltemetve embertársaikat a fejük búbjáig. Miután a munkások végeznek, maguk a keréktengelyek tartotta autók alá bújnak a Nap és a fény elől, ahol felfordíthatják az arcukat és lezárhatják szemeiket, anélkül, hogy a napsugarak beléjük fúródnának. Az Úr is egy kocsi belsejében talál nyugvóhelyet. Próbál aludni, de nehezen jön álom a szemére. Azon gondolkodik, lát-e még valaha csillagokat, amiket ezen a földrészen az örök Nap elhomályosít. Reménye a földgyűrű másik oldalában, a bolygó kék, Északi és Déli óceánköpenyét keresztülölelő kontinensövének eddig feltérképezetlen részén vár rá.

Nagyon lassan alszik ki az Úr szemei előtt a tábortűz, noha rakásban áll rajta a fa vígan lobogó lángzászlókkal. Mint kiderül, végig ég, csak az Uralkodó alszik el. Már sokan talpon vannak, amikor kimászik az árnyékot nyújtó fedezékből. Noha igyekszik gyakran kiruccanásokat tenni a várából, már elszokott a fényben alvástól. Nem telik sok időbe, mire újra nyeregbe ül, hogy tovább vezesse az eleven és élő gyilkoló gépét új, jobb területek megszerzésének reményében. A fegyver éle újra kicsorbul, amikor az Író felzárkózik gazdája mellé.

— Mások hogy bírják a Földön? – kérdezi Naptól kipirult és széltől cserzett ajakmozgásokkal.

—Ha egész életedben mezítláb járnál, kemény lenne a talpbőröd, mint egy vadló patája – világosítja fel az Úr. – Ti, Fők, kissé elpuhultatok. A föld alatt kígyózó alagutakban kellett volna menned, a többiekkel.

— Uram mellett akarok lenni, hogy írhassak róla – szól bánatosan a firkász, mint aki már bánja döntését.

— Mit írsz, amikor nem teszek semmi érdemlegeset? – firtatja az Uralkodó.

— Kutatok – jegyzi meg az Író egyszerűen, mintha szót sem érdemelne a téma.

— Valóban? – lepődik meg az Úr. – Az elveszett bányász helyére új került?

— Nem a föld alatt – mentegetőzik a másik. – Életem javát odalent töltöttem, nem szívesen mennék vissza még egyszer.

— Hanem?

— Kutatom a történelmünket, az eredetünket. Új tanítványaimmal gyűjtöm és rögzítem a mondákat, legendákat, szájhagyományokat.

— Elbeszéléseim nem szolgáltak neked elég anyaggal? – színlel felháborodást az Úr.

— De igen! – mentegetőzik a másik beszédpartner. – Viszont hiányzik sok évezred, amiről Uram nem tud, mivel itt játszódott le.

— És pedig? Most az egyszer te mesélj. Szórakoztass el a hosszú úton. Lefogadom, hogy jól fogok mulatni a ti Harmadikotokon.

— Az úgy kezdődött, hogy létre kelt az ember. Számtalan verziója van az eredetének: egyesek szerint földből, mások szerint vízből keletkezett, sokan azt is állítják, hogy odakintről jött, mint jó Uram.

— Igen, ezeket a verziókat ismerem. Magam részéről a második eszme híve vagyok, ha testünk felépítését vesszük figyelembe.

— Erről nem is akarnék sokat szólni – vág közbe az Író. – Felségem elmondta, ősei hogyan látták odakintről az emberiség utolsó napját. Arról azonban, hogy mi zajlott idelent, nem maradtak fent szöveges feljegyzések, csak több ezer éves történetek, amelyek olyan régiek, hogy talán nem is igazak. Megcáfolhat, kijavíthat, de én csak azt mondom el, amit megtudtam.

— Na és hogy hangzik az? – érdeklődik az Úr.

—Ha a vizes verziónál akarunk maradni, a legenda ott úgy kezdődik, hogy kimászott az ember a vízből, ahol valami mikroba féle tojásból fogant meg. Eleinte állati módon élt, aztán fokozatosan felemelkedett, majd alakot öltött és okosodott. Nem volt egyedül, mások is követték. Így sokasodtak el a földön, amellett szaporodtak is. Mindegyik uralkodó volt és isten önmaga felett, egy belső világban, amely csak az övé volt. Néha megosztotta egy részét másokkal, de általában megbánta, lévén szó barátságról vagy szerelemről, szeretetről vagy bármi más érzelmekről, amik ékesítették odabentről.

— Eddig szépen beszélsz. Folytasd! – bátorítja az Úr szolgáját.

— Képzem magam – szerénykedik az Író – azokból a könyvekből, amiket a bányavidék vitézétől kaptam. Sokat olvasok.

— Remélem asszonyod mellett nem olvasással töltötted az időt és nem szavakkal ejtetted teherbe. Még a végén könyvet fog szülni – élcelődik az Uralkodó.

— Egy idő után azonban kevés és szűk volt az emberisteneknek a belső világuk. Vágy szakította ki magát belőlük, ami kívül terjeszkedett volna. Kijelölt hát magának mindegyik egy területet, amit birtokolhatott és uralhatott. Amikor megunta ezeket a javait is, az ember tovább ment volna, de ott már volt valaki. Akár merre fordult, körbe volt kerítve magához hasonlóan gondolkodókkal és élőkkel. Haladt volna, de útját állták mások. Minél többet eszel, annál jobban meghízol, és kijjebb kell engedned a ruhád, vagy lecserélni, ha kinőtted. Nem lehetett mit tenni, el kellett távolítani az akadályokat, akár élők, akár élettelenek voltak.

— Tudod, hogy ugyanezt tesszük most mi is? – kérdezi tőle az uralkodó. – Civilizációk ezrei haltak már ki és fognak még a Föld pár milliárd éves múltjában és jövőjében. Az előző múltjában meg lehet látni a következő jövőjét nagy vonalakban, hiszen a történelem ismétli önmagát. Bár ki tudja, a Föld is körbe forgott egykor, majd megállt. Csak egyvalami jósolható meg biztosan, a születés és az elmúlás.

— Egyelőre csak gyűjtöm az ismereteket és nem elemezem. Majd, amikor ifjú tanítványaim már önállóak lesznek, lesz időm a fejtegetésekre és elmélkedésre. Szóval… hm – köhint fel az Író, miután lenyelt néhány szélben repülő homokszemet, amik a szájába tolakodtak. – Végül annyi ember volt a háromezredik évre a földön, hogy gombostűnyi hely sem volt mellettük, semmi sem érintetlen álltaluk a tömegpusztító fegyverek nagy étvágyára. Elkerülhetetlen volt a végzetük. Túlnépesedtek, és rohantak végzetük szakadéka felé, mint az öngyilkos lemmingek. Az emberiség, mint egy nagy gyerek, először felépítette a játékvárosát, hogy lerombolhassa és újrakezdhesse. Hosszú idő építő fáradtságos munkáit pár perc rombolás mámorára cseréli le.

— Jó példa! – dicséri meg az Úr. – Az ember, amikor alkot, vagy rombol – istent játszik.

— Egyedül két növény szépségében lelte kedvét: a tűz virágában és a füst gombájában – hadarja tovább az Író, belelendülve a regélésbe. – Egyre másra ültette őket, hogy azok kiszorították a fákat és feletteseiket, a hegyeket, amik valaha a Földet őrizték, kordában tartották a szelet és a vizet. De az emberiség kiűzte a természet katonáit és szabadjára engedte a két bűnözőt. És az új növényzet akkorára nőtt, hogy belepte a planétát. A ledöntött hegyek völgyeket temettek be, és még az is kevés hely volt nekik. Ahogy a jégtömbök olvadásától emelkedett a vízszint, úgy a magaslatok lehullásától nőtt a földszint. Ami nem tömte be azonnal az alföldeket, annak a szél segített a szállításban. Az ősi civilizáció felét az óceán lepte el, ahová nem ért el, ott a föld segített be neki. A Föld most már valóban kerek, nem csak távolról, de közelről is simán gömbölyű. Az emberiség meghámozta, mint egy gyümölcsöt. A legkeményebb anyag is lebomlik egyszer. Az eget tartó felhőkarcoló oszlopok leomlottak és az ég apró, fehér és nedves darabkákra törve ránk zuhant.

— A pusztító erők legalább olyan gyorsan dolgoznak, mint az építőek – hagyja jóvá az Úr. – Amit az ember megépített, feltalált, továbbfejlesztett, azzal nem csak az előrehaladását segítette, hanem a romlását is.

— Ez volt a Harmadik Világháború – folytatja az Író –, amibe bekapcsolódtak a természet erői és elemei is végül a nyertes oldalán. A Természet került ki igazi győztesként a háborúból. Három nagy harcosát, a Szelet, a Földet és a Vizet területekkel jutalmazta meg, míg a negyedik elemet, a Tüzet a bolygó gyomrába zárta. Az Emberistenek legnagyobb szövetségese fogoly lett, míg maguk a kisistenek rabszolgák. A Harmadiknak nem tetszett a képünk, ezért összetört minket, homokba és sárba keverte és újra alkotta az embert korcsokká, mutánsokká, állatokká, beleköpve az embert génlevesébe. Mocsokban és koszban születtek őseink újjá, abban hallnak meg az utódaik is. Bolondjává tett minket, akiken kedvére gúnyolódhat, megalázhat, és szenvedéseinkben örömét lelheti. Ilyen annak az istennek a természete, akit tiszteltünk.

— Féltétek – állapítja meg az Úr –, de nem kedveltétek.

— Eleinte álarcok mögé rejtőztünk és azokon keresztül lélegeztünk, aztán eldobtuk őket és a föld alá rejtőztünk a Harmadik és Természet csapásainak következményei elől. Földrengései és viharszörnyei folyton támadtak bennünket, radiáció kutyája egyfolytában harapdált bennünket. Élelem és ital hamar elfogyott a túlélők között. Aztán mi is fogyatkozni kezdtünk vagy betegségtől, éh és-szomjhaláltól, vagy egymás kezétől. Ettél vagy megettek. Nem riadtunk vissza még a dögöktől sem.

— Ez volt az első törvény, amit hoztam, hogy nem eszünk természetes halált halt élőlényt – emlékezik vissza az Úr.

— Szőrzetünk hamarabb hullott ki, mintsem hogy a Nap felfalhatta volna. Viszont az élet értelme az élés, bármilyen… állati… legyen… is.

Végül elfogyni látszik az Író gondolatgombolyaga, amit belesző utolsó történetszőnyegébe egyre nagyobb szószakadások és köhögések kíséretében. Ajkai elnehezednek, szája egyre nehézkesebben mozog az egyre belégyűlő homoktól és portól. A levegő nyomulása annyira felgyorsul az emberek körül, mintha azok szélsebes vágtára fognák a dolgot. A szél ellenük fordul, le akarja tépni a bőrüket, elevenen megnyúzni őket. A szél és a föld egyszerre ostromolnak.

A király „Földre! Földre! Arccal a szél ellen!” parancsát nem hogy elnyomja a szél és vihar együttes üvöltése, de felerősíti és nyílsebesen röpíteti tovább. Akit nem terít le puskagolyó szavai, azt óriási porfelhő-láb rúgja fel. Aki nem érkezik leszállni a vadlóról, azt az állatok maguktól levetetik. A leggyorsabban a földön járók reagálnak. Sokan érkeznek elrejtőzni a gépjármű roncsok mögé, vagy fedezék híján hasra vágódni feneküket gúnyosan a viharnak fordítva.

A szél felkorbácsolja a homoktengert, sárga tarajú hullámai mintha egészen a fenékről kavarnák fel a mocskot, hogy mindent beborítsanak vele. Úgy tűnik, a levegő vastag köteleken pórázra fogja a földet és az emberek ellen uszítja. Az idő homokszem-másodpercei soha sem repültek még ilyen gyorsan. Nem lehetett tudni, meddig tart: talán órákig, vagy akár napokig. Ezer Pergető sem számolná meg a többmilliárdnyi homokszemsereg létszámát.

Amikor a király megmozdul, szinte mázsás súlyt kell megemelnie ahhoz, hogy kiszabaduljon a sírjából, noha a homokvihar alatt folyamatosan fészkelődött, hogy leverje magáról a földet. Hiába ellenkezett az élve eltemettetés ellen, sírásói ügyesebbek voltak. Felegyenesedik és elkiáltja magát:

— Emberek!

Csak akkor biztos benne, hogy homokszemek helyett szavak hagyják el a torkát, amikor más halmok is megmozdulnak. Több ezernyi halottnak hitt ember kel újra életre. Kábán, homályos tekintettel néznek körbe, akár az érzéktelen zombik.

A szél még kavargatja forró, száraz, föld ízű ételét, ami viszont a Nap hevétől sehogy sem akar lehűlni. A levegő mozgása szabályos körvonalakat rajzol a talajon. Nem kell magasról figyelni ahhoz, hogy az emberek egy óriási arc vonásait lássák kibontakozni ki a homokban. Több apró forgószél kergül be az uralkodótól pár lépésnyire és nem nyilvánvaló, hogy nagy tenyerekként szórják alá a homokot, vagy vésik a talajba az alkotásukat. Ügyes, és majdnem kifinomult mozgásukból egy száj kerekedik, fölötte szemek nyílnak meg, orr, ráncok és egyéb arcra jellemző vonulatok. A tölcsérek néha kitágulnak, olykor összehúzódnak, aminek következtében a mű életre kel, ki-be nyílnak a szemei, tátog a szájával, grimaszokat vág a szemöldökeivel. Világosbarna homokszemei csillognak a napfényben, tölcsérszáján át először sipító levegő, majd szabályozódó hangok törnek fel, míg a hangok szavakká, a szavak pedig mondattá olvadnak össze.

— Holdnak fia! – szólítja meg a méretes homokarc a királyt. – Földönkívüli! Állj! Nem viheted tovább magaddal szülőbolygód pusztaságát, kietlenségét és kopárságát. Mi életet akarunk újra teremteni, a te fajtád pusztítani szándékozik. Beleavatkozol a természetes folyamatba. Már más idegenek is megtették ezt több százezer évvel ezelőtt és csak felgyorsították a pusztulást. Ami létezhetett volna hosszú évmilliárdokig, az meghalt pár évezred alatt. Hát ilyen keveset ér nektek az élet? Az életetek?

Az uralkodó nem tudja eldönteni, megőrült és magában beszél, vagy valóban létezik a lény, amikor összeszedett bátorsággal megszólal.

— Amiről te beszélsz, az a létezés és nem az élet. Mit ér lenni és semmit sem érezni vagy élvezni? Legyen hát az rövid, de tartalmas! Hajdan a magunk képére formáltuk ezt a világot és betöltöttük és mindaddig ezt fogjuk tenni, amíg létezünk.

— Rámutattál a probléma megoldására. Az emberiség vírus, féreg a földalmában. Nincs más választásunk, mint eltörölni benneteket e bolygó felszínéről. Levetünk benneteket magunkról, többet nem fogtok rajtunk taposni. Minden lépéseteknél veszély leselkedik rátok, örökké menekülnötök kellesz, egy pillanatra sem állhattok meg nyugodtan.

Azzal, hogy szavait igazolja, kirántja az uralkodó alól a földet. Mondandója végeztével az arc szája óriási kiáltásra tárul és a homok elkezd beleömleni. A talaj lassan mozdul meg, így az uralkodó amennyire képes megveti lábait a puha, süppedő homokban és egy erős rugaszkodással az ellenkező irányba hajítja el magát. A futóhomok így a mellette álló író lábát kapja el és húzza be az egyre szélesedő mohó szájba. Hiába próbál a firkász ugyanazzal a taktikával küzdeni a süllyedő talaj ellen hátat fordítva neki, mint a homokviharnak, a struccpolitika nem segít. Kezei elsüllyednek a homokban anélkül, hogy biztos pontot találnának, mintha a levegőben hadonászna. Lábai szintén magatehetetlenül kalimpálnak, akár egy erkélyről lógatná alá őket vagy a világ végének peremén, noha derékig belesüllyed az egyre nagyobb körben táguló és mélyülő torokban.

Jajkiáltásaira az uralkodó fordul meg, és mint mindig, újra segítenie kell barátjának. A király hasra veti magát és előre nyújtott karokkal próbálja elérni a bajbajutottat. Mivel nem jut el hozzá, egy tanácsot kiált felé.

— Ne mozgasd a lábad! Ne rúgj-kapálj! Hajolj előre és derékból, csípőmozgással lökd magad előre, úgy araszolj felém.

Az író cseppet sem haboz, azt teszi, amit mondtak neki. A nemzet többi tagja sem áll sokáig tétlenül. Látván vezérük bátor és önfeláldozó cselekedetét, melybe megnyilvánul, hogy még ha kemény és szigorú, olykor kegyetlen velük, azt értük teszi, és a javukra akarja. Kétfejű kap először az ura lábai után és megragadja a már homokkráter szélére kerülő embert. Hozzá csatlakozik Négykézláb is. Egyszemű akkor sem téveszti el a célt, amikor fegyver helyett magát lövi a rohamosan előrecsúszó majomtermetű után. A libasor siklását a Négykarú hatalmas termete fékezi le kissé egy rövid időre. Épp elég ez arra, hogy még százan az emberlánc végére álljanak. Többeknek van elég idejük ahhoz, hogy valamelyest belefúrják magukat a homokba, nagyobb súrlódási és ellenállási erőt kölcsönözve a hús-vér létratákolmánynak. Biztosan tartják egymást, mivel jóformán meztelen testük bőrfelülete nem verejtékezik a vízhiány miatt.

A gödör, amibe csöppennek, már egy valóságos kráternek fest, ami egy nagy meteor becsapódásának következménye is lehetne. A több kilométer átmérőjű száj szélén belóg jó pár tucat ember, akár egy fogak közzé akadt ételdarab, egymást kezén-lábán fogva tartva. Végül a homok ámokfutásának is véget kell érnie valahol. Megszűnik a terjeszkedése és a mélyülése, valószínűleg minden földalatti mélyedést és rést beöntött már, amibe a szilárdságának köszönhetően beférhetett. Ha folyadék halmazállatú lenne, semmi sem állítná meg a földcsuszamlás terjedését.

Miután eláll minden mozgás, a szél is alábbhagy, az Úr kiadja a parancsot a visszavonulásra. A hosszú és eleven kötél lassan föltekeredik, ahogy az emberek hason hátra araszolnak. Miután mindannyian biztonságban vannak, az uralkodót körbeveszik a tisztjei.

— Most mi lesz? Hogyan tovább? Merre? – hangzanak el mindenünnen a kérdések.

— Nem tehetünk mást, tovább kell mennünk. Két tűz közé kerültünk. Úgy érzem, az előttünk álló ellenség kevésbé súlyosabb, mint a minket követő világveszedelem – válaszolja az Úr.

— Miről beszél, Uram? – faggatja az Író.

— Mindent megtudsz a maga idejében, barátocskám. Most viszont kerüljük meg ezt a puhány szakadékot – jelenti ki a király – és folytatjuk tovább az utunkat. Zárkózzunk fel még szorosabb láncba, ha az elemek megismételnék ugyanezt a támadásukat, amit kétlek. Remélem, tanultak az emberi leleményességből és összetartásból. Már nincs messze a csatorna, ahol el kell majd válnunk. Író! – fordul jobb, írástudó kezéhez a vezér. – Te velem jössz le, délre, az óceánhoz. Szövetségest kell találnom. Remélem, még érvényes egy ígéret és a víz a mi oldalunkon áll. Négykarú, te továbbvezeted a csapatot a Dárdaúton a Bányavidékig. Ott találkozunk. Egy kis segítséggel, vízen utolérlek benneteket.

— Mit tegyek, ha ott leszek – kérdezi a hadsereg vezetője.

— Keresd meg a Bányász feleségét és tudasd vele férje halálhírét. Remélem, jól megvigasztalod. Viszont vigyázz rá, áldott állapotban van. Talán téged választ majd gyermeke nevelőapjának. Szükségünk van sok olyan karra, mint a tied, főleg, ha az egy testen van.

Amint az uralkodó rendelkezett egykori legjobb barátja hozzátartozóinak sorsáról eszébe jut a vele való első találkozás. „Mintha tegnap történt volna – gondolja. – Ha nem számolod az időt, gyorsabban telik.”

Második evolúció

— „Mondtam, hogy rossz ötlet fejlődésdit játszani! – szólalt meg az egyik hang vádlón. – Inkább mentünk volna történelem órára.”

— „Hogy mersz kételkedni herceged döntésében! – vonta kérdőre a másik hang. – A történelem meg itt játszódik le az orrod előtt.”

— „A Harmadik bocsássa meg nekem, Felség. Azt hittem, barátok, játszótársak vagyunk.”

— „Talán igen, talán nem. Inkább ezt figyeld! Láthatsz egy embert, akikről annyit hallottál már.”

— „Hiszen mi is azok vagyunk” – állapította meg az első hang.

— „Talán jobb helyed lett volna mégis az iskolában. Sokat kell még tanulnod. Mi emberszabásúak vagyunk. Nézd meg inkább a társad, milyen merész. Nem nyavalyog annyit, mint te.”

— „Lehet. Én biztosan nem bírnám elviselni azt a fájdalmat, amit ő átél. Mit mondunk majd az anyjának?”

— „Nem tudom, mit „mondasz” majd az anyjának – helyesbített a herceg. — Talán az igazat. Túl nagy volt a hullámzás és kivetette a partra. Azt viszont találd ki egyedül, hogy mért jöttünk fel a felszínre.”

— „Elég volt! – gondolta Alex. – Hagyjátok abba! Így nem tudok összpontosítani a barátotok megmentésére.”

— „Rendben van, kétlábú – egyezett bele a felség. – Csak óvatosan fogd meg Arent az uszonyánál. Szeretnénk, ha magától hazaúszna. Feltéve, hogy még életben van.”

— „Igen – válaszolt a kisebbik fej a tenger habjai közül. – Még hallom a gondolatait. Szörnyű fájdalmai vannak.”

— „Ahogy nekem is” – közölte a férfi gondolatban furcsa beszélgetőpartnereivel.

Alex legalább tudta, hogy nem az ő fájdalmai ordítanak a fejében, hanem a partra sodródott halemberé. Megfogta a másik a lény farkát és húzni kezdte a vízbe. Még jobban szenvedett, amikor az óceánba lépett. A víz fehér hullámai sós fogakként a lábába martak, a puha álkapcsok visszahúzódtak, majd újra támadtak. Érintésük legalább annyira égetett, mint a Nap apró tűszúrásai. Az óceán kivetette bölcsőjéből gyermekét, hogy az megtanuljon járni, önállósuljon. Amit Alex tenni készült, az a fejlődés visszafordítása volt.

Önmagát is alig bírta vonszolni, nemhogy terhét. Bár amikor a vízbe értek, az összenőtt lábak hatalmasat rúgtak attól, ahogy a só a sebekbe került. Elejtette a vízi ember alsó törzsét, de újra megragadta az összeforrott, kiszélesedett bokákat és tovább húzta, míg a testet teljesen el nem borította az életadó folyadék.

Innen már két játszótársa vette gondozásába a sebesült Aren nevezetű lényt. A derékig érő vízben, ahová kimerészkedtek, emberszerűnek látszottak ők is. Ajkaik hálát remegtek, de Alex nem értette a szájbeszédet. Annál inkább zúgott a feje a telepatikus beszédtől. Mondta nekik, hogy szóra sem érdemes, de nem hitte, hogy meghallották. Az élőlények fülei helyett valami hártya vagy kopoltyúszerű testrész volt található, de tudta, hogy gondolatait még akkor is eljuthattak a szokatlan teremtményekhez, amikor már alábuktak az óceán mélyébe.

A férfi végül hátat fordított nekik és a szárazföld felé tekintett. A szél homokkígyói tekeregtek a sivatagban a lábai alatt, ameddig a szeme ellátott. A szárazföldön a levegő már ritkább volt, Alexnek nehezére esett lélegezni, mintha a hegyekben lett volna. Sem orra előtt, sem háta mögött, végképp nem feje fölött és a lába alatt pláne nem várta semmi, csak a határtalan pusztaság. Ez erőt vett a lelkén, szívén és agyán is. Ha nem ezek a motorok hajtják előre, akkor mi? Lelki szemei előtt szeretteinek képe derült fel, mint egy délibáb a sivatagban, felesége és gyermekeié. Talán a vágy, hogy egyszer újra látja őket, ad neki kitartást? Elképzelhető-e, hogy visszatérhet egyszer a földre, vagy családja lejöhet a holdról? Kérdése és kételye tengernyi volt, válasza annyi, ahány csepp víz az előtte nyújtózkodó sivatagban. Egy azonban biztos. Nem is volt olyan baj, hogy nagyobb űrt érzett magában, mint a Holdon való tartózkodásakor. Ahhoz, hogy befogadj valami nagyot, teljesen üresnek kell lenned. Vagy eggyé válik az új világgal és magáévá teszi, vagy belepusztul. Nem volt más választása: vére még lüktetett, sejtjei bizseregtek, minden része élni akart.

Az élet megy tovább és vele az ember is. Alexnek mindenekelőtt a legszükségesebbekről kellett gondoskodnia a fennmaradáshoz. Hogyan is fogjon hozzá? Kétségbeesésében térdre ereszkedett. A homok besüppedt alatta és lábait víz ölelte bátorítóan körül, amit a tenger küldött. Egyrészt átok, mivel sótartalma marta a sebeit, belemosta a homokot, másrészt kevésbé volt forróbb, mint a talaj, így hűsített. A gödör nem telt meg, várni kellett a következő hullámra, hogy újabb adag folyjon bele. A férfi úgy gondolta, minek várni rá, ha elébe mehet. Elkezdte hát mélyíteni a lyukat. Sok munkája volt vele, hiszen a homok folyton beomlott, csak ahol már víz érte, tapadt meg, de a sodrás is kimosta, beömlesztette néha. Mindezek ellenére nem adta fel. Már térdig érő volt gödör, amikor elkezdett csatornát vezetni bele az óceántól. Eleinte hosszában haladt előre, majd olyannyira kiszélesítette az árkot, hogy maga is belefért.

Ezzel megnyitotta a víz szárazföldbe vezető útját. Néha pihenőt tartott a vájásban és elment, ledőlt aludni a parton rekedt mentőkabinjához. Arra az időre, amíg pihent, vagy aludt, berakta a gödör közepén álló homokos, sáros, sós és fogyaszthatatlan vízbe bukósisakját, lefedte nejlonnal, amit kabinja belső falának védőbevonásaként szolgált, amíg lassan le nem fejtette, aztán az anyag közepére egy műszerfalból kitörött gombot tett rá, hogy behorpassza. Így pároltató csapdát állított a vízpermetnek, ami a forró nap felé kívánkozott, maga mögött hagyva a visszahúzó nehéz sót, ám a gödör közepén belecseppent a sisakba. A csatornán keresztül a vízszint már állandó volt, a vízvezetéknek is csak néha kellett utánanézni, hogy nem dugult-e be. Miután aludt az örök Naptól elbújva, pár kortyot már ihatott is. Egyszer-kétszer azonban hoppon maradt, amikor miniatűr víztárolójába hal került és ficánkolás közben felborította a sisakot. Élelme ezekből a fogásokból állt, néha rákot vetett ki neki az óceán, amikor meg üres volt annak a keze, maga gázolt be a vízbe és próbált halászni űrcsónakjában mégis csak felfedezett botkormányával, aminek addig verte egyik végét minden oldalról a sikló falához, hogy az behorpadt és többé-kevésbé hegyes lett.

Már értette, miért fejlődtek vissza az életben maradt emberek a Harmadik Világháború után és fordultak a tengerhez. Ő sem akart messze menni a bőségszarútól. Azon dolgozott, hogy annyira kimélyítse a kis folyóját, hogy bele tudja gördíteni a mentőkabint. Így könnyebben tudta vonszolni, beljebb és feljebb a szárazföldbe. Lassan haladt, méterről-méterre, és az idejét sem tudta, mióta csinálja. Abban azonban biztos volt, hogy nem maradhat örökké a parton. Emberi természeténél fogva keresett és törekedett valami jobbra. Ilyen volt első valódi húsétele is. Már korábban észrevette, hogy feje fölött néha fekete pontok tűntek fel. Nem holmi eltévedt madarak voltak, hiszen egy pályán köröztek folyton, tartózkodása helye felett. „Dögkeselyűk” – állapította meg. Mivel már unta a halat, úgy döntött, csapdába csalja őket. Kifeküdt hát a napra és mozdulatlanul várt, halottnak tettette magát. A ragadozók szégyenei sokáig várattak magukra. Alex csak fülelt és még a szemét is bezárta, nehogy egy pislantással is elzavarja őket. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mikor jöttek meg a potyaevők. Szárnyuk suhogása egészen közelről hallatszott, amikor leszálltak és olyan port vertek, hogy a férfi alig kapott levegőt a homokszemektől. Aztán a karjaik csattogása abbamaradt és süppedő, közeledő lépteik alatt csikorogtak a homokszemek. Furcsán rikácsoltak, néha sipító hangokat hallattak. Amennyire a fekvő ember ki tudta következtetni egyik fülével, mivel a másikat a földhöz tapasztotta, az ég állatai ilyenkor egymással marakodtak. Talán azon, kié legyen az első falat. Ha ez így van, gondolta Alex, az erősebb, nagyobb nyer. Úgy döntött, megvárja, hogy az beleharapjon, kicsípjen belőle egy darab húst. Legalább fogja tudni az irányt, amerre vetődnie kell és a madár el lesz foglalva az evéssel, mialatt ő megragadja a nyakát.

A terv majdnem úgy is alakult, ahogy azt a férfi elgondolta. Fogait előre összeszorította, felkészülve a fájdalomra, aminek bekövetkeztével a nyilallás irányába vetette magát vakon. Épp ezért nem nyakon ragadta meg a madarat, hanem a szárnyán, de miután megvolt az első biztos pont, másik kezével már megtalálta a sima, szőrtelen, tollatlan nyakat és egy oldalra hajló mozdulattal eltörte. Az állatnak válaszolnia sem volt ideje, annál inkább hátrább álló társainak, akik azonnal felrebbentek a levegőbe. Eztán már csak egyszer-kétszer sikerült átvernie őket hasonló képen, akkor is biztosan nagyon éhesek lehettek, viszont minden esetben az ember ette meg őket jóízűen, és nem fordítva. Húsuk kemény volt és rágós, de kívülről eléggé aszott és szárított a fenti naptól, csak belülről kellett megsütni a napon. Legalább a megkopasztásukkal nem bajlódott. Alex töprenget rajta, hogy a dögevők csak a tenger kidobott maradékából élnek, vagy van más élőlény is a szárazföldön, akik alkalmazkodtak az éghajlathoz, esetleg jobb vidéken élnek, mint a sivár pusztaság. Jó lett volna fészkükre találni és megenni a tojásaikat. Jobb lehet, mint a Holdi mesterséges por. Talán a forró homok kelti ki őket.

Akkor kapott választ a kérdésére, amikor már annyira felaraszolt a szárazföld belsejébe, hogy eltűnt az óceán és a tengerpart a láthatárról. Lábai alatt a csatornában megnyugtató hangon csörgedezett a víz, így a szokatlan, távoli dübörgés egyenesen visszataszító kontraszttal törte meg az idillt. A hangsebességet a látvány jóval később érte csak utol hatalmas porfelhő kíséretében.

— Homokvihar? – kérdezte önmagát Alex. – És milyen fekete!

Hamarosan rá kellett jönnie, hogy egészen más motor hajtja belülről a rohamosan közeledő földi fergeteget. A homokfüggönyből sötét alakok körvonalai bontakoztak ki. Eleinte kétlábúaknak és nagyfejűeknek tűntek a lények, majd a mellső lábaikat hátsók követték. Hangjuk sem emberi volt, hanem nyerítésszerű. Mielőtt Alex felfoghatta volna, hogy lovak vágtatnak felé, mind egytől egyik koromfekete, azok addigra már el is viharzottak mellette és már csak hátsójukat követhette a tekintetükkel. Vadlóvonat, gondolta. Azt azonban megérkezett figyelni, hogy szőrtelenek, sörény nélkül és farok helyett csak egy lelógó csonkkal rendelkeztek. Az állatok visszatértek a természetbe és elvadultak, akár a vas elrozsdállt, elporlott és visszakerült a földbe, ahonnan vétetett.

— Valószínűleg őket is kísérik a dögkeselyűk – jegyezte meg a férfi magának fennhangon.

Azonban egy válasz két kérdést szül. Most az újonnan felfedezett lényekre volt kíváncsi. Mit ehetnek? Hol élnek? Mit isznak?  Főleg a húsukra fájt a foga. Azt nem is gondolta volna, hogy azoknak is az övére. Az első találkozása a vadlovak egyik elkóborolt, vagy lemaradt képviselőjével egyáltalán nem volt kellemes, sőt kis híján az életébe került. Végül Alex számára szerencsés kimenettel végződött kalandja az állattal és még vendégéből is ehetett vacsorára, nem is egyszer, hanem hosszú ideig.

Az úgy történt, hogy nem sokkal a vonulás után éppen munka utáni pihenőjét töltötte, amikor nedves érintés és szuszogás érte az arcát. Hirtelen és rémülten ébredt fel. Ösztönösen az ellentétes irányba taszította magát, ami jól is jött arra a kis időre, amíg kitisztult a látása az alvás után. Az első, ami a szemébe vetődött, azok a hatalmas, éles metszőfogak, valósággal agyarok, amik rája szegeződtek. A vadló nem tűnt szintén rémültnek, ellenkezőleg, támadólag felszegte a fejét, egy lépést sem hátrált, sőt két hátsó lábára állt és az elsőkkel támadóan hadonászott, mint egy bokszoló.

— Mi a fene!? – kiáltotta el magát Alex, de a ló nem ijedt meg a hangjától. Talán csak magát akarta megnyugtatni, vagy felrázni a sokkból a férfi.

Alexnek sem kellett több, életben maradási ösztöne legalább olyan hevesen buzgott benne, mint terjedelmes csatornája. A keze ügyébe először a már halászásra használt botkormány került. Keselyűt is kapott már el vele, amik egyre ritkábban és óvatosan kerültek a közelébe. Nem érezte a nap melegétől felhevült tárgy forróságát. Hozzászokott már a hőséghez és az égéshez. Meg kellet hát toldania a karját és jóformán mindig mellette volt a gyilkos eszköz. Most mit sem törődve a hatalmas és vastag patákkal, amik kétségkívül tökéletes lábbelik voltak a forró homokban, a két mellső végtag közé vetette magát, egyenesen az állat szügye felé döfött. A találat sikerült, de a kormány bennmaradt a ló szívében, nem volt választása Alexnek, vagy elengedi a fegyvert, vagy az állat agyontapossa, bár néha azon elmélkedett, hogy a halál lenne a legjobb dolog, ami történhetne vele és az élet a legrosszabb, mert tovább kell szenvednie.

A veszélyben épp az ellenkezőjét tesszük, mint amikor kívánjuk az elmúlást és küzdünk az életért, nem is gondolkodva, ösztönösen, reflexszerűen. Így kapott a férfi is a sisakja után a gödörbe, ahol abbahagyta az ásást. Felpattant és a megroggyant, de még mindig támadó, fogait csattogtató és haragosan fújtató, a homokban dühösen kapáló állat fejére sújtott vele. A sisak egyre inkább behorpadt a ló koponyájára mért sorozatos ütésektől. Akár egy géppuska, záporoztak a halált osztó csapások. A húsevővé mutálódott állat most nem megölni, hanem sajnálnivaló volt. Az ember fele erőfeszítésének is elég kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy végezzen a vaddal, de Alex nem állt meg egyhamar.

— Engem akartál megenni? – lihegte indulatosan. – Most megmutatom neked!

Minden, az utóbbi időben felgyülemlett dühét, kétségbeesését, felesleges energiáját, verejtékét, páráját kiadta magából. Amikor megállt, testének folyadéktartaléka, amivel éppen nem spórolt, kiömlött bőre pórusain keresztül, akár egy szökőkútból, amik a gyakori fürdéstől a csatornában nem voltak eldugulva a kosztól. A túlélés érdekében nem gondolt az undorra munkája közben, noha normális életkörülmények közt a hideg is kirázta volna tettétől.

Miután Alex felszusszant, akkor nézett csak körült. Először védősisakját sajnálta, ami annyira összelapult, hogy alig tudta kihámozni ujjait a szorításából. Aztán az állatot bámulta, ami vérben úszva, mozdulatlanul feküdt. A vér és a halál szagára már sötét, árnyékot nyújtó eleven felhőbe gyülekeztek az égi fosztogatók. A lehető legkevesebbet kellett meghagynia nekik. Amikor már józanul gondolkodott, letérdelt a prédája mellé. Az állat rengeteg vért vesztett, sok a férfire ragadt, a léket kapott szív azonban jóformán a földre pumpálta ki a legtöbbet, ami szinte azonnal megalvadt, sőt megsült, megpirult. Az sem volt megvetendő étel, gondolta a kóbor menekült. Felszedett annyit, amennyit tudott. Aztán a tetemet odavonszolta a bárkájához és ott kezdte szétszedni, feldarabolni. Először a vadállat lábát törte el. A csont nem egyenletesen repedt meg, hanem éles szilánkokká hasadt. Őket használta aztán Alex a vágáshoz, nyúzáshoz. Mindent, amit csak tudott, kiaknázott. Addig taposott egy lemezdarabot a magával vonszolt mentőcsónakból, amíg az mélyen behorpadt. Új tálja lett, edénye, amibe a vért gyűjtötte össze, ahol csak talált belőle az állat testében. Mire végzett a porciózással, hívatlan vacsoravendégei már leszálltak és sóváran nézték a közelből az amatőr csonkítást, de semmit nem kaptak.

Alex semmit sem dobott ki, még a hatalmas csontokat is behajigálta szállítójárművé alakított, teljesen kibelezett csónakba. A húst inkább megszárította, hogy tovább elálljon. Ahogy végignézett magán, a Nap ostorozta, égette szakadt-fakadt, jóformán csak ágyék tájt fellelhető foszlányokra, úgy gondolta, hogy a lenyúzott bőrt kifeszíti és kicserzi, jó lesz majd ruhát, lábbelit csinálni belőle, a belekkel meg összevarrni. Egyedül a belső részeket főzte meg a napon vízben. Így hosszú ideig volt ellátva élelemmel. Arról még nem is álmodhatott akkor, hogy egyszer megszelídíthet egy ilyen fenevadat és tarthatja a tejéért, a tehercipelésért vagy közlekedésre használhatná. Talán ha lesz elég ivóvize, amivel magához kötheti a jószágokat, bár ki tudja, hogy nem-e vért isznak csak, amihez már ő is hozzászokott. Jobb, mint a vizelete, amit eleinte fogyasztott, amikor nem volt párlata.

Az esetet követően hosszú ideig nem történt semmi sem. Tovább ásott, vezette a kis kanálisát, ami minél hosszabbra nyúlt, annál tisztábbnak, áttetszőbbnek és megszűrtnek tűnt, noha még enyhén sós íze volt. Ahogyan a vize folyt lassan, unalmas egyhangúsággal, úgy az idő is. Az időjárás is változatlan volt. Az óceán felett, ha esett is nagyritkán eső, a szárazföldre semmi sem hatolt be. Míg végre egy újabb jelenés törte meg a puszta látóteret. Eleinte délibábnak tűnt a nap táncoltatta levegőben, fekete embernek, mint ő. Nem kellett messze letérnie a kivájt ösvényről ahhoz, hogy eljusson az élőlénynek vélt alakhoz. Már nagyon unta a magányt és a magában beszélést.

Csalódnia kellett azonban, mert a dolog tárgynak bizonyult. Ahogy Alex hozzá rohant mindent hátra hagyva, amit eddig alkotott két kezével, döbbenten látta, hogy egy rozsdás fémrúdhoz fűzte reményeit társ utáni vágyakozásában. Mérgesen dobbantott a homokban, amit az nem tűrt meg. Úgy omlott össze a férfi alatt a világ, mintha egy kártyavárra állt volna. A zuhanás rövid időnek, de nagy távolságnak tűnt. A magasságot az ütés erősségén tudta csak kikövetkeztetni az ember, ami a hátát érte. Több száz pillantásban mérte meg Alex az időt, amíg – eszméleténél ugyan –, de mozdulatlan feküdt. Annyi volt a szerencséje, hogy a Nap egyenes szögben vágott be a nyíláson, amit ütött, mert kiégette volna a szemeit. Az első, amit megtanult ezen a bolygón, hogy nem szabad a napba nézni. Még így is erős volt az égitest fénye, ami benyúlt a föld barlangzsebében. Látta amint a sugárnyalábban szinte súlytalan légben lebegnek a még aláhulló pehelykönnyű porszemek, amiknek nagyobb testvéreik, a homokszemek, szinte betemették.

Bizonyára ezért is esett nehezére megmozdulnia, noha először törésre gyanakodott magában vagy teste alatt vélt roppanásokat és reccsenést hallani. Nem volt képes megvizsgálni az őt körbevevő új helyszínt. Annyi bizonyos volt, hogy mélyre szállt alá a föld gyomrába és felfele nincs esélye visszatérni a felszínre. Ott kellett hát hagynia minden eddig elért munkáját, vívmányát, eddigi erőfeszítéseinek gyümölcseit. Ezek a gondolatok és lelki gyötrődések is besegítettek dezorientáltságába fizikai bajain kívül. Megrészegedve tántorgott a szűk alagútban egyik falától a másikig pattogva. A fény uralma lassan a sötétségbe veszett a háta mögött. Apránként kezdte csak visszanyerni az irányítást érzékszervei felett. Először a szaglása érezte meg a friss huzatos levegőt, melynek irányába fordította magát, amikor egy kereszteződéshez ért. Szemei szintén kezdtek alkalmazkodni a sötéthez. Tapintásával már lassan meg tudta állapítani a falak hepehupaságát. Mindeddig úgy vette észre, hogy egyenesen és vízszintesen halad előre és a barlangnak, amibe pottyant, eléggé szabályos vonásai és szerkezete van. Mintha csak szobáról szobára járt volna a kockaforma belső terekben.

Pár lépéssel csak fenti felfedezései után kellett keserűen megtapasztalni, hogy a pokolnak vannak még bugyrai és zuhanása koránt sem ért véget. A leejtő, amelyen lecsúszott, azonban kevésbé volt meredek. Sőt, néha bordázatosnak érezte a hátát és a fenekét ért gyors és ütemes ütésekből lépcsőre következtetett. Aztán megint tágas terek követték egymást, miután a félresikerült csúszda alján befordult arra, ahol a fal hézagos volt. A következő siklást már várta és félig meddig felkészült rá. A harmadikat és követőit már egyenesen kiszámolta és haladt magabiztosan lefelé. A mesterséges, de poros, koszos vonalak zárt rendszert látszottak alkotni, nem kizárt, hogy épületet. Talán üres gyomrú házak, amik többé nem tömik meg magukat emberekkel.

Pokolbéli félelmei csak akkor igazodtak be, amikor a saját maga neszezésén kívül más zajokra is felfigyelt. Eleinte megerőltető volt megállapítani az irányukat és követni őket, de többszöri eltévelyedés után a hangok erősödni kezdtek. Már nagyon mélyen lehetett, elméletileg levegőt sem kellett volna kapnia, de az valahonnan alulról tört felfelé, mint egy gejzír. A hangok úgyszintén közeledtek, vagy ő tartott feléjük és csak érzéki csalódásban szenvedett.

Nem Alex találta meg a zaj forrását és vette fel a kapcsolatot annak okozójával, hanem az lelt rá. Amint befordult egy sarkon, érezte, hogy megérinti egy kéz a bokáját, ami otthonosabban és magabiztosabban mozog a vakvilágban. Nem a talajt rántották ki alóla, hanem a lábait róla. Azonnal a földre került támadójával egy szintbe. Hirtelen éles tőr tört fel lábujjaiból az agyába. Felordított a fájdalomtól, mire a másik felmordult. Nedvességet érzett a talpai alatt – vért –, de túl sokat ahhoz, hogy mind az övé legyen. A másik hörgéséből arra következtetett, hogy annak bele tört a foga a falatba, amit belőle akart kitépni. A férfi védekezésbe váltott amennyire csak tudott az akadémián tanult látatlan, alattomos és hátulról irányuló csapások ellen. Homályosan ugyan, de látni vélte ellenfelét. Annak mintha világos bőre lett volna, világító a sötétben, nem olyan sötétbarna, szinte fekete, mint az övé, amit a nap kicserzett. Ellencsapására hatalmas hördülés tört fel a másikból, majd a kitekert kar fájdalmában folyamatos hörgés, ami, mint a kifulladt lélegzet, eleinte hevesen ismétlődött, majd lassan lenyugodott.

— Elengedlek! – kiáltotta Alex. – Feltéve, hogy jól viselkedsz.

Nem lepődött meg, hogy nem kapott választ az őslakostól. Azt várta, hogy ez a torzszülött is elkezd a fejében kotorászni, de e helyett hörgést kapott vissza válaszul. „Primitív egy lény – gondolta. -, de mégis csak ember.” Ezt abból következtette ki, hogy lassan elkezdte tapogatni az idegent, akinek ő szintén idegen volt. Az megérezte a barátságos szándékot, és kézen fogta Alexet. Azt meg inkább fűtötte a kíváncsiság, hogy többet tudjon meg a vadakról, mintsem félt volna és ellenkezne. Örült neki, hogy talált életben maradt emberszabásúakat a földön és megoszthatja a magányát valakivel. Az, hogy nem értették egymást, remélte, kiküszöbölhető idővel és egy kis energiával.

Követte hát furcsa társát, noha az mindvégig négykézláb mászott és magától csavarta hátra a kezét, hogy az övét fogja. Az eleven póráz folyton csak rángatta őt és világos volt, hogy ki kit sétáltat. Furcsa érzés kerítette hatalmába Alexet. Nem ért haza, otthon sem érezte magát, mégis valami megkönnyebbült, nyugalom öntötte el. Talált valamit, ami összes felfedezéséből a legnagyobbnak bizonyult, noha az sem kevés volt, amit két kezével, kitartásával, életösztönével ért el eddig, annak ellenére, hogy mindezidáig gyámoltalan volt, sodródott az árral. Kezébe vette hát a sorsát, és még ha át is engedte egy rövid időre valaki másnak, azt megfontolt szándékkal tette. Kíváncsi volt rá, hová került, vannak-e még mások, és ha igen, hogyan élnek.

A válaszok nem váratták sokáig a kérdéseket. Útközben egy, majd még egy, aztán egyre több fehér árny mellett suhantak el. Az alakok a földön kísértetszellemeknek hatottak a sötétben. Egy is hátborzongató volt, de amikor tömegesen tűntek fel az oldalsó szobákban, ijesztően hatottak. Egyszer csak ők is letértek a folyosóról és beléptek egy külön szobába. Ott csak egy, de hatalmas fehér lidérc tartózkodott. Vezetője ekkor elengedte Alex kezét, és hasonszőrűjéhez bújt. Mint kiderült, ketten voltak az odúban egy asszony, meg egy gyerek. Amikor vezetője lefejtette a csecsemőt az anyja kebleiről, akkor az ő alakja duzzadt meg.

A családi találkozás nem tartott sokáig. A hím félretette a csecsemőt, aki ezt valami ellenző nyögdécseléssel fogadta. Most már ketten fogták meg kezeit és vendégüket lehúzták magukhoz a földre. Az idegen érthetetlenül figyelte, mit tesznek azok ketten. Morogtak, hörögtek a maguk nyelvén, amiből ő semmit sem értett. Talán ha tisztán láthatta volna a gesztikulálásaikat, rájött volna valamire. Fülelt hát a hangokra. Eleinte dulakodás neszeit és két összegabalyodott testet vett ki a sötétben. A heveskedés elmúltával a nőstény engedett. Ekkor sikló mozdulatok hallatszottak, majd folyadék szivárgása, spriccelése. Ahogyan ezek a hangeffektek is abbamaradtak, egy tenyér nyúlt arca felé. A felfelé fordított marokban, a rögtönzött edényben, volt valami fehér. Alex odadugta az orrát és nedvesnek találta a dolgot. Először a nyelvét nyomta bele, majd ivott egy kortyot a folyadékból. Az íze hasonlított a Holdon használt tejporra, csak sokkal finomabb, selymesebb és kellemesebb volt. Ekkor fogta fel a férfi, hogy mivel kínálták meg. A vadember megfejte asszonya melleit és a tejét neki adta szoptatós gyermeke helyett. Az érzés undorító volt, normális esetben elutasította volna az ajánlatot, de már rég nem evett és semmit sem vetett volna meg. Az éhség olyan, mint egy hűséges eb, amit ha elzavarsz, folyton visszatért, végül, mikor már nem bírsz vele, engedsz neki és befogadod.

Így esett meg első találkozása a földön életben maradt emberekkel, akikről odafent azt hitték annyi évezreden át, hogy kipusztultak, senki sem élhette túl azt a poklot. Illetve a második kapcsolatfelvétel, bár a tengeri lények nem a földön, hanem a vízben találtak menedéket. Úgy látszott, mégis vannak túlélők. Alex eddigi ismeretei alapján két ágra fejlődtek. A vízi világiak láthatóan értelmileg előre, fizikailag viszont visszaléptek, míg a szárazon maradtak fordítva, noha eddig nem sokat mondhatott el testi képességeikről. Amint észrevette az idő múlásával, mindannyian négykézláb jártak, soha sem egyenesedtek fel, meggörnyedtek, összeroppantak. A hím mozgásából azt is észrevette, hogy tapogatózva halad előre, ami arra engedett következtetni, hogy vagy rosszul lát, vagy eleve vak. A nőstény folyton egyhelyben ült a kicsijével, embere hordta neki az ételt. Viszont mások mozgása is alátámasztotta az észrevételeit. Hasonló fehér lepelszerű dolgok sokszor haladtak el zuguk bejárata előtt. Gyakran megálltak és fejüket felemelve szimatoltak, befelé, aztán elfordultak és tovább iramodtak. Utánuk akart menni, felfedező utat tenni, de a nő olyankor megérezte a mozdulatait és visszahúzta. Valószínűleg féltette, hogy a többiek nem csak megkóstolják, ahogyan a párja tette, hanem meg is eszik. Azonban ő sem az a fajta ember volt, aki megijed a saját árnyékától, de a másétól sem.

Egyelőre megállapodott az ismeretlen világban. Furdalta a kíváncsiság a többi őslakossal kapcsolatban, honnan kaptak levegőt, mi az, amit ettek. Segíteni akart a szerencsétlen népen, de még nem tudta, hogyan. Úgy értette, hogy vendéglátója gyűjtögető életmódot folytat, mert ételként apró bogarakat, lárvákat, penészgombát és gyökereket hozott neki és asszonyának. Mivel egy szájjal többet kellett etetni, Alex úgy gondolta, bekapcsolódik a társadalmi életbe. Mindeddig egyenesen haladt előre, utat tört magának és nem bírt megállni. Amikor a vadember újra készült elhagyni őket, ő utána indult. Hogy jobban alkalmazkodjon, felvette a négykézláb járását. A vadember érezte maga mögött követőjét és megfordult. Próbálta visszatolni sötét árnyékát, asszonya maga felé húzta, de hiába. A földönkívüli még annyi megpróbáltatás, szenvedés és nélkülözés után is erősebb volt és akaratosabb, ezért ő nyert.

A két vadembernek nem maradt más választása, mint hátrahagyni, szerencsére alvó fiúkat és elkísérni a felfedezőt. Oldalra fogták és lassan, óvatosan araszoltak előre odújuktól jobbra, a folyosón felfelé egészen addig, míg egy tágas terembe nem értek. A bejárata előtt a helység szinte vakított a sok fehérbőrű, csak itt-ott maszatos, napot nem látott alaktól. Sokan voltak odabent. Volt, aki a földön feküdt, akadt, aki két kezével ásott, mások a fal mentén bogarakra vadásztak, amik túlélték az atomkatasztrófát. Falat kaparászók is fellelhetők voltak, valószínűleg gyökereket próbáltak kiaknázni. A legtöbben azonban egy fekvő köré gyűltek. Néhányan valamit dugdostak a szájába, mások a kezeinél térdeltek, amit valami sötét ér tört meg, akár egy varrás a fehér leplén. A vérét itták, de hogy ne halljon el, folyvást táplálták is. Idős ember volt, minden bizonnyal járni is képtelen. A falka a leggyengébbet választotta ki erre az áldozatra.

Ahogy beléptek a gyülekező térre, noha nem ejtettek zajt, mindenki felfigyelt rájuk. Nem gondolta volna, hogy a föld mélye élettől nyüzsög, mint egy méhkaptár vagy egy hangyaboly. A vadak szaglása rendkívül kifinomult volt. Hörgésben törtek ki és Alexnek nem volt világos, hogy hozzá szólnak, a pártfogóival kommunikálnak, vagy egymás közt vitatkoznak. Egy azonban biztos volt, hogy személye egyesítette őket egy nagy körbe, amit köréjük fontak. A hurok annyira összeszorult, hogy karnyújtásnyira voltak tőle az emberszerű lények és ezt ki is használták. Egymást követték a hideg érintések a bőrén. Egyszerű tapizásnál azonban nem álltak meg. Mozdulataik idővel egyre hirtelenebbek, hevesebbek lettek, kérges, földtúró kezeik kezdték sérteni a bőrét, és akinek nem volt lerágva a körme, annak karmolnia is volt mivel. A már-már fekete bőrű idegen elviselte a karcolásokat, de amikor a simogatások átváltottak harapásokba, ütlegelésekbe, megunta a dolgot és felkiáltott:

— Elég!

Egy ütéssel több tucat embert csapott fülön éles hangjával. A vadak hallószervükhöz, fejükhöz kapva gurultak oldalra, terültek el a földön fájdalomhörgésben. Kellett egy keveset várni, hogy magukhoz térjenek. Meglepetésüket Alex tovább akarta fokozni, hát türelmes volt. Amikor azok összeszedték magukat és újra rá figyeltek, de ezúttal tisztes távolságból, a férfi újabb hatást tett rájuk. Először térdből kiegyenesedett. A póz hatalmat és felsőbbrendűséget sugárzott. Magasabb volt és többet elért, mint az őt körülvevő csőcselék. Azok próbálták utánozni, de derekuk és gerincük nem engedték. Hosszú és fájdalmas gyakorlatok állnak még előttük, ha követni akarják. Már pedig azt fogják tenni – határozta el magában a domináns ember.

Felállva kinyújtott kézzel elérte a mennyezetet is. A plafonról letépett egy elszáradt, fonnyadt indát és a tömeg közzé dobta. Új tárlatok és még több élelem nyílt meg ezzel az elveszett nép előtt. A hörgés újra felharsant, de a hangvételben ezúttal nem támadó, hanem üdvözlő tónus érződött. Mintha csak erre a jelre várt volna az a valaki, aki eddig a csoport perifériáján helyezkedett el megfigyelőként. Szépen csendben tanulmányozta ellenfelét, és amikor úgy látta, eljött az idő, támadott. Térdről nem sikerült volna végrehajtani azt az ugrást, amivel Alexet leterítette a támadó. Egy fokkal fejlettebb volt a többieknél, bát szintén négykézláb járt, de nem térden, hanem a talpain állva, kezekkel lefelé, meggörnyedve.

A falkavezér erősnek bizonyult, de nem eléggé. Alex a földről azonnal felpattant, de nem ereszkedett le a másik szintjére. Az élet íratlan törvénye szerint a túlélésben nincsenek szabályok és bármi, ami az előnyödre van, azt használd ki. A messziről jött ember akkorát rúgott a vezéren, amennyire csak lábát meg tudta lendíteni felegyenesedett testhelyzetében. A bordák reccsenésétől vízhangzottak a folyosók és termek mind alul, mind felül, de a célba talált vadember esése még annál is inkább felverte a homokcirkáló belsejét. Látszott az ív, amelyben repült, de egyszer csak eltűnt a szem elől. Helyes következtetésnek tűnt, hogy beesett egy nyitott liftaknába és annak a mélyére zuhant.

A felegyenesedett férfit akkor már annyi tisztelet övezte, hogy nem megérinteni, de a közelébe sem mertek menni. Messziről figyelték, mit csinál. Látták, hogy száraz fagyökereket tép ki a mennyezetből, amik valamikor ott ragadtak, benőve az ember által elhanyagolt épületeket. Alex elegendőnek találta a fát, amit szedett. Talán még máshol is van a közelben, csak fényben alaposabban körül kellene néznie. A lángok hamar felkaptak a nedvességet réges-régen nem látott fától. A tűznyelvek azonnal recsegő-ropogó hangot adtak ki, mint akik több ezer éve nem ettek. Valószínűleg így is volt, de akkor mindent felfaltak. Most mohón fogyasztották táplálékukat. Amint kezdett csillapodni a heve az élelem fogytával, megszelídülten fordultak teremtőjükhöz, mondván: „Adjál még’ Szolgálni fogunk, csak viseld gondunkat.”

Újra egyességet kötött hát a tűz és az ember. Alex körbenézett, és most már mindent tisztán látott. A vademberek a falakhoz bújva figyeltek rá, de semmit sem láttak. Szemük le volt ragadva, feleslegesnek bizonyultak a lenti sötétségben. A világosság nem vakította, de a hő annál inkább megijesztette őket. A bátor férfinek azonban annál jobban esett a nélkülözhetetlen elem. Szemei rossz asztalokon, deszkadarabokon, törött fa székeken akadt meg, amiknek préselt fája még a szúknak sem kellett. Összegyűjtött annyit, amennyit csak bírt és tovább etette új kis barátját.

A békés tűzropogást váratlanul egy hatalmas hördülés csapta meg. Mindannyian a hang felé fordultak, majd annak irányába eredtek. Alex majdnem utoljára ért oda így furakodnia, tolakodnia kellett, hogy bejusson a szobába. A magával vitt égő fával előre világított, amivel sikerült is utat nyitnia magának. Középen két alak nyüszített egymásba borulva. A férfi nem ismerte fel bennük először pártfogóit, hiszen eddig nem tudta megfigyelni őket a sötétben, ám amikor a hím magához szorította nőstényét, annak kebleiből tej csordult ki. Mást nem látott köröttük és ez volt az, ami megdöbbentette. Korábban itt hagyták porontyukat, aki eltűnt. Ezért volt hát a bánat. A földönkívüli együtt érzett a gyászolókkal, hiszen ő is elvesztette gyermekeit. Bűnbánata támadt, mert miattuk hagyták egyedül a kicsit. Mintha az emeletes ház rászakadt volna a szívére, akkora teher nyomta a lelkét. Odalépett a siratókhoz és megölelte őket. Azok, a férfi kezében égő fától meg sem rezzentek, nem oda figyeltek.

— Sajnálom – mondta Alex.

Azok ketten értetlen, vak szemekkel fordultak a hang irányába. Sajnos, ez lett az első szó, amit a két vad megtanult az idegentől, aki sokszor ismételgette nekik a jövőben, amikor a lelkiismeret-furdalás üldözte és utolérte. Tenni akart valamit, hogy megbosszulja a bűntettet. Letérdelt a földre, és úgy tett, mintha szimatolna. Próbálta emlékezetből felidézni, hol fekhetett a gyerek és talált is egy horpadást a földben, ami a helyére utalhatott. Annak ellenére, hogy semmit sem érzett, a többiek, élükön a gyászoló apával, követték őt. Hallásuk és szaglásuk fejlettebb volt, mint az övé. Pár pillanatba telt, mire szagot és nyomot fogtak. Megfordultak, és kinyargaltak a szállásról. A falka egyként tört előre nem tapogatóztak a már jól kiismert úton. Nem mentek messzire, mivel a tettesnek sem volt ideje nagyon eltávolodni. Egy szűk helyiségben húzódott meg. A bejárat előtt vérnyomok voltak, ami feltehetően nem az övé, hanem áldozatáé lehetett. A vadak nem mulasztották el felnyalni a nedűt, ami a vizet helyettesítette a számukra, azonban a bejáratnál megtorpantak. Egyhelyben hörögtek, kaparásztak, de nem mentek beljebb.

Alex tudta, mi tartja fent őket. A vezérük volt odabent, akit még tiszteltek, vagy féltek. Ő ment hát előre, ám nem fért be a nyíláson. Úgy döntött, kifüstöli onnan a prédát. Először letört a fa végéből, hegyes, szilánkos darab maradt a kezében, míg a bot világító oldalát behajította a járatba. A hatás nem váratott sokat magára. A megrémült vad nyúlsebesen ugrott ki, de egykori ellenfele már odakint várta. A villámgyors döfés egyenesen a gerincbe talált, amint az ősember próbált négykézláb kiosonni. Halálhörgése iszonyatos volt, de a bosszúálló füleinek ének. Egy ideig állt első emberáldozata mellett, hogy megbizonyosodjon róla, több kellemetlenséget nem okozhat már, és átadta a terepet a boncolóknak.

Az éhes csapat a csontokon kívül semmit sem hagyott maga után. A vadászat sikeres volt és hosszú idő után először ettek bogarakon és gyökereken kívül mást. A fogást többször is megismételték az új vezér vezényletével, aki megtanította őket a trükkre, miután megbarátkoztatta velük a tüzet. Először a hőt szokatta meg velük. Amikor már nem féltek tőle és megkóstoltatta velük a sült lárvát a nyers helyett, emberei jobban megbarátkoztak a lángokkal. A fénnyel több munkája volt. Első páciense a vad volt, aki rátalált a útvesztőben. Alvás közben lepte meg a hímet. Tévesen remélte, hogy az nem ébred fel, míg ő ruháiból megmaradt nadrágszíjának csatjával felvágja a szemhéjait. Le kellett hát ütnie és eszméletlen állapotban felnyitnia a szemét. Hosszú időbe telt, mire az magához térve megszokta a fényt és szemgolyói működni kezdtek. A vadember élete végéig büszkén hordta a durva vágást a szemein.

Ő is tanult azonban egy-két dolgot a vadaktól. Egyik vadászatuk alkalmával tűzzel és füsttel próbálta kihajtani az óriáshangyákat a bolyukból, de azoknak tetszett a dolog. Az ősemberek ekkor maguk alá csináltak és ürüléküket dobták be a fészekbe, mire a bűztől úgy özönlöttek ki, hogy nem győzték kapdosni őket. A bűzbomba persze nem minden alkalommal vált be, valamelyik állatnak tetszett. Életében nem evett még penészgombát vagy kőevő baktériumokat, de emberei megszerettették vele. Nem szerette nyalni a barlang falait, de sikertelen vadászatok után más étel nem volt. Megtanulta felismerni hidegvérű csúszómászók nyomait, amik nyálkacsíkot húztak maguk után, amit azért termelt mutálódott, új életfeltételekhez alkalmazkodott szervezetük, hogy ne omoljon rájuk a homok, ha belefúrják magukat, hanem összetartsa. Bennük találta fel a ragasztót.

Lassan haladtak előre, hosszabb időt töltöttek egy helyen, mióta képesek voltak felegyenesedni Alex oktatásának köszönhetően. Ha találtak egy élelemben dús helyet, azt teljesen kiaknázták, a padlótól a mennyezetig. Időbe telt, hogy megértsék egymást. A jelbeszéddel kezdték, míg ki nem húzott belőlük pár értelmes hangot, amin már el tudott indulni. Mégis mindennel csigasebességgel haladtak. A szellemileg visszamaradt emberek csak torz utánzatai voltak az egykor büszke fajnak.

A kijáratot is évek elteltével találta meg Alex. A levegő mindvégig ott mozgott az orrában, ahogy a huzat ki-be rángatta a levegőt, de nem lelte meg a másik végét. Egyszer egyedül indult el zsákmány után. Ha a csapattal ment volna, nem hallja meg a zümmögést, ami a feje fölött tört fel. Amint közelebbről megnézte a hang forrását, a fáklya fényében egy akkora méhkaptárt pillantott meg, mint ő maga. Lakói ökölnyi nagyságúak voltak, szorgoskodtak, építkeztek, de el is repültek valahova. A férfi úgy határozott, hogy ahelyett, hogy kifüstölné őket, tisztes távolból követi, merre szállnak. Néha látta őket, párszor viszont szem elől tévesztette a vadméheket és szárnyuk csattogása után ment. Egy pillanatra megtorpant, amikor azok fölfelé kezdtek emelkedni. Keresnie kellett valamit, amin utánuk mászhat. Meglepődött, amikor kényelmes lépcsőre talált, amit emberi kéz alkothatott. A primitív szerkezet akkor nagyobb alkotásnak tűnt, mint a Dávid szobor. Hiányos volt ugyan a fogsora, de fel tudta tornászni magát a felszínre, aminek világát már lentről látta egy fenti nyíláson keresztül. Ahogyan kidugta a fejét, újra megcsapta a hőség, a Nap forrósága, de már nem volt mit leégetnie róla. Többször vedlett bőrt korábban, mint bármilyen hüllő, csúszó vagy kígyó egész életében. Szőre és haja sem nőttek vissza soha, mintha radioaktív sugárzást kapott volna. Legeltette hát szemét a számára már alig ártalmas napfényben és látta útikalauzait, a vadméheket, amik a homokon járnak, lábaikkal apró lépéseket tettek meg, mintha tapogatóznának, aztán felszállnak és visszarepülnek. Helyüket újabbak váltották fel. Az egész úgy tűnt, mintha a nap energiáját gyűjtenék össze és alakítanák át magukban.

„Ezt meg kell kóstolnom – döntötte el a vademberek vezére –, a visszaúton. Azt hiszem, ezen a helyen megállapodunk egy időre”.

A szövetség

A buborékok sorra bukkannak fel a vízben. Életük rövid, szétpukkannak, amint a felszínre érnek. Akadnak azonban makacsak is, ragaszkodva a létezéshez. Feltűnnek a hullámok között, majd elvesznek benne. Majd újra felfúvódnak, aztán megint elhalnak. Eleinte csak egy-két fej csipkézi a tenger hullámredőnyeit, aztán egyre több, végül sok száz. A legnagyobb mégis utánuk következik. Legalább három méter széles és négyszer olyan hosszú dudor türemkedik ki a kék szövetből, ami végül enged és elszakad. A megnyílt sebből szerteszét spriccel a nedv, a daganat lüktet és mozog – megelevenedik. A kelés barátságosnak bizonyul, még integet is a kezeivel, mielőtt megszólal:

— Hahó! Itt vagyok!

Az Író, aki a parton ül, először észre sem veszi. Nehezen ébred bágyadtságából. Mióta befejezte Urának az őslakosokkal történt találkozásának leírását, csak a homokba bámul maga elé, szomorúan. Szemei előtt összefolynak a sivatag apró homokhullámai, amiket a szél, a víz habtól tajtékzó partszája és az óceán haragos hullámráncai fésülnek bele. Nem tud azonnal a jelenés mögé látni. Azt hitte, gazdája meghalt. Látta, amint a vízbe veti magát és nem jön fel hosszú időn át. Nem hitte és fogadta el vezérének halálát, de azt sem tudta azonnal, hogy mitévő legyen. Eleinte csak fel-alá rohangált, próbálta rávenni magát, hogy utána ugorjon odaadásában azt is elfelejtve, hogy úszni sem tud.

Az Úr olyan életvidám és jókedvű volt egész úton a folyó mentén. Elmesélte neki, hogy néz ki a mai föld onnan fentről, ő meg nem győzte papírra vetni a mozgó ló hátán. Az állat majdnem levetette magáról, amikor hátába döfte pálcáját, hogy vért merítsen belőle az íráshoz. Az Uralkodó szavai szerint, miután megállt a bolygó mozgása, a Nap felolvasztotta az északi és déli féltekéket. Víz öntött el mindent fentről és lentről. A planéta forgása nem szabályozta az áramlatokat és az óceánok mozgását. Csupán egy keskeny földsáv maradt meg az egyenlítő táján. Az uralkodó szerint olyan, mintha a Föld sárga övet viselne magán körül. A vizek két részre oszlottak, Északi-és Déli Óceánra, ahogy azt a holdlakók elnevezték. A megmaradt hosszú szuperkontinens pedig a Földgyűrű nevet kapta.

Akkor fejezte be az írást, amikor gazdája magára hagyta és lement a partra. Az Úr eleinte valami furcsa szót kiabált: „Aren”. Mivel semmi sem történt, belevetette magát az óceánba, akár egy öngyilkos. Az Író lóra ült, amikor tehetetlenségében nem tudott segíteni a férfin és átvágtatott a kanális feljebb eső keskenyebb részén a túloldalra. Onnan látta csillogni a lepárló épület üvegházának sziporkázását a napfényben. Talált is ott szorgoskodó munkásokat, akik egy időre otthagyták a dolgukat, de azon túl, hogy ők is mereven bámultak a víz tükrébe, magukon kívül senkit nem láttak benne.

Meglepően az Uralkodó nem felpuffadt hullaként jön fel a felszínre, hanem vigyorgó, elégedett képpel. Ráadásul nincs egyedül. Csupán a lény, amelyik hátán ül, kitesz vagy húsz ember méretével és tömegével. Az Író inkább lecsúszik, mint megy a partra. Annyira meg van szédülve a látványtól, hogy amikor feláll, még ide-oda támolyog, a vízbe is bokáig beviszi a lendület, csaknem karnyújtásnyira a szörnytől, amit az ura meglovagol. A vízi lény hirtelen fenyegetően felkapja rá a fejét, hosszú és széles szája kinyílik fehér, tenyérnagyságú és éles fogai kivillannak, amire a firkász magához tér és kihátrál a homokos földre. Még így is majdnem eléri az állat karnyi hosszú és vastagságú nyelve. Félelmetes mordulása és kénszagú lehelete azonban találkozik a meghátráló emberrel. A tengeri sárkány oldalán verdeső szárnyszerű uszonyok még jobban felmérgesítik az amúgy is háborgó tengert. Akárhányszor csap egyet farkával a vízre, hangos robaj kíséretében vízpermetet fröcsköl szerteszét. Pikkelyes páncélzatáról a vízcseppek leperegnek, testének minden egyes porcikája ütemesen mozog, mintha egy-egy tüdő lenne mindegyik alatt. Talán valóban így lélegzik, vagy nyeri ki az oxigént a vízből. Nyakát körbefonó, fejéről lecsúszott koronának tetsző bőrsörényét csak néha állítja fel és rázza meg, de az is elég ahhoz, hogy akárki, aki mellette áll csuromvizes legyen.

Az Író még biztonságosnak hitt távolból is félve meg remegve vizsgálja a teremtményt. Ha addig azt gondolta, a mutáns emberek vagy a szárazföldet benépesítő új állatfajok szörnyűek, akkor új tapasztalata megváltoztatja véleményét. Maga elé tartva jobb kezét bütyök-és kisujját behajlítva három ujját mutatja a jelenés felé. Az ura egy alkalmat sem tud kihagyni, amikor a babonás hitnek a megnyilvánulását látja. Szavai majd belefulladnak a kacagásába.

— Gazdag ennek a te harmadikodnak az állatkertje – élcelődik. – Van olyan is, amelyik festéket, tintát köpköd, amivel írhatsz. Miután beindul a kereskedelmünk a tengeri néppel, nem kellesz többet vérrel írnod.

— Na… de…miért… hogyan? – hebegi az Író.

— Eleget meséltem már neked egy időre – válaszolja jókedvűen az Uralkodó. – Ezt mondja el neked valaki más.

— És… és… kicsoda?

A kérdést ki sem kellene mondania, amúgy is meghallgattatásra talál.

— „A nevem Aren, Aron fia. A Déli Óceán királyának főtanácsosáé.”

— Ki beszél? Az Északi Óceánnak is van királya? – kérdezi döbbenten az Író. A fejébe törő hang ellen még összetett ujjai sem segítenek. Egy fej a sok tucat közül kiemelkedik a vízből deréktájig. Tovább nem merészkedik ki a Nap bőségesen áradó sárga nedűjébe, de még ha meg is szakítaná mozdulatait, beszédét folytatja.

— „Nem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ha felúszunk a másik féltekére. Mára már több ezernyi Atlantisz is létezhet. Urad biztosított, hogy az átkelő biztonságos. Lehet, hogy két népet egyesítet vagy állított szembe. Mindent megtudsz útközben, felfelé a mesterséges folyón. Nincs sok időnk. Hamarosan eljön az időnk.”

— „Mire?” – gondolja az Író, de szája még mindig remeg, mintha beszélne. Reméli, senki sem látja, mivel mindenkinek hátat fordít, hogy a lovára szálljon. Még azt hinnék, megijedt.

— „A Hold eljöveteléig. Az majd erőt ad nekünk a harchoz.”

— „Ti is részt vesztek a csatában? Mire nektek a föld?”

— „Nos, gazdád rábeszélt minket. Már akkor tudtuk, mit akar tőlünk, amikor a partra lépett. Kiabált, hívott engem és a népem, de nem győzött meg minket. Elszántsága azonban minden elképzelésünket felülmúlta. Még mi sem láttuk előre azt a hirtelen gondolatot, hogy a vízbe veti magát és életére tesz fel mindent.”

— Bizony! – vág közbe oldalról a csatornán felfelé úszó sárkány hátáról az Uralkodó. – Azt hittem, ott veszek. De akkor arra gondoltam, hogy valaki tartozik nekem az élete megmentéséért, és akkor megjelent Aren.

— „Ezt nem utasíthattam vissza. Ki akartam húzni a Föld Urát a partra, de az hajthatatlan volt, amíg nem találkozhatott a vezetőinkkel. Akkor légbuborékot fújtam a fejére és az által lélegzett. Elvittem hát a legnagyobb víz alatti városunkba, amit ti valaha Riónak hívtatok.”

— Nem szép látvány – nyugtázza az Úr. – Még rosszabb, mint a földalatti városok. Mindent korál, zöld vízi növények borítanak. Noha, ez a szín elég barátságos. Odalent minden olyan nyugodt. Láttam, hogyan táplálkoznak. A falat készen repül a szájukba.

— „Azért a húsért meg kell küzdeni – helyesbít Aren. – De hogy könnyebb legyen az életünk a jövőben, elfogadtuk az ajánlatod.”

— Mi lenne az? – firtatja a firkász.

— A tenger minden évben eljön egyszer és elviszi a késői terményt, vagy amit nem érkeztek begyűjteni.

— „Legyetek hát résen, szárazföldiek. A víz közel.”

— Először legyen termőföldünk – helyesbít az Uralkodó.

— „Lesz, kétlábú! – nyugtatja meg szövetségesét a halember. – A Hold majd segít.”

— Úgy legyen – engesztelődik meg az Úr. Nem akarja további vitákkal elrontani a jókedvét. Elégedett egyességével és örül szövetségeseinek. A természet erőivel is hadban áll és nem árt, ha a maga oldalán tudhat egyet vagy kettőt. A tüzet a markában érzi, és most a vizet is a szolgálatába állítja.

A fölfelé vezető hosszú utat többé-kevésbé csendben teszik meg. Az uralkodónak nehezére esik folyton a partra kiabálnia és amúgy is, nosztalgia fogja el a csatorna láttán, aminek alapjait valamikor a saját kezeivel rakta le. Az Óceániaknak viszont nem okoz gondot a beszélgetés. Az Uralkodó kíváncsi, meddig terjed mentális képességük határa. Vajon látják-e az álmokat is, amikor az agy másképpen működik? Az Írót viszont egész úton más dolgok foglalkoztatják. Amennyire csak tudja, kikérdezi az emberiség vízbe vonult rétegét a világukról, életükről, szokásaikról. Csak nem az jár a fejében, gondolja az Úr, hogy könyvet ír majd róluk, ha befejezi az ő életrajzi feljegyzéseit? Arra bizony várhat gazdája haláláig. Észbe kap, hogy gondolatait hallgathatják. Vissza kell fognia magát, főleg terveit kénytelen kiverni egy időre a fejéből.

Közel járnak a barlangvidékhez, amikor az Uralkodó követői hosszú időre eltűnnek. Korábban is megfosztották az embereket a társaságuktól, amikor pihenőre tértek, de nem sokáig. Amikor végre megjelennek, elbúcsúznak. Azt sugallják, hogy csak egy rövid időre. A szárazföldön nem követhetik őket, de rátaláltak egy erére a földnek, amin keresztül eljuthatnak a barlangok forrásaihoz. Páran viszont a csatornán felfelé veszik az irányt. Az Úrnak meg kell válnia új állatkájától és lóháton fojtatni az utat. A vízi sárkány szintén megkedvelhette lovasát, mert búcsúzóul egy lángcsóvát köp a magasba, aztán alámerül a mélybe. Az is lehet, hogy miután eléggé kiszárad a felszínen, újra képes lesz tüzet csiholni a torkában lévő mirigyekkel, akár két kovakővel és kénsavval a gyomrából, ami még szikra nélkül is maró folyadék. Az Író viszont a mentalisták után szomorkodik és a mielőbbi viszontlátás reményében vál el tőlük.

Az emberek a fővájaton vonulnak be a bányavárosba. Valaha Mexikóvárosnak hívták a helyet. Nagyváros volt a maga idején, de már csak egy hatalmas rom. Nincs benne semmiféle értékes kő vagy nemesérc, csak a múlt kincsei és fedezék a jövő nemzedéknek. Bár a beton, amit itt bányásznak, értékesebb az aranynál is. Magas, földalatti épületei, amiket betemettek az idő homokórájának szemcséi, félig meddig már láthatóak az elhordott törmeléktől, egészen az utcatáblákig. A bevert ablakszemek látása is visszatért. Barna emberek hajolnak ki az üregeiből, akik már lakják a kipusztult romokat. Az emberek tudják az utcaneveket, ki hol lakik. Egy társadalom épült fel a betonvázak mentén. Az utcákon viszont vigyázni kell, mert síkosak. A már kitaposott, vagy elhordódott homok alatt üveges a talaj, amit atombombákkal csiszoltak egykor gyémánt-keményre. Szilárdsága ellenére, sikerül megbontani és tovább törni, elősegítve ezzel a vágó-és szúróeszközök újonnan való feltalálását. Bizony, az emberiségnek mindent még egyszer fel kell fedeznie. Több ezer évre vetette vissza a népet a fejlődésben – az elmondások szerint – haragjában a Harmadik.

A lovas felvonulás nagy ünnep a bányavárosban. A lovak patái apró, csillogó üvegszikrákat vernek fel patáikkal, amiket a gyerekek nagy örömmel és visítozással szedegetnek össze. Persze, aki nagyobb darabhoz jut, annak le kell adnia. Csak az jogosulhat szerszámokra, aki be tudja bizonyítani, hogy használja. Nem minden tetszik a vadaknak, amit az Úr bevezet, de félik és tisztelik. A diktátort azért fogadja el az ember, mert tudják, ki gondoskodik róluk. Ha ez egy intézményre van felosztva, ott elveszik a gondoskodás.

A befelé egyre szélesedő barlang visszhangozza a lovak dobogását, a gyerekek nevetését és az emberek üdvrivalgását. Úgy tetszik, a deszkákkal és betonlapokkal alátámasztott földmennyezet is beleremeg. Az utcai világításnak meghagyott réseken át a homokszemek csillámpora hullik az érkezőkre. Pedig csak ketten vannak. Milyen látvány és hangulat lehetett, amikor az egész Körvár egykori lakossága bevonult? Őket biztosan kevesebben fogadják, mivel az Urat a főtéren váró tömeg felét az ő saját személyzete teszi ki. Persze az élen Négykézláb ténfereg egy lurkóval a hátán. Mind a ketten élvezik a lovaglást, az őket néző emberek meg nevetnek rajtuk. Mármint, aki látja. A hátsó sorokból nem könnyű áttekinteni Négykarún. Inkább a hónai alatt lehet kikandikálni, ha éppen nem mozgatja karjait. Mellette egy terhes asszony áll, akit a hadseregparancsnok karon fogva tart. Szüksége is van a támaszra a gyönge teremtésnek, mert saját súlyát alig bírja, nem hogy hasában megbúvó terhét. Rendkívül nagy a pocakja, talán ikreket vár. Hátha kárpótlást kap előző gyermeke elvesztéséért. Csak az Úrnak tűnik fel, hogy milyen gyengéden kapaszkodik egymásba a két ember, vagy csupán beképzeli az egészet. Mindenesetre abban ringatja magát, hogy jól rendelkezett barátja helyett annak asszonya és közelgő gyermekeinek ügyében.

Az Úr csak akkor száll le a lováról, amikor a város terén várakozókhoz ér és valaki megfogja a lovát. Nem mintha képtelen lenne egyedül lekászálódni a vadállatról, de aztán nem mehet a dolgára, elengedve a vadlovat. Az nekiesne rögtön az első fehér gyereknek, aki még Napot és felszínt sem látott, nemhogy megvédené magát. Csak miután átesik a tűzkeresztségen és a törzse ad neki egy nevet, ami rá jellemző tulajdonságából származik, lehet nem aggódni a kicsikért.

— Ember hozott! – üdvözli a nő, aki egy hassal előbbre jár a többieknél.

— Aki a sorsát irányítja! – válaszolja az Úr. Az asszony és a férfi a felemelt három új helyett kezet fognak, ahogyan azt a vezér tanítja.

— Légy a vendégünk! – invitálja az asszony és oldalra állva elsőként nyit utat a tömegen keresztül az Urának.

— Inkább érezném otthon magamat – helyesbít az Uralkodó. – Apropó! Megérkeztek a vendégeink?

— Igen, lent vannak a forrásban. Meg is ijesztették az őröket rendesen, de hála istennek semmi baj nem történt.

— Vezess oda és hívasd a Mészárosmestert, ha már megjött.

— Igen. A nemeseid nem sokkal előzték meg a főcsapatot a földalatti labirintuson át.

— Látom, jól tartod a helyzetet az embered nélkül is.

— Ezt miből gondolod? – firtatja a nőszemély.

— Abból, hogy nem fekszik minden kapu alatt hulla. – viccel az Uralkodó.

— Arra nem gondolsz, hogy megettük őket? – csűri tovább az asszony.

— Tőletek minden kitelik – nyugtázza az Úr. Nem hagyhatja, hogy a másiké legyen az utolsó szó.

De annak csak nem áll be a szája. Ketten haladnak elől, a többiek távolságtartóan követik őket.

— Hadvezérednek köszönhetően rend és béke honol – mondja a nő.

Talán csak úgy tetszik, hogy Négykarú felszisszen, mintha belemartak volna.

— Sajnos, el kell vinnem magammal – sóhajtja az Uralkodó.

— A háborúba? – kérdezi a terhes nő.

— Igen! – válaszolja keserű szájízzel az Úr.

— Visszahozod?

— Nem ígérhetek semmit és nem vigyázhatok senki helyett. Bármi megtörténhet. Azt sem tudhattam, hogy emberedet veszély várja a Körvárban. Sajnálom – fejezi ki részvétét az Úr.

— Ha most kimennék a fényre, talán a „Szomorú özvegy” nevet kapnám – sóhajtja a nő. – Talán, majd ha megszületnek a gyerekeim, átmegyek a Nap tűzkeresztségén. Addig is névtelen maradok.

— Bátrabb vagy, mint hiszed, asszony – próbál lelket verni a férfi a gyönge teremtésbe.

— Te is hihetetlen dolgokat hajtasz végre.

— Mint az is, amit most készülünk tenni?

— Igen. Nem akarsz előtte enni, lepihenni?

— Nem – utasítja vissza az Uralkodó. – Ehhez üres gyomor kell. Biztos, hogy velünk tartasz? Nem lesz szép látvány.

— Egy szülés sem az – vágja rá az asszony és ezzel abbahagyják a témát.

Amíg fecsegnek, elérik mélyen lent a forrásokat. Jó látni, hogy folyik még kék, úri vér a föld ereiben, nem csak tüzes vagy fekete olajszéklete, hanem tiszta és nemes. A barlangban a földalatti folyó fölött apró hegyfogak meredeznek alá – a sziklák magukba fordulva, befelé nőnek. Ijesztőek, mint egy óriási száj hatalmas fogakkal. Körben a falak valaha épületek lehettek, az emberek mesterséges betonhegyei, akiknek vagy nem tetszettek, vagy kevesellték a természet emelte eredeti szobrokat, de már több ujjnyi por vastag, megkeményedett réteggel vonta be. Hátborzongató látvány a sötétben, ahogyan csak a csillogó víztükörről visszaverődő fények világítják meg az alagutat. Sokaknak a félelem lassan, alattomosan kúszik fel a bokáiktól a nyakukig, végig a bőrükön, akár egy pók. Azon kívül még idegenek úszkálnak a forrásban, akik cseppet sem bizalomgerjesztők.

A vízi lények mintha megéreznék félelmüket, mert bíztatóan szólnak a tömeghez. Sokaknak először hatolhatnak az agyába, mert a fejükhöz kapnak, kiűzni azonban nem tudják a hangokat.

— „Gyertek közelebb! Itt vagyunk.”

— Amikor még nem láttam, nem féltem a barlangoktól, de most, hogy látom valós mivoltukat, megijesztenek – mondja a terhes asszony a Négykarúnak, aki újra támaszául szegődik.

— A tudás veszélyes is lehet – hagyja jóvá a hadvezér.

— „Így igaz, barátom – ért egyet Aren, aki felbukkan a vízből. – Például, én már régóta tudom, mit készültök tenni velünk és nem lennénk itt, ha nem egyeztünk volna bele. Mégis erőt veszünk az aggodalmainkon. Másra tereljük a gondolatainkat, mint azt te teszed, Uram a terveiddel. Folyton másra gondolsz, hogy már az egész Holdi világotokat ismerjük, mint a tenyerünket.”

— Tisztában vagytok a kockázattal. Talán néhányatokon nem sikerül elvégezni a szertartást és belehalnak. Választhattok, továbbléptek és létrehoztok egy új fajt, a „Kétéltűeket”, vagy bent ragadtok az óceán iszapos sarában.

— „Természetesen, ha te is megtartod az ígéreteidet és az új nemzetnek adod a tengerpartokat, ahol élhetnek és gyarapodhatnak, mint azt annak idején az első radioaktív pestistől szenvedő nép tette. Őseink valaha az óceánhoz menekültek élelem reményében és minél több időt töltöttek odalent, annál kevesebbet idefent, míg folyamatosan el nem maradtak a szárazföldiektől.”

— Már megmondtam, hogy rendben! – erősíti meg még egyszer az Úr. Kezdi elveszíteni a türelmét. Zavarja a másik bizalmatlansága és túl akar már esni a műtéten. – Ti lesztek a hiányzó kapocs népeink között. Rajtatok keresztül fog majd bonyolódni az árucserénk és megkaptok mindent, amire csak szükségetek van, ha mi is.

Egy kevéske csend esik le a helyiségbe. Pár pillanatra úgy tűnik, a forrás csobogása is megáll, még a vízi emberek is feladják próbálkozásukat, hogy kézzel vagy lábbal való csapkodással eltörjék a víztükröt. A hallgatást az Uralkodó töri meg:

— Mészárosmester!

— Igen, Uram! – tolakodik elő egy hang, majd annak sebességét utolérni kívánó nagydarab test.

— Készen áll az embereivel? – az Úr hangja pattogó és parancsoló.

— Igen – remegi a másik minden porcikájával. Nem úgy tűnik, hogy meg tudja ejteni a pontos vágásokat. Ha csinált is valaha hasonló dolgot élőlényen, az biztos nem élte túl.

— Hozasd ki az embereiddel vendégeinket a partra egyenként. De ne messze a víztől. Óvni kell őket a kiszáradástól. Valaki folyvást locsolja őket. Sok vér lesz, azt is le kell mosni, hogy lássál valamit.

— A miatt ne aggódjon, Uram! – vigyorog a ripacs orvos. Mintha visszanyerné lélekjelenlétét a kulcsszó hallatán. Megnyalja szája szélét, talán hogy olajozottabban csússzanak ki szavai. – A vérelszívással és a fertőtlenítéssel nem lesz gond.

Sajnos azonban akadnak gondok. Először is, a mester emberei nem tudják kiemelni Arent, aki elsőként jelentkezik a beavatkozásra, hogy példát mutasson az embereinek. Folyton kicsúszik a vízi ember síkos teste a kezek közül és visszaesik a forrásba. Négykarúnak kell beavatkoznia, aki úgy öleli át a terhét négy hatalmas, hosszú és erős karjával, mint hordót a dongák. A második gond akkor merül fel, amikor a Mészáros csontpengéje életlennek bizonyul. Aren ágyéka fölé görnyedve nagy erőfeszítések árán sikerül csak lyukat ütnie a halvány vonal mentén, ahol annak a lábai összeforrtak. A páciensnek még annál is nagyobb fájdalmai vannak, mint orvosa küszködésének. Nem kiabál, száját sem nyitja ki, de a nézők majd a földön fetrengenek a fejfájástól, amit szellemileg átélnek a szenvedővel. Nagyon lassan halad a metszéssel. Rendszeresen megáll, hogy felszívja a kifolyó vért és lenyalja a sebet. A nyál a legjobb fertőtlenítő, állítja a mester. Csak akkor marad abba a kínzás, amikor a terhes asszony megérinti a Mészáros vállát és egy hosszú, hegyes és vékony fémdarabot ad át a megforduló embernek.

— Elszalajtottam a kórházépületbe, amit nemrég tártunk fel a homokkarcolók takarásában.

— Rozsdamentes acél – állapítja meg az Uralkodó. – Nem kezdte ki az idő foga.

Aztán elég egy hosszú, vékony vágás, hogy kinyíljon a két lábcsontra nőtt vörös húsvirág. Lejjebb már óvatosan halad, nehogy elvágjon egy fontosabb eret vagy artériát, amint keresztülszeli a két lábszármaradvány közti masszát. A mester csupa vér, mocsok és izzadtság. Segítői legalább annyiban a hasznára vannak, hogy tartják a fityegő bőrdarabokat, amiket aztán majd vissza kellesz hajtani a húsra. Na meg persze ketten egy-egy oldalról gyors varrásba kezdenek a fenti résznél, amikor már a Mészáros lent jár a bokáknál, amik úszófarokká forrottak össze, hogy megelőzzék a fertőzést vagy az elvérzést a nyitott sebből. A hentesinasoknál sok bőrdarab van kéznél, hogy kitoldják a nagy területet, amin nem ér át a test gazdájának eredeti bőre.

A művelet végére Aren már eszméletlen, de él. Szíve hevesen ver, mellkasa vulkánként lüktet. Víz nélkül is csupa nedvesség, ahogy a felépüléssel küszködő szervezet folyadékban üríti ki a károkozókat. Már csak rajta múlik, hogy megküzd az életéért, vagy belepusztul a sebeibe. Hogy ne kelljen folyton borogatni forró testét, a forrás egy sekély részére helyezik, épp hogy a víz csak ellepje és hűtse.

Az esetből tanulva, társait már a beavatkozás elején leütik. Eszméletlenül nem kiabálják tele mindenki fejét, noha gyengébben működő tudatalattijuk még így is fül-és orrvérzést idéz elő a jelenlévőknél. Hosszú időbe telik a tucatnyi vízi emberen elvégezni az operációt. Szerencsére, többen mennek el a műtét alatt a nézelődők közül, mint ahányan a páciensekből. Egyikük nem azonnal hal meg. Később viszi el a láz. Egy másiknak le kell vágni a lábait, mert elfertőződik. Miután visszateszik a forrásba, az elsodorja és megfullad. Csonkjaival nem tudja fenntartani magát a víz felszínén. Az Uralkodó gyakran látogatja a betegeket lábadozásuk alatt, amit nem csak testi felépülésük jelent, hanem a szó szerinti értelemben vett lábra állásuk is. Hosszú időbe telik, mire képesek megmozdítani a lábujjaikat, aztán a lábfejüket, majd a lábaikat. Gyötrelem volt végignézni, ahogyan megpróbálnak a sziklás, csúszós parton megkapaszkodva először feltérdelni, aztán lábra állni. Ezer éve elfeledett műveletet kell véghezvinniük, ami ott van valahol a génjeikben, de egy láthatatlan olló elvágta.

Az egyik alkalommal Aren megpróbál kikászálódni a földre. Az Úr a kezét nyújtja a szerencsétlennek, aki eleinte megragadja, úgy tesz, mintha próbálná ráhelyezni súlyát a karra, de aztán enged a szorításából és visszacsúszik. Az Uralkodó a következő megjegyzést fűzi a történtekhez.

— Nem hiszem, hogy utódaid örökölni fogják tőled a lábakat. Legalább is eltelhet pár generáció, mire módosulnak. Meg kellesz vágnod majd a gyerekeidet, akár a zsidóknak egykor.

— „Valld be, magadban nevetsz rajtunk!” – szólítja fel Aren az Urat színvallásra.

— Honnan veszed? – kérdezi döbbenten az Úr. Hiszen igyekszik leplezni gondolatait a mások előtt.

— „Érzem a mozdulataidon, az izmaid merevségén, sejtjeid minden egyes rezdülésén.”

— Azt érzed, hogy nevetek, de azt nem, hogy min, igaz.

— „Igen – helyesli a vízi ember. – De mit számít, hogy minket vetsz meg, vagy a babonáinkat, az istenünket, hiedelmeinket és szokásainkat. Mindezek mi vagyunk.”

— Én meg azt érzem, hogy nem rokonszenvezel velem – vádolja meg most az Uralkodó a másikat.

— „Mi nem akarjuk, hogy minket is megszelídíts, átformálj, mint azt a földön járókkal tetted. Tisztelned kell a hagyományokat, a különbségeket. Ettől volt változatos annak idején a világ.”

— És ezért olyan most, amilyen – válaszolja az Úr hidegen, mint a tenyere alatt folyó víz, amit lehajolva simogat. – Nekem sem tetszett a rendszer a Holdon, ami meg akart engem ölni, elűzött a családomtól és kitaszítottá, szó szerint földönfutóvá tett, de még mindig jobb volt, mint a szétszórtság. Valami kell, hogy összefogjon bennünket.

— „Szövetségünk csak kényszerből és érdekből született. Kigúnyolhatod a Hármat, amiben hiszünk, lenézhetsz a tudatlanságunkért, de nem kényszeríthetsz arra, hogy megváltozzunk.”

— Talán nem tetszik, amit csinálsz? – firtatja az Úr. – Emlékszem, milyen játékot játszottál kölyökkorodban. Evolúciósdit. Ki mer és tud messzebb kimenni a partra. Majdnem odavesztél. Most is feltartjátok a vonulást a felépülésetekkel. Azt sem tudom, hol használjalak benneteket a csatatervemben.

— „Miattunk ne aggódj. Menjetek előre, mi utolérünk benneteket és ott leszünk a jó helyen a jó időben. Ami meg a tartozásokat illeti, én már visszafizettem neked az adósságomat. Az meg, hogy mi tetszik és mi nem, azt nem tudhatod. Mik a személyes, vagy egyéni szándékaink, arról fogalmad sincs. Nincsenek olyan képességeid, mint nekünk.”

— Ismerd el, nektek is van mit tanulnotok tőlünk – ágaskodik az Uralkodó.

— „Én elfogadom a te népedet, ha te is az enyémet. Ha megpróbálsz valaha is erőszakot alkalmazni ellenünk…”

— Mert mi lesz… – kérdezi az Úr és fenyegetően előre hajol.

Nem érkezik befejezni sem a mozdulatát, sem a mondatát. Kevés híján beleszalad a saját tőrébe, amiről fogalma sem volt, hogyan oldódott le az övéről és került hegyes végével a homloka elé. Amint lassan felemeli a tekintetét, meglepődve látja, hogy a fegyvert senki sem tartja, magától lebeg. A láthatatlan ember gondolatát hamar kiveri a fejéből. Sok különös dolgot látott már, mindenfélére rávette már az élet, de ilyen csodát még nem tapasztalt. Önkéntelenül is másik tőrére téved a keze, de egy hang figyelmezteti, hogy csúsztassa tovább hozzá nőtt fehér, ötlábú, csonka pókját.

— Ne kísértsd a képességeimet. A vízben jobban megy, ott a tárgyak nem ilyen nehezek. Még meginoghatok.

Az Úr hosszan néz farkasszemet a késsel, mire rájön, hogy ki áll a merénylet mögött. Lassan körbeforgatja a tekintetét és meglátja Arent, az északi óceán királytanácsosának fiát vízből kinyújtott, feléje meredő kézzel. Tekintetében egyáltalán nincs segítségkérő kifejezés. A telekinézis jelensége meglepi az Uralkodót, de igyekszik nem kimutatni bármi érzelmet. Elismerését azonban képtelen eltitkolni, hogy újabb dolgot tud meg új szövetségeseiről. A vízi ember úgy látszik, beéri egyelőre ennyi tisztelettel a fajtáját illetően. Lassan leengedi a szúrószerszámot. Az Úr akkor sem hagyhatja, hogy az ő pályáján ne az övé legyen az utolsó szó és hátat fordítva a következőket gondolja, mielőtt elsiet:

— „El ne késsetek!”

Tervek

A hideg közelebb hozza az embereket egymáshoz, a sötét még annál is inkább. Így kezdődött a két fiatal szerelme nem sokkal az után, hogy a Hold másik arcát is megmutatta a Földnek. Idővel egyre gyakrabban tette ezt, aminek következtében a napelemek nem töltődtek fel eléggé. Az égitest forgása egyre gyorsabb volt önmaga körül, amikor elfordult a Naptól, a lemezek eleve nem kaptak fényt, amelyek csakis az egyik féltekén voltak elhelyezve. Továbbá fel kellet szedni pár lapot a Vezér lyukas testének befoltozására. A hajó generátorát visszatették ugyan a helyére, amit évezredeken át a közvilágításra használtak, de jó ötletnek tűntek a napelemek is vészfényként.

A munkálatok vezetője az intézők legfiatalabbika és legcsinosabbja volt. Ilyen beosztásra csak befolyással lehetett kerülni, és Márk csodálkozott volna, ha az bizonyos fontos személy bátyja, Dávid, lett volna, aki a lány mellett állt a kráter szélén és inkább a szépséget nézte, mint az odalent folyó összeszerelési műveletet. A mérnök kisöcsnek nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy kinek a lánya, az idősebb fiú ugyanis egy nagyhatalmú tanácsos személyes testőrségének volt a tagja. Minden bizonnyal kirendelték a terepmunkát először végző újonc intéző védelmére. Nem csodálnivaló, ha önként beleegyezett a feladatba, vagy magától ajánlkozott fel rá. Kevés az olyan szerencsés ember, akinek megadatik, hogy gyönyörködjön a munkájában.

Márk közéjük tartozott. Tetszett neki, amit csinált, de munkáltatói nem így vélekedtek róla. Elégedett volt azzal, hogy bepanaszolták és az intéző elé hívták munkája miatt. Elvégre ez volt a célja. Másképpen nem kerülhetett volna a szépség szeme elé. Terve mérnöki pontossággal működött, hiszen ez volt a végzettsége. Az, hogy mást csinált, nem az ő hibájából fakadt.

Fiatal végzősként jelentkezett az akadémiáról, de rossz időben. Éppen rombolni kellett az építés helyett. Nem emeltek több lakókonténert, nem terveztek tovább utcákat. Ellenkezőleg. Le kellett bontaniuk évezredek munkáját, hogy visszaadják egyetlen űrhajójuknak az elemeket, amit kölcsön vettek tőle. Azt mondták a fiatal szakembereknek, hogy vagy beállnak az egyszerű dolgozók közé hegesztőpisztollyal, vagy a szeméttelepen nézhetnek más megélhetés után. A főmérnökök kiemelték a hajó minden egyes négyzetméterét hatalmas, kinagyított felbontásban és szétosztották a munkások között. Mindenkinek megvolt a napi feladata és területe kis térképével. Márk hiába kérte hatalmas emberek köreiben forgolódó bátyját, hogy segítsen neki rendes munkát szerezni, csupán a következő választ kapta:

— „Dolgoztam rád eleget, amikor apátlan árva voltál.”

Miattam ment el az apánk és hagyta abba Dávid a katonai akadémiát, hogy kidobó fiúként, majd testőrként keresse meg a három gyerek és egy anya megélhetéséhez hiányzó krajcárokat. Amikor az intézőhöz vitték, aki meglátta a magasból, hogy srégen varja oda az acéllemezeket egykori megmentőjük vállára, a bejárati ajtót védő testvér csupán egy fintorra méltatta az öcsikéjét.

Az intéző irodájában félhomály uralkodott. A lámpák pislogtak, mintha lepkék keringenének körötte. Persze, őket nem hozták magukkal az őslakosok annak idején, a Vezéren. A fűtés is gyenge volt. Minden arra utalt, hogy hamarosan megszűnik az áramellátás. Azonban addig még van pár óra, ha lehetett hinni a hivatalos személyeknek. Mindenesetre Márk alig találta az árnyékát. A sötét tócsa, ami úgy emelkedett több méternyire, mint a talajvíz, kilépett medréből és egybefolyt a szoba sötétségével, elöntve azt. A fiatalember lesütött szemeivel a padlón kereste, de nem tudott belelépni, mint egy folyóba. A lány, illetve az intézőnő, a világosabb oldalt választotta és felemelte a tekintetét a fiúra, annak ellenére, hogy a villanykörte vallatófényként bántotta a szemét. Szavait egyenesen a mérnök-munkás felé szegezte, ha elhajolt volna, sem találnának el másvalakit a megjegyzések, mivel kettőjükön kívül senki sem volt a szobában.

— Munkatárs! Azt vettem észre, hogy hátráltatja a kivitelezést. Tudja, hogy mindannyiunk életét veszélybe sodorja?

A lány hangja hullámzott, mint barna haja. Nem kellett hozzá szél, vagy más természetes erő. Ő maga ilyen volt. Arca viszont annál simább, pisze orra, vékony, kicsi ajkai alig álltak ki arcából, szemgödrei sem igazán mélyen ülők voltak. Arca majdhogynem lapos volt, akár egy tükörben a képmás. Éppenséggel finom, visszahúzódó és nem tolakodó, kitüremkedő vonásai tették széppé. Ruhája a terepmunkások nyúlós, kezeslábas egyenruhájához hasonlóan javarészt fekete színű, kosztűrő anyagból készült, de helyenként, a testhajlatoknál, mint a könyök vagy a térd szürkés árnyalatú volt. Jól állt neki az uniformis, felhúzott nyakgallér tiszteletet kölcsönzött a törékeny, vékony, nőies és karcsú alaknak. Ijesztő volt, akár egy fogatlan vámpír. A fiú próbálta visszaragasztani komolyságát, de mirigyei gyengén tartották az állarcát és egy mosoly végül kivillant a fapofa mögül.

— Sajnálom, Mam! – mondta tisztelettudóan.

A szépség hirtelen szörnyeteggé változott, amikor a férfire kiáltott, félig felállva az asztala mögül, csaknem a másik képébe mászva.

— Mit mondasz? – kérdezte gúnyosan. – Sajnálod? Majd akkor bánhatod igazán, ha itt hagyunk, hogy az első sorból csókolod meg őseid lábnyomát.

— Inkább a tieddel tennék így – válaszolta szerénytelenül a férfi.

— Mit beszélsz itt össze – tiltakozott a nő.

— Ne haragudjon rám, Jane intézőnő – hebegte Márk. – Mindent magáért csináltam.

— Mi van? – csattant fel döbbenten a lány. A rövid beszélgetés alatt elvesztette állását és a férfi felé mozdult. – Mit beszélsz itt össze, ember? Szabotálod a küldetésünket?

A lány árnyéka a hévtől tovább nyúlt és a szemben álló férfi felé mozdult. A fekete tócsa, mint a felszínre törő csatornalé, lassan kúszott tovább, alattomos kígyóként, balhétól bűzölögve. Rátekeredett Márk lábára, lassan tekergőzött felfelé, majd hirtelen nekiesett a nyakának, a fejének és végül teljesen ellepte. A sötétség mindkettejüket beborította fekete leplével. A fekete folyadék kiborult fényvödréből, ami kordában tartotta, mintha Jane döntötte volna fel hirtelen kirohanása közben.

— Most blokkolódott az elektromos zár – közölte higgadtan Márk, szintén meghallva a kattanást, akárcsak az ajtón kívül álló testvére.

Úgy tűnt, az apró zaj visszhangra talált odakint, mert hatalmas dörömbölés követte. A vasajtó annyit sem moccant, mint amennyire áteresztette Dávid hangját.

— Nem tudom kinyitni – mondta a testőr, bár valószínűleg kiabált, megerőltetetve a hangszálait és abból csak suttogást engedett át az ajtó.

— Próbálkozz! – utasította a lány.

A figyelem valahova elkószált, ahelyett, hogy továbbra is Márkot őrizte volna. A kiutat kereste önmaga megmentésére, mert a vakságon túl a hideg nyelvei is elkezdték cirógatni a bennlévők bőrét. A kis iroda hamar lehűlt. Addig sem volt megnyerő, de most még inkább vesztett a vonzerejéből.

Dávid hamar feladta a próbálkozást. Az ajtó bizonyult kitartóbbnak rövidtávon. Amikor már lélegezni is alig bírt a kint rekedt férfi, Jane-nek kellet szájába adni a szavakat.

— Keress segítséget – parancsolta neki.

— Keress segítséget – ismételte a rettenthetetlen védelmező.

— Nem én, hanem te – gúnyolódott az intézőnő a szerencsétlenen, noha ő kellett volna, hogy az áldozat legyen. Embere kisajátította magának a szerepét.

Az imposztor végül elhagyta a színpadot. Helyét a lány vette át belülről és időnként verte az ajtót, hátha egy éppen arra járó meghallja, annak ellenére, hogy kicsi volt a valószínűsége, hogy valaki takarodó után kint tartózkodjon.

— Semmi értelme – állapította meg Márk.

— Már hogyne lenne? – kételkedett Jane. – Mennyi az idő? Tudtommal még nincs olyan késő.

— Hallani lehetett megszigorító intézkedésekről az utóbbi időben, lehet, hogy már életbe is léptették őket és korábban kell hazatérni az otthonokba, ahová beszorítsák a kevés fényt és meleget.

— Arról tudnék – ellenkezett még mindig az intéző. – Apám szólt volna róla.

— Majd kérdezd meg tőle, ha legközelebb találkoztok – vonta meg a vállát a fiú.

Jane erre még inkább verni kezdte az ajtót, mintha atyját ütné. Csak amikor összeroskadt a kimerültségtől, hagyta abba. Nem látszott, hogy vérzik a keze, de a cseppek, amik egyhangúan a földön koppantak, arról árulkodtak. Viszont akkor sem sírt, amikor már fogai vacogta a hidegtől.

Márk úgy érezte, kivárta az idejét. Szeretett volna találkozni a nővel, megismerkedni vele, meghódítani a szívét a bókjaival és udvarolni neki, de nem ilyen romantikus helyzetre számított. A lánynak muszáj volt megnyugodnia, megenyhülnie és kinyílni a segítő kéz felé. Le kellett, hogy győzze valami a büszkeségét, magasabb származását, fenntartásait és elvárásait, amire mi lett volna jobb, mint a kegyetlen természet, ami süket, mint az istenek. Ha nem így alakultak volna a dolgok, talán az intézőnő már ki is végezteti szabotálásért.

Márk lekuporodott Jane mellé és lassan átölelte a vállai fölött. A válaszreakció csak egy kisebb rezzenés volt, a lány különösebb ellenállást nem mutatott. Ellenkezőleg, pár pillanat múlva önként bújt a fiúhoz melegségért. A kezek hamar megtalálták egymást, majd egybeforrtak és átolvadtak egymáson az ujjak között. Lelki szikra gyúlt köztük, amikor tenyereiket összedörzsölték, testük súrlódása a vágy lángjait csiholta. Ajkaik egymás felé fordultak, először meleg leheletük egyesült, majd ajkaik csókba fonódtak össze. Végül olyan belső forróság tört elő belőlük, akár egy vulkánból. Szinte pára szállt fel a bőrükről, ahogy lekapkodták egymásról az égető ruhadarabokat. Szavakra nem jutott sem idő sem lélegzet. Úgy merültek el egymásban, a másik lucskában és izzadtságában, mint fürdőzők a forró vízben. Miután megvolt az első kielégülés, az idő újra lelassult. Jöhetett a becézgetés és cirógatás.

A fiú érintetlen területre, Szűzföldre tévedt. A táj legnagyobb kiemelkedésén állva nagy és vakító fehérség tárult elé. Mindig is ilyennek képzelte el a semmit. Talán, mert alapjában véve optimista volt, az elmúlás nem jelentett számára egyenlőséget a fekete színnel, sötétséggel. Azzal, hogy erre tévedt, járt, kényelmes utakat cserélt fel járatlanra, akár a remeték, akik megcsömörlenek a civilizáció természetre és emberre egyaránt kártékony hatásától.

Kitűnő volt a hangulata. A hősies érzés egy sivatagba röpítette, és úttörőnek érezte magát. Hosszú utat tettem meg idáig csakhogy lázas ifjúsága után végre megállapodjék, ám még itt is kóborolnia kellett egy keveset, megismerni a táj titkait. Fekete, tengerhullámokat vető illatos és selymes füvön kellett felkapaszkodni a homlokoromra. Örült, hogy a sziget felfedezését erről a részről kezdte. Lehajolt, és apai szeretettel megáldotta és megcsókolta a föld felső termő részét. Nem csak szerette, de tisztelte is ezt a vidéket. Lassacskán elindult, hogy fizikailag is megérintse mindazt, amit jóval előrébb járó és őt megelőző gyönyörködő tekintete már megtett.

Márk két szintén fekete bokorhoz ért, amik külön álltak, mint két egymást kerülő haragos. Átvágott közöttük, pengeélen járt, és le is csúszott egy gödörbe, aminek az alján víz volt, és kiderült róla, hogy egy kékvizű tó, sok-sok fájdalom vízgyűjtő medencéje. A férfi megnézte és felfrissítette magát a hatalmas tekintetben, ami tiszta és mély volt. A kis hegygerincen túl szintén kékség húzódott, valószínűleg ennek az elszakadt párja, és csak valahol mélyen egy forrással tarthatták már csupán a kapcsolatot. Tragikus kötelék lehetett az övék.

Haladt tovább. Éjszaka volt, de nem jött álom a szemére, inkább rendkívül izgatott maradt. Futólag vetett csak egy pillantást két szűk nyílásra. Jobban lekötötték egy cseppkőbarlang fogakként meredező alkotásai. Megsimogatta a nyílás szájának peremét és a fehér köveket. Érintésük édes, kissé nedves, hűs és kellemesen megnyugtató volt. Egész testével érzett, mint ahogy egyes kétéltűek levegőznek. Eddig sem volt útja, most végképp elmaradt, nem vitte magával semmi, hacsak nem tagjai, amiket viszont ő irányított…

Hoppsz! Nem figyelt, és egy újabb emelkedőről zuhant le. Szerencséjére, puhára huppant. Egy árnyékot adó fal fedezésébe került, amit hiába próbált megmászni, folyton lecsúszott róla. Innentől a földrész lefelé ejtett kisebb-nagyobb kiszögelésekkel. Kiterjedt pusztaságra ért. Kissé rázkódott. A folyamatos földrengés epicentruma két előtte remegő egyforma hegy. Csak azért nem törtek még ki mindezidáig, mert az egész szigetet többségében beborító fehér réteg bőrként összetartotta. A fiú elhatározta, hogy megmássza mind a két kiemelkedést. Néha elég volt megérintenie a talajt és az libabőrözött, kapaszkodókat nyújtott, máskor pedig markolásznia kellett.

Végül is lesiklott mindkettőről, miután egymás után elérte a csúcsaikat. Nem úgy tűnt, hogy azok lennének az utolsó magas pontok. A földrész végében, lábtájon szintén látott pár ingatag kiszögelést. Tovább kellett lefelé haladnia. Göröngyökön, szántott sorokra emlékeztető buckákon bukdácsolt keresztül, aztán egy kiszáradt kráterszerű mederben találta magát. Itt is fel-le emelkedett a föld, mint az egész vidéken, de nyugodtan, egyenletes tempóban, ami elviselhetővé tette az ottani életet. A továbbiakban egy fekete, kísérteties erdőhöz érkezett. Az eddigi izgalmak után kissé megpihent. A növényzet egy újabb, az eddigieknél is szűkebb bemélyedést rejtegetett. Belsejéből érződött csak igazán a föld melege. Jó szállásra talált. Gondolta, később majd visszatér oda, valamelyest kitágítja a bejáratot, addig is csak bekukkantott.

Továbbra is kedve volt kóborolni. Meddig lejthetett még a vidék? Megtalálhatja a határát, csak óvatosan kellett haladnia a keskeny, egyre erősebben leszűkülő földsávon, illetve kettőn, amik olyan közel álltak egymáshoz, kevés híján annyira összeértek, hogy vidáman ugrálhatott egyikről a másikra.

Végül tíz kicsi alakzathoz ért, amikor is kifutott ajkai alól a test. Nem volt tovább. Vagy mégis? Az eddig szigetnek tartott nő megfordult, mint egy bolygó, ami forog magán körbe és egy újabb oldal felfedezésre váró tája, hajlatai tárultak fel. Lassan elindult végig a gerincen visszatérve újra az árnyékos nyakszirthez.

Már a felesleges tárgyaktól lecsupaszított asztalon feküdtek, amikor megpihenve simogatták egymást és végre szóhoz jutottak.

— Tetszel nekem, mióta először megláttalak – vallotta be Márk.

— Vajon szeretni is fogjuk egymást? – kérdezte Jane.

— Az csak tőlünk függ – felelte a férfi. – A szerelem a kapcsolat fenntartása, és nem az azt megelőző hév, amit tévesen annak hisznek. Elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Ha megtetszett egy cipő, de szorít, nem szereted hordani.

— Félek a jövőtől – súgta halkan a lány.

— Gondolod, hogy van nekünk olyan? – tudakolta Márk. – Csak attól lehet tartani, ami létezik.

— Talán már megfogant valahol és hamarosan megszületik – érvelt tovább a szebbik nem képviselője. – Már ez is létezés.

— Lehetséges – hagyta rá a fiú. Elég széles látókörű volt ahhoz, hogy ne vitatkozzon, és lehetségesnek tartsa más álláspontját.

— Melegíts fel! – kérte a lány.

Márk ahelyett, hogy átölelte volna, elengedte és nadrágja keresésére indult. Miután meglelte, ami után kutatott, egy kattintásra halvány fényt és enyhe meleget csinált. Az apró lángvágó halk sercegéssel működött.

— Nem így gondoltam – mondta a lány. – Várjunk csak! Te egész idő alatt kijuttathattál volna minket?

— Bánod, hogy nem tettem? – kérdezte a fiú.

Jane elpirult.

— Nem!

— Esélyt adtam a lovagodnak – folytatta Márk. – A bátyámnak, Dávidnak. Azt akartam, hogy lásd a különbséget.

— Ő a testvéred? – kérdezte döbbenten a lány. – Nem is hasonlítotok.

— Anyánk szerint én rá ütöttem, bátyám meg apámra.

— Ha eljutunk odáig, szeretném megismerni őket – fejezte ki óhaját a lány.

— Anyámmal lehet szerencséd, de apámmal nem.

— Mi történt vele? – puhatolózott halk tapintatossággal Jane. Még ruhái sercegése is hangosabb volt, ahogy felvette őket.

— Állítólag meghalt. Futás közben. Megállt a szíve.

— Részvétem! – fejezte ki sajnálatát a lány.

A fiú hallgatással nyugtázta. Úgy tett, mintha a zárral lenne elfoglalva és vagy nem hallja, vagy túlságosan leköti a vas olvasztásának művelete. Amikor kiszabadította magukat inkább úriemberként, mintsem hősként ajánlotta fel további szolgálatait hölgyének.

— Parancsolj! Csak utánad! Hazakísérhetlek?

— Igen – válaszolta a lány. – De csak a tömbig. Tudod, ki az apám.

— Ki ne tudná – válaszolta Márk. – Bár te is inkább édesanyádra hasonlítasz.

— Külsőleg – jött a válasz.

Ha nem karba öltve egymás mellett lépdelnek, Jane hangja elhalt volna a fejük fölött terpeszkedő védőtérben egy méteren belül. A halvány napfény, amiben botorkáltak, a Hold pereméről pattant le. A krátert borító kupola hidegen, akár a sír fedte be őket. A vastag beleépített fűtőszálak halványan izzadtak csak, energiatakarékos üzemmódban. A futószalag, amin mentek, üzemen kívül volt helyezve, így a lábaikat kellett járatni. Egy kóbor ember sem volt rajtuk kívül ebben a gödörben. Igyekeztek szedni a lábukat a másik kráter felé, ahol már egy lakónegyed volt. Az egész Hold felszín olyannak tűnt, mintha gombák nőttek volna ki rajta és az ehhez hasonló alagutak az őket összekötő gyökérrendszer lenne.

Az innenső ajtót nyitva érhette az áramszünet, így átsétálhattak kitárt karjai között. A lakókráter bejáratát viszont zárva találták, de egy barátságos intésre zöld szemével ismerősen visszakacsintott és az őr átengedte a két embert. Mögötte már meleg fogadta őket és világosság, de nem akaródzott nekik elengedni a másikat. Pásztázták az út két oldalát, próbálták kitalálni, hány lélek lehetett odakinn. Villanyoltási idő volt, de az emberek nem fértek be ablaktalan kabinházaikba. Vajon mennyien szorulhattak be egy helyiségben és mekkora lehetett a kinnrekedtek száma, mióta egy helyre terelték az embereket spórolás céljából? Kerestek valami elhagyatott helyet, ahol kettesben lehetnek, de nem úgy tűnt, hogy fészket rakhatnak valahol, hogy kikeltsék érzelmeiket.

— Az lesz a legjobb, ha hazakísérlek – szólalt meg végül Márk. – Ennek nem így kellene lennie.

— Miről beszélsz? – kérdezte Jane.

— Nem oda fordítjuk az energiánkat, ahová kellene. Az űrhajót soha sem fejezzük be, ha szüneteltessük a munkálatokat, miközben vesztegessük a drága tartalékainkat. Felváltva, minden munkáskezet alkalmaznunk kellene, akár négy műszakban is.

— Kívülről könnyű beszélni – tiltakozott a lány. – Képzeld magad a vezetőink helyére. Egy ilyen döntés nem könnyű.

— Most az apádat véded? – vonta kérdőre a fiú. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én külső szemlélő vagyok. Nagyon is benne vagyok ennek a szerencsétlen népnek a közepében, míg a tanács az, ami a perifériát képezi az én szemszögömből. Nézd meg ezeket a nyomorultakat magad körül! Minden pénzüket odaadnák egy meleg ruháért, vagy némi rendes ételért. Az érmék azonban, amit elődeink verettek, mára értéküket vesztették. A holdi társadalom megbukott. Egyre gyakrabban váltakozik a hideg és a forróság. Üvegházaink nem képesek annyi fagyot visszaverni, hogy elviselhetővé tegyék az űr-hideg éjszakákat. Egyre gyorsabban forgunk ezen a sziklán, repülünk, mint egy parittyakő, aztán majd csak forróság lesz és végül teljes sötétség, az elmúlásé.

— Miért mondod ezt mind nekem? – kérdezte Jane. – Mit tehetnék én?

— Te vagy az én kismadaram, aki énekelhet az apja fülébe. Lehetsz a csendes víz, ami partot mos és kikezdheti a büszke sziklát. Menj, és próbálj változtatni valamit. Egy próbát megér.

Mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna, a fiú csókkal forrasztotta be a száját, hogy bennmaradjon, amit mondott. Amikor elengedte a lányt, Márk még tartotta egy ideig a kezét, míg annak karjai kifeszültek, akár a szárnyak, hogy azokon repüljön fel a lépcsőkön, kettesével és hármasával szökellve át a tompa betonfogakat.

Apját a szobájában találta. A helység nagyobb volt, mint más egyszerű emberek kis kabinjai, ahol általában négyen aludtak egymás hegyén-hátán. A kényelem is a tanácstagok egyik kiváltsága volt. Úgy tűnt, a férfi az asztala fölé görnyedt, bár egyenesen állt, szürke, lassan fehérbe boruló szakálla egyszerűen olyan hosszú volt, hogy a fenekét is kitörölhette volna vele. Feje viszont merő ellentétben az arcával, csupasz volt, haj nélküli. Nem emelte fel pillantását a jövevényre, minden igyekezetével azon volt, hogy a huzat, amivel lánya érkezett, ne söpörje el a papírdarabot, amit tanulmányozott.

Jane heve akkor sem csappant meg, amikor elzárta hátszelét az ajtóval. Hangja hangosabban csattant fel, mint a fészkükbe önműködően visszatérő reteszek.

— Hogy tehetted ezt velem? – vonta kérdőre nemzőjét. – Kis híján a halálomat okoztad egy elhallgatott információ miatt.

Az idős ember néhány másodpercnyi csenddel megvárakoztatta a válasszal.

— Akkor lenne helyem egy fiúnak. Anyád két lánnyal ajándékozott meg, legközelebb nem bíznám a véletlenre és a mesterséges fogantatást választanám.

— Úgysem tudnál még egy gyereket csinálni – vetette meg a lánya. – Te sem vagy kivétel a szabályok alól, kettő után ivartalanítottak, ahogy anyánkat is.

— Mindenkit érhetnek balesetek. Ne gondold, hogy nem kellenék egy fiatal és még termékeny lánynak, már csak tisztségem miatt is.

— Hogy beszélhetsz így, amikor anyám a másik szobában van! – háborodott fel Jane. Nem tudott róla, hogy apja műszív műtéten esett volna át, de viselkedéséből elképzelhetőnek tűnt a dolog. – Mit ér a hatalmad, amikor a világ, amiben érvényes, hamarosan elpusztul.

— Ma az van, amit tegnap kigondoltunk és holnap az jön el, amit ma eltervezünk. Egy tervemet már keresztülhúzták évekkel ezelőtt. Felfedték egy titkomat, amivel elvették az esélyemet egy másik világra, ahol erőm tovább élhet. Még egyszer ez nem következhet be.

— Miről beszélsz? Hol van az a hely? – kíváncsiskodott a lány.

Az apja csak intett, hogy jöjjön közelebb. A gyermek engedelmeskedett és az asztalhoz lépett. A papírok megfakultak, halványkékek voltak, középen sárga, egyenetlen, megtébolyult színuszodára hasonlító görbével, a piros pontok rajta meg mintha leették volna. A főtanácsos a papírhalom aljára túrt és kihúzott pár tekercset, mint valami lottószámokat.

— Ez a Föld tíz ezer évvel ezelőtt, egészen a végzet napjáig. Nagyon régi és már nem a valóságot ábrázolja. Hosszú ideig nem tudtunk új műholdképeket készíteni róla az áthatolhatatlan felhőréteg miatt. Akkor alapítóink feladták minden reményüket, hogy visszatérhessenek szülőföldjükre. Egészen addig, amíg a szürke pamutgombolyag le nem bomlott. Akkor pillantottuk meg először a Föld új arcát, amit most szabad szemmel is lehet látni. Ami viszont túl kicsi az ember figyelmének, azt egy holdszonda észrevette. Keskeny földsáv az óceánokban, és ami még több, életet is észlelt.

— A piros pontok azok lennének? Mit jelentenek? – tudakolódott Jane.

— A kérdés, hogy kik azok. Egy élőlényt lehetetlen lenne felfedezni, de többet, csoportban igen. Pár éve már rendszerben mozognak, és minél közelebb kerülünk a Föld légköréhez, a jelek annál tisztábbak. Nemrég egy egész vonalat alkottak, ami átszelte csaknem a fél bolygót, majd egy időre eltűntek.

— Talán a föld nyelte el őket.

— Ebben igazad lehet – hagyott végre jóvá valamit a főtanácsos. – Most azonban újra feltűntek és vonulnak, oda, ahol még felhős az ég és a Nap nem tudja szétszaggatni a függönyt, amit elé húztak.

— Szándékosan csinálják? Talán rejtőzködnek előlünk? – találgatta a lány.

— Annyi biztos, hogy nincsenek egyedül és mi is ugyanúgy vagyunk vele. Vagy menekülnek valami elől. Számításaink szerint onnan, ahová becsapódhatunk.

— Hogyan lehetséges ez? – hitetlenkedett a lány. – Minden és mindenki elpusztult egykor a földön. Nekünk most egy kihalt bolygóra kellene visszatérnünk, hogy újra birtokba vegyük.

— Az ember még a csótányoknál is szívósabb. Mindent túlél és mindenhez alkalmazkodik. Félek, hogy már valaki megelőzött minket a honfoglalásban és összegyűjtötte a túlélőket – válaszolta megtört hangon az apa. – Az egész nem sokkal az után kezdődött, hogy valaki ellopta tőlem az eszközt a Föld meghódítására. Egy mentőkapszulát.

— Valóban hiányzik az űrhajóról. Úgy tűnik, lesüllyedt egy bányászalagútban.

— Az lehetetlen. Gondosan volt rögzítve, mint ahogy elrejtve is. Hosszan készültem a menekülésre innen. Tanulmányoztam nagyon sok feljegyzést az ember Holdra szállásáról, nagyszabású terveikről a betelepítéséről. Ám az előző civilizáció feladta a terveit. Egyes források szerint találtak valamit ennek a bolygónak a sötét oldalán, mások szerint éppen ellenkezőleg, azért, mert semmit nem adhat nekik a Hold. Kiszámították, hogy előbb vagy utóbb a kisbolygó elhagyja a Földet, kevesek szerint összeütközik vele. Nem lehet hosszú távú terveket fűzni hozzá.

— Bármennyire is hihetetlen, a kisebbségnek volt igaza. Nem ez az első eset, hogy megdől a papírforma – nyugtázta a főtanácsos lánya. – Viszont időt nyertünk vele a fajunk megmentésére. Most azonban tovább kell állnunk innen.

— Miért? – mondta csüggedten az apa. – Mi és ki vár ránk odalent?

— Akármi is az, mi megküzdünk vele. Ha olyan jól ismered a történelmet, tudnod kell, hogy az alapítók a Holdat erővel hódították meg. Miért ne tehetnénk meg még egyszer. Vannak embereink és fegyvereink, leszállunk és elvesszük magunknak azt, ami egykor a miénk volt. De nem szabad késlekednünk. Minden perc számít.

— Hogyan? – kétkedett Jane apja. – Már nincs elég időnk.

— Adj szabad kezet, mint főintézőnek és felgyorsítjuk a Vezér helyreállításának munkáit. A hajó köré kell vonnunk minden emberi és mesterséges erőforrást, a többit lekapcsolni és lezárni. Így még van esélyünk.

A főtanácsos egy bólintással adta beleegyezését a tervre. Abban a percben nem kívánta, bárcsak fia született volna. Büszkén emelte fel tekintetét erős lányára.

Vérben edzett kard

A betonkerítés tövében csak bogáncsok nőnek. A nemesebb fű nem tűri az árnyékot, de az erős Napot sem bírná ki, ha az nem huny szemet a létezésére. Az örök napnyugta nevet is adhatták volna a vidéknek, de az égen vérben úszó haragos óriási szem látványánál nagyobb ritkaságba megy a föld színe, amiről a Zöld Határ nevének első felét kapta. Az emberek gyönyörködnek a fűtenger látványában, csak vadlovaik nem élvezik a szépségét. Az állatok fujtatnak, tüsszögnek és prüszkölnek tőle, lábaikat folyvást rúgásra kapják fel, ahogy a selymes érintésű szállak a bokáikat csiklandozzák, néha megbokrosodnak tőle.

— Majd ha vérrel áztatjuk be, jobban fog ízleni nekik – jegyzi meg Négykézláb. Az Írótól hallotta, aki az Úrtól tudja, hogy a négylábú állatok valaha füvön éltek. A majomszabású képtelenségnek tartja, mint azt is, hogy az ősei valaha gyümölcsökön éltek. Nem mintha tudná, mi is az a banán, vagy körte és a hozzá hasonló édes és rostos húsú ételek.

— Bár nemcsak szavakat tudnék festeni! – sóhajt fel az írnokok családjának első képviselője.

— A képeket meg szavakkal fested le – helyesbíti ki Egyszemű. – Én még olvasni sem tudok, nem hogy írni.

— A kettő egy és ugyanaz – gúnyolja Négykézláb.

Az idő beszélgetéssel telik el a Vonal tetején, amíg várják az ünnepség elkezdését. Az új világ csodája sok ezer ember súlyát elbírja, nemhiába fáradoztak rajta éveken át a munkások. A Föld kimerülése után az energiaforrás újra az ember az erejével. A gépek olyan haszontalanak, mint a meddő földek. Az ember egykor azt hitte, hogy uralja a gépeket, mindaddig, amíg meg nem kellet válniuk egymástól. Az, hogy ki kitől függött, csak akkor derült ki.

— Mi lenne, ha rendeznék egy kis bemutatót harcosaim tudásából? – kérdezi Négykarú a többieket, látva hogy unatkoznak az ünnepség előkészületei alatt.

— Engem meg sem kell kérdezned – válaszolja ujjongva Négykézláb.

— Talán célba lövést is rendezhetnénk – ajánlja fel Egyszemű. – A tanítványaim sem utolsóak a harcban.

— Lehet róla szó – hagyja jóvá az Író. – Bár szerintem jobb lenne a koronázás után, az ünnepség alatt.

— Akkor dologra – adja ki a parancsot a Négykarú, figyelmen kívül hagyva az előtte szóló tanácsát.

A testőrség tagjai lemennek a falról az Őrség közt a belső udvarba. Átkelnek a leeresztett betonlapokon, amik a kaput szolgálják, ki a zöld térre, amin a vadak nagy kört alkotnak, eleven húskerítésként. Négykarú meggyengíti az alakzatukat, amikor int pár embernek innen-onnan a tömegből. Először egy csontpáncélzatú férfi áll fel és lép elő a többiek közül. Mellkasát bordák fedik, összetevői megsárgult csontok. Kezéből egy méteres lólábszárcsont áll, dúcosabb végével felfelé. Másik kezében egy ló koponyáját tartja, amit a fejébe nyom üreges részén át, amikor megáll a nézőpont szélén.

Szembe vele egy gyengébben felvértezett, csak három karcsontot viselő fiatal fiú ugrik ki. A könnyű páncélzat fürgébbé teszi mozdulatait, a háromszöget alkotó csontok – egy-egy ferdén a két mellbimbóját takarva, az utolsó a hasán keresztbe – elegendőek kell, hogy legyenek ahhoz, hogy bármilyen ütés lepattanjon róla. Fejfedőnek semmit sem használ, az emberi koponyát inkább a kezében tartja, három ujját az üres szemgödrökbe és az orrlyukba süllyesztve, készen arra, hogy üssön vele.

A két harcos bátorságát követve példaként, mások is kiállnak, némelyikük nem a hadseregparancsnok utasítására. Érzik a virtust, a bizonyítás lehetőségét. Akad, akit semmi sem ékesít. Ők védelmüket vagy autó keréktárcsájával erősítik meg, vagy a kihalt fémszörnyek leszakított ajtajával, motorházteteivel. Fegyvereiket is kocsi alkatrészek képezik: biztonsági övek, kábelostorok, kipufogócsövek, vagy más henger alakú tárgyak. Néhányan fadarabokat, husángokat, dárdákat cipelnek, előbukkannak vasdarabok, fém rudak, csont-és üvegtőrök, kihegyezett, vagy csak szilánkba tört fadarabok, és egyéb rögtönzött szerszámai a harcnak.

Az Úr minden mozdulatot jól lát. A Vonal építéséből megmaradt, egymásra pontatlanul összerakott széles és hosszú betontömbök pár méteres emelvényt formálnak lépcsőzettel. Tetején trónol a megmaradt emberiség vezetője, a legfelső fokot elfoglalva. Az alsóbb fokokon, mint egy ranglétrán ülnek vagy állnak, akiknek a feneke már nem bírja a kemény törődést, a Fők, a kereskedők új képviselője, a Mészárosmester, aki újfent gyógyítónak is nevezi magát, a bőrművesek, csontmunkások és különböző mesterségek képviselői. Helyük az Úr mellett attól függ, hány ember van a kezük alatt.

Vagy húszan kerülnek a körszem figyelmének középpontjában, sorba helyezkedve, párral szemben. Az Uralkodó mindeddig némán figyeli az előkészületeket, de amikor látja, hogy senki sem kezdeményez harcot, maga adja ki a megnyitó parancsot.

— Rajta hát! – dördülnek el szavai, akár egy startpisztoly.

A két vonal hullámként csap össze. Néhányan azonnal hátukra esnek, mert ellenfelük fizikailag erősebbnek bizonyul, de rögtön felállnak, nem úgy, mint a fű alattuk.

— Az első esés – jegyezi meg Négykézláb.

— Még ne írd le őket – int Négykarú. – Még ügyességükkel nyerhetnek, csak teret kell szerezniük maguknak.

A könnyebb fegyverzetűek vagy testsúlyúak valóban szélesebb mozgásba kezdenek, körbe járják ellenfeleiket, akik egy helyben állva utánuk fordulnak. Nem valószínű, hogy elszédítik vetélytársaikat, de találhatnak rajtuk gyenge pontot. Akik megtalálják súlycsoportjukat, azok összegabalyodnak, patthelyzetben dulakodnak, erejüket fitogtatják, próbálkoznak ellökni a másikat.

A tömeg szintén bekapcsolódik a küzdelembe és hanghullámokkal támad oldalról. Aki rosszul küzd, vagy színleli a harcot, azt jobban zaklatják ősi, hörgő nyelvükön, felhergelve a kavalkádot. A legkevesebben, de a leghangosabbak a Félemberek csoportjából kerülnek ki. Bajnokuk, egy szatír, fegyver nélkül áll ki, csak lábai és kezei patáira támaszkodik. Mellső lábaival igazán jól bokszol, sikerül is megrepesztenie a csontbordázatú pár állcsontját, de annyira belemerül az ütlegelésbe, hogy nem veszi észre a feléje suhanó lábszárcsontot. Két métert repül és halottnak tűnik. Legyőzője utána lép és már éppen lehajolna, hogy elvonszolja áldozatát vacsorára, amikor a kecskelábú hatalmasat rúg rajta vakon, hátra se nézve, meg sem emelve a fejét. Iszonyatos erő lakozhat izomrugóiban, mert ellenfele kirepül a körön kívül. A páros győztese a hóból kaparja elő áldozatát. A keskeny fűréteg a nézőkön kívül véget ér. A jégkristályosodott folyadék észrevétlenül olvad bele a talajba, úgy nyúl a föld fűszoknyája alá, akár egy vén kéjenc. Az Uralkodónak kell rászólnia a félállat emberre, hogy ne ölje meg ellenfelét.

— Hagyd életben – kiáltja az Uralkodó, felegyenesedett testtartásával még inkább nyomatékot ad akaratának. – Minden harcosra szükségünk lesz hamarosan. Lóhúsban kárpótollak az ő súlyának megfelelően.

A szatír méltányosnak találja az alkut és mély főhajtással beleegyezik az cserébe.

A többieket a szünet semmiben sem zavarja a harcban – tudomást sem vesznek róla. A Rövidek csoportjának képviselője sem küzd rosszul. Bénán lógó kezére vasgyűrűt húz, egy autó lengéscsillapító rugóját, amivel hosszú ideig hárítja az ütéseket, féloldalt állva ellenfelének, meg sem emelve elhalt testrészét. A csontnélküli harcos meg elhajol minden ütés elől, egy tapodtat sem lépve el helyéről, csupán derékban meghajolva szinte a földig, majd vissza a vele szembe került harcossal, aki újrahasznosított egy kidőlt éjjeli lámpaoszlopot és azzal hadonászott, amíg el nem találja a másikat.

Alapjában véve a nyers erő győzedelmeskedik a küzdelmek többségében az ügyesség felett. Az Úrnak többször is be kell avatkoznia, hogy megkímélje pár jó ember életét. A párbajok nem mennek le vérfolyás nélkül, de mindenki megússza pár felsebzett ajakkal, kieset foggal, vagy kirepedt szemöldökkel. Végül is senki sem vonszol el senkit, mindenki maga hagyja el a küzdőteret, bicegve, négykézláb, vagy hason kúszva. Csak a győztesek távoznak emelt fővel.

A bemutató alatt nők és asszonyok megfonják a fűkoszorút. A hentesek hamarabb elkészülnek a lovakkal a lakomához és vérükkel az ivászathoz. Ujjaik még nem elég ügyesek hozzá, ahogy a kovácsok sem, ami látszott első kardjukon is, amit Négykarú két karján keresztbe fektetve uralkodója elé egyensúlyoz. Mellette lépdel új asszonya, a bányák megözvegyült úrnője, két markát összetartva fűkoronát visz közepében csillogó tárgyakkal. Tenyerének tartalma hasonlít egy zöld fészekre aranytojásokkal.

Az asszony állapota miatt nehézkesen emelkedik fel a rögtönzött emelvényre. Haját gyengéden boncolja a keleti, hideg szél. A jövendőbeli anya feljött ugyan a felszínre, de alig kap valamit a napkitörésből, itt az örökké lenyugvó Nap hazájában. Legalábbis annak tetszik, noha a világító égitest a Föld ellentétes oldalán helyezkedik el. Ellentmondásos jelenség. Az asszony bőre ugyanolyan fehér, mint a pár méterre távolabb alattomosan támadó hó. A fehér, nagydarab katonák talán védekeznek a homok porszemhadserege ellen, kisebb nagyobb sikerrel: néha területet veszítenek el, máskor elfoglalnak.

Négykarúnak szerencsére elég szabad keze marad ahhoz, hogy felsegítse a betonlapok tornyának tetejére az kedvesét. Amikor felérnek, az Úr feláll, és ellép a helyéről. Az asszony másik karja alá nyúl és szintén segít neki feljutni a legfelsőbb szintre. Maga azonban nem megy a két ember után, egy fokkal lejjebb marad.

— Na de, Uram! – fedi meg a hadseregparancsnok. – A te helyed idefenn van.

— Tévedsz, barátom! – mentegetőzik az Úr. – Az én helyem idelent van, a népem közt. A királyotok szeretnék lenni, „ki rályatok” vigyáz, titeket szolgál.

A szójáték még az Írót is lenyűgözi, jobbat ő sem találhatna ki.

— Ezentúl ti vagytok az Urak. – folytatja a nép első embere. – Mindenki a maga ura és úgy uralkodik életén, ahogy jónak találja, boldogul, ahogy tud. Mostantól nevezzetek egyszerűen Alexandernak. Egyszerű Alexandernek, a királyi család megalapítójának, akit elsőként hívnak így.

Szavait hosszú csend követi. Először az Író csapja össze a kezeit. Csodálkozásból teszi, de a tömeg éljenző és ünneplő ritmusban folytatja. Aki nem tudja elég hangosan verni tenyércintányérjait, azok hangjukkal próbálják túlharsogni a másikat. Minden fegyverrel rendelkező zajt üt veszélyes tárgyaival, veri a páncélzatát, pajzsát, csapkod ölőeszközeivel. A bányaözvegy szavai suttogásként hatnak a kaotikus zenebonában.

— Fogadj hát nekünk szolgálatot, Alexander, és mi hűséget teszünk neked. Vezess minket, hogy el ne tévelyedjünk. Szabályozd meg életünket, hogy csak a jó úton járjunk. Ahová te mész, oda követünk mi is, mert tudjuk, hogy a javunkat keresed és jóval szolgálsz nekünk. Ezennel fejedre helyezem ezt a fűkoronát. Nagy érték ez nekünk ebben a kihalt világban. Amikor elfonnyad, másat kapsz, had emlékeztessen arra, hogy az élet mulandó, de folyvást megújul. Úgy vagyunk mi is ezzel, emberek, akik feltámadtunk a tűz után a hamuból, hogy újra kezdjük az életet, de ne ott folytassuk, ahol abbahagytuk, hanem elölről fogjunk hozzá a világ építéséhez, helyesebben. Én, az emberek képviselőjeként királyunkká koronázlak.

Az asszony szavai végeztével amennyire hasa engedi, lehajol, hogy elérje Alex kopasz, feketére égett fejét, ahonnan a Nap kitépdeste hajkoronáját. A királyjelöltnek térdről fel kell állnia, hogy elérhető legyen. Új fejdíszt kap, ami többet szimbolizál, mint egy ékszer. A nő markában ottmaradnak a csillogó fémdarabok, amiknek szintén rendeltetésük van.

— A hatalom gyűrűit adjuk át neked. Tíz van belőlük, mint a törzsekből. Amíg viseled, élvezed a támogatásukat. Ha leveszed, elfordulsz tőlük. Amikor az emberek megfosztanak valamelyiktől, nem tudhatod a hátad mögött azt a fajt. Emlékeztessen ez arra, hogy mindannyian mások vagyunk, sokszínűek, mégis egyek. Találtuk ezeket a csecsebecséket, mint ahogyan te is minket, ne veszítsd el őket, és akkor mi is melletted leszünk!

Ezzel azonban még nem ér véget az ajándékosztás. Az asszony engedelmesen és alázatosan átengedi helyét urának.

— Minden szemhunyás egy apró halál – folytatja a Négykarú. –, és a szemhéjak felnyitása újrakezdés. Köszönjük, hogy újra láthatunk általad és kivezettél minket a sötétségből. Irányíts minket jobb élet felé! Legyen Földgyűrű első kardja pálcád, amivel utat mutatsz. Ellenségeid örökre zárják le szemüket suhintására, barátaid tisztelettel pislogjanak előtte. Nem nagy mestermű, még kissé tompa, de élezd meg áldozataidon, kovácsold tovább forró vérben. Vedd hát el harci jogarod!

A király büszkén veszi át derék emberétől a fegyvert. Nehezére esik úgy tartania, hogy ne sértse meg vele ajándékozóját, amint az mind a négy karjával átöleli és annyira megszorítja, hogy csontjai majdnem roppanó hangban felsóhajtanak. Miután levegőhöz jut, Alex megfordul a népe felé. Egyik kezével oldalt, vállmagasságba emeli a laposra vert acélrudat. Fogása nem nagyon van, az éltől a csak egy pár centis kiugró választja el, ott, ahol abbahagyták a lapítását. Fogantyúja kerek és spirál csíkok kúsznak fel rajta – az eredeti henger anyaga és mintázata. Mégis, nagyobb kincs, mint a koronázási gyűrűk együttvéve, ha nem tekintünk mindarra, amit jelentenek.

— Köszönöm, testvéreim! – kiáltja meghatottan a király. – Befogadtatok és megosztottátok velem a társaságotokat. Vadászni vittetek, és most én vezetlek titeket. A vad nagy, és már régóta feni ránk a fogát. Nem lehet vele alkut kötni, ki akarja irtani az emberiséget. Úgy tűnik, természetfeletti dolgokkal állunk szemben, esetleg magával a természettel. Ne higgyétek, hogy mágia, vagy boszorkányság áll az egész mögött. Mindent meg lehet magyarázni ép ésszel. Látjátok mögöttem azt a vörös dombot, amit Napnak hívnak? – Alexander felemeli másik karját is, vállával egy vonalba. – Figyeljétek meg, hogy egyre halványul, míg egyszer csak elhagy minket! Egy kisebb domb nő már előtte. A Hold lassan elállja az útját. Keressünk magunknak új hazát, és idővel visszatérünk, amikor új világ csiszolódik majd kettő súrlódásából, nászukból, egyesülésükből. Munkájuk szép, új Földet teremt majd, ahogyan mi is. Most azonban ne törődjetek vele, pihenjetek, mulassatok, ünnepeljetek velem. Talán ez lesz az utolsó vacsoránk, talán még gazdagabb étel, meleg ruha és hűsítő nedű vár ránk.

— Éljen! – zúg fel az üdvözlés, ami nem világos, hogy a királynak szól-e, vagy a bőséges vacsorának. – Éljen a Király! – jön aztán a pontosítás. – Egyszerű Alexander!

Az őrjöngő tömeg hangja mellett más is az égbe kap. Egyszemű a nyílászaival a körön kívül helyezkedik el, ott, ahol az emberek tábortüzeket raktak, hogy hátukat melegítsék. A lövészek belemártják a lángokba nyilaikat és tűz csókjával a végükön emelik a magasba. Először csak egy lövés süvít el a magasba, fénycsíkot húzva maga után a félhomályba. Az emberek végre felemelt fővel követhetik útját, a veszélyesen vakító Nap elmúltával. A lángcsóva magasra száll, amíg el nem hal egy fekete pontban. Csalódott sóhaj váltja fel az éljenzést, ám az öröm felújul, amikor pár másodperc múlva egy halott bőrkeselyű zuhan közéjük. Aki kapja, marja. Öt darabra tépik a jószágot, aki társaival követte a vonuló csoportot prédára lesve. Két embernek egy-egy szárny jut, másoknak a két sódar, de a legjobban az jár, aki kivárja a civakodás végét és a nagyobb törzset kapja meg. Azonnal neki látnak a falatozásnak. A tanítványok nem mindegyike jár sikerrel az ezt követő sorozatlövésben, de legalább szemet gyönyörködtető látványban részesítik a közönséget, bár a nép azzal nem tömheti meg a hasát.

Elkezdődik a koronázás utáni ünnepség. Akinek van valami tárgy a keze alatt, azzal kapcsolódik bele a vad zenébe, ütögetve, kopogtatva, pengetve a ritmust. Az emberek eszik a ló, madár vagy óriáskígyóhúst, leginkább nyersen, meg sem várva, hogy megsüljön. Desszertként apró lárvákat, bogarakat, a barlangokban nagyra növő penészgombákat fogyasztanak. És persze temérdek mennyiségű vért isznak, amitől elbódulnak. Egyesek lába alatt hever a friss, megkeményedett víz, de nem kell nekik. Még nem szokták meg eléggé. Csak a rangosabbak, a kiemelkedettebbek nyalogatják, szopogatják vagy isszák – ha már elolvadt – a havat.

A mulatság végül fékevesztett orgiává fajul. Mindenki mindenre ráveti magát, akár holt, akár élő hús. Persze az utóbit másként teszik magukévá. Akadnak verekedések is, némely foglalt asszony vagy férfi társa hőzöng, de ez természetesnek számít. Nem a leendő gyerek apja a lényeg, hanem a magzat, ami megfogan. Az egész nép egy összeforrt húsmasszát alkot a trón előtti téren. Alex király gyönyörködve nézi a szabad népet. Minden egyes ember egy csepp a tömeg tengerében, tízezren egész tavat alkotnak. Nekik megadatik az, ami az őt megelőző generációknak nem. Az Író tolakodik hozzá megjegyzésével.

— Felséges királyom! – szólítja meg új tisztjén az Uralkodót. – Hogy engedheted ezt?

— Mit? – kérdezi felháborodottan a vádlott. – Hát nem csodálatos! Sokasodjatok és szaporodjatok, mondta egykor a nem létező isten. Sok harcost kell pótolniuk az asszonyoknak. Had élvezzék, amíg lehet! Még téged is elzavarnálak asszonyodhoz, ha nem várna kis kuktát vagy írót.

— Nem arról beszélek – köhögi elnézését az Írnok. – Ott meg ott férfi férfival fajtalankodik. – Törvényed negyedik pontjának harmadik bejegyzése megtiltja.

A király követi hűséges jobb kezének jobb kezét.

— Igazad van! – hagyja jóvá Alex. – Több szem többet lát, több fej többet tud. Ezért tartom a tanácsot. Vessünk hát véget az ilyen gyümölcstelen oltásnak. – Int hadvezérének, mozdulata Négykarúról a tömegbe irányul.

Több sem kell a jól képzett vezetőnek. Emberei azonnal ott teremnek, ahol szükség van rájuk, mintha a földből nőnének ki és szétválasztják a ferde hajlamú férfiakat. Amikor az óriás őfelségéhez tér, hogy jelentsen, a király ítéletet nyilvánít az eléje vezetett embereken.

— Gondoskodj róla, hadparancsnok, hogy ezek a férfiak az első sorban vonuljanak be a hegyek közé.

—Ne, felség! – kiáltja könyörögve az egyik vétkes. Térdre borul, és ha lenne mersze, sírva fakadna. – Ne küldj az óriások közzé!

— Badar babonaság – tetézi Alex király a hiedelem cáfolását kétszeres érvvel. – Azok hegyek, amiket emberöltők óta nem láttunk. Sorsotok a kezetekben van. Túlélitek, vagy elpusztultok. De addig is meg ne lássam, hogy értékes magotokat hiába pazaroljátok. Most pedig kotródjatok a szemem elől.

Pár ilyen incidens után, az ünnepség alatt megformálódik a király előőrse. Mire felébrednek az emberek, már nincs különbség a Vonal árnyékában alvók és az ég alatt fekvők között. A tiszteknek úgy kell kibogozniuk a nagy görcsre ment embercsomót. Csapatba állításuk sem egyszerű feladat, bár az emberi természet amúgy is szeret mindent túlbonyolítani.

Négykarú hadseregparancsnok szavai viharként bömbölnek a felhős ég alatt, alparancsnokai visszhangozzák a szavait, tisztjei tovább sodorják a több mint tízezer fős menetoszlop elejére is. Végül felzárkóznak nagy, széles és hosszú téglalapalakzatokba.

Alex király fentről nézi a háromdimenziós képet. Néha súg valamit a Rövidek táborából szegődtetett kis üzenetvivő fülébe, mire az elszalad, és a lenti kép megváltozik, akár egy távirányító gombnyomására. Az apró ember rövid lábaival kicsiket lép, de gyorsan szedi őket, és további előnyére szolgál, hogy át tud furakodni nagy tömegeken, az Óriások képviselőinek karjai alatt, vagy a nők lábai között. Szívós kis törpe, népe a bányák nagy törzse, de mégis megkönnyebbül, amikor a felség az utolsó, indulási paranccsal látja el.

Az élvonal hatalmasat lendül előre, majd pár pillanattal utána a közép-és utóosztag, akár egy lomha málhásszekér. Meg is van a terhük, ha csak saját fegyverzeteiket, páncélzataikat nézzük. Az autókat most jobban megterhelik, mint a Körvárból vezető út alatt. Számúkat kiegészítették a mélyből kibányászottakkal és nagyobbakkal. Amennyire a rozsdás gumi nélküli fémtárcsák engedik, megpakolják meg őket kövekkel, téglákkal is. Azokat sem könnyű tolni, vonni maguk után a vadembereknek. Aztán ott a hátsó osztag, ami kíséri az időseket, a szoptató anyákat, akik harcra képtelenek. Az Uralkodó is közéjük tartozna, ha nem vágtat közeli embereivel a menet elejére. Az előőrsöt alkotó ferde hajlamúaknak nemes fenekét fordítva mutatja az irányt.

Ez az út már nem a kikarózott sivatagi. A látóhatár szélén uralkodó Nap már nem szórja szét az árnyakat a szélrózsa minden irányába. Eltemetett, egykor felhő, ma már homokkarcolók csúcsai, antennái vagy villámhárítói sem adnak hírt elhalt civilizációkról. Csak a szemhatárt két oldalról közre fogó hegycsúcsok közti rés enged átkelőre következtetni. Az eddig csúcsokat nem látott embereket félelemben tartják a völgy őrzői. Hihetetlennek tűnik számukra, hogy a Harmadik mesteri kezei göcsörtöt hagytak maguk után a földgolyó újraformázásakor. Ezért kezdik még kevésbé tisztelni a lélek trónján amúgy is megingott istent. Nem csak vezérüket magát, de bátorságát is követik. A csapat hasonlít egy gépjárműhez, aminek első hídja húz, és a hátsó csak gurul utána. A hóhoz sincsenek hozzászokva az emberek. Noha az ég behúzza felhőfüggönyét, a Nap próbálja széttépni, áthatolni rajta, aminek következtében apró fehér és nedves cafatjai aláhullnak. Ahogyan szél zörgeti, himbálja a gabonamezőket, hasonlóan a csörgő, zajosan menetelő sorokból is kihallatszik az enyhe elégedetlenség, ami egyelőre csak bizonytalan sóhajok bábjában leledzik. A feszültség szinte kézzel fogható, a gondolatok, miszerint forró, száraz homokot cserélnek le nedves, hideg hóval villámként cikázik egyik fejtől a másikig.

Amikor már átlépnek a természetes kapukon és a hegyek sziklalábujjait tapossák a táj vakító bőrrétege alatt, már nem létezik a visszaút. Alexander király ügyet sem vet az őt követő viharfelleg hangulatra. Annyira fordul csak hátra prüszkölő lován, hogy intsen a karjával. Meg sem várja, hogy végrehajtják-e a tisztekkel előzőleg kidolgozott stratégiát. A kisebb-nagyobb üvegdarabok, amiket az utasítására szórnak szét a fekete sor két oldaláról és a hátvéd maga mögött, ugyanolyan hangtalanul és csillogóan süppedek a hóból szőtt szőnyegbe, mintha egyneműek lennének alkotóelemeivel. A visszaút már nem csak fagyos és testet rázó lesz, de véres is.

A szorongás végül annyira csavarja az Írót, aki királyát itt sem hagyja el, akár egy szoruló kötél és megtöri a csendet.

— Nem tetszik ez nekem, uram.

— Inkább egy viccet vágtál volna az arcomba – mondja hidegvérét megőrizve a király –, hogy nevetéssel tömje be a számat. De se baj! Hamarosan visszatér Négykézláb a felderítőivel. Ő majd megteszi.

A király inkább emlegette volna a győzelmet, a majom-felépítésű helyett, aki megjelenik az uralkodó lovának lábai előtt. Néhány szívdobbanás erejéig szerepet cserél az állat és az ember: az első két hátsó lábára áll, a második a kezeire is. Miután az állat leereszkedik Alexszel, Négykézláb felegyenesedik. Fehér hóköpenyt visel és mögötte még öt hóember nő ki a földből. Odahajol a királyához és a fülébe súgja:

— Itt vannak.

— Én is érzem – válaszolja halkan az Úr. –, de hol?

— Mindenütt – jön a válasz. – Közöttünk is. Meghalt valaki a táborban tegnap?

— Igen – válaszolja erre már az Író, aki a népesség számát vezeti. – Egy óriás.

— Természetes halálban? – firtatja Négykézláb.

— Nem volt időnk megvizsgálni –magyarázkodik a Hentes, aki időközben előre lovagol, hogy lássa a megállás okát.

— Itt van köztünk – jelenti ki Négykarú, miután a levegőbe szagol.

Nem is kell többet mondania, a félhalott felfedi magát. Csapásaitól először az egyik vonuló sorfal bomlik meg, majd a másik, visszakézből. Az árulót hamar elszigetelik, de nem tudják, mit tegyenek vele. Négykézláb először a földön vágtat saját mancsain, majd felugrik egy üresen maradt lóra, akinek gazdáját az óriás, idegen lelkű zombi leütötte a hátáról, onnan a célpont felé rugaszkodik. Csonttőrét repülés közben húzza elő és lecsapja a magas óriás fejét. Az agy irányítása nélkül maradt lélek a szívben vergődve, magatehetetlenül esik össze.

— Mindenki él? – kiáltja el magát a király.

— Egy lövészem nem kell fel – válaszolja Egyszemű.

Az hír nem marad sokáig igaz. Az íjász vonakodva, lassan emelkedik fel a földről. Időközben csaknem fehér sírhalom borítja testét. Mielőtt megérkezne ölni valakit, akinek a testére aztán jussot tartson a lélek, Alex ott terem egy égő fáklyával és már egy bevált módszerrel végez vele. A hópihéket reptében megolvasztó lángok füst melléktermékében alig lehet kivenni a táncoló, feléjük rohanó alakokat. Beleolvadnak a környezetbe. A királynak elég egy pillantást vetnie a Négykarúra, aki mint szótőcsér, tolmácsolja akaratát.

— Vissza a sorba! Előre nézz! Lépést tart!

A közelgő veszély alig észrevehetően, zajtalanul jön el. Mintha csak a szél erősödne meg, suhogása a hó seprésének is beillik. A helyzetet sejtő Író megkérdőjelezi a döntést.

— Uram! Nem kellene szembefordulnunk a támadással?

— A szkeptikusak azért vannak az ember mellett, hogy megerősítsék a döntésében – válaszolja vissza mosolyogva a király és még erősebb lépkedésre fogja vadlovát.

A menet egyre csak előre tart, senki sem néz hátra, egészen addig, amíg el nem érik a két hegycsúcs végét. Akkor megfordulnak és „Tarts!” parancsra a helyükre fagynak, ami nem nehéz a zord időjárási körülmények között pár bőrdarabbal, páncéllal védett embereknek.

A szél érthetetlen szavai egyre erősödnek, míg hatalmas sivító hanggá mutálódnak. Persze a léghullámok nem növekednek meg, a zajok mástól származnak. A vágtató alakok közelegnek. Egyre közelebb érnek, míg pár méterrel az őket váró fekete sereg előtt hirtelen repülő pózt vesznek fel néhány másodperc erejéig, hogy aztán újra földet érjenek. A száguldó tömegek némelyike csúszik még pár lépést, de egy-kettő légbukfencek kíséretében berepül az embertorlaszba, elsöpörve kis részét. A vonal, ami begörbül, rugalmasnak bizonyul, azonnal kiegyenesedik, a hézagokat új harcosok töltik fel. Ők első sorból láthatják, ahogy a felkavarodott nedves por leül. A feltorlódott hóhalom megnagyobbodik tőlük, de nem sok ideig. Az egyikből púp nő fel, majd két méteresre emelkedik, míg ki nem fakad, ahogy a belsejét rejtő alak lerázza magáról a burkot.

A fehér, csupaszőr lény emberi alaknak tűnik, csupán bundát növesztett az évezredek alatt, hogy alkalmazkodjon a hideghez. Volt két karja, lába, feje – bár arcát csomós haja eltakarja. Vagy a döbbenet, vagy a király katonáiba vert fegyelem tartja össze a tömeget, de mindenki némán áll. Addigra az idegen lába alá vörös tócsa gyúl, aminek forrása a mellette fekvő kupac. Az alak fölé hajol és belétúrja kezét. Hirtelen rántással tép ki egy vérrögöt, ami húsdarabnak bizonyul, amint felemeli. A vér még nagyobb erővel tör elő, elborítja fakasztója arcát, testét. A kupac megremeg, a kevésbé makacs hó lerepül róla, felfedve annak bundás testét.

Az állat hatalmas méretekkel bír. Feje félember nagyságú, fogai tenyérnyiek, testének további mérete és tömege egy fél századdal vetekedik. Medvére hasonlít, ami óriásira nőtt. Lába vérzik, és már nyaka is, ahonnan kitépték ádámcsutkáját. Barbár gazdája, aki korábban meglovagolta, a húsdarabot a vele szemben álló ellenség első sorába dobja. Egy ügyes katona elkapja és egy pillanatig sem tétovázva a szájába tömi. Társai vad ordítás, hörgés és őrjöngéssel helyeslik a tettét. Az egész fekete sereg felizzik, mint a tüzet kapott szén. Vagy az ijedtségtől, vagy a félelemtől, de a szőrös vadember egyszer csak összeesik. A hátsó sorok bíztató lökdösésére ketten kilépnek a helyükről és lassan, óvatosan az ellenséges emberhez araszolnak. Sokan nyugtatják őket a háttérből, mondván:

— Ti úgy is szeretitek, ha seggbe kúrnak benneteket.

A fekvő test nem mozdul, csak mellkasa mozog fel alá, sikertelenül verve vissza a rá hulló hópelyheket. Egyedül ajkai remegnek és nehezen lehet kivenni a szavait, de amikor sikerül, mindenkibe belefagy a levegő.

— Testet a testért, lelket a lélekért – hangzik a varázsige.

Amikor a mormolás abbamarad, az óriásmedve halott teteme megmozdul. Lassan, nehézkesen áll fel először négy lábra, majd két hátsó végtagjára. Iszonyatos erővel megrázza magát, amire még a legmakacsabbul kapaszkodó pióca természetű hópihék is lerepülnek róla. Üvöltése halálosan félelmetes, gazdája mellette heverő jégcsaptőreit is megrepeszti.

Alex király eleget látott és hallott, amikor kiadja a támadás parancsot. Több tucat katonája rohanja le a megszállt fenevadat. Ütik verik és szúrják, ahol csak érik. A lény nem győzi hessegetni a köréje gyűlő légy- és szúnyogembereket, akik körötte lézengnek vagy dárdáikkal csipkedik, hogy a vérét ontsák. Ahol hozzáérnek, oda csap. Dühöng és küzd kétségbeesetten. Az emberek egyik sorát a másik után kaszálja le hosszú és éles karmaival, de kevésnek bizonyul több száz támadójával szemben.

A sereg ereje azonban megoszlik, amikor a közéjük esett másik állat feltámad. Lovasa akkor válik láthatóvá, amikor a medve lemászik róla. Megdermedt kezeiben egy tőrt szorongat, amivel még érkezett megölni jószágát, hogy kisajátítsa a testét. Társával ellentétben nem oldalra dobálja az embereket, hanem felhajítja őket olyan magasra, amilyenre csak tudta, minden égtáj irányába. Aki túléli a zuhanást, arra rálép, vagy mellső mancsaival lecsap. A két állat közzé szorult férfiak egymásnak vetik hátukat és úgy védekeznek vagy harcolnak a náluknál kétszer magasabb monstrumokkal. Sokan gyorsan, de elővigyázatosan megkerülik a fenevadakat és gyűrűt kezdenek zárni azok köré. Sikerül az egyiket leteríteniük. A vértócsa, ami a medve köré gyűl, magasra freccsent, ahogy belevágódik. Utolsó üvöltése megrázza a hegyeket, hó lavinákban csalva le róluk fehér ruhájukat, szürkére meztelenítve a büszke köveket. Az ordításra a távolból több száz válasz is érkezik, mintha egy kürtszó hívására felelnének a távolban levők. A vadember lelke azonban még mindig nem adja fel a harcot. Beleszáll egyik áldozatába. A fekete harcos sajátjai ellen fordul, nem törődve törött bordáival. Egykori barátai, ismerősei döbbenten védekeznek, de nem emelnek rá fegyvert, amíg a Négykarú el nem kiáltja magát.

— Végezzetek vele! Ő már nem az, aki volt.

A rettenthetetlen harcos azzal megfordítja lovát és a másik célpont felé fordul, cseppet sem kételkedve az övéi engedelmességében. A reflexszerű hűség valóban működik. A katonák addig mészárolják a sajátjaikat, lefejezik, tűzbe borítják, amíg a testvándorló csapdába szorul az egyik harcosba, aki a medve teteme alá rekedve lelte halálát. Az elrabolt test kikandikáló lábai kétségbeesetten rázkódnak, de nem tudja kiszabadítani gazdáját és tovább mennie sincs hova.

A másik óriásmedve szívósabbnak bizonyul. Szőrzete, és valószínűleg bőre alatta vastagabb lehet. Több kárt tesz a rája támadókra, mint azok benne. A vagdalkozás addig tart, míg meg nem nyílik a talaj az óriási fenevad alatt. Minden bizonnyal jégtáblákon álltak, amik felrepedtek a föld egyik behegedt tósebén. A medve eleinte emelkedik, ahogy a táblák felfelé torlódnak, majd amikor azok merőleges szintre érnek, a jószág csúszni kezd lefelé. A szerencsétlen teremtés próbálkozik ugyan megkapaszkodni a jégtábla felső peremébe, de egy nagy állkapocs hegyes fogakkal kiemelkedett a hideg vízből és a bokájánál fogva megragadja. A szorítás olyan erős, hogy a csont törését még a medve sem tudja túlordítani fájdalmában. Ujjai teste többi része után merülnek el fagyos, mégis gőzölgő vízben. Senki sem támad fel a felszínen áldozatai közül, a gyorsan elhaló jégbuborékok azt jelentik, hogy hamar a megölt emberek hatósugarán kívül kerül.

A forrongást követő nyugalom csak rövid ideig tart. A kavalkád felverte hó-paplanok pihéi lassan alászállnak. A tó jégpáncélján keletkezett lyukon át újra légbuborékok keresik a rövid éltű szabadságot. Sokuk el sem éri a felszínt, megfőnek elevenen a forrásban lévő folyadékban. Alattuk sárga fény gyúl, mintha a Nap kelne fel felhőágyából, hogy megnézze magát víztükrében. A még úszkáló jégdarabok elolvadnak szépségétől. Aztán hatalmas meleg vízpermet lövell fel, akár egy természetes gejzír. Nyomában rögtön egy hatalmas, zöld test, ami még inkább kitágítja a nyílást, hogy bőr uszonyszárnyai kiférjenek rajta. A jelenés olyan erővel és gyorsasággal hasít a magasba, hogy a levegő kondenzcsíkká változik utána.

— Hurrá! – kiáltja el magát elsőként az Író, kedvenc szörnyét felismerve a fölfelé száguldó üstökösben.

A víz lepte lyukból a kétéltűek követtik a sárkányt, élükön Arennel. Esetlenül másznak partra, alig bírnak megállni gyenge lábaikon a csúszós jégen. Alex elébük siet, lecsusszan lováról, hogy üdvözölje szövetségeseit.

— Nagyszerű időzítés! – mondja.

A király megöleli a vízi embert, aki eleinte nem tudja mire vélni a gesztust, de aztán tárva maradt karjaival szintén betakarja a másik vállait.

— Megváltoztál – jelenti ki az uralkodó felé. – Tán csak nem új a frizurád?

Alex kopasz fejére szegezett célzást harsány nevetéssel viszonozza.

— Elgondolkoztam egy-két dolgon, amióta utoljára találkoztunk – mondja végül a férfi, miután sikerül kiköpni a nevetést a szájából.

— Később elmondod – fejezi be a témát Aren. – Nézd, Kiront! Valamit észrevett a távolban.

— Hát neve is van?! – csodálkozik az Író. Mivel választ nem kap, kérdését retorikusnak könyveli el.

— Tartsuk magunkat a megbeszélt tervhez – jelenti ki az uralkodó, miután észreveszi, hogy két kulcsfigurája mellette áll és hallgatják. – Négykarú, viszel magaddal ezer embert, és lóhalálában megkerülöd az egyik hegyet. Négykézláb, te úgyszintén a másikat.

— Szegény pára! – fogja viccre a dolgot a majomember. – Pedig úgy a szívemhez nőtt. Muszáj meghalnia?

— Ha szükséges, igen – értékeli pár szóban a tréfás, de egészséges harci szellemet mosoly nélkül a király. – Mi, a többiek itt maradunk és tartjuk magunkat, amíg ti az ellenség hátába kerültök. Nincs becstelen hátbatámadás, csak lassú ellenfél. Kétfejű! Tiéd a személyes védelmem.

A testőrparancsnok fejbólintásával kevés híján kiüti önmagát.

— Értettük, felség! – feleli a komolyabb hadvezér. – Jöttünket kipufogókürt jelzi majd. Kitartás!

— Meg lesz! – engedi el végszavaival a király hű embereit. – Egyszemű! Állítsd mögém az íjászaidat. Azt akarom, hogy ezekre a barbárokra hulljon valami keményebb is a havon kívül. A szekereket állíttasd elibük. Amikor kifogynak a lőszerből, ragadjanak téglát. Ha áttörik a sorainkat, bottokkal és kövekkel vívjuk meg a negyedik világháborút.

— Igenis! – hangzik a parancsátvétel jelszava.

— Nézzétek! – mutat az égre a kopoltyús ember. A látványosságnak ezúttal pár ezer emberrel kevesebb nézője akad. Az elvonulók után csak hófelhő porzik.

A levegőben a vízi sárkány egy távoli pont fölött köröz. Láthatatlan légi lépcsőfokokat mászik meg szárnyaival, lábaival feljebb rúgva magát, farkával előre tolva testét, néha felhőpilléreken pihen meg. Szabadon röpköd a levegőben, nem követi parancsokat és akkor csap le, amikor a legjobbnak látja. Kecsesen bukik alá a levegőtenger mélyére, csaknem a földi fenékig. Kitátott száját először fülsüketítő visítás hagyja el, aztán füst, majd tűz. A lángnyelvek megnyalják a havat és az élőlényeket rajta. Mikor megérzi a visszavágódó hőséget, felkapja fejét, teste többi része utána iramodik és újra vízszintes szárnyvitorlázásba kezd, míg hasát lángok melegítik. A káosz hangja messze elhallatszik. Ezt várja ki Alexander király is, amikor féken tartja embereit. Amint a gyík újra felemelkedik, előre ugrat és elkiáltja magát.

— Tüzérek! Lőjetek! – szavai hatására hosszú szálú fém-és favessző eső húz el a feje fölött. Csatakiáltása hangsebességgel próbálja utolérni a nyilakat. – A királyságért!

Addigra a hó ropogása a vademberek közeledtére egyre erősödik és gyorsul, akár egy hatalmas száj, mely csattogva felfal mindent az útjában. Az uralkodó hadserege ugyanolyan hangos robajjal vág neki a rohamnak. Két hang-álkapocs csap össze, ellentétes irányú hullámok, amiket különböző érdekkavicsok keltenek. A találkozás mindkét oldalon elsöprő erejű. Az egyik oldalnak támadóvonalát nagyra nőtt medvék, hó-párducok és kétfejű farkasok horpasztják be. Az óriás tappancsosok mélyebb rést ütnek, majdnem a hadsereg közepéig, míg a jóval ruganyosabb és fürgébbek visszafordulnak és hátba támadják áldozataikat, egyiktől a másikhoz ugranak gyors és halálos harapásokat vagy karcolásokat okozva.

A fekete csapat inkább a háttérben okoz veszteségeket a fehér seregben egyszemű küklopsz lövészeiknek köszönhetően, a frontvonalat csak lassan, de alaposan aprítják fel. Pajzsok verik vissza csengő nevetéssel a nyilakat, husángokat, köveket és csontokat. A Testbenjárók kavicsokkal támadnak, visszaadván az Úr pénzét, amit a kereskedők korában a hóra cseréltek, jégcsapokat nyilaznak, jégesőt zúdítva az égből. Minden egyes seb egy kitüntetéssel ér fel.

Eleven, fehér lavina önti el a király embereit. Állatmutánsok. Mindenütt csak világos, szőrös emberek halma, ahová csak lát a szem, mintha a hegyek elejtették volna hósapkáikat. Amennyire ki lehet venni szőrzeteik alól, akadnak közöttük farkas, puma, leopárd, oroszlánemberek, hatalmas fogakkal, karmokkal. Alex belevágtat lovával a tömeg sűrűjébe. Jobra-balra csapkod új kardjával, a vértől vörösen izzik az acél, mintha tűzből húzná ki minden egyes alkalommal. Aztán megint belemártja egy jeges emberbe, hogy lehűtse, és újra kirántja. A hősök legfőbb alkotóeleme, az adrenalin, aktiválódik benne. Kétfejű alig bírja tartani vele a lépést, de azért hűségesen vagdalkozik, hol ura jobb, másszor meg bal oldalán, attól függően, melyik oldalra fordítja az a lovát. A hátasának, úgy tűnik, habzik a szája a veszettségtől, pedig csak fehér szőrszállakkal van tele attól, hogy ide-oda harapdálja az ellenséget. A küzdelem mégis elkeseredetten folyik. Mikor meghal egy bőrforgató, feltámad a király harcosaiban, ha érkezik valakit megölni addigra. Nem lehet tudni, a bajtárs sebesüléséből kel fel, vagy a halálból más lélekkel.

Kiron időközben visszatér tette színhelyére, hogy fogyasszon a már megsütött, előre elkészített húsból vacsorára. Lecsap, kiragad magának egy-két áldozatot, aki nem fér a szájába, azt a lábaival fogja meg, felemeli jó magasra, majd bombaként leejti. Néha azonban pontatlan és a sajátjait találja el.

„— Csinálj vele valamit, Aren!” – gondolja Alex. Tudja, hogy képtelen túlkiabálni a csatazajt, de a gondolat eljut a kétéltűhez, vagy arcára kiült elhalt idegsejtek piros véréből meglátja, hogy ideges.

Aren valahogy kommunikál vele, mert a lény hozzá repül, a fiú feltornázza magát a hátára és felemelkedik vele a magasba. Ketten már hatékonyabbnak bizonyulnak.

A legnagyobb kárt azonban az a mesterséges meteorit okozza, amely vörösen izzó és felhevült fémtestével hirtelen, nagy erővel csapódik be, maga alá temetve több száz embert, bőrszín megkülönböztetése nélkül. Aren a sárkányával alig tudja kikerülni röppályáját. Felforrósodik körötte a levegő, amihez még magas és sűrű olvadt hó párája, égett testek bűze és megolvadt gumi szaga is társul. A Vezérből, akár egy felborult edényből, kiömlik a tartalma. Néhány katona ott is hagyja csizmáját a forró fémhídon. Fehér bőrű fekete egyenruhás alakok nem tudják, az élő sakktábla melyik oldalára álljanak, így elkezdenek mindenkire lövöldözni, aki az útjukba kerül. A csata kimenetele dönti el, ki vagy mi fogja uralni a Földet: az értelem vagy a hit.

Az új csatazaj mellett alig hallatszott a kürtölést, ami a király embereinek az erősítését hozza és a fehér vadembereknek vesztést. A lompos barbárok hanyatt homlok menekülnek fel a hegyre, bár úgy tetszik, Négykarú és Négykézláb csapatai tolják őket maguk előtt. Kiderül, hogy a gyávák járnak jobban. A csatamezőn maradtak talpai alól mintha szőnyeget rántanának ki. A föld megmozdul, leverve lábaikról az embereket. A kéregmozgást Aren sem látja odafentről, de az őt követő több száz méter magas porfelhőt és a benne elrejtőző vízfalat már igen. Érkezik még figyelmeztetni a lentieket, mielőtt teljes sötétség borul a világra.

„— A víz közel!” – szemei tágra nyílnak, vérplazmák árasztják el, hogy kiszorítsák szemgolyóját, mint egy idegen testet, ahogy kikerekítik őket.

A Hold megérkezik a Föld légterébe. Már messziről befolyással van a klímára, időjárási anomáliákat okozva. A tenger habzó szájjal partra száll, a tektonikus lemezek megindulnak. Noha a becsapódás a bolygó másik felén történik, a tűzoszlop és a füst majdnem átöleli a fél golyót. A Föld szándékosan hívta meg kistestvérét, hogy ütközésük újra körforgásba lendítse. A Hold közeledtére az elemek újra felbátorodnak, friss erőre kapnak, transzba esnek.

Időjárási rendellenességek tombolnak a Hold és a Föld ütközésekor, hosszú idő óta eső, hó, jégeső, napsütés gyorsan váltogatja egymást. A nap behúzza szürke felhőfüggönyét és megered az eső, vagy a hó, ahogy az égitest elkezdi hosszú szálakra szaggatni a leplet. Villámtűzpálca repeszti szét az eget, amint lesújt hatalmas erővel. Földrengések, csuszamlások és vulkánok hányják ki magukból a rég homokkal eltemetett termőföldet és magokat, most, hogy a bolygó feleleveníti fiatalkorát és pattanáshegyei, dombjai nőnek és fakadnak ki. A víz elmossa a homokot, szennyet, újra megitatva a szomjas, kiszáradt talajt. Eddig elöntött földrészek termékenyen emelkednek ki az óceánból és meddők kerülnek le újra megművelésre.

A Hold, mint egy pásztor, újra összetereli a szétszóródott földrészeket, elkószálódott juhait. Egy új szuperkontinens születik a Földanya kék vízméhében és jön napvilágra a felszínen. Egykor széttört földváza újra összeragasztott darabjainak mintája ábrázolódik a bolygó felszínének egyik felén, míg a másik féltekén a Hold, ami egyenesen belefúródik, ahelyett, hogy oldalba kapná nagyobb testvérét és lesodródna róla. Miden visszatér a kezdetekhez, az egykori Pangeához, annyi különbséggel, hogy keletkezik egy dudor, mintha jól fejbe vágnák a planétafejet. Ha a Hold valaha a föld része volt és egy meteor ütközése kiváltotta űrbe sodródott törmelékből állt össze, most visszatér anyja keblére. Együtt pördülnek meg és örömtáncuk, forgásuk új erőt vesz nagyon hosszú időre úgy egymás körül, mint hosszú piruettben a Nap mentén. A csillagok újra lehullnak az égről, aztán újra felpattannak esténként a Föld pereméről, ahogy a világító égitest is minden reggel. Az események megismétlik önmagukat, civilizáció civilizációra épül. Így forog a történelem kereke, újra meg újra ismételve önmagát, mint egy jó tanár a buta embergyerekeknek, akik nem tudják elsajátítani a leckét elsőre még a saját bőrükön keresztül sem.

A háború igazi nyertese a természet. Mivel a Testbenjárók szoros szövetségben állnak velük, kedvező helyzetben kell, hogy maradjanak a győztes oldalán. Istenítik az Elemeket. Az Elemek védik meg őket. A halászok a Vízhez imádkoznak, a földművesek a Földhöz, a munkanélküliek, és egyéb mesterséggel foglalkozóak a Szélhez, mert a sors ugyanúgy dobálja őket, mint a légmozgás a dolgokat. Feltéve, ha túlélik a világvége-újvilág folyamatot.

— „Mért is ne!” – osztja meg Aren a gondolatát Alexander királlyal.

— „Igazad lehet. Mi is életben maradtunk. Ők még hamarabb hagyták el a csatamezőt és másztak fel a hegyekre.”

— „Érzem a közelségüket.”

— „Miután a felderítők visszatértek odalentről, folytatjuk a hegy gyomrának vizsgálatát. Első dolgunk azonban, hogy ételt találjunk az embereknek. Az anyáknak nem lesz tejük a gyermekek táplálására, a férfiaknak erejük a szolgálatra.”

Az Uralkodó nem bánja, hogy odakintről sikoltás tör be. Már fáj a feje és újra ingadozni kezd a vérnyomása az odakinti éghajlat váltakozásától. Kiron szakítja félbe a gondolatcserét. Fent fészkel a hegy csúcsán, magasan a felhőoszlop fölött és jelzi, ha valamit észlel odakint. Néha fölszáll, csap pár felderítő kört, majd visszaereszkedik. Amikor a villámvonók abbahagyják zenéjüket az esőhúrokon, akkor tisztán lehet hallani szárnycsapásait, vagy csobbanásait az odalenti árvízben. Egyelőre az esőfelhők, amik a nagy hő kiváltotta párából keletkeznek, most visszaengedik a terhüket oda, ahonnan jött. Ez viszont arra enged következtetni, hogy még ha veszélyesen síkos odalent, le lehet ereszkedni. Távol vannak a földtáblák nászától, párzásától a hegy felettük csak néha rázza meg magát, mintha le akarna rázni valamit, akár egy vizes kutya.

Négykarú széthúzza a barlang száját takaró esőfüggönyt és belép rajta. Őt követi a Négykezű és még vagy két tucat ember. Hosszú ideig voltak távol, de legalább tisztábbak az egymás hegyén-hátán feltornyosult ezernél is több embernél.

— Hoztunk medvehúst – mondja örömmel teli örök optimizmussal a Négykezű.

— Találkoztunk az embereiddel is, kétéltű! – folytatja Négykarú. – Vidáman úszkálnak odalent. Azt mondják, mentik, ami menthető, és azt ígérték, még felhoznak nekünk pár tetemet.

— Nagyszerű! – helyesli a király. – Most, hogy itt vagytok, rátok bízhatom az embereket ezen az oldalon. Készítsétek el a húst, a bőrökkel először a gyerekeket fedjétek be, miután kiszáradtak. Hol van Kétfejű? Ő fog lekísérni az alagutakba.

— Hátul, a gyáva Íróval, aki lemaradt mögöttünk a csatában.

— Azt mondta – mentegeti az Egyszemű -, hogy fentről figyelte az eseményeket, innen a perem széléről, hogy jobban leírhassa.

— Az biztos, hogy elmentünk volna a bejárat mellett abban a füstben és porban, ha ő nem vesz észre bennünket.

A király ezzel lezárja a vitát és elindul a barlang másik végébe. Addig lát, amíg a kinti félhomály elkíséri, de később sem esik el, mivel a szemüket a sötéthez már hozzászoktatott új lakók utat engednek neki akár ülnek, akár állnak. Koronája elveszett ugyan, de a gyűrűk szorosan ragaszkodnak hozzá, ami világossá teszi, ki közelít. Az Író kis híján meg is csókolja a koronás kezeket, amikor a léptek irányába fordítja a fejét és a hangok tulajdonosa már ott is áll előtte. Kétfejű szemei világítanak, szemhéjai pislognak, mint egy jelzőlámpa vagy egy gyertyaláng. Nem volt szüksége külső fényre, így elindul az előtt a pár ember előtt a mélybe, akiket kevéssel a király utasítása után toboroz össze.

Magukhoz veszik megmaradt fegyvereiket, páncéljaikat, de nem annyira jól védettek, mint uruk kardjával és a testére tapadó rovarkéreg védelmében. A király közvetlenül a testőrkapitány után megy, ami rossz ötletnek bizonyul, mert ő kapja a második ütést az egyik elágazásban, amit hosszas séta után érnek el. Kétfejű is beesik a terembe, amit halvány sziklahasadáson át beszűrődő fényszalag kisugárzása világít meg. A nyaláb néha megremeg, amikor a nyíláson beröpül egy-egy vízcsepplevél az odakinti felhőlombokról. A többieket is hamar lerohanják a fehér vademberek, de komolyan senkit sem bántanak, csupán lefogva tartják őket. A királyt vonszolják egyedül a kör közepére, amit nagyon idős, csupa szőr és ránc emberek alkotnak ülő helyzetben. Egyenként szólnak a felséges fogolyhoz.

— Mi vagyunk az ősök, akik őrzik a múltat.

— Lelkünk és tudatunk testről testre vándorol hosszú ideje.

— Az embert elvakítja a jelen.

— Ha a múltból élne, meglátná a jövőt.

— Te jöttél újra felébreszteni a természet erőit, amik pár évezrede alszanak.

— Tombolásuk hatalmas volt és évezredeken át pihentek utána.

— Most újra elszabadultak és nem nyugszanak meg hosszú ideig.

— Ásással és bányászattal saját sírotokat mélyítitek.

Miután a felszólalók köre bezárul, Alexander király ragada magához a szót.

— Talán nem kellene beleavatkoznom az emberiség újrafejlődésébe, de azzal, hogy ide csöppentem, a részévé lettem, mint a kor lángelméje, mért ne használnám fel a tudásom.

— Az emberiségnek nem csak jogai, de kötelességei is vannak – veszi kezdetét az új monológkör.

— Abban egyetértünk, hogy nincs isten.

— Te voltál odakint és semmit nem találtál.

— Mi voltunk a testünkön kívül és lelkünk senkinek sem kellett a természetet kivéve.

— Az elemek azt akarják, hogy távozzatok innen.

— Munkájuk még nem fejeződött be, a Föld még nem áll készen újra az emberre.

— Ti egy külön erő vagytok, ami bele akar avatkozni a második természetes evolúcióba, amit sem az Elemek, sem mi, a népe, nem nézünk jó szemmel.

— Rablók vagytok, sírfosztogatók.

— Nem, csak elvesszük az örökségünket – szakítja félbe Alex a beszéd láncolatát. – Úgy tűnik, vashiányban szenvedtek. Gyakran mondogattam egy barátomnak, hogy ne csak gyökereket egyen, hanem a köveket is nyalogassa. Én pótolhatom szükségeteket.

Sikerül kirántania magát az őslakosok szorításából és kardját övéből. Csapásait egyből társait megkötöző eleven gúzsok elvágására irányítja. Kétfejűt sikerül is kiszabadítani, de az nem érkezik a háta mögé kerülni védelemként, élő pajzsként, amikor a király megérzi bordái közt a halál hideg érintését. A jégcsap beletör a sebébe és lassan olvadni kezd a még meleg testtől és vértől.

— Ne! – kiáltja el magát az Író tehetetlenül.

A firkász segélykiáltása mégis csak kivált valami hatást. Az árnyak megelevenednek az egyik alagútban és öt gépfegyveres katona alakját veszik fel. A menekültek gyorsan cselekednek, magabiztosan céloznak és lőnek, a fekete emberek nagy meglepetésére a fejük vagy válluk felett a fehérekre. Végre oldalt foglalnak maguknak a harcban. Legalábbis egy kis túlélő csapat. A körbe ülő öregek mozdulatlanul szemlélik a történteket. Túl idősek már a mozgáshoz, a rituálét, melyben új, fiatalabb testeket helyeznének elibük, megszakítják. Egy ember odarohan a földön haldokló Alexander királyhoz, míg a többiek háttal körbefogják őket, hogy sakkban tartsák a teremben lévőket.

— Dávid! – kiált fel. – Jane! Nézzétek! Jól láttam! Lássátok ezt a hasonlóságot. Olyan, mintha tükörbe néznék.

— Vagy rám – feleli a báty, aki tekintetét hébe-hóba a földre szórja, mint tyúkoknak a magot, de nem gyengíti meg a sort. – Még halványan emlékszem apánk arcára. Ő lehet az.

— Gén a génemből! – sóhajt fel Alex. – Örökségem továbbvivője.

— Nem én vagyok az idősebb – közöli keserűen Márk. – Még csak nem is ismertelek. Azt mondták, meghaltál, de anyánk és Anna szerint soha sem találtak meg.

— Ők… most… hol vannak? – dadogja az Úr.

— Ha a vén bárka még úszni is tud, akkor az űrhajón – válaszolja zokogva kisebbik fiú.

— Születésed napján hagytalak el. Ez volt… a törvény. Másképp nem láthattalak volna… még egyszer.

Szavai vértócsába fúlnak, ami belülről tör fel torkán keresztül.

— Nem akarlak most elveszíteni – zokogja Márk. –, amikor megtaláltalak.

— Még találkozunk, egy másik formában. Nem fogsz elveszíteni, csak ismerj majd fel! – majd a haldokló kinyögi utolsó szavait, ami sokakat a jelenlévők közt megborzongat, de a holdról jöttek számára értelmetlen marad. – Testet a testért, lelket a lélekért.

Epilógus

Egyedül fog felébredni, mint már hosszú ideje annyiszor, férje folytonos elfoglaltsága és távolléte miatt. Ettől a szokások holnap sem fognak megváltozni. Az alapvető emberi mozdulatsorokat, tevékenységeket és szükségleteket el kellesz végeznie.

Fel fog kelni, mint minden reggel. Kinyitja majd a szemeit, a száját, kiszabadítja tenyere fogságából az ujjait. Meg kellesz mozdítani a lábait, hogy felpezsdítse a vérkeringést. Csak aztán indul be az izmok hidraulikája ahhoz, hogy felemeljék a felsőtestet az agytól kapott parancsra. A mozdulat derékszöget sem vesz fel, lefékezi a nagyra nőtt hasa. A következő lépés már a lábak kiemelése lesz. Akkor kerül majd abba a kilövő helyzetbe az ágya szélén, ahol íjként kifeszítheti két karját, beletöltheti törzsét a képzeletbeli húrba, amiben feje a nyílvessző hegye, teste válltól lefelé pedig a pálca többi része. Miután kihúzza testét egy hosszú nyújtózkodásban, ki fogja lőni magát a fekhelyéről.

Egyenesen a gyertyák fölött fog majd megállni, de mint mindig, megint elkésik a beoltásukkal. A kanócok az éjszaka leple alatt belefulladnak viasztócsáikba, kihuny fényéletük. Aztán ruháihoz tart majd. A darabokat egyenként fogja magára húzni, de nehezen, mivel rég nem hordott feketét. Legalábbis, mióta terhes. Túl korán lesz felvenni a gyászt eltűnt unokaöccse miatt, de legalább tudni fogja, hogy át kell-e szabatnia a kosztümöt, vagy újat kénytelen csináltatnia.

Beharap gyorsan egy falatot, hogy fenntartsa formáját. Két szem szőlőt fog mégis lecsippenteni az asztalon fekvő tálból, hiszen más helyett is ennie kell. Amúgy is fogyasztania kellesz még hosszú sétája után, amit nem egyedül fog megtenni. Átmegy majd sógornője szobájába, hogy magához vegye annak kisfiát. Az asszony nem lesz majd otthon. Azt tervezi, hogy ki fog menni férje után a sivatagba, hogy megszemlélje az Árnyékutat. A mérnök herceg betonoszlopokból és lapokból készül felépíteni egy útvonalat, mely árnyékot biztosit majd az utazóknak Pangónia birodalmának mind a tíz tartományába, évszaktól függően. A király csak akkor fogja megöletni öccsét, amikor annak nagyszabású terve befejeződik. Eljöhetne hamarabb is a napja trónigénylésének, ha az uralkodói pár örökös nélkül hal meg. Ez azonban nem következhet be, mióta a királynő gyermeket vár. A veszély a nő szerint még eljöhet a jövőben. Jobb, ha csírájában megelőzi, nehogy bárki kiránthassa férje alól a királyi széket, hogy az mellé essen.

A királynő nem látja hát akadályát annak, hogy leszámoljon előbb a fiúval holnap, majd az apjával, idővel. A harangok mobilan csengő hangjai a híveket fogják már hívni önmaguk magasztalására, amikor elhagyja majd szobáját. Ő is, akár a többi ember, rombuszt fog formálni két bütyökujjából alulról zárva be az alakzat egyik szögét, a másikat felülről többi ujjával az értelem és a lélek egységének kifejezésére. A süketnéma hittétel után kinyitja majd a gyerekszoba ajtaját. A felvigyázó szolgáló el fogja engedni vele a kisfiút. Megkérdezi majd ugyan, hogy ne kísérje-e el őket a sétájukon, de a királynő le fogja rázni. Fel kellesz készülnie, hogy határozottan visszautasítsa majd az ajánlatot.

Nagy vásárnap lesz holnap. A világ különböző részeiről gyűlnek össze a tíz törzsből: a halász kétéltűek, az erdeiket nevelgető és gyümölcseivel szolgáló félemberek, földalatti kincseikkel a törpék, a hegyi küklopszok és még sokan mások. Óriási lesz a felhajtás és a forgalom, a zsivaj, a tömeg és a lárma. Senki sem figyel majd oda a sétáló királynőjére egy gyerekkel, különösen ékszerei nélkül. Királya nem tarthat vele, a Holdnál van, hogy felavassa az Egység hídját, am összeköti majd a kontinensszigetet a nagy földivel, a Pangeával. Az alig járni tudó kölyöknek minden érdekes lesz. Nem lesz nehéz elengedni a kezét az embertenger közepén, hogy belevesszen.

A gyereknek azonban hamar pártfogója akad majd az nép között, mielőtt még valaki hívhatná a katonákat vagy a testőröket egy talált gyerek ügyében. A fiú, miután megtanul majd beszélni, fog csupán érdeklődni nevelőjéről. Túl kicsi lesz még akkor ahhoz, hogy észrevegye a különbözőséget önmaga és magát nagyapjának valló világos bőrű férfi között.

A folytatásban:

Tízezer… nap uralkodás

Tízezer… fényévre a Földtől