Versek

Az árvizek éve

(avagy Istennél rontottuk el)

Az a csepp, az utolsó,

mely betölti a pohár-t;

az, amely a tengeren

kiönti az óceánt:

akárki könnye lehet.

Az égből esőz a gond,

medermartak az arcok

s hiába evezek az ár

ellen, csak lankadok,

mert sírnak az emberek.

Fegyvertársam

Igaz hű barátom

kezemben találom

és írogat.

Fejét megingatja,

úgy veti papírra

a sorokat.

Ha utána nézek

jóváhagyás végett,

csak mosolyog:

Engedjem el magam,

akkor is, ha van,

mi megfogott.

Az Igazi Nagy Nő

Csendes-észrevétlen jöjjön,

tekintetét szemeimbe

kell, hogy adja, mert gyengülni

látszik az enyéim hite.

Vakon csak a rosszat látom,

mesélje el, még mindig szép

a rét, az ég és a mező,

s javult-e az átkos nép.

Azért, hogy nem vérem ellen

csókolja az ajkam vadul,

nagyon meg tudnám szeretni,

csak röpítsen a gondon túl.

Az Igazi Nagy Nőt várom

és a téged szeretleket,

ami mindent hisz és remél,

s még mindent elfedezhet.

Hajnal

Enyhül az ég,

nem haragszik

s láthatom,

én, koránkelt,

én, ki sötét

voltam eddig

tőle kapok

egy szép reggelt.

Tárt karokkal

körülölel

érezteti,

álmodhatok

harmatfákon

ért gyöngyökkel

és még semmi

sem fájt nagyon.

Halkan, csendben

szíven szólít

sok kis madár

egy éneke.

Bájos a táj.

Varázslók? Itt?

Zárt ablakok

nyílnak bele.

Még csókjait

bomlasztja szét

a csokorba

kötött napfény.

Ha elmennék

is, még azért

te élsz bennem,

mint szép szerény.