„Ó, adj erőt, sikert, te Szerelem.”
(Júlia, IV. fel., 1. szín)
—Most az egyszer örülök, hogy nem vett fel bennünket útközben senki sem a faluba jövet és sétálhattunk egy jót. Boldog vagyok, hogy itt vagy nekem. Ne haragudj, ha túl gyerekes vagyok, érzelgős. Melletted vállalom gyermeki mivoltomat, aminek mindannyian lennünk kéne, hogy gondtalanul élhessünk. Én kissé a fellegekben járok, légvárakban lakok és jól érzem ott magam. A világot egy tó vízfelületéről visszaverődve látom homályosnak, sejtelmesnek, a házak falainak ráncaitól mentesen, mintha az egy festmény lenne. Repülni szeretnék, de valami visszatart attól, hogy a levegőbe emelkedjek. Nem repülőgépen! Akkor nem töltene el odafent a büszkeség és a magány, melyek egyedül ott kellemesek, magunk és mások számára elviselhetőek. Én legalább is ilyen érzésnek képzelem a repülést, amit sajnos csupán a madarak éreznek. A Teremtőnek meg volt rá az oka, hogy mi ne tudjunk repülni. Írtam erről egy verset is. Mondjam el? Még csak egy versszaka van, nem baj? Rendben. Így hangzik:
Repülőgépek, űrhajók elől
Húzódik egyre távolabb Isten,
Fel nem adva magát az embernek
Messze tőlünk, hogy rajtunk segítsen.
Áginak nagyon tetszik a versem, elragadtatással tekint rám és bólint, jelezve, hogy valami megragadta és egyet ért velem az elhangzottakban. Ő csupán abban különbözik tőlem, hogy kissé racionalistább beállítottságú, de fogékony a vallási dolgok iránt. Örülök neki, de leginkább azért vagyok hálás, hogy az Úrban találtam meg őt. Az ő fantáziája nem annyira eleven, mint az enyém, de szereti, ha képzelgek. Ő is lényegében egy gyerek, aki épp most is a kezében tart engem, mint a kicsik a héliummal töltött lufikat, én viszont valamelyest kiemelem őt a szürke, egyhangú világból. Így lebegünk általában pár centivel a föld felett, amikor együtt vagyunk.
—Örülök annak – közli Ági őszinte véleményét –, hogy nem vagy egy érzéketlen tuskó. hanem aranyos!
—Ugyan már! – tiltakozom. – Akkor jobban járnál velem, ha eladnál a piacon.
Ági arca a poénra felderül.
—Akkor lepsz meg igazán, ha tudod, mit ünneplünk holnap.
—Mához egy napra lesz egy éve, hogy megismerkedtünk. Biztosíthatlak, nem felejtettem el az eseményt, amikor karjaid között révbe értem végre. Ennek tiszteletére akarlak bemutatni a szüleimnek.
—Az enyéim jó véleménnyel vannak rólad. Boldog vagyok veled, különösen, amikor meglepsz a költeményeiddel. Nem szeretnéd kiadni őket? Lehetnek vagy kétszázan!
Jól esik a barátnőmtől, hogy megért engem. Úgy beszél a verseimről, mintha azok élő emberek lennének, mert tudja, hogy nekem ők kisbabák, akiket becézgetek, szépítgetek. Mostanában azonban arra kezdek rádöbbenni, hogy önző vagyok, ha elzárom őket, és nem hagyom, hogy gyönyörködjenek bennük azok, akik tetszését elnyerik. Viszont…
—… még nem látom értelmét – folytatom hangosan a gondolataimat. – Nincs érdeklődés az irodalom iránt. Mindenki rohan, senkinek sincs ideje kezébe venni egy könyvet, még az újságot is alig. Rossz a közhangulat. Kevés a szellemi munka, ám annál több a fizikai, pedig a kettő váltogatva a legjobb pihenés, nem beszélve az életmódról.
—Miből gondolod, hogy a szellemi munka jelentéktelen?
—Nem vetted észre, hogy a legtöbb családban csak az iskolás gyerekeknek, diákoknak vannak írószerszámaik, felszerelésük. Ahol ők nincsenek jelen, futkosni kell a postára, ha ki kell tölteni a villanyszámla csekkjét. Hidd el nekem, minden egyes élet egy külön regény. Nem lehet, hogy az emberek semmit sem tartanak érdemesnek feljegyezni magukról! Én, például, ahelyett, hogy naplót vezetnék, regényeket írok, de ez nem követelmény. Akár egy mű mondanivalóját is tudatosíthatjuk magunkban, csak tegyünk már valamit, könyörgöm!
—Regényeket is írsz? – lepődik meg Ági. – Nem is tudtam. Mennyi újdonságot tartogatsz még a számomra?
—Minden napra egyet, hogy soha ne unjuk meg egymást. Amúgy már nyertem egy pályázatot, mielőtt megismerkedtünk volna. Akkor azt mondták, jókat írok, és ha lesz több is, kiadják őket.
—És te mit szóltál hozzá? – érdeklődött Ági.
—Akkor még koraibbnak láttam az időt. Mindössze tizennyolc éves voltam. Különben is, a verseimmel már megjártam.
—Hogy lehet az? – döbben meg a lány.
—Ők már jelentek meg hetilapokban, persze ingyen, hiszen kezdő voltam, és örülhettem, hogy elfogadták őket. Másokat eljuttattam komolyabb költőkhöz is, amire reagált is egy, de csak egy. Ő is azért keresett fel a saját kocsiján, saját benzinén, ami akkor még nagy szám volt, hogy a népköltészet felé tereljen, amire én viszont nem voltam hajlandó. A haza, szülőföld már túl elcsépelt téma. Ezekben a fogalmakban nálunk senki sem hisz. El kell fogadnunk, hogy kis vidékünket elszakították anyjától. Én a modern próza és líra képviselőjének érzem magam. Azt hiszem, mindig fiataloknak fogok írni, mint példaképem, John Updike. Gyönyörködtetni szeretném az embereket, meg szeretném mutatni az embereknek, hogy az élet szép, a tél nem az ellenségünk, és szeretnék gyönyörködtetni. Annyi manapság a szomorúság! Az utóbbi időkben inkább nem verselek, mintsem szaporítsam a pesszimista művek számát.
—Ennyi az egész keserűséged oka? – csapta össze Ági a tenyereit.
—Nem. Akit szerettem volna, ha elismer, nem tette meg. Tudod, ő valaha fizikusnak készült, de pályát változtatott és végül is a magyar filológiát végezte el. Persze hasznát vette ő a reáltantárgyakból szerzett tudásának is, újítva az itteni költészetet.
—Miért beszélsz róla múlt időben? Tán csak nem meghalt az illető?
—Nem, dehogy is. Egyszerűen régen nem olvastam már tőle semmi jelentőset. Véleményem a kárpátaljai irodalomról igen rossz, ami alatt nem a minőséget értem, hanem a szervezettséget. Van egy elképzelésem! Mostanság az itteni írók szinte egymás ellen írnak, egymástól távol, egyik városon, a másik falun, ami nem baj, de találkozgathatnának gyakrabban is. Mi lenne, ha lenne egy központi gyülekezőhelye az itteni íróknak, költőknek. Én egy kávéházra gondolok, amilyenbe régen összejártak a nagy Nyugat képviselői és vitatkoztak, megosztották egymással a gondolataikat, nézeteiket, stb. Megértem én, hogy manapság, amikor előttünk annyi mindent megírtak és feldolgoztak már, nehéz újat kitalálni, és ha sikerül, ragaszkodnunk kell jogainkhoz, de ha egymásban sem bízunk meg, akkor kiben.
—Nem kell elcsüggedned! Valakinek el kellene kezdeni a reformot!
—Talán igazad van. Majd idővel elválik, ki lesz az a személy. Nekem egyelőre dolgoznom kell.
—Ötlettel máris szolgálhatok – ajánlkozott Ági. – Mi lenne, ha megírnád a Juli és a Roma történetét? Az egész kísértetiesen hasonlít Shakespeare drámájára.
Ekkor mintha fejen vágnának engem. Nemhiába mondják, hogy minden mögött a nőket kell keresni.
—Igazad van – felelem némi hallgatás után. Időközben besétálunk a szülőfalumba, én megsiettetem a lépteimet, amivel Ágit is gyorsabb tempóra kényszerítem. – Mutatok neked valamit – magyarázom lázas igyekezetem okát. Áthaladunk a falu középpontját átszelő kis kanális hídját és megállunk a mellette álló első villanyoszlopnál.
—Mi az? – kérdezi meg akkor Ági. – Miért siettünk?
—Nézd, és olvasd el a felfüggesztett emléktáblát. Látod a szöveget a koszorútól? Egy időben többször is megpróbálták leverni, főleg a szemközti házban lakó család részeges feje, mivel végzetére emlékezteti annak látása, de ma már büntetik, ha valaki hozzá mer nyúlni. Ha nem látod, tolmácsolom a tartalmát. Szóval. Ezt a táblát Lilas Kelemen helyezte ide emlékeztetőül három elhunytra. Gondolom, kitalálod, kik a szóban forgó emberek?
—Sajnos igen – mondja Ági döbbenten. – Én, miközben mesélted a történetet, mindvégig abban a tudatban éltem, hogy mindent csak kitalálsz.
—Az elmondottak úgy voltak igazak, mint ahogy itt állok – próbálom meggyőzni barátnőmet az igazságról. – Viszont nem láttam az események közötti összefüggéseket. Te siettél a segítségemre. Köszönöm – hálálkodok, és megcsókolom Ági arcát. Összebújunk, közelebb húzódunk egymáshoz, és együttérzéssel tekintünk fel a kegyeleti tárgyra.
—El találtad a tragikus véget is – folytatom elmélkedésemet a különös meglepetés fölött. – A történelem, mint látjuk, valóban ismétli önmagát. Ilyen szerelem egyszer van csak századonként.
—Az sem a mienk – nyugtázza Ági félig-meddig vidáman és szomorúan. – A mi szerelmünk útját nem állja semmi. A szüleink jó szemmel nézik a kapcsolatunkat.
—Micsoda ellentét! – tapintok a lényegre. – A mi történetünket is meg kellene írnom. Hisz a téma aktuális azzal, hogy nem is olyan rég játszódott le, és nekünk is szól. Mi a véleményed róla?
—Nem is tudom. Idegen lenne újraolvasni valahol magunkról.
—Meg kell értsed – magyarázom –, az egész csak egy mese lenne, ha nem vonatkoztatnánk a jelenre. A mi esetünk sem nagyon üt el a Roma és a Juliétól, mert csak egy pár év van köztük. Két mai történetről van szó.
—Igazat adok neked – egyezik bele Ági. – Megtisztelő feladat a múzsádnak lennem. Hogy akarsz hozzákezdeni? – mutat a lány egyre nagyobb érdeklődést. – Te mondtad, hogy nem érdemes írni – fordította szavaimat ellenem kötekedően.
—Én magáért az irodalomért vetek papírra dolgokat és annak a belső kényszernek a kielégítése végett, ami hajt, hogy közöljek. Mindent igyekszek olyan pontosan papírra, vetni, ahogy azt elbeszéltem és emlékezetemből kitelik. A nagy drámaíró munkáját addig kezembe sem veszem, hogy még véletlenül se koppintsam le az öreg gondolatait.
—Még nem olvastad a művet? – csodálkozik rám Ági.
—Nem – vallom be őszintén. – még filmben sem. A cselekményét úgy ismerem, mint a legtöbb ember, hallomásból, mely mint egy mese, legenda jár szájról-szájra. Kis híján meg is buktam államvizsgámon magyar irodalomból, amikor nem ismertem a művet annak minden részletében. Az én ismereteimet megírom úgy, ahogy történt, társadalmi problémáival, mondanivalójával egyetemben. Majd meglátod, sok dolog egyezik a nagy mester művében végbementekkel, sok meg nem. Vegye észre mindenki maga a különbségeket és vonja majd le a következtetéseket. Mivel a mi esetünk igaz történet, nem lírikusan szólaltatom meg, hanem történelmien. Ha végeztem a művel, minden fejezet előtt idézni fogok, ahogyan azt Walter Scott műveiben látható. A felvonás megnevezése rész lesz, a színek helyett pedig a fejezetek szerepelnek. A szerelmesek kapcsolata inkább romantikus, mintsem drámai, ami az én elgondolásom szerint szerelmes regény, vagy kisregény formáját kívánja meg.
—Ez tetszik! – lelkendezik Ági. – Jó ötlet. A befejezés mi lesz?
—Természetesen az igazság, ami a két fiatallal történt.
—Szomorú véget ért az életük.
—Igen, de inkább nagyobb lelki, mintsem testi fájdalmakkal.
—Jobb lenne ott befejezni, ahol összejönnek, ameddig hallgattam – javasolja Ági. – Az lenne jó, ha happy end-el zárnád le majd az írásod.
—Elvégre a két fiatal áldozata sok problémát old meg, a megtörtént eset a maga nemében jól végződik.
—Milyen problémákat oldtak meg? – Ági reménykedik, hogy sok jó dolog ellensúlyozza majd a rosszakat.
—Vegyük először Lőrinc tiszteletest – kezdek bele a lelkész további sorsának ecsetelésébe. – A két fiatal halála után ő felhagyott addigi tevékenységével, mind a papi, mind az orvosi szolgálattal. Az elsőként istenkáromlónak, a másodikként gyilkosnak érezte magát. Arra jött rá, hogy az ember a legszerencsétlenebb lénye a világnak. Noha ő uralja a Biblia szerint ezt az árnyékvilágot, ingázik az Isten és az állat között. Mivel magyarázta elméletét? Azzal, hogy az ember az egyik nem mer lenni, noha alkot, a másikká pedig nem akar válni, bár pusztít. A távtanító lelkész végül is nem vált hitetlené, csak elhagyta azt az utat, ami nem az ő számára volt kijelölve. Arra a következtetése jutott, hogy a reformátusegyház vonzó volt ugyan valaha, de mára kezdi elveszteni az erejét. Szerinte a nemcsak a katolikusok építkeznek sokat, de a reformátusok is, ha nem ugyanannyit. Míg az egyik fölöslegesen nagy építményeket húz, addig a másik kicsiket, de sokat, értve ez alatt a parókiákat. Kifogásolta továbbá a fejenkénti két-három szolgálati kocsit, a házvezetőnőket, mert a lelkész feleségének leesik a körme, ha kisöpri a házat. A gyülekezetek igazi maffiák. Több helyen is tapasztalta, hogy egy-egy család presbiternek, pénztárosnak, orgonistának szervezte be rokonait, annak ellenére, hogy azok jelleme nagyon is fedhető volt. Tudniillik, ha istentiszteletre mentek, kezesek voltak, de amikor aztán hazafelé tartottak, káromkodtak, szavaik zúgtak, mint a záporeső. Másik nagy problémája, amivel verte az ég ajtajait, mint a fiatalok öklükkel a diszkóban szokták, viszont nem éppen válaszkeresés céljából, megkötözöttsége volt. Nem merészelt magának társat találni, bármennyire is volt magányos, ugyanis a komolyan hívő reformátusok az Égtől várják el párjaikat. Lőrinc tiszteletes elindult hát maga keresni, nem várva az Ura által kirendeltet. Vagy éppen ez volt eltervezve a számára? Jelenleg a szomszéd faluban felső végzetséggel rendelkezvén tanár. Megszervezett ott egy romaiskolát, amit ingyen is vezetne, annyira szereti a gyerekeket, ha tanítványainak szülei nem keresnének most már jól, sőt jobban, mint egyes fehérek, és nem lennének bőkezűek. Nem is olyan rég megnősült a lelkész és úgy néz ki, boldogan fognak élni. Felesége egy hivatástól hajtott magyartanár, akinek minden vágya az egyetem befejezése után, hogy használhasson egy kisebbségben, ahol szükség van rá, legyen az a legkisebb magyar település a hegyek gyomrában, vagy egy romatábor. Férjével derítettek fényt a valamikor elsőként beköltöző cigánycsalád esetére, akiket lepedőlopással gyanúsítottak, ugyanis leleplezték azt elmeháborodottat, akivel Lőrinc tiszteletes találkozott azon a bizonyos éjszakán.
—Rajta kívül még kinek az élete változott meg? – teszi fel nekem a kérdést Ági a beszámoló végén.
—Juli apjáé, Kelemen bácsié és az ő fiáé, Tiboré. Az atya megbánta szigorúságát és fellépett a romák érdekében, elintézte, hogy költözhessenek a falunkba, azzal a feltétellel, hogy azok házat vagy vesznek, vagy normálist építenek maguknak, s nem viskókban tengődjenek a disznókhoz hasonlóan, továbbá legyen munkájuk. Eleinte nehéz dolga volt a jövevények elfogadtatása terén. Minden ember egy külön világ, azért sok a nem egyetértés a föld9n. Az öregnek majd egy világegyetemmel kellett megbirkóznia, mire győzött.
—Tiborral mi történt? – sietteti Ági a történet végét.
—Ő munkaközvetítő magyarországi munkaadók és az itteni munkavállalók, főleg cigányok között. Rendbetett autóján hozza-viszi a romákat bérmentesen, megelégedve a munkáltató adta jutalékkal.
Miután elmondom a „tékozló fiú”-ról hallottakat, pár percig csendben állunk. Ági nem mer rákérdezni a két főhős sorsára, végzetére és halálára, amit az emléktábla biztosan hirdet. Kénytelen vagyok biztatni egy kicsit:
—Tudod, hatalmas szerelem volt az övék. Haláluk után egy kétszemélyes sírba helyezték őket a szülők kérésére – egy kis szünetet tartok. – Az ilyen kapcsolat örök, a halál után is elszakíthatatlan. Exhumálásukkal könnyen meggyőződhetnénk a túlvilág létezéséről. Ha van odaát valami, akkor ők most boldogok, mert együtt lehetnek, kerüljenek a pokolba vagy a menybe tettükért. Szeretném hinni, hogy az utóbbi jutott nekik osztályrészül, mert még ha ki is vették Teremtőjük kezéből életük irányítását, utolsó perceikben bocsánatot kértek érte, s most, mivel jézus eljövetelével nem kell szigorúan vennünk az ószövetséget, mivel már új parancsolat, a szeretet törvénye uralkodik, remélhetünk. Viszont ha nincs a két birodalom, akkor Roma és Juli nem hallhatott meg, olyan egyszerűen nem érhetett véget szerelmük. Valószínűleg egyszer csak feléledtek és átvájták magukat a másikhoz a koporsódeszkákon is keresztül, csakhogy újra egyesüljenek.
—Végül is mi taszította életüket a halál torkába? – kérdezi Ági. Szemei kiáradnak, mint két kékvizű folyó. – Most már kész vagyok arra, hogy végighallgassam a történetet. Mondod?
—Igen. Hallgasd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése