Végletek közt
Kitolt szemű ég alatt
az éj körém bomlasztja
szélfújta sötét haját
arcomat simogatva.
Szívem felé kéretlen
Élni akarás téved –
vérem. S izmom rándul:
lábnyomaimba lépek.
Az élet: feltörni egy
sziklafal peremére,
majd levetni magamat
egy kő után a mélybe.
Már ma a célra tartok
fejemben egy vérrögöt
valahol, hiszen mindig
szép élni, de nem örök.
Újrakezdésekben
Sorra szeretnek el az évszakok
egymástól, idővel egyre szebbek
a levelek ősszel, télen a hó;
most a tavaszra féltékenykednek.
Felfigyelek, akár a fűszálak
a mennyre, mi most nem világűr,
hanem az élettől elfáradtak
szemében kék könny és remegést ül.
Napsugarak énekelnek a fák
zöldellő ágain átszűrődve,
s tüdőkként tágulnak a házak,
kémények vesznek levegőt télre.
Fölszakadozik a hó, az itt-ott
szépítkező sebei a földnek
üzenet az ébren tartottakhoz
holtainktól, szívesen élnének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése