Roma és Juli, 2.fejezet

2. fejezet

„Fáklyát nekem. Én nem tudok bokázni.

Sötét vagyok, inkább világítok.”

(Romeo, I fel., 4.szín)

Egy álmosító és fulladt nyári napon vette kezdetét a vég. Olyan meleg volt, ami errefelé ritkaságszámba megy, viszont annál inkább jellemző a dél-európai országokra. Még a szél sem lebbent, állat annál is kevésbé. Az ég szép, tiszta kék volt, akár egy hegyi tó, ám bármennyire lehetett is mélyre látni benne, abban egy élőlény nem tűnt volna fel. Az időjárás nem hagyta magát naptárba skatulyázni. Az ősz kezdetén jártunk, de nyári meleg volt, mintha az elmúló félben lévő évszak rúgna még egy utolsót, vonaglana, és a végsőt, de annál nagyobbat lehelné ki, mint a haldoklók. Már a bárányfelhők visszatérése is várható volt a hegyekből, ahol legeltek.

Minden csendes volt, illetve csak majdnem. Ott, ahol a legelőt egy folyó szelte ketté, hangok ütötték meg az arra tévedő fülét, ami határozott zajongás volt, nem siklótól vagy vadkacsától származó neszezés. Mintha valami csörtetett volna a nádasban. Talán csuka veti bele magát a szárazföldről a vízbe? Ugyan! Az ember az, aki ilyenkor bánja, hogy otthagyta a hűsítő vizet – ha hinni lehet az evolúciónak – és vágyik vissza. Egyébként, ha már a víznél tartok, tisztát öntök a pohárba, nem beszélek rébuszokban. A lárma oka egy csapat kreol bőrű, fiatal srácokból álló társaság fürdőzése. Jó ideje áztatták már bőreiket, de ha sötét színüktől igyekeztek volna megszabadulni, azzal hiába próbálkoztak, mert a pigmentek nem oldódnak. Még csak nem is a nap égette le őket, hogy felső hámrétegüket levedlenék, akár a kígyók. Egyszerűen romáknak születtek és belenyugodtak, hogy nem tudták megállapítani, mikor tiszták. A biztonság kedvéért hosszúra tervezték az ejtőzést. A disznó is gyakran fürdik, mégsem tiszta állat. A fürdőzés valós oka a lógás. A már említett déli országokban szokás két órát pihenni ebéd után. Bizony, jobban is ismerhette volna a cigányokat az a gazda, aki ebédet hozott ki nekik. A romáknak tele hassal sohasem akaródzik dolgozni. Ha van pénzük, nem gyűjtögetnek, hanem egy jót lakmároznak és jól élnek, ameddig tart a készlet. A munkaadó is átkozódva hagyta embereinket a folyónál alig egy félórája.

Egy legény volt csak talpon a vízparton felöltözve, szárazon. A fiú a határt pásztázta, szemének kirakatából kemény tekintet volt kivehető és mintha ott is lett volna, ahová nézett, mert képzelete szárnyakat adott neki. Szinte kezei közt érezte a munka végét, legalább is erősen ökölbe gyűrte azokat. A keleti emberek a déliekkel ellentétben ebédidő után is dolgoznak. A szorgoskodókat figyelő fiú is különbözött társaitól: külsőleg annyiban, hogy bőrszíne világosabb volt. Izmai munkától, mintsem sportolástól edződtek. Talán beteg volt, hogy elütött lusta társaitól? Hiszen olyan sápadt, fehér, mint aki rosszul van. A vízben pancsolók viszont csak általánosan érdeklődtek iránta, mint egymás iránt szoktak. Megszokták már a színét és elfogadták, fattyúnak sem csúfolták suhanckoruk óta.

„—Gyere bí, testvír!” – szólították meg a fürdőzők közül többen is az ácsorgót a romák jellegzetes dialektusán és dallamos hanghordozásán.

„—Naon jó a ví-í-íz!”

„—Nem tehetem – jelentette ki az újonnan érkezett. – Még sok a dolgom.”

„—Ugyán má, cimborá! – szólalt meg akkor egyvalaki sok közül. A cigány fiú kimászott a vízből és barátja mellé telepedett. – Gyere bí, me ku…ku…kujó á víz.”

„—Mondtam már, Mekujó, hogy nem tehetem. Inkább beszélgessünk.”

„—Én? Dumáják? Tudod té azt, Roma, hogy nem kenyerem a beszíd” – heveskedett a beszédpartner, aki látszólag csupán kis bajsza különböztetett meg barátjától. Egyformák mind, gondolhatná egy kívülálló, mint a kínaiak. Legbelül azonban mindenki más. Roma például sokkal szebben beszélt társánál és kultúráltabb volt.

„—Ami a duma szót illeti – folytatta a fent nevezett –, azt tőlünk vették kölcsön a fehér emberek. Hasonlóképpen a csaj megnevezést. Legyél büszke rá! A mi kultúránk is gazdag.”

„—Há ilyen okos vágy, fundálj ki nekem egy másik nevet. Nem teccik á Merkujó.”

„—Sajnos már késő – nevetett Roma – Már rajtad ragadt. Nem kellett volna káromkodnod. Akkor nem vesszük észre, hogy dadogsz, amikor csúnya szavakat akarsz kimondani. Legbelül, tudatalattidban te sem akarsz trágárkodni. Olyankor olyan muris vagy.”

„—Muris, mi? – színlelt sértődékenységet a roma, de ő szintén olyan volt, mint a többiek: lepergett róla a feddés – Té is murisán gágyogsz, hallod-é? Nagyon eltanutá azoktú a sápadtáktú.”

Roma bosszúsan leintette, viszont még nem adta fel, hogy szót értsen gyerekkori barátjával.

„—Semmi sem ragadt rám ott, amit nem akartam volna – felelte. – Hidd el, nagyon jó hely az!”

„—Csak nem mágá á kanaan” – tátotta el a száját Merkujó.

„—Bizony az, bölcs próféta! – csettintett műveltebb barátja. – Látod? Még ha nehezen is mondasz keveset, mindaz okossággal van tele. Ha pap lennél, gyülekezeted öt percig emésztené mondataidat, amilyen velősek.”

„—Ná, já! Húzta ki magát a megdicsért roma. – Mongy é mindent!”

„—Tegnap jöttem át a határon – kapott Roma a lelkesedésen –, és sok pénzt hoztam haza. Egy hónap hosszú idő, de megérte. Veszek magamnak egy motorbiciklit, hogy többé ne keljen stoppolnom odafele menet.”

„–Té megőrütél? – sopánkodott Merkujó. – Csak nem trógerótá? Szígyeld mágád! Inkább csórelné á kukoricásbán! Kockázátos biznisz, de kínyelmes.”

„—Az nem élet – okítgatta Roma. – Az minden, csak nem élet. Tudod, drága barátom – veregette meg társa vállát a beszélő –, nem bánnám, ha csupán annyi eszem lenne, mint egy kutyának. Nem lenne semmim, ám annak a semminek a hiánya sem fájna, mert nem fognám fel, nem lennék a tudatában. Érted, miről beszélek? Az én értelmem viszont egyre feljebb akar törni, mert úgy érzi, többre képes.”

„—Á templomok egerei gázdágábbák nálunknál, oly jó megy az egyháznák mostánság.”

„—Úgy döntöttem, Merkujó, drága, édes, egyetlenegy barátom, hogy dolgozni fogok, és a semmit valamivé teszem.

„—A többhöz több köll – kotyogott közbe Merkujó. – Látom én a gázdágokát.”

„—Embere válogatja, kedves Merkujó, embere válogatja.”

„—Visszhang ván, vágy má jó i… isten folyik itt.”

„—Egyszerűen elkalandoztam – tért magához Roma. Lassan a barátja felé fordult. – Szeretném, ha jönnél velem dolgozni.”

„—A má nem! – tiltakozott Merkujó. – Nem ettem ín meszet.”

„—Mi a bajod? Nyugalom! Hallgass végig! Tudom, hogy veled értelmesen is beszélhetek, te meg a többiekkel. Szeretném, ha mások is jönnének.”

„—Nem lenne kevesebb hásznod, Romá?” – Ahogy Merkujó barátjára nézett sunyi, ravasz, mindamellett ártatlan szemeivel, mosolygásra késztette a másikat.

„—Ne légy irigy! – nevetett a kérdezett.”

„—Té mír csinálod? Mámint mír törődsz velünk?” – érdeklődött Merkujó.

„—A becsületért! – hangzott a válasz. – A szégyen és az átkok elkerülése végett, amit nap mint nap elszenvedünk, feltéve, hogy van-e még szégyenérzetünk és nem hittük el magunk is , hogy minden ellenünk szóló vád igaz.”

„—Hiszen á fehírek megvetnek minket!”

„—Mi adunk rá okot. Elmondom neked, milyen látvány tárult elém odakint, ahonnan nemrég jöttem. Abban a városban, ahol munkát vállaltam, a legszegényebb romának is autója van. Tanulatlan taplóként kerültem oda, viszont ma már írni és olvasni tudok. Beszédem elviselhetőbb lett. Ott emberszámba vettek, mert ember akartam lenni, és nem sajnáltattam magam. Nekünk kell bizonyítanunk, mert nem lesznek örökké koldulás. Kemény vallási fordulat érezhető nálunk. Az emberek nem adakoznak már az utcán. A lakosság inkább az egyházak perselyeibe dobja, hogy azok hasznosítsák azt. Abból persze vagy látunk valamit, vagy nem. Úgy gondolják, egyre többen vannak a kéregetők a könnyű kereset reményében. Ti is kéregettek, aztán cigarettát vesztek belőle. Mit gondolsz? Nem döbbent ez meg másokat? A kormány is helyesli a programot, annak érdekében, hogy felszámolja a problémát. Érted?”

„—Ászem.”

„—Sietnünk kell, mert a szomszédos országok szintén lépni szándékoznak a feketemunka ellen. Kedvezménytörvényt akarnak elfogadtatni.”

„—A csák jó, nem?” – csillant fel Mekujó szeme.

„—Nem. Egyáltalán nem jó – csattant fel Roma. – Ki akarják szúrni a szemünket a három hónapos munkavállalási lehetőséggel, amit a törvény évenként engedélyez. A fél Kárpátalja Magyarországból él. Járásunk azért áll úgy-ahogy normális szinten, mert a határ mellett élünk és átjárunk dolgozni a nagyobb fizetség reményében. Az ottani vállalkozóknak is kell az olcsó munkaerő. A törvény a legrosszabb, ami jöhet. Én elítélem, és pesszimistán állok hozzá. Azzal, hogy a gyerekes anyáknak löknek évi húszezret, amikor férjeiket megfosztják havi hetvenezertől, kegyetlenséget követnek el. Talpra kell állnunk! A krumplit, amit kéregetünk, el kell vetnünk és nem mind felélnünk. Tavasszal se kerüljük a házakat, amikor csak munkát tudnak kínálni nekünk, és nem húst a disznóvágásokból. Nézd ezt a fürdőző társaságot! – Roma karjait maga elé tárta. – Ha közülük egy is rosszat tesz, mindnyájunkról, nem viccelek, valamennyiünkről, kivétel nélkül egy negatív vélemény alakul ki. Ezt a munkahelyemen verték belénk, ahol nem volt, tiltva az ivás, de a lelkiismeretünkre bízták a cég jövőjét. Egyedül mi tehetünk arról, hogy rossz hírünk van, megaláznak, vagy elkerülnek minket. Egyházi intézmények végzősei hoznak így szégyent volt tanintézményeikre igen gyakran, amikor az életbe kikerülve dorbézolnak.”

Merkujó hallgatagságba burkolózott a lelki fröccs után. A nagy melegben is végigfutott hátán a hideg. Végül is nagy nehezen megszólalt:

„—Ki vóná áz, áki itt főkárolná minket? Ki tánít meg minket a betűk vetésére, májd árátásárá?” – kétkedett.

„—Én is gondolkodtam ezen, barátom. Úgy döntöttem, felkeresem a szomszéd falu papját…”

„—Atta Lőrinc Gyulát?”

„—Igen. Megkérném, oktasson nálunk.. Minket már nem is tanítana, de pénzünkért gyermekeinket talán igen. Mit szólsz hozzá?”

„—Elfoglált ember á! – intette le Merkujó a hallottakat, eleve kudarcra ítélve az egészet. – Mellesleg orvos is ü ott. Ázt mondják, meg is isszá mostánság a pohár borát! Egy fecser! Olyan e, mint amikor nágyápám elment a fogovoshoz, és áz a hentes egyik kezível bágózott, á másikkál meg vizsgálódott.”

„—Meglátom, mire jutok vele.”

„—Mond meg néki, ha nem megy bele – fenyegetőzött tréfásan Roma társa –, ellopjuk a tikjait.”

A megjegyzés mindkettejüket megnevettette, és közelebb hozta őket egymáshoz. Roma folytatta a viccelődést.

„—Mond csak, mi van Rózsával? Akar-e még a babám lenni?”

„—Nem á má! – emelte fel Merkujó a hangját, de egy ellentétes mozdulattal behuzta a fejét, akár a teknősök veszély idején – Ü má áz ín kedvesem.”

„—Helyes – kacagott Roma – Én már kiábrándultam belőle.”

„—Mi módon lehetsíges áz? Há látnád nyúlós nájlonnadrágjában!”

„—Nem nekem való, nem az ideálom. A nadrág erre a legjobb magyarázat.”

„—Kutyá legyek, há írtelek!” – dühöngött Roma maga módján bölcs barátja, mivel tudománya csődöt mondott. Barátja kissé komplikált volt a számára.

„—Ha nem vetted volna észre, romantikus természet vagyok” – leplezte le magát Roma.

„—Remílem – vonta össze Merkujó a szemöldökét –, e nem egy újább sírtís a romák ellen?”

„—Isten ments, te buta! – dorgálta meg Roma cigánytársát. – Ne haragudj! – kért elnézést, noha nem volt miért. A mellette ülő fiatalember arca nem árult el haragot, sőt olyan sima volt, akár a Csendes óceán annak felfedezésekor. – Újra túl összetetten beszélek veled. A romantikus az, aki folyton álmodozik, nagyon érzékeny és minden meghatja.”

„—Áhá! Ná és milyen á kedvedre váló cselíd? Szój! Keresünk egyet á táborbán.”

„—Olyan ma már még a hagyománytisztelő romák között is ritkán akad – Roma jóízűen mosolygott barátja szófordulatain. Valaha ő maga is hasonlóképpen beszélt. Megütközött magán. Annyira elszokott volna a múltbéli dolgoktól. – Tudod – folytatta –, van egy éjszakánként újra meg újra visszatérő álmom. Hosszú szoknyákban, pendelyekben táncoló lányokat és asszonyokat vélek látni, akik egy nagy tábortűz körül táncolnak. Ruhájuk a szivárvány minden színében pompázik, amiknek szépségét fokozzák a fodrozódó ráncok. A földet söprő anyagok csak a bokát engedik megpillantani, de az is csábítóbb, mint a mai meztelenkedések ezer változata. Azt hiszem, gyerekkoromból fejemben maradt képek térnek minduntalan vissza. Ilyen szoknyák lebegnek a szemem előtt, amikor az ideálisra gondolok. Ismerősbe nem tudnék szerelmes lenni. Hiányozna a megismerés varázsa, ami a szerelem része. Az igazi az a személy, akit, noha még soha nem láttunk, mégis úgy érezzük, régóta ismerjük valahonnan, mert hasonlít ránk. Akár, ha valamikor a részünk lett volna, csak öntudatlanul elveszítettük. Érted, Merkujó?”

„—Á felít igen, de ábbá sem segítkezhetek. Hol tálálsz má má ilyet, áhogy te mondod, romántikust?”

„—Lehetséges, hogy a fehér lányok között akad olyan, aki olvas még regényeket. Ha nem haltak ki a hozzám hasonló lovagok, létezniük kell a szép, szőke hercegnőknek is. Nem gondolod?”

Amikor Roma felocsúdott ábrándozásaiból, barátját nem találta maga mellett. Merkujó a vízből hívta fel magára a figyelmet.

„—Tudod, milyen náp ván mámá, testvír?”

„—Szombat” – felelte Roma.

„—Biz á! Ázon felül pedig lágzi. Á Lilás Kati megy férjhez. Oda készülünk az éccáká. Tárts velünk!”

„—Hivatalosak vagytok?” – Roma rosszallóan tekintet barátjára, mint kiderült, nem alaptalanul.

„—Á, dehogy! Májd meghívátjuk mi mágunkát. Beosonunk és csenünk válámit.”

„—Miről beszéltem neked mindeddig?” – haragudott meg igazán Roma.

„—Valami fehírnípről – felelte Merkujó kurtán, viszont ravasz ábrázata elárulta, hogy kötekedett és viccelt; ami az igazságot illeti, nagyon figyelt. – Má nem tom lemondáni.”

„—Nem hiszem, hogy elmegyek” – utasította vissza Roma a felajánlást.

„—Sájnálhátod, ánnyit mondhátok. Ná, viszlát!”

Roma búcsút intett Merkujónak. Jó neki, gondolta elmenőben, mert ő is egy kutya. Nem tehetett róla, de azt tartotta róla, és nem sértően, inkább irigységből. Az ő sok gondolkodásának nem lesz jó vége. Vagy belenyugszik abba, hogy nincstelen, vagy küzd. Viszont ha álmai becsapják, összedőlhet minden elmélete. Még hitt az emberekben, de ha ő téved, akkor mindenki másnak igaza van, és neki öngyilkossá kell lennie. A felvetés hatására hirtelen összerázkódott és haragudott önmagára, amiért gondolataiban elkalandozott. Abban a hitben ringatta magát, hogy végre feltámadt a szél, amiből kifolyólag fázik és libabőrözik a háta. Ha tudta volna, hogy más senkit sem vert ki a hideg, és felette egy baljós árny suhant el, mint a végzet előhírnöke, megijedt volna, és jobban bánta volna a gondolatait.