Roma és Juli, 2. rész, 4. fejezet

„Menj szobádba: Romeot hozom.

Ő megvigasztal, a helyét kitudtam.

Nem hallod? Itt lesz, még ma éjjel itt lesz.”

(Dajka, III. fel., 2. szín)

Egy olyan napon, amikor egyik évszak észrevétlenül hajlik át a másikba, két alak rótta a kígyózó utakat, de mivel egyikőjük sem volt férfi, nem léphettek a fejére, ha netán az lett volna a szándékuk. Az erősebb nemnek folyton mehetnéke van, mintha kiűzetéskor kapott feladatát szeretné teljesíteni az utakon. A két nőnek viszont határozott célja és útiránya volt. Útjukat a mesebeli aranyalma mai utóda, a villanykörte világította meg, amely napnyugtakor ért be, mégis egyikőjük botorkált a rossz, felújításra szoruló úton. Vele ellentétben a másik nem esett el semmiben sem, járt, mint aki pár centivel a talaj fölött, a levegőben halad, repül a boldogságtól, vagy talán nem is ember, hanem angyal. Szépnek szép is volt, tökéletesnek tűnt minden, kivéve az időjárást, két évszak harcát, ami nem volt kellemes, ám a nők mintha vele paroláztak volna és nem egymással, miközben mentek. Így szólt kettejük közül az idősebbik:

„—Biztosan jól meggondoltad ezt a házasságot, lányom?” – a beszélő hangjában az öröm és az üröm fele-fele arányban vegyült, mint akinek a hangja könnyen oldódó kémiai szer lenne.

„—Igen, anyám” – Juli hangja viszont tiszta elszántság volt.

„—Azért vegyük át még egyszer a férjhezmenetel következményeit. Nincs a házasságban semmi rossz, ha a felek szeretik egymást, és elég érettek az együttélésre, sőt az akkor a világ legszebb dolga. Ám ha a házasulandó felek olyan fiatalok, mint te és az a fiú…”

„—Roma!”

„—Roma, persze – mondta Évi néni az izgalomtól ugyanolyan türelmetlenül, akár a lánya. – Nos, akkor készületlenül éri őket a nagybetűs élet. Legalább egy évet udvarolhatna hozzád.”

„—Te is tudod édesanyám, hogy édesapám nem egyezne bele ebbe a kapcsolatba – emlékeztette anyját a lány. – Hozzá kell szoktatnunk a gondolathoz, hogy én másé vagyok, mást szeretek attól, akit ő nekem szán.”

„—Egy gyilkost – bújt ki végül Juli anyjából félelme, mint szög a zsákból, mellyel lányát akarta megóvni.”

„—Legbelül te is tudod – győzködte a lány –, hogy az egész nem lehet igaz. Ő jó fiú. Hallottál valaha is rosszat róla?”

„—Nem, lányom, egyedül jót. Azt mondják különb fajtájától, dolgos, becsületes.”

„—Látod! Jó tetteink csillagok az égen: sokan vannak, de halványak. Amikor a Nap felkél, elhomályosítja őket és megvakítja az embereket is. A csillagok pedig ugyanúgy az égen vannak, még ha nem is látjuk őket. Tehetünk bármennyi jót, ha mások egyetlen hibánkat tartják szem előtt. Az sem biztos, hogy Roma hibázott. A legtöbb dolog sok mindentől függ, mint például egy vizsgajegy a kihúzott tételtől, tanártól, és csak aztán a tudástól.”

„—Nem zörög…”

„—Tudom, tudom – hárított Juli. A szerelmes szívnek minden egyszerű és mindig mindent könnyebben megold, mint az ész. A női gondolkodás még annál is komplikálatlanabb. Miért van a gyengébb nemnek a legtöbbször igaza? Talán mert az élet nem nehéz, csak mi bonyolítjuk túl. A nők egyszerűen és tisztán a legalapvetőbb dolgokban találják meg a megoldást valamilyen problémára, amihez a férfiak kerülő úton jutnak el az ésszel. S mint tudjuk, az egyszerű a nagyszerűbb. – Egy ember – folytatta a lány – nem változik meg egyik napról a másikra, és én Romában egy nagyon rendes fiúra ismertem. Jaj, mennyire aggódok érte!” – tördelte Juli saját ujjait, akár egy zongoraművész.

„—Tibor unokatestvéredért nem aggódsz!? – figyelmeztette anyja rokoni kötelességeire. – A család ellenségével kezdesz ki.”

„—Az a felfújt hólyag azt kapta, amit megérdemelt – intett a lány, mintha egy legyet üldözne. – Sajnos az ember a rokonait nem válogatja meg, de a kedvesét igen.”

„—Használt is neki – értett egyet lányával Éva néni. – Most először nem az autóját sajnálja.”

„—Talán halál közeli élménye volt – állapította meg Juli. – Jó példa ez a számára, csak kár, hogy valaki ezért az életével fizetett. Azzal, hogy Roma életben hagyta Tibort, példát mutat. Anyám, te is meg tudnád szeretni!”

„—Én rajtad keresztül máris szeretem – mosolygott a szólított. – Mutasd csak, nem rózsaszínűek a szemeid?

Juli felnevetett. Szülőjének csak kis idő elteltével sikerült újra komolyra terelnie a szót. Akkor azt mondta:

„—Emlékszel, lányom. A minap arról beszéltél nekem, hogy elpazarolod az ifjúságod azzal, hogy tovább tanulsz. Viszont hadd figyelmeztesselek! A házasság sem állandóan fenékig tejföl. Ha tanulnál, lehet, hogy nem lenne fiatalságod, az évek, hipp-hopp, elszállnának, vagy éppen fordítva, attól függően, szeretsz-e új ismeretek birtokába jutni, de lesz diákéleted és másodifjúságod, munkád és nyugdíjad. Ne rontsd el az életed egy pillanatnyi örömért, védekezés nélküli kalandkeresőkhöz hasonlóan!”

„—Ez durva példa – rótta meg Juli az anyját. – Én hallva születtem, tehát nem veszíthetek semmit, más életcélom sincs. Mi összeházasodunk, mielőtt megtennénk a dolgot. Akár te is összeadhatnál minket, annyit papolsz. Viszont már meg is érkeztünk. Milyen kísérteties ez a hely, mintha baljós árnyak suhannának a fejem felett, és árnyékuk elállná még azt a kis napfény is, ami még melegít.”

„—Pár évvel ezelőtt még titokban itt adták össze a kommunizmus tiltása ellenére mégis egyházi esküvőre vágyakozókat. Ez egy kis eldugott, csendes völgy. Biztos, hogy eljönnek?”

„—Már itt is vannak!” – ugrott ki Juli majd a bőréből. A boldogság elnyomta a vészjelzést, amely figyelmeztette volna a dolgok baljós állására, a nem véletlenül rossz időre, a hűvös szélre. Kapcsolatukon nem volt Isten áldása. Hiába figyelmeztette őket a Teremtő, gördített útjukba újabb és újabb akadályokat, áthidalták őket, megtévesztette őket a földön még uralkodó Gonosz, de a fiatalnak csak egy mentsége lehetett, mégpedig hogy emberek és játékszerek két ellentétes uralkodó erő kezében.

Roma és Juli már messziről felismerték a másikat és egymás felé futottak, valahol félúton találkoztak és kéz a kézben tértek vissza.

„—Annyira aggódtam érted – csicseregte Juli madárhangon.

„—Én attól tartottam – mondta Roma éppoly lelkesen –, hogy soha többé nem látlak.”

„—Nincs semmi baj, drágám, ugye?”

„—Nincs, galambom” – nyugtatgatta a fiú a lányt kellemes, férfias hangján és valóban úgy álltak ott, mint egy turbékoló gerlepár, amelyik fészket rak, csak köröttük még nem állt otthon, de hát mi is kell egy fiatal párnak! Egy szoba is elég, ahol együtt lehetnek.

Azonban a két józan fejjel, gondolkodó, de irigy szemekkel figyelő felnőtteknek fájt a sok szerelmes csacskaság és maguk elé parancsolták a fiatalokat.

„—Én leszek a vőlegény tanúja – jelentette ki Lőrinc Gyula tiszteletes. – Gondolom, asszonyom – tekintett a férfi a korosodó nőre –, ön a menyasszonyé.”

„—Igen” – válaszolt Éva néni elfúló, megilletődött hangon.

„—Rendben – vette tudomásul a lelkész – Akkor a körülményekre való tekintettel gyors leszek. A házasság szent kötelék, amelyben két fiatal elhatározza, hogy nem csak egymásra, de egy irányba is fog nézni. Előfordulnak nehézségek, helyzetek, amikor dönteni kell, és jó, hogyha a kétfele húzás helyett válasszuk a kompromisszumot, a megalkuvást, a harmadik utat, a középutat, mely az Istené, s az üdvösségre vezet. Őt mindig meg kell kérdezni, vajon hogy látja a dolgokat, mi az Ő vezetése. Most pedig – váltott át Lőrinc tiszteletes az elragadtatásból komolyra, hivatalosra olyan könnyen, mintha vonásai vasúti sínek lennének és egy gombnyomásra, vagy egy kar meghúzásának könnyedségével működnének – Roma!(ugye nem baj, hogy nem tudom a rendes nevedet, ez a társadalom hibája) akarod-e az itt jelen lévő Lilas Júliát hites feleségedül? Hozzá hűséges leszel jóban, rosszban, egészségben és betegségben, amíg a halál el nem választ tőle?”

A fiú olyannyira el volt ragadtatva párjától, hogy elfelejtett megszólalni, de ha már ránézett, leolvasta annak remegő ajkairól az igent, és egyszerre mondták ki azt.

„—Lányom, téged még nem is kérdeztelek – szólt szelíden a lelkész –, de hallottam, mit mondtál soron kívül. Kérem a gyűrűket!”

Hopp! Úgy tűnt, a nagy sietségben és izgalomban arról az apróságról mindenki elfelejtkezett. Roma hirtelen felébredt, mint egy elaltatott beteg, aki nem tudja, hol van és kapkod minden felé. Az újabb akadályt is megoldották, de hogyan! A fiú lehajolt és a földről két szál füvet szakított le, véknyakat, amilyeneken akkor életük és kapcsolatuk függött. A gyenge gyűrűk a jövőbeni tartósságot jól kifejezték, csak még senki sem tudta, és a célnak is megfelelt. A két fűszálból Juli ügyesen méret szerinti gyűrűket font és egyenként felhúzták azokat a másik gyűrűsujjára.

„—Végezetül – folytatta Lőrinc Gyula –, férjé és feleséggé nyilvánítlak benneteket az Úr színe előtt, és áldását kívánom rátok. Csókoljátok meg egymást!”

A felszólításnak nem kellett kétszer elhangzania, mert az ifjú pár alig várta a pillanatot, hogy megtegyék. Ajkaik összeértek, egymásra igazultak és vúkumot képeztek a csókolódzók szájaiban.

„—Istenem, de szépek! – Tapsikolt az örömanya. – Bárcsak én lehettem volna ilyen boldog az ő korában.”

„—Parancsoljon! Itt egy zsebkendő – A tiszteletes segítőkész volt. – Ilyen alkalmakra duplán veszek magamhoz. Lehet, hogy csak rövid ideig lesznek boldogok, ha a menyasszony apja nem adja áldását a nászra. Asszonyom! Az ön feladata kell, hogy legyen a fiatal pár elfogadtatása a közvéleménnyel.”

„—Igen, tiszteletes Úr – hebegte az asszony. – Elég volt a tűrésből és a megalázkodásból! Ez lesz életem legnagyobb harca, amit ha kell, halálomig vívok.”

A két szerelmes a két felnőtt komoly beszédét már nem hallotta. A szél elfújta nem csak a szavakat, de őket is kéz a kézben, hogy nem érezték a futást. Egyáltalán semmiről sem vettek tudomást! Megállt számukra az idő, aminek a legnagyobb bizonyítéka a távoli hegyek állása volt. Azzal nem törődtek, hogy a monstrumok a tengerektől eltérően borzasztó lassan hullámzanak Nekik pillanatnyilag úgy tűnt, és kész! Az emberek viszont hamar öregszenek és sebet ejt arcaikon a múlás. Az ifjú házasok ki akarták használni érzéki csalódásuk nyújtotta tudatlanságot, és siettek, rohantak, vágtattak, idővel fekvő, helyzetben egy nádviskóban, amit Roma kölcsönvett, mivel az lakatlan volt.

Juli ébredt fel elsőnek. Fogalma sem volt a pontos időről, mennyi ideje volt már akkor férjével, Romával, de nem is érdekelte semmi. Nem csupán testileg érezte magát elégedetnek, de lelkileg is: vágyai valóra váltak, álmai beteljesedtek, amik egyesek szemében szegényeknek tűnhetnek, hiszen nem mesebeli hercegekről szóltak és jó partikról, de érzelmileg annál gazdagabbak voltak.

Amikor a lány megmozdult, érezte, fekszik valamin, majd kiigazította gondolatait és helyesbített a valaki szóra. Roma feküdt alatta, széttárt karokkal, a lány tompora a hasán, lábai a fiú lábain, vállai a mellkasán, feje a kedves vállán. Juli lassan kinyújtózott a világosbarna testen, mintha egy keresztre feszülne fel önként. Míg Juli feláldozta magát, Roma viselte az ő fehér keresztjét, meg sem moccant, erőlködés nélkül lélegzett a habkönnyű-és színű test alatt. A társ valóban egy kereszt, amit életünkön keresztül hordozni kell, viszont nem nehéz, mert a miénket is viszi valaki. Az illat láthatatlan, színtelen füst. Romáé már nem irritálta a lányt, mint néha, kezdetben, ami megkülönböztette a fehérektől. Mint ahogy minden nemzetnek megvan a saját vonzereje, úgy Romának is birtokában állt, ami kissé furcsává teszi a fajok közötti kapcsolatot, de megszokható, majd egy idő után ellenállhatatlan. Édes alvásából a másik mocorgása ébresztette fel. A fiút mintha egy kórházban hozták volna vissza az életbe, a durvába és a mocskosba, viszont a teljesség igényével beszélve, a szépbe és a gyönyörűbe is egyúttal. Roma és Juli számára mindenesetre csodálatos volt minden, hiszen egymáséi, látják egymást, anélkül, hogy képzelődni, emlékezni kelljen a másikra. Ha egy álom megvalósul, nem olyan szép, mint az a bizonyos elgondolt, de kielégítőbb.

„—Jó reggelt!” – üdvözölte Roma feleségét.

„—Jó volna, ha reggel lenne, és én még maradhatnék” – így Juli. Őt, mivel hamarabb ébredt, már megrohamozták a problémák. S miért kelt hamarabb? Egy szerelmi kapcsolatban az a személy az erősebb jellemű és akaratú, aki a legelőször felkel, kávét főz, reggelit készít, egyszóval nem engedi át magát teljesen az érzelmeinek, hallgat valamelyest az eszére is. Juli mondatával azt éreztette, hogy cicázik a fiúval, miközben tudta, amit mondott, halálosan komoly volt. Álcázásra felhasznált egy csókot, majd még egyet, végül egészen sokat.

„—Milyen volt… mármint… tudod, mi?”

„—Fantasztikus! – biztosította Juli Romát az igazság felől. – Olyan érzés, mint amikor valaki cukorkát vesz a szájába és elönti azt édesség. Én tetőtől-talpig, az utolsó porcikámig telve voltam az ízzel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen finom a kéj. Maga voltam egy óriási nyalóka, vagy mézeskalács-figura.”

„—Most haza kell menned?” – jutott el Romáig a lány ébresztéskor elhangzott első mondata.

„—Még egy ideig maradhatok. Anyám fedez. Még egy ideig veled lehetek – ismételte ugyanazt az értelmet két mondatban, hogy nyomatékosítson. – Aztán nem tudom, mikor jövök legközelebb.”

Mindketten szomorúak voltak.

„—Mi lesz velünk, Roma?” – keresett támaszt a lány a fizikailag erősebbtől.

„—Nem tudom – jött a válasz. – Van egy kis megtakarított pénzem. Meglátjuk. Egy ideig még titkolóznunk kell, amíg el nem tudlak szöktetni. Édesapád nem szívbeteg, ugye?”

„—Nem – oldódott fel Juli egy kacagásban, amely úgy rázta két fedetlen mellét, mint egy földrengés két mini hegyet, s arca is felderült a romantikus ötlet hallatán. – Nem hiszem, hogy belehalna, amennyire nagyon szeret.”

„—Addig is remélhetőleg tisztázódik minden. Ugye nem hiszed el, hogy én okoztam a balesetet és megöltem a legjobb barátomat? Hallottam, úgy állították be az egészet, hogy rám tereljék a gyanút.”

„—Nem, nem hiszem!” – mondta Juli meggyőzően.

„—Lőrinc Gyula tiszteletes a tanúm rá, hogy józan voltam. Merkujó ivott egy keveset a félelmére, de én nem. Ha józan vagyok, tíz részeg is ülhet mögöttem, ha elfér a motorkerékpáron, akkor is jól vezetek.”

„— Viszont a lelkész nem szavahihető tanú, hiszen ő is iszik, és nem érzi meg máson az alkoholt, akár egy dohányzó apa fián a bagószagot.”

„—Igazad van – döbbent le Roma. – akkor várnunk kell, amíg csitulnak a kedélyek, elvégre is „csak egy nyavalyás romáról van szó”, hogy a fehérek szavaival éljek.”

„—Nem akarok többet színekről hallani! – háborodott fel Juli, majd nyugodtabban folytatta. – Várnunk kell. Az emberek talán nem tudják átverni a rendőröket, bár ki tudja. A mai rendőrök igen-igen korruptak a bírákkal az élen. Én csak tudom. Apám gyakori üzletfeleiről van szó.”

„—Addig is száműzöm, mintsem feladom magam. Itt gyakrabban meglátogathatsz, mint egy börtönben.”

Aztán pár pillanatig csöndben maradtak. Természetük lényege, a gyermekes viselkedés erőt vett rajtuk, gondjaik felett és mindent az időre bíztak.

„—Mire gondolsz? – kérdezte Roma. – Van valami kívánságod, kedves feleségem?”

„—Nem, nincs, hites uram! – élte bele Juli magát új szerepébe. – Ha valamikor is úgy érezném ezután – folytatta a lány –, hogy az álmaim nem válnak valóra, rád gondolok, és te kételyemet megcáfolod.”

„—Válassz egy csillagot – kedveskedett most Roma és kimutatott az ablakon. –, és kívánj valamit.”

„—Hirtelen nem tudom, mi legyen az? Talán nincs is! Megszédít a fenti látvány. A csillagok az égen egy nagy tűzijáték sok-sok darabjára hasonlítanak, amiket valaha fellőttek, de azok ott maradtak.”

„—Nekem viszont van – mondta Roma büszkén. – Nézd! Az én választásom arra a csillagra esett.”

„—Hiszen az villog, te csacsi! Az egy műhold – nevetett Juli.”

„—Tisztában vagyok vele – folytatta Roma cseppet sem meglepve. Juli izgatott lett, mit hoz ki párja az egészből, mellésimult, és úgy figyelte. – A csillagok illékonyak, majd minden nappal kevesebben vannak. Viszont egy műhold hosszú életű, fenn lehet hatvan-hetven évet is, ami nekünk bőven elég, amíg megöregszünk. Azt kívánom tehát, hogy az emberi alkotás ott bárcsak szétadná a nagyvilágban, hogy nagyon, de nagyon szeretlek. Szerelmem olyannyira nagy, amilyen messze van a föld az égtől. Értesz már?” – kérdezte végül, amire Juli lelkesen bólogatott és örömpuszikat osztogatott.

„—Én vállallak – biztosította Juli a fiút – és halálosan szeretlek.”

„—Jól esik, de ne mondj ilyeket, kérlek!”

„—Miért ne, más értelme nincs az életemnek rajtad kívül. Nem akarok tanulni, és munkahelyen dolgozni. Én kettőnkért élek.”

„—Én egyszerűen szeretlek, de nagyon. Életcélom a kettőnk jövője, s csak amikor itt, a földön nem tudnék már használni kettőnkért, költöznék el a másvilágra. Akkor már minden mindegy volna. Viszont még nem hagytak el a terveim, a kettőnkkel kapcsolatosak, ha mégúgy cselekedtek az emberekbe vetett elveim és a hitem. Ha az elsők is megcsalnak, öngyilkossá kell lennem.”

„—Most te ne beszélj így, ameddig itt vagyok veled, neked.” – fejezte be Juli párbeszédüket, mert mennie kellett. Önkéntelenül meghazudtolta szavait azzal, hogy egyet mondott, és mást cselekedett, hogy elment.