Versek

Gyilkos hangulatban

Írástudatlan embernek az

elszámolnivalója kevés:

egy, kettő … s az, hogy van tovább

nem egyéb, mint halvány derengés.

Gyönyörködik cigarettája

lengette fehér szalagokban,

a hullám-pókhálókban, mikor

pohara talpa egyet dobban.

Üres körülötte a világ.

Fejéből a gondolatokat,

szívéből a jobb érzelmeket

kiszippantja a vákuumhuzat.

Ruhája akár városának

útvarrásai, felfoszlanak.

Mi józan emberek szívén, az

ő részeg ajkain a szavak.

Tekintete gyenge üvegét

beverték, világa összetört.

A halott már, a gyerek meg még

ártatlan: kétszerte, akit ölt.

Táj-szonett

A mi vidékünk elhagyatott,

egyedüli útja a napé.

Követve őt figyelnem kell-é

útjelzőit, a sok virágot?

Áldozati keresztre feszít

a munka, szerszámok ejtette

stigmata sebek tenyerembe’

én mégis látom, mi zajlik itt:

a nap citromból naranccsá ér;

hullámzik a föld zöld tengere,

és pletykás víz locsogása kér

az eső bolhacirkuszából;

csak testem munka könnyeztette

csapadéka az, amit kortyol.