Ha menni kell
Ősszel szép meghalni,
a levélhullással,
úgysem szórnak szebbet
annak, aki már hal.
Jó vagy rossz szavak már
meg nem illethetnek,
színtelt levelek csak
a szépek, a szebbek.
Fák borulnak felém
igaz meztelenül,
úgy, ahogy az élet
látók szemében ül.
Nem takarják lombbal
azt, aki én voltam,
ráncos kérgük tükröm
törten, így félholtan.
Melankólia
Olyan jó a minden-mindegy,
mikor csoda sem segíthet;
mint egy nehéz kő, leülni
és többé nem számít semmi.
Hurkolt nyakkal, csüggetegen
a hű talajt elvesztetem.
Élni s halni szeretnék,
míg egyszerre lehet még.
Oly bizonytalan így minden!
amim van, az talán nincsen:
igazság, napfény, szeretet,
és minden, mi még nevetett.
Nem lehet, és mégis marad
rosszkedvem, öröm ellen had,
s mert magamat megadom,
érzem, semmi sem fáj nagyon.
Kettős dicséret
Halk volt, de hallottam,
mint sóhajtott a nyár –
az első hűs szellő,
mely viharerős már.
Én akartam egykor,
kívántam múlását
minden-de mindennek:
szemem nem is lát mást.
Erre volt űzetve
egykor zöld fák alatt,
utána csak véres,
vörös lépte maradt.
Mintha teste nyomát
fedezném fel néha
a lapult avaron
olykor belé rúgva.
Nem hiszem, hogy elment
csak ősz lett belőle;
begyöngyözi arcom
sűrűn hulló könnye.
Örömében sírhat?
Hogy elmúlt, vagy mert szebb?
Sok-szín mosolyából
sosem érthetem meg.
Költői kérdés
Ki látott minket, én Ady Endrém,
József Attilám a sínek mentén?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése