Tízezer... évvel időszámításunk után (10KY AC) - Víz-és tűzkeresztség

Víz-és tűzkeresztség

Ezt a tojást kivételesen a Hold tojta. A kapszula az egyik kráteréből pottyant ki, és mint egy elejtett nehéz kő zuhant a Földre. Az űr hidege nem kísérte sokáig, mivel hamar elérte a szomszédos bolygó légkörét. A súrlódás enyhe volt, épp hogy csak melegítette a mesterséges tojás héját, légkör burok még annyi évezred után is túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy különösebb ellenállást tanúsított volna. Ellenkezőleg, a Föld befogadott mindent, ami újra feltöltheti kifosztott kincsestárát. Egyelőre csak napenergiát kapott bőven és nagyon hosszú időbe telhet, amíg elfogyasztja és gyomrába juttatja a táplálékot segítő faujjak, bokormirigyek és fűcsápok nélkül. Főleg óceán erőlevesbe sikerült aprítania a napsugár falatokat, de rengeteg hullott part-tálja mellé. Időbe telik, mire megkeményedik benne a táplálék. A láthatatlan tűz, ami a vizet fűszerezte égeti a bolygó gyenge gyomrát, apró molekulaszemcséi elszenesednek benne és lerakódnak a falára. Emésztést segítő sava ugyan időnként lemossa a szennyeződést és olyankor büdös, fekete olajt ürít, és mérges gázt szellent a kémiai reakciótól. Amit az emberiség egykor kiengedett a világűrbe az visszatér.

Alex is egy ilyen elveszett tulajdona volt a Földnek, de a tékozló ősök gyermeke hazakerült. Még nem tudta, azért, hogy ott temettessen el, ahonnan vétetett. Fogalma sem volt arról, túléli-e a zuhanást, és ha igen, az csak agónia, mint az emberi faj háborút megelőző gazdasági és ökológiai válsága volt. Aztán nem bírta tovább és végzett önmagával. Annyira sietett megérlelni a zöld bolygót, hogy rakétákkal permetezte meg, amíg az túl nem érett és barnára rohadt. A férfi egyre közelebbről tekinthette meg, amit már a Holdról csak felszínesen látott. Mivel nem kötötte be magát az induláskor, a kabin remegése, rázkódása dobálni kezdte és magához térítette eszméletvesztéséből. Első gondolta az volt, hogy ég, megfő a fémhéjban, akár a tojássárgája. Azt kellett észrevennie, hogy a horizontot beterítő narancssárga szín nem az égési folyamat mellékterméke, hanem a közeledő talaj. Fentről már látta a félig sárgásbarnára festett golyót. Ha a bolygó másik féltekéjén zuhan le, talán nagyobb súrlódással találkozott volna, s amíg átvergődik a gomolygó, kavargó frontok örvényén valóban megfőtt vagy elégett volna. Viszont azt remélte, hogy a Föld fehér szakálla alatt víztömeg búvik meg. Amennyire a sebesség és a rázkódás engedte, megfigyelte, hogy jobb oldalán csapadékkal felmálházott felhők vonulnak el. Nem csak ő távolodott tőlük, de azok is tőle. Remélte, hogy oda talál zuhanni, ahol azok felvették a terhüket. Amint egyenesbe fordította a fejét, már pislantania sem volt ideje, nem hogy kiáltania. Becsapódásának helyén egy fehér paca fröccsent szét és zsugorodott össze ugyanabban a másodpercben. A kékeszöld víz nem volt haragtartó, felingerelt ráncai hamar kisimultak és a törhetetlen víztükör megbékült.

A feneketlen gyomor örömmel kebelezte be ételét. Az óriási fémkagyló ugyan még nem nyílt meg neki, de csak idő kérdése, hogy nedves, hosszú ujjak csusszanjanak be valami résen, ha megtalálják, lassan kússzanak a belső, puha húsos rész felé, majd a torkáig belepjék és megfojtsák, feltéve, hogy az még él addig, ahelyett, hogy feloszlott volna.

Alex legalább olyan mély öntudatlanságba süllyedt, mint koporsója. A fémben több életösztön volt, mint még lélegző, meleg, de eszméletlen áldozatában. Nem kért egy olyan szerető halálos öleléséből, akivel az idők kezdete óta ellenségek. A szorítás már kezdte ropogtatni az acélcsontokat és behorpasztani az oldallemezeket. Nyomás és ellennyomás ereje lépett működésbe. Az ellipszis alakú tárgy egy pár másodperc erejéig megállt a vízi mélység közepén, mintha egy alig észrevehető drótkötélen táncolna, aztán megindult felfelé. A láthatatlan talajon megpattant labdából kis levegőbuborékok szökkentek elő és előreindultak felderítőútra. A szelelő, de a feljutáshoz még mindig elég oxigénnel rendelkező kapszula követte kistestvéreit a felszínre. Sok buborék adta az életét a nagydarabért. Felszeletelte őket a vízvonal. Lelkük az égbe emelkedett, egy másik létbe.

A fémbuborék megőrizte épségét. Nagyobb biztonságban érezte magát félig a felszínen, noha alsótestét még mindig csiklandozta a víz. Ha nem siet, hamarosan el is éri a célját a lágyan vetkőztető simogatás és először rozsdabarnára pirítja bókjaival, majd elemeire bontja, aztán végleg egyesül a két ellenséges család. Segítségre volt szüksége, és a türelmét vesztett óceán kezdődő hömpölygése segítségére vált. A kacsázás felébresztett egy erőt, amit emberinek hívtak. Az elkanászosodott, maga urává lett vadvíz rég elfelejtette, hogy valaha meglovagolták, kihasználták és meglopták a faj képviselői. Most azonban újra kikelt egy képviselőjük. A tojáshéj hosszában megrepedt és kettévált, nagyra ért magzat keresztbefordult mesterséges méhben és a vízszintes állapotban látta meg a napvilágot.

A hőség azonnal pofon vágta Alexet, amibe belepirosodott, mint egy egyegészséges, rózsaszínű csecsemő. Kezeinek segítségre volt szükségük, hogy megkapaszkodjon a kapszula nyílásának peremébe és újra feltornássza magát ülő helyzetbe. A mentőcsónak teteje megvédte és árnyékot tartott a feje fölé, de az acél maga forró lázban égett. Hosszú ideig nem tudta fogva tartani a fémperemet, már majd hozzásültek az ujjai. Belelógatta hát a vízbe, ami szintén meleg volt, de legalább nem égetett. Hőmérsékletéből ítélve tóban lehetett, a folyadék állóvíznek tűnt, a férfi azonban alsó és felső szempilláin kívül semmi mást nem látott a láthatáron, csak a hatalmas kékséget. A fent és lent fogalmak elveszítették jelentésüket, minden egybefojt a látóhatár finom öltésében.

Alex kézmozdulatai kissé meglökték az űrcsónakból vízi csónakká lefokozott kapszulát. Most a férfin volt a sor, hogy mihamarabb kimentse a tárgyat. Agyának emlékfalán látta a sárga szárazföld képét és célul tűzte ki magának, hogy eléri. Amerre a kapszula orra nézett, arra vette az irányt, nem vesztegette az erejét arra, hogy más irányba fordítsa az óriási iránytűt. Jobb karját belelógatta a vízbe a kabin árnyékos oldalán, keze úgy lógott alá, ki a fülkéből, akár egy megkopasztott madár tollatlan szárnya, aminek a párját már kitépték. Addig evezett velük, míg bele nem fáradt. A megtett távolság mérhetetlen volt. A kék üresség egyetlen utazója azon kezdte el törni a fejét, hogyan növelhetné meg a hajtóerőt. Érezte, hogy a hullámok adnak némi lökő erőt, de a fodrok aprók voltak, úgy hatásuk is alig érződött. Azt viszont meg tudta állapítani, hogy jó irányba halad, ha őket követi.

Végül úgy döntött, hogy kissé lepihen és felfrissíti magát. Egyik markában beemelt egy korty vizet és a szájához illesztette a folyadékot. Alig hullott pár csepp a nyelvére, azonnal kiköpte. Az íze sós volt és kellemetlen utóízt hagyott maga után. Rögtön felfogta, ha nem siet, hamarabb hal szomjan, mint éhen. Viszont rekkentő meleg volt és kíméletlenül izzadt. Amint azt kereste, mibe is törölhetné verejtékét, megpillantotta az űrsisakot, amit elfelejtett használni útközben. Nem mintha sok ideje lett volna a kabin használati utasításának elolvasására. Ölébe vette a megcsonkított és félig kibelezett golyót és kiszedte a maradék szivacsot belőle. Az így nyert puha, de nedvszívó anyaggal végigtörölte a homlokát és belefacsarta az üres fejfedőbe, aminek alján nedves folt jelent meg. Még többre van szüksége, szögezte le magában. El kezdett vetkőzni. Sportruhája szintén izzadtságtól nedvesen feszült rajta. Öltözőfülkéje nem volt igazán tágas a művelethez, ide-oda billegett a felborulás veszélyével fenyegetve. Csak addig nyújtózhatott, ameddig a kapszula fedelének árnyéka ért. Miután megvált futócipőjétől és a nadrágját próbálta lerángatni kinyújtott lábain át, a lábujjai kikandikáltak a napfényre és pórul jártak. Azonnal égett szőrszálak és bőr bűze csapta meg az orrát, csaknem egy időben perzselő fájdalommal. Az apró végtagokon felpuffadt a hám és kifakadt. A világos testrészek belepirultak a Nap szépségébe. Hirtelen ötletét, hogy vizet loccsantson a lüktető sebekre szerencsére hamar elvetette, nem akart sót hinteni a sebekre. Így hát tűrt. Volt elég tere az ordításhoz a puszta vízen, de kinek. Ami fáj, az használ, gondolta bölcsen.

Végül is sikerült anyaszült meztelenre hámoznia magát a ruháitól. Nem kellett átkutatnia a zsebeket, mert a sportruha egyenletes volt, nem rendelkezett szájjal, nehogy bekapják a viselője kezeit, megakasztva ezzel a mozgását. Fogta a még nedves felső és alsó ruhadarabokat és belefacsarta a rögtönzött edénybe. Amikor már két kézzel sem sikerült több könnycseppre bírnia a rongyokat, maga alá terítette őket és rájuk ült, annak érdekében, hogy azon túl minden nedv oda gyűljön. Felsőtestét továbbra is a szivacsba törölgette. Tudta, hogy nem sikerül légmentesen lezárnia a sisakot és megelőzni a tartalma elpárolgását, ezért gyorsan felhajtotta a folyadékot. Íze így is enyhén sós volt, de kisebb és elviselhetőbb koncentrációban. Előre félt a pillanattól, amikor vizeletét kellesz visszaadnia a forrásának. Az esemény azonban elkerülhetetlennek látszott és tudta, hogy meg kellesz tennie. Ezt sugallták ösztönei és a kevés katonai kiképzés, amin átesett, mielőtt még leselejtezték volna irodai munkára.

— Inkább munka, mint a haszontalan szolgálat – szólt önmagához. – Beszélnem kell, ha nem akarok megőrülni. Jobb kedvemben majd talán még fütyölök vagy dúdolok is. Még a dalolást is megkockáztatom, hátha nem fogok senkit sem zavarni majd a kapahangommal, amivel akár földet is lehetne művelni.

Fejét az égre emelte és hangosan elkiáltotta magát.

— Szabad vagyok! Szabad! Halljátok, odafent? Élek!

Egyedül az űrkapszula fedelének használati utasítása válaszolt neki másra terelve a szót. A magány nagyon hat az ember elméjére. A hullámzás is megkeveri a fejet, nem csak a gyomrot.

— Bárcsak az agyam is üres lenne! – gondolta hangosan. –, Akkor nem kavarhatná fel ez a hánykolódás, hullámzó hang. A csobbanások olyanok, akár a búcsúcsókok folyamatos sorozata.

Valóban nem volt még kitéve ennyire semminek. Ez volt első találkozása a természettel, hiszen hazájában minden mű, mesterséges és szintetikus volt. Egyedül a Zöld Házat látta, ahová gyermekkorában elvitte az apja. Kevésre emlékszik belőle, mert az utána következő évek alatt csak kívülről szemlélte az inkább díszkertnek mondható létesítményt, noha az oxigénellátás volt a fő funkciója. Az a hely biztonságos volt, ez viszont vad, tele várható meglepetésekkel és szeszélyekkel.

A levegő fulladt volt, fojtogató és meleg, továbbá ritka, mintha magasan a hegyekben lenne. Nem járt még olyan helyen, de olvasott róla, hogy ott nehéz a légzés. Kétszer olyan gyorsan kellett szednie a levegőt, mint általában, hogy a szervezete eleget kapjon belőle.

— Legalább ingyen van.

— Ja, örülj neki – válaszolt önmagának elvékonyított hangon, mintha társasága lenne. – Élvezd ki, amíg lehet.

— HR-R-R-G! – szólt bele gyomra a társalgásba.

— Igazad van – hagyta rá Alex. – Annyiban segíthetek neked, hogy megpróbálok aludni. Úgy nincs kitől ételt kérned. Hosszú ideje vagyok fent, ha leszámolom azt a pár alkalmi eszméletvesztést. Az éjszakát hiába várom, még ha fele olyan hosszúak is a nappalok, mint odahaza. Egy kósza felhő sincs a közelben. De azért menni fog az alvás, elég kimerült vagyok hozzá. Mindenesetre kiteszem ezt a sisakot a napra, hátha esni fog valami.

Megpörkölte az ujjait, amikor kihelyezte a fejfedőt a félig nyitott csónak orrába, ahol annak teteje már nem takarta. Amikor lefeküdt az ülés lábai elé és fejét a szék puha ölébe hajtotta, összekuporodott, és remélte, hogy így is ébred fel és nem kinyújtózva, leégett bokákkal. Az unalmas, egyhangú hullámzás álmatlan álomba ringatta.

A fájdalom, amire ébredt, nem a lábai felől kúsztak fel. Szerencsére a karja a nappal ellentétes oldalon lógott a vízbe, ezért nem értette, mi okozhatta szenvedését. A lüktetést ujjbegyéig tudta visszakövetni, amin valami lógott. Hirtelen kirántotta a kezét a vízből, de a fájdalom még erősebb lett. A szorítás akkor is erős maradt, amikor a lény már a csónakban volt, el nem engedve áldozatát. Pislogó halszemei felmérték ellenfele nagyságát és rá kellett jönnie, hogy túl nagy neki a fogás.

Alex ijedten hátrált a kabin legmélyebb zuga felé, de a kicsi, szívó és harapó jószág követte. Még soha sem látott ilyen élőlényt, bár gondolta, hogy hal. Az állatok odavesztek a Vezért kísérő hajókon, nem sikerült kimenteni őket.

A vízi lény amilyen kicsi volt, olyan bátor. Apró termete nem keltett félelmet, de csúnya, nyálkás külleme visszataszítóan hatott. A férfi megpróbálta lerázni az élő csaliról, de a hal annál jobban ragaszkodott hozzá. Attól való félelme, hogy kézfogásuk az ujjába is kerülhet, inkább megnyugodott, undorodva, de lassan másik kezét is használatba vette. Bal kezének két ujjával az apró, de éles álkapocs alá nyúlt és hirtelen mozdulattal megszorította két oldalról. A hal összecsücsörített ajkaiban megroppant a szálka és a szorítás engedett.

A vízi lény hosszú ideig ragaszkodott legalább annyira erősen az életéhez, mint korábban az élelméhez. Alex egy ideig barátkozott új útitársa látványával, míg az ki nem vergődött a napfénybe. Ott pillanatok alatt megsült. A férfi utána vetette a kapszula ülésének biztonsági övét, hogy visszakaparja, de csak azt érte el, hogy a szegény jószág a másik oldalára fordult és ott is, immár szimmetrikusra pörkölődött. Nagy nehezen sikerült bevonni a halt, mielőtt az szénné égett volna. Legalább a pikkelyei könnyen lehámlottak róla, anélkül hogy megvágták volna az ember ujjait. Alex még mindig tartott tőle, jó, sült szaga ellenére nem bízott a húsában, na meg gyomrát sem akarta hirtelen megterhelni hosszú nélkülözés után, ezért először csak egy harapást evett. Hosszan majszolta a húst. Ez nem az eddig megszokott fehérjepótló volt és remélte, nem lesz gondja az emésztéssel.

— Ez nagyon édes tőled, újdonsült barátom. Finom vagy, még sózni sem kell téged – jött meg Alex jókedvével a humora is.

Egy kis idő múlva, amikor a férfi gyomra repetáért kiáltott, kiharapott egy újabb darabot a barátjából. Úgy gondolta, eltelt annyi idő, hogy ha mérgezést kapott volna, annak már meglenne a hatása. Végül csontig leette az állat húsát. Amikor a belekhez ért, valami zöldet talált benne. Elsőre ízetlennek tűnt, valami tengeri növény lehetett, amire a hal kínjában fanyalodhatott. A salátának sem íze, sem bűze nem volt még a hal gyomra után sem, hát kiköpte azt.

A víz azonban így is hiányzott a boldogsághoz. Jó, ha izzadtsága negyven százalékát meg tudta menteni. Egyik hosszú sziesztázása után arra az ötletre jutott, hogy felhasználja a Zöld Házban látottakat és a biológia órákról ráragadt tudást. Megmerítette a még mindig üres védősisakot sós vizel. Beledobta a még a fedélzeten hánykolódó zöld növényt és lefedte ruhájával. Az egészet kitolta a napra és várt. A tétlenség újra elálmosította.

— Le kell foglalnom magamat valamivel – jelentette ki. A hangosan kimondott szavak jobban tudatosultak benne erős hangmemóriájának köszönhetően.

Amikor felébredt, ujjai üresek voltak. A csalik ezúttal nem váltak be. Egyedül az vigasztalta gyomrát, hogy sisakra terített ruhája nedves volt. Két kézzel a feje fölé emelte a rongyát és csavarni kezdte két oldalról. A textil közepén pár csepp folyadék jelent meg majd hullott alá, miután nem bírta tartani saját súlyát. A víz meleg volt, de édes. Nem sok ugyan, de sok kicsi sokra megy alapon Alex kiöntötte a maradék kétujjnyi vizet. Kiöblítette az egy centiméternyi vastagságú só lerakódást és újabb adagot tett fel párologtatni. Még a növénye is életre kelt.

Miután hosszú időn át nem sikerült ételhez jutni, a kényszer találékonyságra sarkalta. Az emberek képesek mindenhez alkalmazkodni és hihetetlen akadályokat leküzdeni, ha a veszély közel. Amíg a gond távol van, hanyagolják azt. Inkább ijednek meg, mint félnek.

Alex először puszta kézzel próbálta letépni a kapszula ülésének huzatát, de amikor ez még nagyra nőtt körmeivel sem sikerült, más eszközhöz kellett folyamodnia. Hamarosan üvegdarabbal tért vissza. Csupán könyöke sajgott attól a néhány ütéstől, amivel beverte az irányítópult egyik monitorszemét. Vérző könyökére oda sem figyelt. Ahogy matatott, karja kilógott a kapszulából és a vörös cseppek apránként az óceánba hullottak. A hajó hullámzott a víz felszínén, néha egy métert lökődött előre, egyet hátra. Csak igen ritkán kettőt, ezért lassan haladt előre. A piros tócsák nem maradtak le messzire.

— A beetetés megtörtént – konstatálta Alex a történteket.

Addigra sikerült megbirkóznia az apró lyukú üléshuzattal. Az így kapott hálót kiterítette, majd négy sarkánál összefogta és megkötötte. A zsákszerű alakon maradt egy tenyérnyi rés. A fülre akasztotta a biztonsági övet és miután meggyőződött arról, hogy a két anyag kapcsolata erős és elszakíthatatlan, kivetette az így kapott hálót a hajó mögé a vízbe. A farok, amit a kapszula növesztett, nem süllyedt el. Ide-oda lebegett, többnyire a vérpamacsok körött vagy benne. A vér keltette szín, szag és íz hatása megtette a magáét. Hamarosan rajzottak körülötte a kisebb pikkelyes élőlények majd lépre mentek. Az első fogás tele töltötte a hálót. Jutott is meg maradt is a zsákmányból. A másodikra kevesebb, a harmadik üres maradt, az evező farkú jószágok elillantak a vérrel együtt.

Alexnek egyelőre elégnek bizonyult az étel. Talált még hínárt is a kis tekervényekben, általában emésztetlenül. Az apró ragadozók gyomra nem igazán barátkozott a zöld növényekkel, amikkel az éhséget próbálták becsapni. A férfi azonban felhasználhatta a kis, zöld és mozdulatlan kígyókat vízlepárlójában. Az élelem és a folyadék beszerzése azonban így sem töltötte ki teljes idejét. A víz és a halászat passzív jövedelme türelem kérdése volt. Gondosan hagyott apró állatkákat csaléteknek, hogy ne kelljen megvágnia magát többször. Élelmét sem héjában sütötte meg, az üvegdarabbal előtte megszerezte az úszó lények összes vagyonát, halpénzét, a pikkelyeket.

Az idő mérhetetlen volt, mint a végtelen kékség. Azt a megfigyelést tette, hogy a Nap egyhelyben áll. A mentőcsónak árnyékának vetődése ugyanarra a helyre esett a víz felszínén. A sötétséget és az éjszakát lehunyt szempillái jelentették a számára, amik azonban elég rövidek voltak. Nem fáradt el annyira, hogy sokáig aludjon, annak ellenére, hogy a hőség kimerítő volt. Egy alkalommal sikerült nagyon hosszú időre elkábulnia, amikor hőgutát kapott. Hosszan feküdt a kabin árnyékában, lázban vergődött, de nem izzadt és verejtékezett. Hányása, amit a betegség a hullámokkal együtt ingerelt, legalább csaliként szolgált a már üres gyomor táplálékához. A napszúrástól jobban óvakodott, viszont ha folyton hűvösben maradt, megóvta magát tőle. A hőt azonban nem kerülhette el. Ha lezárta volna a kabinját, megfőtt volna benne szárazon, mint egy grillcsirke.

Miután gondolatai elterelődtek a test szükségleteiről, visszatértek a pszichikáját ostromló elemek. Újra felütötte fejét a magány, az elhagyatottság és a monoton egyhangúság. A hullámok csapkodása lassan kezdte ki idegeinek védőfalát. Már kívülről fújta az űrkapszula összes utasítását és minden mély és magas hangon, amit ki tudott csiszolni magából, hangosan elmondta. Az élet tűrhetőbb lett, de nem tarthatott így örökké.

— Ki kell jutnom a szárazföldre? – morfondírozott fennhangon. – De hogyan? És mi lesz, ha kijutok? Kilépve fedezékem alól úgy járok, mint az ételeim, mielőtt elfogyasztom őket.

Sok töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy szoktatnia kellene világos bőrét a Naphoz. A széttört monitorok és egyéb kijelzők üvegtörmelékei megfeleltek erre a célra. Néhány nekifeszülés után sikerült egy alumíniumlemezt is letépnie a mentőcsónak belső faláról. Azokra fektette az üveg mozaikdarabjait és óvatosan a kabin elején bevágó napfényre helyezte derékszögnél szélesebb fokban. Először a talpán próbálta ki a hatást, ahol keményebb volt a bőre. A Nap megbicsaklott a sima felületen és csak egy része jutott át az akadályon, a maradék Alexre vetette magát. A sugárzás nem volt annyira erős, de még így is perzselt. Pár perc sütkérezés után a bőr megvörösödött, mintha az elhalt hámsejtek vére ült volna ki rajta. Mivel nem tudta irányítani az erőt, ezért magát forgatta akár egy nyársra húzott húsdarabot. A kamaszútra összeállítói is megirigyelték volna a pózokat, amiket bemutatott. Ült, guggolt, felállt és kilencven fokos szögben meggörnyedt, gyertya pózt és különböző más helyzeteket vett fel, hogy a nap minden ízületében érje. Egy idő után égett is mindene. A szőr még a gyenge visszaverődő fényben is leperzselődött rajta. Amikor arcát tartotta a napsugárnyalábokba, borostás képét óvatosan kellett forgatnia, hogy azok leborotválják a szőrt. Egyszer vetődött csak a hullámzástól szétszórt fénynyaláb a szemébe és azt hitte, megvakult. A csillagokat sokáig látta fényes nappal lezárt szemhéja egén. Testfestése egészen csinosan állt rajta.

Kétszer vedlette le bőrét, mire alsó pigmentjei is lebarnultak. Ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy kimerészkedjen a vízbe. Épp nem volt szüksége a halászhálóra és a védősisakra. A biztonsági övet leakasztotta az üléshuzatról, majd körbeöleltette magát vele és megkötötte. A fejfedőt is feltette és leereszkedett az árnyékos oldalon. Az óceán rendkívül meleg volt, nem hűsített, de meggátolta a napsugarak testével történő érintkezését. Alex nem tudott úszni, soha sem látott ennyi vizet életében, de ha erősen kapaszkodik, fennmarad. A hajó végében előbújt rejtekhelyéből és felfedte magát a Napnak. Az rögtön nyakon csapta a tisztességtelen játékért. A vékony, vízből kilátszó rész és a sisak közötti sávon a sugarak egy fekete vonalat tetováltak. A vágás fájdalmas volt, de már nem olyan halálos.

A férfinek sikerült nyakig alámerülnie és két kezével a csónak víz alá süllyedő részébe kapaszkodott. Lassan elkezdett csapkodni a lábaival, nagyobb tolóerőt kifejtve. A haladás érezhető volt. A sikertől megittasulva, de sós vizet köpködve haladt előre. Aztán gyakorivá tette a testmozgást. Addig úszott a bójahajóval, amíg lábai bírták. Amikor a vékony végtagok görcsöt kaptak, felhúzta magát az öv mentén és betornászta magát a hajó fedélzetére. Minden egyes alkalommal, mielőtt pihenni vonult volna, kivetette a hálót és vizet tett oda párologni. Alvás után evett, ivott és újra motort játszott.

A vihar álmában érte. Dörgésre és várva várt hűvösségre ébredt. Arcán folyadékcseppek gördültek végig, amik nem izzadtság vagy könnyek voltak. Ízük édesen és kellemesen érintették. Kikukkantott a kapszula fedele alól, és megpillantotta a feléje gyűlt felhőket. Az egyikük nem bírta terhét és lezúdította. Azonnal cselekedett. Lekapta felső ruháját a sisakról és tartalmát kiöntötte. Üresen, mint a kéregető koldus tartotta oda edényét a lehulló áldás alá. Nem ivott belőle. Gyűjtögetés közben ki-be dobállt nyelvével, akár egy béka, kapdosta az esőcseppeket. A mentőcsónak is lassan megtelt vízzel. A fürdőkáddá alakult teknő megsüllyedt a plusz súlytól.

— Jóból is megárt a sok – szólalt meg végül Alex.

És valóban, a meleg, enyhe zápor erősödni kezdett, ide-oda dobálva csónakját, amiből már az oldalakon kiloccsant az értékes nedű. Akkor zárta le először kabinja fedelét mióta távozott a Holdról. A bennrekedt levegő hamar elfogyott. Háromszor nyúlt a balon szelepe mellé, mire eltalálta a himbálózásban. A felduzzadt cső ekkor deresedni kezdett. Alex rájött, hogy fogytán van benne a nyomás, lassan kiürül tartalma. Remélte, a vihar hamarabb eláll, de az csak most kezdett igazán formába jönni. Amikor az ember bukfencre kényszerült a kis térben, tudta, hogy felborult, hiába a térdig érő vízballaszt.

— Lehet, hogy minden erőfeszítés kárba veszett és visszavetődök oda, ahonnan indultam – feltételezte a legrosszabbat. Ha nem úgy történik, kellemesen csalódik.

Alva sem várhatta ki az oxigén vagy a vihar végét a hánykolódásban. Nem az ágyban, észrevétlenül éri el a halál, ha valami. Ez a kegy nem adatott meg neki. Első sorbeli ülőhelyről nézhette végig a vihar színjátékát, bár az ülés nem volt páholynak mondható. Az óceán hullámszája habzott a veszett dühtől, amikor be akarta kapni és kisiklott a fogai közül. Az apróbb gyerekhullámok labdáztak a bárkájával. A víz hullámkezei egymás után jelentek meg és tűntek el a kabin üvegablakán eltakarva a kilátást. Még a villámok fényostorainak világa sem hatolt át rajtuk, noha hallatszottak csattanásai, ahogy megpróbálják újra összeterelni a szétszéledt fehér birkafelhő nyájat.

A jószágok azonban már farkasbőrbe bújt lázadók voltak. Nem segített más, csak a leverésük. Életükkel fizettek a felkelésért, mire Alex magához tért, már holt helyük sem volt. Nem tudta, mitől bukott ki. Gyanította, hogy az oxigénhiánytól vesztette el az eszméletét, de akkor hogyan lehetséges, hogy mégis élt, mert halott nem lehetett. A paradicsom nem olyan volt, mint amilyennek leírásokból ismerte: fehér helyett sárga szín mindenütt, hűs helyett tűzforró, megkönnyebbülés helyett szenvedés és újabb fájdalom. Szája tömve volt, hogy ne tudjon szóban fellázadni, vagy szítani. Ki akarta köpni a tömítést, de a szemébe por szállt és erősen marta látószerveit. Megpróbálta kitisztítani, de a kezein feküdt. Minden megmaradt erejére szüksége volt, hogy megforduljon és kiszakítsa magát saját testsúlyának bilincséből.

Szabadságának ára volt. Hirtelen forróság öntötte el. Érezte mellkasán, hasán, ágyékában, lábszárain és kiszabadított karjain a lángok harapdálását. A tűzebek azonnal belemartak, amint megmozdult. Napalm lángja és hője öntötte el a testét. Először a szőrt tépték le róla, majd a bőrét kezdték el marcangolni. Alex azt sem tudta, még fájó helyre kapjon először. Hirtelen visszafordult kezdeti állapotába. A lángnyelvek abbahagyták a nyalogatást, de a csípős, maró fájdalom most egész testére kiterjedt a szemeiről. Sokadik fájdalomkiáltási próbálkozására sikerült kiköpnie szájtömését. Sós utóíze volt a szemcsés anyagnak. Ekkor döbbent csak rá, mi rágja a szemgödreit és az egész testét. A nyilallások már az agyáig hatoltak és odabent fogolyként dörömböltek. A férfi a fejéhez kapott, hogy megfékezze kitörésüket a koponyacsonton keresztül, és újabb döbbeneten kellett átesnie. Dús haja helyett hámló fejbőr akadt az ujjai közzé.

„Ilyen hát a tisztítótűz!” – futott át a gondolat még szabad agytekervényein, amit a fájdalom tüntetői nem zártak még le a gondolkodás előtt.

Alexnek sikerült sűrű és gyors szempillantásokkal szeméből is kivernie az ellenséges anyagot. Lassan kezdte visszanyerni a látását. A ködfátyol csak a szemében létezett, fel kellett emelnie, hogy nézhessen. Először a sárga, sós homokot pillantotta meg, aztán a fekete perjét, ami valaha a haja és bőre lehetett. Hajkoronájának elvesztésére nem emlékezett, valószínűleg eszméletlenül élte át a hátba kapott első napsugárdöféseket. Az altatás hatása hamarabb ért véget, mint maga az operáció és a páciensnek éberen kellett elviselnie a folytatást. Nem gondolta volna, hogy ezt is túléli, sőt, idővel megszokja. Ismeretlen volt számára az emberi tűrő-és alkalmazkodóképesség határa, de leginkább a sajátját becsülte alá, ami lehetett magasabb is, mint az átlag.

A hatalmas, partra vetett kagyló csak később úszott be a képbe nem messze tőle. A feltört héjból belsőségek lógtak ki. Hatalmas, fekete nyelv éktelenkedett a torkában. A férfinek élesítenie kellett szemei optikáján, hogy kivegye a mentőkapszula formáit a testben. Az óceán gyomra nem vette be, mivel képtelen folt megemészteni, hát kivetette magából. Az ülés még mindig biztosan fészkelt benne, de a biztonsági öv sok más kábellel együtt a földre kúsztak belőle. A nyitott csőrre emlékeztető, oldalára fordult kapszula hallgatott. A férfit másik oldaláról ütötte meg a jajveszékelő hang. Valaki más is volt a műtőben a nap kései alatt és sós fertőtlenítőjében, akinek már sikerült hangot kicsiszolni magából.

Tízezer... évvel időszámításunk után (10Ky AC) - A cél

A cél

A pince olyan helyen terül el, ahová a királyok is gyalog járnak, de nagyritkán. Jártak előtte nagyobb uralkodók is odalent: elnökök, miniszterek, képviselők, tanácsadók. Az új uralkodó általában építő gyalogos sétát tesz le, a több száz méteres mélységbe vezető betonból öntött csigalépcsőn, ami a rakétasiló öntött betonhenger fala mentén körkörös ívben ereszkedik alá.

Az egykori rakétafészekből már évezredekkel ezelőtt kirepült a madárka. Tele van ugyan az idő ürülékével, porral, homokkal, szeméttel, de mivel magas hegyen áll, nem temetődik be teljesen. Ő szarja le magasról az amortizáció és egyéb korrózióhatásokat, amik megpróbálják kikezdeni. Csőváza köré épült a Körvár, mondhatni a gerincéül szolgál, héját, a csiga folyosókat belülről kifelé terjesztették egyre tágasabb ívben. Tetejét betonlapok alkotják, amit körbe és fölé húztak kupolának, oldalról és felülről is megvédve az erős kőszirt talapzaton nyugvó építményt. Több év munkájába és ezerszer több áldozatba került, mire aláástak annyira, hogy hatalmas, több kilométer átmérőjű sok száz méternyi mesterséges gödröt kerekítettek köréje. A felszínről csak egy széles, szintén betonlapokból összeállított kapu őrzi. A vadlovak csak parancsra húzzák és vonják be őket nagy erőfeszítések árán. Madártávlatból úgy fest, mint egy, a magasság helyett a földbe rakott homokfészek gödör betonfalakkal kibélelve, amiben egy félig betemetett szürke tojás áll középen.

Az Úr két okból búj ki megszokott rutinja alól: először is gyengének érzi magát, egész éjjel rosszul aludt, valóságos, „de ja-vu” álma volt a múltjából, megtörtént események, amiket újra átélt. Másodsorban meg, nincs egyedül. Elkíséri első embere, a Kutató, a föld első élőlénye is egyben, akivel először találkozott. Barátja mindendben elsőbbséget élvez az új birodalomban. A találkozásra ő invitálta, a helyet viszont az uralkodó ajánlotta fel. Nem csak azért, hogy kétségen felül kettesben legyenek, de társa jobban is érzi magát a föld belsejében, mint a hátán.

A vadló lassan ereszti le őket a liftben, ami egészen egyszerű tákolmányként maradt fent a régi világból. Padlójához rögzített és derékig érő vaskorlátja négyzet alakban, egymásra merőlegesen bámulva csak minimális biztonságot nyújt. A négy, gyér pókhálóhoz hasonló szál egybefut a két férfi feje fölött és egyesített erővel felszalad a felszínre. A vadmén lábainál újra szétválnak a kábelek útjai, és egyenként a jószág hátsó és mellső combjaira hurkolónak. A ló kezelője elég messze sétáltatja el az állatot, mire a felvonó megérkezik.

Amint a két személy beszáll, az állat már hallótávolságon kívül van, így csak a drót rántása adja tudtára, hogy az utasok készen állnak. Ekkor a vadember megnógatja a lovat, s az lassan hátrálni kezd, közben eresztve a terhét a mélybe. A súly is húzza hátra, ő is sietősen akar megválni a nehezéktől, ezért a nagydarab mutánsnak vissza kell fognia minden erejével, ellentétes irányba vetett lábakkal. A ló nyerít, a drótkötél a húsába vág, amiből vér serken. Anélkül, hogy felhúzná fogizmait, úgy is kilátszanak nagy, éles tépő fogsorai a pofájából. Bárminemű szőrzet, sörény vagy farok híján koromfekete bőre csúszós, de elég nyúlós és laza ahhoz, hogy belé lehessen markolni és pórázként használni. Viszont a homok is segíti a hátrálás lassításában, amiben a ló térdig gázol. Akkor torpan meg, amikor a kötelek meglazítják szorításukat. Amint elvégzi dolgát, a vadló a veszteségeit kezdi felnyalni.

A nem egészen zökkenőmentes utazás után a két férfi támolyogva lép ki a fülkéből. Kissé bánják, hogy ezt a módját választották a közlekedésnek. Nem biztonságosabb, mint az omladozó csigalépcső, aminek karjai rég lehullottak, a rozsda martalékává lettek, fokai olyan szűkek, hogy csak egymás után, libasorban haladhatnak rajta és hiányosak, mint egy vénember fogsora. A gyenge megvilágításban, amit a fenti nyílás nyújt, akár egy mesterséges hold az égbe vágva, csak botorkálni lehet, noha a felszínen örök nappal van és rettenetes hőség mindazoknak, akik még nem szoktak hozzá. A két férfi számára viszont sem a fény sem a sötétség nem idegen. Az Úr ismeri a helyet, gyakran jár le oda nyugalmat és csendet keresve, korábban már elhordatta a törmeléket az útból, hogy egyenesen lehessen közlekedni a járatban, ahová verem alján betérnek. A Kutató meg fél életét vakságban élte le, jól tájékozódik a fénytelenségben. Ha a feketeséget nem is, de a csendet megtöri az Uralkodó vendége.

— Miféle hely ez? Mi volt itt? – kérdezi a Kutató örökös kíváncsiságából fakadóan. – Még sohasem beszéltél erről.

— Óriási fémnyíl tokja – egyszerűsíti le a magyarázatot az Úr. – Ezekkel lőttek az emberek és ejtettek halálos sebet a Földanyán, aminek hege nagyon lassan gyógyul be és örökké megmarad. Most éppen egy szervizalagútban vagyunk. Sok száz ilyet köt össze, láncot alkotnak a föld alatt és nagyon messzire nyúlnak.

— Olyanok, mint az én bányáim – hasonlítja össze a másik.

— Annyi különbséggel, hogy nem a mi kezeinknek munkái, hanem az őseinké. Én csak kipucolom az omladékoktól és feltérképezem. Remélhetőleg hamarosan eljuthatok rajtuk keresztül a Vonalon túlra.

— Mi keresni valód van ott? – firtatja a bányász. – Hideg, kegyetlen vad vidék az, az örök sötétség otthona.

—Akkor neked a felszínén is tetszene – az Úr elneveti magát.

—Nem állíthatom biztosan, amíg nem jártam ott. Senki sem lépte még át közülünk a Zöld Határt.

— Ó, igen! – sóhajt fel az Uralkodó. – Az Új Élet Mezeje, ahogyan a nép másképp is nevezi.

— Egyszer volt lehetőségem megpillantania távolból. Látni egészen a Vonalról. Azt mondják, keskeny, mint egy kétlovas út, de hosszabb a látótávolságnál. A hideg és a meleg, a világos és a sötét féltekék találkozása mentén évezredek óta nem látott zöld föld található.

— Alig várom, hogy a saját szememmel lássam. Eddig csak egy embernek sikerült visszatérnie onnan. Mindenekelőtt meg akarom szerezni a havat, a víznek egy másik állapotát. Szándékaim nem önzőek, meg szeretném osztani, hogy ne csak az uralkodó joga legyen használni. Akkor eltörölhetném a vér törvényét, ami csak szükséges kezdet. Abban is reménykedek, hogy találok ott más lényeket is, nem csak férgeket, rovarokat, páncélos és csupaszbőrű állatokat, amiknek hideg a bőrük. Létezniük kell más élőlényeknek, akik nem tudtak az itteni életkörülményekhez alkalmazkodni és a föld másik féltekéjén laknak. Bundásak és szőrösek, talán repülni is tudnak, hiszen a Kereskedő néha hoz egy-két borzas irhát onnan. Meghódítva nagy hasznot hoznának a birodalomnak.

— Remélem, a meleg irhákkal kapcsolatban igazad van, mert ha oda készülsz, mint azt a szándékaidban látom, szükséged lesz rájuk.

— Emberek is kellenek, lassan nem tudom fojtatnia kutatásaid támogatását. Én nem tudom feltalálni a kereket, de meg tudom találni nektek a segítségeddel. Ha tovább várunk, felőröljük az összes erőforrásunkat a bányákban, a sósvízen, a sivatagban. Együtt erősebbek vagyunk, mint szétszórva. Eddig megosztottam az erőinket, de most újra össze kell vonnom őket és tovább kell lépnünk.

— Ez mind bölcs és jó ötlet, de a Zöld Határ után rögtön kezdetét veszi a hideg, a hó a sötétség és a félelem. A felszín egyik legfontosabb törvénye, hogy soha se emeld fel a fejed, nehogy a nap kiégesse a szemed. Nos, – töpreng a Kutató, hogyan is fejezze ki magát – az Ember nem képes annyira lehajtani a tekintetét, hogy észre ne vegye az óriási lándzsákat. És ha le is hunyja a szemét, érzi a másságot. Az embernek a csontja beleremeg a hidegébe.

— Úgy érted, a hegyeket? – próbálja pontosítani Uralkodója.

— Nem, azok már vagy elsüllyedtek, vagy a földdel egy szintre gyalulta őket a háború és az idő. Azok óriások fegyverei. Mozognak. A saját szemeimmel láttam – állítja a sebhelyes férfi.

— Már mondtam neked, hogy ne beszélj babonaságokat – rója meg az Úr. – Láttad, de csak messziről. Ha ott párolog el a hó a forrósággal érintkezve, a levegő úgy tűnik, mintha a hullámozna. Az is lehet, hogy délibábot láttál vagy napszúrást kaptál.

— Az nem fordulhat elő velem – tagadja a Kutató. A sötétségben kopogás hallatszik. A bányász megtalálja a fejét a sötétségben a kezével. – Jó koponya! Vannak embereim szarval, akár a mesebeli ördögnek, fülek nélkül, mintha ott sem lettek volna. Sok teremténye van a Harmadiknak … – a tanult vadember majdnem elharapja a nyelvét, amin a szót tálalni akarja, mint egy farkaséhes ember, aki az étellel együtt az edényt is képes lenne megenni. Örült, hogy nem lája gazdája neheztelő tekintetét. – Azok a nyomorékok, akik a parancsodra születnek, semmik a Harmadik Világháború szörnyetegeihez képest. Ha ilyenek léteznek, miért ne lehetnének a világon óriások vagy törpék is.

— Az apa-lánya, anya-fia, testvér kapcsolatokra gondolsz? Hát diktátornak tartasz? Szaporodnotok kell, hogy sokasodjatok. Te hogyan állnál jobban a földön, tíz lábujjal vagy egyel sem? Megszervezhetem, hogy kipróbálhasd. Ami meg az óriásokat illeti, jól mondod, mindez csak mese és legenda. Madarakat sem látni az égen, nem hogy angyalokat, leégnének a szárnyaik, esetleg ha bőrből vannak, mint a denevéreknek, de akkor már nem angyalok, hanem ördögfiókák lennének. Hidd el, én jártam odakint. Nincs ott senki.

— De nem csak én gondolom úgy, hogy furcsa lények vannak odaát – tereli el a szót a Kutató a hittanóráról. – A Kereskedő is azt állítja, hogy látta őket.

— De hiszen ő is csak a Zöld határig merészkedik. Leteszi ott az áruját és visszafordul. Legalább is azt mondja.

— Meg azt is, hogy aztán felhők ereszkednek alá.

— Vagyis köd – javítja ki barátját az Úr.

— Mit tudom én, még soha sem láttam és a nevét sem hallottam – a Kutató hangja kissé ingerült. Egyrészt unja az örök kioktatást, hisz ő már olvasott ember és nem tanulatlan vad, aki tudatlanságban él vagy abban tartják ereje jobb kihasználása miatt. Másrészt, örül, ha valami újat hallhat és jegyezhet meg. Csak az állati természet, amivé vált az ember, és amibe ő is született, néha még lázadozik a szelídítés ellen.

— Nem akartam fölényeskedni – engeszteli az Uralkodó. – Folytasd! Úgy tűnik, a Kereskedő valamit elhallgat előlem. Nem látszik rajtatok, hogy olyan jóban lennétek, hogy így megnyíljon neked.

— Nem is. Mi két különböző oldalt képviselünk. Én megtalálok dolgokat, ő meg elherdálja. Vagy egy tucat homokdűne pergett le azóta, hogy nálam járt visszaútjáról. Akkor mesélte, hogy üres kézzel tért vissza. Felszállt a köd, ahogy te nevezed, ő visszatért a csere színhelyére, hogy elvegye az árujára érdemes dolgokat, de azt úgy találta, ahogy hagyta. Soha sem találkozik vagy beszél senkivel, nem kér, és nem alkudozik, csak elveszi, amit kap. Olyan kupec ő, mint amilyen papja vagyok én a hamis Harmadiknak. Áruló van köztünk, aki elad minket. Ha nem sikerül lopnia, a ködbe kiáltsa titkainkat.

— Nem kellett volna megbíznom benne – sóhajt fel az Úr. – És mit akart tőled.

— Kincset, valami új árut. Kavicsokkal már nem éri be. Mesélt nekem, hátha megsajnálom, de én pár értéktelen csecsebecsén kívül nem adtam neki semmi mást. Törött kézi órát, lyukas labdát, üveggolyókat, ahogy te nevezed őket. Szűkmarkúnak nevezett és a vihar, amivel távozott, még most is rajtam ül neheztelés képében.

— Jól tetted, hogy nem szolgáltattál ki neki olyasvalamit, amit az ellenségünk felhasználhat ellenünk. Azt hiszed, csak te vetted észre vágott szemed sarkából, hogy úgy osont el a tanács végeztével, mint egy tolvaj?

— Erről akartam veled beszélni a tanács után. Valaki öldösi a hírnökeimet és én rá és az embereire, a többi kereskedőre gyanakszom. Egyet-mást már tudhat, például a vízről szóló hírem sem jutott el hozzád. Nem mintha könnyű lenne elterelni a forrás sodrásának irányát, de őrséget állítottam a partja mellé, amíg az ki nem bukkan, és el nem tűnik a sziklák között.

— Helyes döntés. Én az Emberiség javára szánom és nem egy tolvajnak a meggazdagodására. A többi dolgot is jól őrizteted, az acélt, a vasat, az üveget. A betont nehéz észrevétlenül elhúzni, de ki tudja, mire képes.

— Igen. Az őrség erős, és már új fegyverekkel van ellátva – nyugtatja meg a Kutató főszponzorát.

— Mikorra versz hegyesre annyi vasat, hogy elláss vele ezer tucat embert?

A bányász hosszú ideig hallgat, mint aki nehezen számol. Talán még az ujjait is használja súgóként a sötétség leple alatt.

— Ugyanannyi ezer marok homok – böki ki végül.

— Hogy állunk a nyilakkal és az íjjakkal?

— Azokból is van már egy pár ezer, de sokat kértél és nekem nincs annyi ügyes kezű emberem, jó formán csak kőtörésre alkalmas vadak vesznek körül. Lassan kifogyok a szárított bélből és bőrdarabokból. Deszka és léc azonban van elég, amiket vesszőknek hasíthatunk.

— Kapsz tőlem félszáz kiegyenesített tenyeret – az Úr így nevezte el azokat, akik már ki tudják egyenesíteni a kezüket a négykézláb járáskor ökölbe szorított idők után. – Amint itt végeztünk, utasítom a kincstárost, hogy pakoljon fel annyi bőrrel és béllel, amennyit csak talál a kincstárban és a várban. Ha kell, mindenki meztelenül fog járni, mint a szolgák és elhalt fagyökereket eszünk, amiket odalentről hoztál fel.

— Szolgálhatok pár száz fémnyílvesszővel is a kerítésekből, amit a kisebb házak mellett találtunk.

— Nagyszerű! – lelkendezik az Uralkodó. – Épp időben jutottál el az eltemetett, elpusztult holt városok épületeinek gyökereihez, az üvegföldhöz, amiket a bombák hője képzett humuszból és homokból. Az új hódítás ideje közel.

— Rendben! Így megleszünk mindennel érkezésedre – veri előre képzeletbeli mellkasát a Kutató szavaival.

— Számoltatni fogom a Pergetőkkel az időt. Akkor elindulok hozzád a személyes testőrségemmel. Hadseregemet és a vár köré gyűjtött összes embert, akár állnak már, akár négykézláb ugrálnak még, elviszed magaddal visszaúton. Kábé annyi ezren vannak, mint kezeden az ujj. Elboldogulsz velük, fogod tudni irányítani őket? Nekem még van egy kis elintézni valóm előtte. Kitérőt teszek az óceán felé, és ha minden a terveim szerint alakul, megnövelem a létszámunkat.

— Akkor sokkal jobban fogunk haladni. Viszont árulja el hű szolgájának az ura, mire mindaz, amit kért és miért vonulunk a Holdoldalra? Nem jó nekünk itt, a melegben? Már nem kerül annyi emberáldozatba a kőfejtés sem. Az egykori kőbaltákat már acélrudakra cseréltük. Kő a kőnek barátja, homogén anyagok, de az acél összetöri. Ezután nem fogyni, hanem sokasodni fogunk. Talán meguntad a Körváradat, hogy a bányavidékre költözöl, sőt tovább akarsz menni, a Vonalon túlra?

— Nem csupán terjeszkedés és utánpótlás szerzése a célom, jó ember – kezdi beavatni a titkába az Úr a kutatót, noha életével, és nem magyarázkodásával tartozik neki. – Az eszközök ahhoz kellenek, hogy a negyedik világháborút ne csak kövekkel és botokkal kelljen megvívnunk, ahogy azt megjósolták. Mond, te hiszel a jóslatokban?

— Nincsenek jövendölések és jövőbelátás. Hinni sem lehet semmiben és senkiben, csak bízni és reménykedni, leginkább magunkban – vág vissza a bányász férfi az Úrnak egykori tanító szavaival.

— Tudom, de gondoltam, így jobban megérted.

— A tanács előtt megdicsértél bölcsességemért, olvasottságomért. Ne kételkedj bennem!

— Nem felfogásodban kételkedem, hanem szókincsedben. Minden dolog logikusan megmagyarázható akár a fizika, a kémia, vagy a matematika törvényei szerint. Van egy Matematikai példa…

— Fi … Ki… Ma…?

— Na, látod! – nevet fel az Úr jóízűen, nem barátja tudáshiányán vagy beszédkiejtésén, hanem mert elképzeli magának a sötét fintorokat az arcán, amint fekete bőre összeráncolódik, majd kisimul. – Számolni viszont már tudsz. Nos, az őseim, odafent, azt állapították meg a háború után, hogy a két testvérbolygó, a Föld és a Hold, a te és az én szülőhazám mozgása megállt úgy a Nap, akár saját tengelye körül.

— Ezért van a mi oldalunk öröké nappal és világosság. A Nap mindig egy időt mutat és az ember akkor alszik, amikor elfárad és talál magának egy hűvös zugot a föld alatt. A Föld másik felén pedig örök hó, hideg és sötétség – közli a Kutató a tényeket.

— Így van – helyesli az Ura. Hangját suttogóra fogja. – És még tovább is. A Hold sem mozgott és hasonló volt az éghajlata, a csapadékot leszámítva. Mígnem pár száz évvel ezelőtt meteorok billentették ki halott állásából. Azóta forog önmagán körbe, és tovább, egy kisiklott golyóként. A Föld meg bénán áll, csak lebeg az űrben és várja a találkozást. Magam sem hittem, amíg nem tapasztaltam jöttömben a bolygótokra. Az iskolában még modelleztették is velünk. A kísérleti eredmények azt mutatták, hogy a becsapódás a napos oldalt éri. Én nem szeretnék itt lenni, amikor ez megtörténik, akár holnap lesz, akár száz év múlva. A távolság egyre csökken, az eddigi 384 ezer kilométernyi távolságból kevesebb, mint százezer maradt. Ezt mutatta a kilométer kijelzőm, amikor elindultam Holdról. Azóta több mint tíz év telt el, ha a Pörgetők jól szórják és mérik a homokot. Ki tudja, hány évet töltöttem azelőtt odakint. Gyere, megmutatom, bebizonyosodhatsz róla!

— Elhiszem, ha te mondod, Uram – mondja döbbenettől kihűlt hangon a kutató. –, de megmutatni már nem tudod. Láttam a messzibe haladó embereinek tömegét és a kapszulád alakja jól kivehető volt köztük. Valószínűleg megint havat hoznak benne. Igaz, már nem húzták, a homokban, hanem rátették azokra a kerekekre, amiket egy parkolóház romjai közt találtam a föld alatt. Viszont megértettem, hogy innen mennünk kell.

— Ó, miért is bíztam benned, te átkozott kufár!

Az Uralkodó hirtelen kiáltása hangosan és haragosan tör fel. Karja sújtását nem lehet látni, csak suhintása éles, mint egy lesújtó kardé. A csapás irányából kiáltás tör fel, majd nyöszörgés. Fuldoklás hangja hallatszott, majd dulakodás lármája, tárgyak borulása, tompa ütődések, koccanások és két kifulladt torok hörgése.

A vesztes hamarabb hagyja el a dulakodást, mint a győztes. A Kereskedő ajtóstól repülne ki az alagút kijáratán a halvány fényben úszó verembe, ha lenne azon. Az Úr nem késlelkedik sokat és utána veti magát, míg a másik még a földön fekszik és a saját torkát tapogatja. Az áldozatnak nem sikerül ugyan kijjebb tágítania légcsövét, de a szorítás helyén lüktető fájdalmat a bőr dörzsölgetésével sikerül kissé enyhítenie. A Kutató szintén tapogatja magát, először azon csodálkozott, mért neki szólt a megszólítás, most meg, miután követte a küzdőket a nagyobb és szabadabb térre, meglepődik, hogy a szavak után nem ő kapja az ütéseket. Rövid beszélgetésük alatt az Uralkodó egyik ámulatból a másikba ejtette őt, ezúttal bárminemű talált csodatárgy segítsége nélkül.

Az Úr, amikor látja, hogy hűtlen szolgája még nincs kész a küzdelemre, megáll felette egy pár szó erejéig, na meg hogy kifújja magát.

— Azt hiszed, nem vettem észre, hogy árnyékom nőtt a sötétben? Még az alászálláskor felfigyeltem arra, ahogy kihasználtad vademberem távollétét a lovával és utánam kúsztál a lépcsőn. Majdnem eltüsszentettem magam a portól, amit a fal mellett, az alagútban felvertél a leheleteddel.

— Még sem állítottál meg – válaszolja a földön fekvő ember. – Miért?

— Ismerem a kíváncsiság bűnét és tudtam, végig hallgatod a beszélgetésünket. Tudtam, hogy közelebb húzódsz, amikor halkabbra tekerem a hangszálaimat és akkor tetten érhetlek. Ha út közben vonlak kérdőre, azt mondtad volna, hogy sétálsz, vagy eltévedtél.

— Azt hiszed, jó emberismerő vagy? – vitatja a Kereskedő. – Akkor tévedsz!

A talált vagy lopott ócskavasak hirtelen csilingelésbe kezdenek az egymásnak ütődéstől. Mozgása is elárulja. Amit azonban az Úr nem várt tőle, az a fegyvere, amit a ruhája ujjából húz elő. A vándor kereskedőtől nem idegen a kézifegyver viselete, hiszen meg kell védenie magát a mutáns szörnyektől, óriási rovaroktól, hatalmasra nőtt kígyóktól és még sok mástól, többek között maguktól a még őrült vademberektől. A tárgy azonban szokatlan. Nyelét agyagból formálták, amit aztán napon égethettek ki, amit valószínűleg humuszföldből és a víz valamelyik formájának keverékéből gyúrtak. Az Uralkodó is próbálkozott már az agyaggal, de a sivatagi homok és a sós óceán nem akart összetapadni, ragadni, mintha taszítaná egymást a két ellentétes elem. A penge is szokatlan. Formásabb, mint egy törött vagy kiélezett csont. A pattintott kőnél lágyabb és vadló fogainál kisebb. Még az óriásméheknek sincs ekkora fullánkjuk. Kétséget kizáróan fog lehet, formás, de olyan hosszú és vastag, hogy azt még egy mutáns mérges kígyó is megirigyelné.

Az Úrnak nincs ideje, hogy tovább találgasson, mert a Kereskedő ezúttal hamarabb feláll, mint amikor először próbálták rászoktatni a két lábon járásra. Akkor a folyamat hónapokba telt, most pillanatokba. A férfi mozdulataiban amúgy is van valami titkos erőforrás, ami hajtja, és amit eddig senki sem nézett ki kényes személyéből. Levedli a finom, természetes lágy és kecses emberi mozdulatokat. Akadozva mozog, mint egy jól működő gép, tökéletes emberhasonmás. Az Uralkodónak sikerül még egyszer megfigyelnie a torz, mutáns arcát, ami a sok vándorlás, úton és napon töltött idő ellenére elég sápatkás, világosbarna, mint a bányászé. Eszébe jut, amikor odabent, az alagútban megérintette. Teste jéghideg volt, de akkor nem figyelt fel arra, csak most, amikor a tőre után nyúl és ujjai csak nagy nehezen, vonakodva engedelmeskednek.

„Majd megvizsgálom, ha megöltem” –, gondolja az Úr.

Mielőtt azonban az Uralkodó újra harcba szállhatna, hirtelen élő pajzsra tesz szert. A Kutató parancs és engedély nélkül veti bele magát a harcba önfeláldozóan, Ura védelméért. Karját megtoldja egy vékony, ruhája alatt rejtegetett és már hegyesre kovácsolt acélrúddal, így az hamarabb éri el a támadót, mint az őt. A kereskedő döfése kivédhetetlennek bizonyul a bányász vetődő alakzatában. Az Úr reméli, hogy nem igaz és bizodalma beigazolódik. A kereskedő teste egy nyögés közepette a földre zuhan, mintha lelkének csontja lenne és annak reccsenése törne ki a száján.

A Kutató azt a látszatot kelti, hogy sebesülésébe görnyed össze, majd lassan, gépiesen kiegyenesedik. Úgy tűnik, csak sebesülésébe hajol bele. Az Uralkodó nem tudja, hogy seggbe rúgja a férfit ostobaságáért vagy megölelje az odaadó szolgálatáért. A legjobban teszi, hogy bizonytalankodik a döntésében, mert a fémvessző majdnem eltalálja, csak súrolja az arcát, ahogy a Kutató vaktában, hátra veti a karját. Véres könnycsepp gördül le az Úr ajkán. Ő sohasem tagadta, hogy nem ember, nem állította, magáról, hogy sebezhetetlen isten, hiszen, mindenkinek, akinek vannak szükségei: evés, ívás, alvás, az halandó.

A bányász karja annyira kicsavarodik, hogy az félelmetesen természetellenesnek hat. Hallatszik a csontok ropogása, de a fájdalomnak egy jele sem követi. A test maradék része álló helyben fordul meg, akár egy szélkakas. Az Úr nem ismer rá jó barátjára. Az ember arcizmai felszaladnak, mintha tűvel és cérnával öltötték volna fel őket és ott is maradtak. Föld alatt talált gyökerekkel sikált fogai fehéren világítanak a gyér megvilágítású veremaljban. Vicsora haraggal, dühvel és gonoszsággal átitatott. Kettejük első találkozásakor sem volt ilyen vad, sőt, a legszelídebb mind közül, és ha bántania kellett, azt apai ösztönből, csecsemője védelmére tette. Gondolja, megpróbálja szavakkal kijózanítani, hátha az ütés, a vér szaga és íze részegíti meg.

— Kutató! Barátom! Mi van veled?

— Ő már nincs többé – jön a hideg válasz. A bányász torkából még mintha párapamacs is kirepülne. – Ő már a Hármaké. Testet adtam érte a Földnek, nedvet a Víznek és lelket a Szélnek. A Kereskedődét, ahogy sokan másokét azelőtt, mielőtt végeztem volna magammal.

— Ki… Ki vagy mi vagy te? – kérdezi az Uralkodó hitetlenkedve.

— Már nem tudom, ki vagyok, csak azt, hogy fel kellett áldoznom magam a küldetésem végrehajtásához. Parancsba kaptam, hogy kémkedjek utánad és testről testre vándoroltam, hogy a közeledbe kerülhessek. Nevezz csak az új lelkednek.

— Belőlem ugyan nem kapsz, te szörnyszülött – utasítja vissza az Úr. – Viszont úgy látom, csonthiányban szenvedsz. Nesze neked egy karcsont.

Az Uralkodó előre csap. Szúrása nem vét, viszont a halálvigyor, amire számít, az nem jön el, helyette gúnyos kacaj csap közvetlen a füleibe, ahogy a hideg test nekidől és a fej a vállára hull. Úgy érzi, szőr híján, amit a nap leégetett, bőre felpattog a húsáról a rémülettől. A hideg jobban kiveri, mint a másik halott testét. Soha sem hitt ilyesmiben, nem hogy összefutott volna vele.

— Ez a test már semmit sem ér. Kilazult az egyik karja. Szükségem van egy testre, és küldetésem szerint, a tied kell, hogy az utolsó legyen, hogy irányítsalak és behódoltassalak a csökevény népeddel együtt.

— Akkor hagyd el! – kiáltja háta mögül egy hang.

Az Úr áttekint a neki dőlő test válla felett és az írnokát látja. A firkász remeg, akár a betűkkel festett bőrdarabjai a szélben, ami leginkább jobb kezén látszik, amiben a Kereskedő tőrét maga előtt szorongatja. Félelmét csak úgy győzheti le, ha azonnal cselekszik. Nekirohan a másik kettőnek és a játék csoportossá válik. Az Író már megfigyelte kívülről, hogy a sima szúrás nem használ, ezért átöleli az élő hullát és magával rántja a földre. Mielőtt félrefordított arca megtelne homokkal és nyállal, érkezik rikkantani egyet.

— Most! Vágja le a fejét!

Ha az Úr nem győződött volna meg már arról, hogy a Kutató eltávozott, habozna, de már látja, hogy megteheti, amit más körülmények közt soha sem tenne meg a barátjával. Lehajol a két földön fekvőhöz, mielőtt a felül lévő testnek sikerülne lehengeredni az uralkodó szolgájának gyenge szorításából. Mivel a fekete embereknek hiányzik a hajuk, felemel a kutató fejét az állánál fogva bal kézzel és a jobbjában szorongatott tőrrel mély és hosszú metszést ejt rajta a toroknál. Aztán lehajtja a főt és a tarkón megismétli a műveletet. Miután körbehámozza a nyakat, egy erőteljes rántással letépi a fejet, ami akkor már enged. A nyúltagy és a gerinc felülről csüng alá, míg a fojtatása a nyaktőből éktelenkedik ki. Vér alig csöpög már a testből, még előtte elvérzett a sok kapott szúrástól.

Az uralkodó vet még egy pillantást az ismerős arcra búcsúzóul, aztán a sarokba hajítja. Tudja, hogy majd érte kell küldenie valakit, mint az összes halottért. Nem olyan időket élnek, hogy hagyhatja kárba veszni a javakat. Rosszul lesz a gondolattól, hogy meg kell gyaláznia a testeket, de úgy dönt, nem az embereinek adja majd, hanem megeteti a vadállataival.

Mire magához tér, addigra az író is kivergődik a holt súly alól. Aznap már nem kell por vagy homokfürdőt vennie, mint a tyúkoknak. Úgy törölközik meg, hogy leporolja a kevéske ruháját és a bőrét, ahol éri. Bizonytalanul csak annyit tud mondani:

— Vége?

— Talán – válaszolja az Úr. – Állj meg ott, ahol vagy! Ne közeledj! Meg se moccanj! Én megyek oda hozzád, hogy megvizsgáljalak.

— De hiszen én vagyok az, Uram. Az Első Íród.

— Igen? – kételkedik tovább parancsolója. – Akkor mit kerestél itt? Valld be, hogy te is kémkedtél. Ahhoz túl gyáva vagy, hogy az életemre törj, mi, egy gyáva lelke bújt beléd?

— Hallgatóztam, bevallom – védekezik a firkász az igazsággal. –, de nem ármányból és cselszövésből. Megfogadtam magamnak, hogy mindig Felséged mellett leszek, hogy hűen írhassak az életéről. Még azon is töröm a fejem, hogy kikísérjem és hűen rögzítsem élete eseményeit, kalandjait.

— Nesze neked kaland! – mutat körbe az Úr. Amíg a vele szemben álló férfi szintén, utánozási betegségben szenvedve, körbe fordul, az Uralkodó már a háta mögött terem. Sikerül egy kézzel összefognia a két kart és hátrabilincselni, a szabaddal az Író torkának szegezi tőrét. Az szegény még nyelni sem mer, nehogy megvágja magát.

— Meg kellene, hogy öljelek hallgatózásért, árulásért – sziszegi az Úr. – De amellett, hogy kemény és szigorú uralkodó vagyok, kegyelmes is. Talán még meg is köszönöd nekem a büntetésedet. Már tudom is mi lesz az. Már régóta ígérgetem neked, hát nem leszek szószegő Majd odafent rendelkezem, afelől ne kételkedj. Na, nyomás, előttem a lépcsőn, mielőtt a meleg testedet oda nem vetem egy másik melegnek, hogy meg ne fázzatok.

Az Író, miután elengedik, térdre esik az Uralkodója lábai előtt. Az rúg rajta egyet, megmutatva neki a lépcsőhöz vezető utat.

— Állj fel! – ordít rá. – Hát erre tanítottalak? Ezért küszködtem veled annyit a talpra állításoddal. Ha ember vagy, emelkedj fel, ha nem, ezentúl a vadlovak karámjában alszol.

— Igenis – szólal megszeppenve a megütött férfi.

Az Író továbbra is négykézláb marad, úgy mászik fel a csigalépcsőre és hagyja le egyik fokát a másik után. Nem tud haragudni az Urára. Nem az ő hibája, hogy mindig rossz kedvében találja és rajta vezeti le a haragját. Már megszokta, hogy mindig legrosszabb helyen van a legrosszabb időben. Bár abban kételkedik, kinek a kárára. Megmentette a gazdája életét, de ő járt pórul. Ahogy vágtat a feljárón, néha hátranéz, hogy követi-e az Úr, és meglepetten kell látnia, hogy az is igen jól szedi a lépcsőfokokat kimerültsége ellenére. Egy újabb seggberúgásra elegendő távolságra van tőle parancsolója, ezért jobban szedi a lábát. Csak akkor torpan meg, amikor meghallja odafentről a vadkatonák hörgő ordítását.

— R–R–RR–R! ÁR–R–R–R–R!

Az Író visszafordul, és majdnem a képébe kapja a rúgást, noha az Ura csak kis híján megbotlik benne. Az Úr időben reagál a fékezésre és még érkezik átlépnie a másik feje fölött. A bőrre vart rovarpáncél papucs kevéssel a kultúrminiszter orra előtt húz el, de olyan közel, hogy az még légmozgást is megérzi, amit a lábbeli kelt.

Az Uralkodó rá sem hederít, hanem rohan a tetőnyílás felé. Az út rövidebb lenne létrán, mint a körbe-körbe kitérő csigalépcsőn, de hármasával, néha négy fokot is sikerül átugrania. Amint felér, lecsapnak rá a Nap sugarai, mint ezernyi dárda. Pár homokszembe telik, mire hozzászokik a fényhez, a hőhöz és a láthatatlan tűk szúrásaihoz. Kezét a szeme fölé emeli, hogy napernyőt formáljon belőle és magasabbra emelhesse fejét a megszokottnál. Így láthatja a kavalkád és lárma színhelyét, ami nincs ugyan messze, de porfelhőbe álcázódik.

Rohan, ahogy csak a lába bírja a süppedő homokban. Talpait még a lábbelijén át is égetik a forró, napfényben izzó szemcsék, de ez csak arra sarkalja, hogy még jobban szedje a lábait. Futtában kiabál, parancsokat osztogat.

— Elég! Harcot szüntess!

Amikor már megérkezik és még mindig senki sem figyel rá, olyan hangosat hördül, amennyire csak kiszáradt torkán kifér. Az út azonnal megnyílik előtte és az oszolj szó vadnyelven azonnal értő fülekre talál. A kör kitágul, csak egy vadember maradt benne. Megkönnyebbüléssel látja, hogy a földön senki sem fekszik holtan.

„Ő a hunyó!” –, jegyzi meg magának játékosan, hogy figyelmét elterelje a félelemről. A vad katona, aki korábban a liftet vonó lovat kezelte, most felé fordul. A tömegben nehezen talált célpontot, sokakat csak megsebesített, amit elárulnak a homokszemeket hamis, apró és vörös gyémántkövekre festő vérfoltok. A zúgolódó sorban többen is a hasukat fogják, remélhetőleg nem hasfájás miatt, akik pedig a mellkasukra tett kézzel próbálják lassítani a sebeikből szivárgó vér folyását, valószínűleg nem a szívinfarktusa közelében járnak. Ösztönösen visszafordítják a megmentett testnedvet a szájukon keresztül, majd a tíz ujjukat megnyalják utána.

— Most te követsz engem – mutat rá az Úrra a vadember, de látható, hogy lassú mozdulatai nem önerőből, maguktól jönnek. – A halálba is!

Az Úr nem ijed meg a szavaktól, hanem bátran megfelel rájuk.

— Nem hiszem, hogy lesz több áldozatod. Közel és távol ez az utolsó, akivel végeztél nincs hová menned vagy visszavonulnod.

— Csak beléd, miután megöllek – hörgi a testrabló és megkezdi vágtáját az Uralkodó felé.

— A fajtádnak imádnia kellene még egy fontos elemet, a Tüzet. Te már sajnos nem szólhatsz róla nekik erről, de én majd elviszem nekik.

Az Úr érkezik befejezni mondatának utolsó szavát is. Képes egyszerre több mindenre figyelni és több dolgot párhuzamosan csinálni. Mialatt beszél, leold az övéről egy bőrzacskót. Megkönnyebbülésére az erszény tartalma már nem veri keményen az oldalát. Kihűlt tartalma újra megolvadt a hőségben. Az Úr ki sem nyitja, hogy meggyőződjön róla, hanem egyenesen a feléje száguldó, vadságában is íróztatóan csúnya vad pofához vágja a bőrtasakot. Az edény csattanó hanggal loccsan szét a lelke vesztett vadember fején. A megszállt testen végigömlik a folyékony zsír. Pár másodpercre, távolságban mérve egy lépésnyire, mire a Napsugarak lángra lobbantják a felkent égőáldozatot. A vadember hiába veti magát a homokba, az már nem segít rajta. Egyet sem érkezik fordulni magán körül, amikor olyan lángra kap, mint egy közepes máglyarakás. A korábban már egykori társai által megsebzett vad teste erőtlenül megadja magát.

Azon nyomban kétméteres forgószél támad fel a homokból. Leró pár kört a holtest körül, aztán ívet ír le az élő körgyűrű mentén egy lépésnyire annak alkotóitól, akár a gazdáját szaglászva kereső kutya, míg végül lassan lefogy, egyre kisebb lesz, sebessége egyre inkább csökken, aztán elhal a homokban, ahonnan kélt.

A tömeg eleinte a hűlt helyét bámulja, aztán minden tekintet az Úrra szegeződik, és felnéznek rá, ameddig a Nap engedi. Éljenző morajuk azonban még a látómezejüknél is magasabbra emelkedik. Leborulnának vezetőjük előtt, de annyit már reflexszerűen az agyukba véstek, hogy az tilos és büntetést érdemel. A vadkatonák vezető tisztje, aki töri ugyan az új nyelvet, szintén kiegyenesedik, külső szemnek tetszve tiszteletlenül áll meg Uralkodója elé és megszólítja:

— Legyen… mi… vele – egyetlen születésétől fogva létező ujja a megszenesedett csontokra mutat.

— Kár a húsért és más jóért – sóhajt az Úr. – Vigyétek a Nagy Bestiának a konyhára, hátha tud főzni egy jó erőlevest belőlük.

— Érteni – válaszolja a katona.

— Állj! – vezényli újra az Uralkodó a harcost. – Vidd magaddal ezt a betűmolyt is. – Tekintetét a közben odatántorgó Íróra veti. – Vétkezett és ezen túl kedvenc szakácsnőnk alagsori zárkájában lesz fogságban.

— Nagy Bestia hova? – értetlenkedik a rangidős vad.

— Mellé, amíg a nőszemélynek meg nem szakad a vérzése. Addig egyikkőjüket se engedjétek ki, amíg nem hoznak össze valamit.

Az Író tudja, itt már senki és semmi sem segít, ezt a témát már átvették párszor. A katonáknak még vonszolniuk sem kell, lábai viszik magától. Csupán a vadkatonák irigykedő szavai esnek a nehezére.

— Szívesen lennénk a helyedben. Azok a keblek!

Egyedül az Uralkodó nem követi saját parancsát. Ott marad a letaposott homokban és tovább sütteti magát a Napon. Azon töri a fejét, ezen túl hogyan tovább, de ahhoz vissza kell emlékeznie, hogyan is jutott el idáig.