Új hangon

Kárpátok

Ha a kárpáti hegyekbe

megyek, az jut az eszembe,

csendesen, mert óriások

lehetnek itt eltemetve.

Egész fák nyílnak ki rajtuk

mik csak ősszel virítanak;

különféle szép színeik:

aranysárga, zöld és smaragd.

Mint egy művész palettáján

összekeveredett színek,

olyan a táj, vagy egy szobrász

sara helyenként. Elesek.

Elvarázsolt minden, én is

törpévé váltan sétálok.

Fölöttem mesék suhognak:

„Erre jártak nagy királyok.”

Halld…

Halld, bennem

zene a szerelem!

Gitárhúrokként

pezsgő erek

dalt játszanak,

érintéseid

bőrömön

zongorázó kezek.

Ritmusát a

szívverésem

szablya meg, mely

nagyon heves.

Kacagásom

tele torokból

te vezéreled:

Nevess, nevess!

Tárgyakban elmondva

Fölborzoltan fekszik az ágy.

Középen koszos asztal áll.

Szekrény támaszkodik a falnak.

Székek ülnek az asztalnál.

Két kép is kapaszkodik

szegeken, már alig bírják,

féloldalt csüng mind a kettő,

nincsenek, kik igazgatnák.

Akár a kutyám, a szőnyeg is

mindig a lábamnál hever.

Csoda, hogy nem esem benne

orra, mikor hazakever

az éjszaka. Olyankor fény

szűrődik át kedvesemen,

mert nincsen ő, az idéző

függöny is csak széltől rebben.

Szerelmünk mítosza

Rég nem láttalak.

Útban hozzád

emlékeimnek

selyem fonalát

felgöngyölítem,

amelyről minden

rossz lefoszlott az

elmúlt időkben.

A szerelemben,

mint ősemberek

csak elaludni

hagytuk a tüzet,

s össze bújva

is vacogtunk már.

Kevés melegem

mellett fáztál.

Elváltunk, más-más

ég alatt talán

belénk csap majd egy

új érzés-villám,

de nem így történt

hát megtanultam,

hogy gyújtsak lángot

már csábítóan.

A tüzem, most már

vigyázz, elemészt.

Érezned kell, mint

egy jósnőnek a vészt.

Rég nem láttalak.

Az úton hozzád

vonatom mintha

mágnesként vonzanád.

Mai mese

Házunkban a villanykörte

mind megérett. Sárga fénye

világít, ahogy táplálja

ez éjjel is áramfája.

Én az enyémet kioltom

azzal, hogy végre elalszom.

Szemem elől aranymadár-

álom lopja el, mintha már

nem volna, mikor felkelek.

A nap elnyom más fényeket.

Kétségbeesetten szaladok…

de csak, mert késésben vagyok.

Sétám vége

Beléptünk az őszbe,

úgy vehető észre,

gesztenye hull padon

ülve a fejünkre.

Előttem a lányok

haja színes-mázos;

természet diktálta

divat amit látok.

Nap szemével az ég

nem is annyira rég

erősen tekintett

ránk, nem enyhülve még.

Feneketlennek már

nem tűnik, hogy egy pár

felhőt zavar fel a

készülődő vízár.

Szőke kazal-fejek

haját forgószelek

kitépve szétszórják,

mint nagyra nőtt kezek.

És lassan elég a

rózsafa virítva.

Kényszerít az idő,

lassan menjek haza.