Versek

Az első hópelyhet

Az első hópelyhet

szemeidben láttam.

Mindketten siettünk.

Már félholtra váltan

sírtál, te lány, és én,

a könnytelen fiú

megelőztelek, mint

az esőt a ború.

Emlékszem, elestél.

Lassan visszanéztem.

Szánalomra méltó

voltál ott fél-térden.

Szemeimbe néztél,

két áldott szép felleg

gomolygását láttam

benne, és a mennyet.

Fölsegítettelek.

A nagy tél-hidegben

csillagfény ragyogott

mosoly-kék szemedben.

Hazafelé menet

azt vehettük észre,

gyászruhánk eltűnt az

első hóesésbe’.

Őszöröm

Léptelen az őszi erdő,

csendes mindenütt;

csodálata bennem úgy nő,

menten szíven üt.

Sokan temetnek. Én inkább

kijöttem ide:

a pillanat egyre ritkább,

kifakul színe.

Már csak itt van elevenzöld,

piros és sárga,

véres-aranyozott a föld,

oly jó illata.

Kopár fák húrjain itt még

lágyan lengedez

szél-finoman egy réges-rég

feledett lemez.

A csodás még csodásabb, ami

Szép volt, az még szebb.

Varázsodat megérezni

nekem engeded.

Az ősz nem elmúlás és nem

bánat, gyász, halál.

Megkapó káprázat minden,

ahogy rád talál.