„Szerelmeseknek a Szépség világít,
Fényében áldoznak, s vak szerelemnek
Az éj való.”
(Júlia, III. fel., 2. szín)
Kihunyóban van a nap, akár a tekintetem. Mind a ketten derekasan dolgoztunk a mai napon, ő azzal, hogy megizzasztott, én azzal, hogy ellenálltam és nem bújtam a fák óvó lombszoknyái mögé. Mind a ketten fáradtak vagyunk. Az ég lassan lezárja ragyogó, vérbeborult szemét, és az én szemhéjaim is lassan le-leragadnak. Egyedül az élni akarás veti fel őket időnként. Ösztöneink ragaszkodnak az élethez, még ha az alvás nem igazi halál, csak félig meddig, mert akkor kiesik pár óra az életünkből. Végül úgy döntök, engedek a rövidke kis elmúlásnak, öntudatlanságnak, és lehunyom a szemeim. Az egészet úgy fogom fel, mintha gyakorolnám a meghalást, szoknám az elkerülhetetlent. Minden este, mielőtt lefeküdnék, számot adok magamban Istennek és embernek, mert ki tudja, mikor sikerül túl jól a tréning.
Váratlanul áramütésként ér egy érintés. Szempilláim felvetődnek és visszatérek az életbe. Arra gondolok, hogy még fiatal vagyok, és butaságon jár az eszem, amit kissé szégyellek is embertársaim előtt, pedig komolyságom és korai érettségem vállalnom kellene.
Hiába nyitom ki a szemeimet, elém továbbra is sötétség terül. Mi ez? Mi történt? Megvakultam, vagy igazán meghaltam és odaát semmi sem vár? Nem hiszem! Viszont valamit érzek. Azt hiszem, valami selymes simít az arcomon. Érzek, majd hallok egy kérdő mondatot kacagással fűszerezve.
—Ki vagyok?
Én azonnal kitalálom, hogy Ági bolondozik velem, hát tovább folytatom az elkezdett játékot.
—Nem tudom – felelem.
—Lebuktál! – ujjong a lány – Nem elég meggyőző a hangod. Valld be, felismertél.
—Igen – válaszolom. – A gondolataimba látsz, és még azon is túl az érzelmeimbe – és még hozzáteszem:
Nagyon féltem a szemeim,
De ha vakság kell, hát legyen
Hűs kezeid takarása,
Hogy a fájdalmam enyhítsem.
Erre, mint egy varázsigére, a szemfedél lekerül az arcomról; én újra látok, és látókörömbe egy új Nap kerül: Ági ragyog. Bár ő is segített nekünk a mai munkálatokban, a sátrak lebontásában, stb. még főzött is ránk, mégsem tűnik fáradtnak.
—Nagyon tetszett a vers – csicsereg a füleimbe – Kitől idéztél?
—Önmagamtól.
—Írsz verseket? – kérdezte Ági döbbenten. – Ennyire sokoldalú vagy?
—Majd megtanítlak a papírhajtogatás művészetére, csak ne dicsérj – próbálom leszerelni, de ő nem hagyja magát.
—Biztosan buknak rád a lányok – bök oldalba, miközben mellém telepszik.
—Nem mondhatnám – felelem őszintén. – Talán nem vagyok elég jóképű nekik, no meg nem szaladgálok utánuk, mint ahogy azt ők elvárnák.
—Az én figyelmemet felkeltetted – hangzott őszintén Ági ajkai közül, legalább is nekem annak tűnt. – Nem vagy túl jóképű – folytatta – bevallom őszintén, hogy lásd, nem vakít el a szerelem, és nem vágom később a fejedhez, hogy miért szerettelek. Én tudom, mi tetszik benned nekem: az egyéniséged és a jó szíved.
—Ezt jól esik hallanom – konstatálom. – Valóban. Testemhez nem az a fej került, mint amilyen karakternek én képzelem magam, viszont belenyugodtam. Hiába vagyok izmos, kisportolt alkat, nem vagyok annyira vonzó, amennyire szeretném, de lassan belenyugszom.
—Ugyan már! – nyugtat meg Ági. Úgy tűnik nem az a fajt, aki miután kiszórakozta magát, keres egy balfácánt, teszi neki a szépet, csakhogy ráakaszkodhasson az illetőre. – —Ez így van! – makacskodik Ági továbbra is. – Nem mindig értem, hogy lehetsz olyan rendes, jóságos ebben a mai világban. A természet törvényei szerint már rég halottnak kellene lenned. Nincs senkihez egy rossz szavad, nem káromkodsz, még Öcsivel sem, noha megérdemelné.
—Azzal nem mennék semmire – ellenkezem. – Ki jártam a türelem iskoláját és igyekszem megbékélni azzal, hogy élhetetlen vagyok, noha nehezen megy a dolog. Sokszor más bolygóra, világba vágyom.
—Öcsiről jut eszembe. Találkoztál vele a délután folyamán?
—Azóta, hogy reggeli után beszélgettem vele, nem.
—Nagy hatást tettél rá. Ő mindig is a figyelem középpontjában szeretett lenni egészen a mai napig. Most valahogy visszahúzódó, gondolkodó. Az utóbbi jelzőt még nem tapasztaltam nála.
Ezen mind a ketten elmosolyodunk, nem gúnyolódás céljából, hanem mert egyszerűen jól jött ki a tréfa.
—Említette, mit mondtam neki?
—Igen. Tovább folytattad a romafiú történetét.
—Ezek szerint elmesélte?
—Persze. A kétkedő lelkész és az őrült fiatal esetével együtt.
—A kétkedő lelkész én vagyok, amolyan ingadozó típus, csak én az alkoholizálás helyett dohányzok. Magamért nem tennék le erről a káros szokásomról, de mások kedvéért igen.
—Mondjuk egy szerető kedvesért? – bújik hozzám Ági.
—Igen. Azon kívül lanyhulni érzem a hitem. A kérésem megegyezik a történetben szereplő Lőrinc tiszteletesével, de mint mondom, csak hasonlítok rá, nem én vagyok ő. Sokaknak vannak egyforma problémáik. Akad, akit a szerelem összezavar, összekuszál, minek következtében az illető ügyetlen, leejt és felborít dolgokat, mert a fellegekben jár, aminek testi korlátjai vannak. Belőlem a szerelem érzése az ellenkezőjét váltja ki: érzékeim kitisztulnak, a dolgaim jobban mennek, összeszedettebb vagyok. olyan ez, tudod, mintha valaki ügyelne a mozdulataidra, hogy ne hibázz. Ha nem vagyok szerelmes, nincs, ami lefoglalja a gondolataimat, s így azok össze-vissza csaponganak, vágyakoznak. Rólam lerí a magány, mint gyáva emberről a félelem. Olyankor tömegfóbiám van, gyakran elesem. Jó sem igazán vagyok, - csupán igyekszem jobb lenni rossz emberi természetemnél. Most is rockzenét hallgatok – húzom ki füleimből a walkman mini fülhallgatóit, és az eddig kívülem más által nem hallott zene elnyomja a tücskök ciripelését.
—Gábor – csodálkozik Ági – te emellett hallottál engem is?
—Igen, jók a füleim.
—Gondolom a szemed is, olyan kemény a tekinteted, mint a kő.
—Tudod, míg nem kezdtem el dolgozni, az egyetem mellett sohasem futotta napszemüvegre. Sokat vakította már a szememet a Nap, de legalább megkeményedett és már őt is állom. Egyedül csak a te arcodba nem tudok nézni. Míg a Napba tekintéskor egyedül a szem fáj, addig a te látásodkor a szívem is.
—Ez jól esik – pirul el Ági a napnál is pirosabban, igazolva állításomat. Zavarát elfedezve másra tereli a szót – Ideadnád a fülhallgató egyik felét?
Odaadom. Ági elismerően bólint, amikor felismeri a számot, és dúdolni kezdi azt.
—Szereted? – kérdem meglepetten. Ágiban úgy néz ki, igazi lelki társra találok.
—Igen – hangzik a felelet –, egyik kedvencem.
—Kevés lány van így az ilyen stílussal – közlöm. – A legtöbben a popért vannak oda és azok nyálas sztárjaiért, akik nem mások, mint mesterséges, szántszándékkal létrehozott ikrek, akiket egyformán öltöztetnek, ugráltatnak, noha egyáltalán nem is hasonlítanak. Az igazi zene a hangszeres, ahol tudom, akik játszanak, értenek is a dolgukhoz. Az érett fiatalság alternatív muzsikát, vagy minimum a szalonképes rockot hallgat. Az én zenei ízlésem a végleteken mozog. Amit hallgatok, legyen vagy lassú, vagy gyors, vagy kemény, vagy nagyon gyenge. Ami kritériumaim között van, az a limanádé, az a popzene.
—Kevesen vagyunk ilyenek – így Ági –, viszont most rátaláltál egyre. Mennyi közös van bennünk! – mondja ki, amit gondolok. Mind a ketten felismertük ezt. Összenézünk, fejeink megindulnak egymás felé, mint két óriási mágnes, amely vonzza a másikat. Túl rövid a hallószerveinket összekötő zsinór, ami közel hoz minket egymáshoz. A pillanat csodálatos és meghitt! Miután ajkaink elválnak, kis időre összezárulnak a szavak előtt, hogy ne legyenek hangulatrombolók. Én szólalok meg először, mert a nap során meggyötört testem kissé kellemetlen szagával visszaránt a földre. A munka nem szégyen, de mégsem akarom, hogy Ágit kiábrándítsa belőlem, ezért javaslatot teszek:
—Fürdünk?
—Igen – egyezik bele Ági – Miért ne! Olyan romantikus vagy, Gábor.
Felállok és felsegítem, mire ő is segít levenni a ruháimat. Közben összesimulunk, egymásnak dőlünk megittasodva a szerelemtől, és csak akkor válunk szét, amikor derektől lefelé inkább egyedül szabadulunk meg a gönceinktől. Amikor ezzel megvagyunk, megfogjuk egymás kezét és szembefordulunk a folyóval, ami nagy fekete lyukként tátong előttünk, majd belegázolunk, mintha kettőnk ismeretlen jövője felé tartanánk. A víz meleg volt, mert már a föld öle fűtötte, nem a Nap, s csupán amikor kibukkanunk a mozgó tükörből, fázunk kissé a lehűlt levegőben. Úszunk egymás mellett, fröcsköljük a másikat és kergetőzünk, mint két játékos cica. Ekkor folytatása következik a parton elkezdetteknek. Mikor belefáradunk a pancsolásba, és a part felé kezdünk el úszni, Ági abbahagyja a tempózást, és a lábára szeretne ereszkedni, de alábecsüli a víz mélységét, és elsüllyedni látszik. Amikor ezt látom, szörnyen megijedek. A lány azonban jól reagál és felrúgja magát, minek következtében újra előbukkan a vízből. Hirtelen nem tudja felvenni az úszó pózt. Akkor ott termek és van kibe kapaszkodnia. Ő két karját, mint egy gyenge, mégis erős bilincset a nyakam köré fonja, két lábával a derekamra csavarodik, és csüng rajtam. Én elérem a talajt, anélkül, hogy elmerülnék. Szilárdan megvetem a lábaim és himbálódzunk a víz hullámzásában, akár ha lassan táncolnánk. Köröttünk a szűz légkört egy hang sem töri meg, mégis jó zenének érzem a hallgatást. A hullámgyűrűk szorításában fejeink is egyre közelebb kerülnek egymáshoz, amelyek épp, hogy kikandikálnak a folyóból. Orraink összedörgölődnek, miként a medvéké, majd addig puha ajkaink megkeményednek, ahogy egymásnak feszülnek. Hatalmas csókcsatába keveredünk, amely édes, ugyanakkor vad is, mint egy forgószél, amely mindent elnyelni készül.
Amikor az első kábulatból magunkhoz térünk, a karjaimba kapom Ágit, kiviszem a partra és végigfektetem kiterített ruháinkon. Ő hálásan néz rám, mint aki már ezzel is kielégült, amire mozdulata is utal, amellyel megfogja testét, a női fehér, gyönyörű szigetet feltérképező kezemet és nem enged még tiltott helyekre kalandoznom.
—Ugye nem szakítjuk le szerelmünk gyümölcsét éretlenül, idejekorán – mondja.
—Miért nyalnánk el a tortakrémet, amikor a tésztalapok még a sütőben vannak – élek én is egy hasonlattal, egyetértve Ágival.
—Szeretlek! – szól végül egy kis közénk álló csend után, amitől kissé megijedek.
—Nem korai még ez egy kicsit – vétózom meg érzelmeit, miközben én is tudom, hogy ugyanolyan érzéseket táplálok az irányába, mint ő felém.
—Talán nem – mondja és elnézi az arcomat –, mint ahogy Roma és Juli esetében sem volt.
—Az szerelem volt első látásra.
—A miénk nem az? – Ági egy puszit nyom az orromra, amit én a homlokára viszonzok – Apai csók – ismeri fel Ági lelkesen – A szeretet és az áldás kifejezése, erősebb a szerelemnél is, vele párban legyőzhetetlen.
—Szeretlek – fejezem ki az érzelmeimet.
—A régi időkben az apák…
—Én is szeretlek!
Ági, mint aki meg sem halja, tovább beszél. Aranyos tőle, hogy nem szeretné rám erőltetni magát és hagyja, hogy háromszor is átgondoljam a dolgot.
—Szertelek, Ági! És nem csak szerelmes vagyok beléd, hanem tisztellek, szeretlek és becsüllek.
—Biztos vagy benne? – hagyja abba a lány a színlelést. – Egyforma erősen kell szeretnünk egymást. Egy kapcsolatban, az erősebben szerető fél szenved, főleg, amikor elhagyják.
—Azon legyünk, hogy ez kettőnk közt ne történjen meg. Szeretlek, te ki butus! – bókolok neki, mire ő levet magáról, fölém kerekedik, és birkózásba kezdünk.
—Attól, hogy nő vagyok, ne hagyd magad! – szól rám Ági. – Azt nagyon nem szeretem.
—Rendben van – válaszolok és legyűröm – Magadra vess!
Öt percre rá fáradtan fekszünk egymás mellett szorosan összesimulva.
—Olyan szép most minden – szólal meg Ági. – Mindig ilyen felhőtlenül boldogok leszünk?
—Nem biztos – tételezem fel az idősebb és tapasztaltabb komolyságával. – Az életben rengeteg próba és nehézség van, de együtt legyőzhetjük őket, úgy, mint Roma és Juli.
—A történet tovább is van?
—Igen, van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése