Utó-pia

magyar módra

(avagy ne igyunk előre a medve bőrére)Egy író élete és munkássága

Gyerekkorában több szokása is volt, amikről felnőttként nemhogy lemondott volna, de tovább fejlesztette őket. Például szeretett hintázni az alája kerülő székeken. Általános iskolai osztálytermében a padlón két kis lyuk tátongott halszájak módjára, melyeket székének lábai vájtak ki. Felnőve vett magának egy hintaszéket. Továbbá mindig volt valamilyen tárgy a szájában. Kezdetben rágó, tanórákon azonban, amikor a kérődzés nem volt megengedett, tolla végét harapdálta vagy csak szopogatta a szájában tartva. Hiába ijesztgették azzal, hogy írószerszámait csípős paprikában hempergetik meg, már akkor sem hitt semmiben és senkinek, majd ateistává vált. Utóbbi kedvtelését idővel cigarettára cserélte. Ketten lettek a mindenei, barátai, szerelmesei, szeretői, egyik a jobb kezében, a másik a balban. És végül, de nem utolsósorban mindig flegmán, zsebre gyűrt öklökkel járt. Valaki tréfásan meg is jegyezte egyszer, hogy talán még meghalni is zsebre dugott kézzel, kényelmesen fog.

Legújabb regényének írása közben is lazán, egyik kézfejét zsebében tartva, a másikkal egyszerre cigarettázott és gépelt az ölébe vett klaviatúrán, ami mocskos volt, ráférne egy alapos tisztítás. Nem Auschwitzban volt, mégis hamu hullott rá. Az idősödő férfi hajszálait sem ártana kihalászni a billentyűk közül. Mulatságos volt, amikor öregedni kezdett. A feleségének a következőket mondta akkor:

—„Vénülök. Állandóan hajasak a vállaim, hasztalan pucolom. Kopaszodom.” – mutatott meztelen felsőtestének ama részére.

—„Milyen buta vagy, kedvesem! – nevette el magát a jó asszony. – Csupán erősen szőrös a tested. Beképzeled magadnak azt az állapotot.”

Az író azt viszont nem akarta elfogadni, hogy állítólag a dohányzás nagyban hozzájárul a fejkoszorú fonnyadásához és hullásához. Előszeretettel cigarettázott. A füst szellemként lebegte körül, akár ha az ihlet testesülne meg. Szenvedélyének történő hódolás közben valóban idősnek nézett ki, füstöt eregetett, akár egy kiapadt tüzű vén sárkány. Nem elég, hogy zavarosan ír, de még fizikailag is ködösít maga előtt.

Problémája akadt a regényével. Talán túl hosszú ideje írja már, sokáig hagyta a fiókjában, illetve a számítógépében. Az írást már rég nem annak hagyományos, hangulatos módján végezte. A fogalmazás terén olyan professzionális szintre jutott, hogy amit leír, úgyis marad, változatlanul; nem fogalmazza át. Ritkán gondolja meg magát szövegeivel kapcsolatban, nagyobb szerephez juttatva ezáltal az első, állítólag sikeresebb, végzetszerű alkotást. Még csak el sem olvassa, amit papírra vet, inkább fizet másnak, aki megteszi helyette.

Látogatója éppen nagy töprengésében zavarta meg. Az íróné engedte be a fiút. Férjét, mint egy swifti tudóst, szelíden nyakon suhintotta, hogy az gondolataiból magához térjen.

—Rendben van – mondta a férfi és intett, amit a felesége a maga jelének tekintett és elvonult. – Tehát maga az a fiatalember, akinek a művei eljutottak hozzám?

—Igen – felelte félénken a fiú. – Egy író-olvasó találkozó alkalmával valamelyik szerkesztő barátja ajánlotta fel, hogy ha van valaki, aki komolyabban foglalkozik az írással, nem csak úgy hébe-hóba, a maga szórakozására, annak szívesen eljuttatja az alkotásait már elismert írókhoz.

—Minden bizonnyal készült – gúnyolódott az író. – Amikor megláttam, hogy több mint száz verse van felgépelve, továbbá két, körülbelül ötven oldalas kisregénytervezete és legalább egy fél tucat novella, bevallom, megijedtem.

—Ne haragudjon, ha raboltam velük az idejét – mentegetőzött alázatosan az ifjú tehetség.

—Ugyan már! – kezelte le a férfi. – Azt senkinek sem engedem meg. A maga műveibe is csak belekukkantottam. Most is csak azért szakítok időt magára, hogy a floppyját visszaadjam, és már teszem is tovább a teendőimet.

—Ezek szerint, az e-mailben írott véleménye csak felületes – konstatálja a fiú. – Éreztem én. Nem tudtam kivenni belőle semmi használhatót, amit a magamévá tehetnék.

—Természetesen – ismeri el az író egyszerűen. – Én már pár sor után meg tudom ítélni, kinek van tehetsége az íráshoz. A maga esetében a próbálkozás nem reménytelen, de nem is ígéretes. Csupán ugyanazt tudom elismételni, amit a levelemben olvashatott. Magyarul ír, van mire alapoznia, bár a stílusán még csiszolnia kell. Mi lenne, ha kezdetben csak leveleket írna, az fejleszti a fogalmazókészséget.

—Rendben – hagyta jóvá a fiú. Úgy vélte, az idősebbnek és tapasztaltabbnak ebben igaza van. De hogy leveleket?! Röviden nem képes kifejezni magát, annyi mondanivalója van. Az egyetlen dolog, ami igazán bántotta, az a verseit ért kritika. Szerinte a művészet, azon belül is az irodalom egy növény, aminek gyönyörködtetnie kellene, megnyugvást adnia egy nehéz nap után, akár egy fa, aminek árnyéka csábító az égitest nap alatt. Ehelyett mit lát az ember! Egy elvadult bozótot tele vadhajtással. Egyáltalán nem kívánatos. Például a mai versek sorai rendezetlenek. Ritkán feszítik meg a gondolatokat rímekkel kiszegezve a sorok végén. Hiányoznak azok a régi, de mesterségüket értő kertészek, akik tudnának tartalmat és formát adni az egésznek.

—És a verseim? – kérdezte végül. – Mi lenne, ha nem csak a kezdetieket olvasná el, és a közepébe vágna a dolognak, ha már nincs türelme hozzájuk.

—Fiatalember – ütött meg komoly hangot az író. – Tudtommal semmit sem ígértem.

—Ez igaz – ismerte el a fiú.

—Rendkívül elfoglalt ember vagyok.

—Mivel? – kérdezett vissza a másik, ami ha riporterrel lenne dolga, nagyon bosszantaná azt.

—Huszonnégy órás hálóelérhetőséggel rendelkezem, de még azt sem tudom a kellő módon kihasználni, mert néha aludnom kell egy pár órát. Mindemellett még egy regényt is írok. Maga értsen meg engem!

A fiúnak feltűnt, hogy úgy beszél készülő munkájáról, mintha csak egy púpról lenne szó a hátán. Őt is elöntötte az indulat.

—Ha nem tegez – vágott vissza – ne is magázzon! Tudja, falun születtem, hétvégekként ott is lakom, de azt tudom, hogy úriemberek önözik egymást. A maga megszólítás olyan lenéző, különösen az ön szájából.

—Mit nem képzel?! – háborodott fel az író. – Úgy kezelem, ahogy akarom. Az én mesterem a századik versemig visszautasított, hiába tetszett neki.

—Hiba volt felkeresnem – sopánkodott a fiú. – Bár ne hallgattam volna az olvasótáboromra. Képzelje, az embereknek tetszenek az írásaim. Hiszi, nem hiszi, ők vásárolják a köteteit. Persze akadtak, akik óvtak is öntől.

—Mit mondtak rólam? – érdeklődött az író inkább dühösen viseltetve a pletykák iránt, mint kíváncsian.

—Azt – kezdett bele a fiú. Neki minden mindegy volt már. Tanulmányai legutóbbi félévét teljesen feláldozta és alárendelte az írásnak, amire tudatosan készül. Alig látogatta az egyetemet, amíg itt-ott alázkodva fel nem gépelte alkotásait. Társaságba sem járt. Helyette irodalomkritikát böngészett.

—Teljesen én-központú – folytatta, már csaknem élvezettel. – Erről volt lehetőségem meggyőződni, amikor ellátogattam a web-oldalára. Minden rovata önmagáról szól: versek „Tőlem”, képek „Rólam”, interjúk „Velem”. És még irodalmi folyóiratnak nevezi! Nem mondom, az egész kényelmes, könnyen kezelhető, de nem színvonalas.

—Hogy érti ezt? – fortyant fel az író, mint egy fazék víz. – A háló az én világom. Nem kell nyomdászokkal, kiadókkal osztoznom. Egyszerűen csak felteszem a dolgaimat, és bárki olvashatja őket.

—Tud róla, hogy álomvilágban él? – szögezte neki a kérdést a fiú. – Én, ha írok, műveim az embereknek szólnak emberekről. Azt mondják, a családjára sincs ideje, alig beszélgetnek. Ön ül itt egész nap, elsorvad a gerince…

Ez a mondat fájóan érintette az írót eltalálva fogyatékosságát.

—Nincs joga megítélni!

—Már hogy ne lenne! – tromfolt rá a másik. – Minden egyes olvasó egy kritikus. Megkérdezném, miből merít, mit ír itt, egyedül? Fantasztikát? Én csak azóta ismerem a műveit, mióta megtudtam, hogy önhöz kerültek az írásaim. Nem szeretném, ha egy olyan ember ismerne el, akinek az alkotásai nekem nem tetszenek. Ki hallott már olyat, hogy egy anya odaadja magát a fiának látva annak szerelmi csalódásait?

—Elég volt! – kelt ki magából az író, akár az élesztős tészta. – Itt egy barátom címe. Folyóiratában minden bizonnyal viszont láthatja az írásait. A helyi irodalomnak már megfelelnek.

—Ez nem válasz – húzta tovább a fiú. – Ennek odavetett koloncszaga van, amivel sokakat megsért. Világos, hogy már világirodalmi babérokra tör. Engem mostani szintjéhez viszonyít és elfelejti, hogy ön hogy kezdte. Viszont olyan élményvilággal, amilyennel most rendelkezik, nem hiszem, hogy ön írná meg a második Bűn és bűnhődést. Így kerüli el, hogy megdöntsék a nézeteit? Szálljon vitába értük! Egy eszménykép dőlt össze bennem, amikor megláttam a magatehetetlenségét. Ha az írás ezzel jár, akkor nem is kell, bár a felszerelése kétségtelenül jó.

—Hagyjon békét! – kerülte az író valóban a vitatkozást, amivel csak kényelmes életét szándékozott védeni. – Itt vannak a nyavalyás írásai. A gépemből is kitörlöm őket – vágta oda a fiúnak a felmágnesezett korongot.

A fiú felpattant, ám távozóban még a következőket mondta:

—Ne fáradjon, kitalálok. Azért köszönet a nincs miért.

További felfedezések

Noha az eset rendkívüli módon felizgatta az írót, hamar túltette magát rajta. Pár percig ült még, sérelmeit nyalogatta, majd, mint minden egocentrikus ember, aki azt hiszi, hogy minden körülötte forog, elhelyezte a fiút naprendszerében és attól fogva nem törődött vele. Pár napra rá azonban újabb látogatók borították fel a nyugalmát.

—Miben lehetek a szolgálatukra… nyomozó urak? – tette hozzá segítőkészen, amint a feléje tartott igazolványokból megállapította hívatlan vendégei hivatalos szervek.

—Elnézést kérünk a zavarásért – mentegetőzött az egyik marcona öltözetű, kinézetű, de a látszattal ellentétben udvarias érkező. – Ha megengedi, feltennénk önnek pár kérdést.

—Állok elébe – közölte velük az író mindennemű aggodalom nélkül. Az esetleges papírra vetés lehetősége nem keltette fel az érdeklődését. Számára az élet unalmas. Műveiben inkább hagyatkozik a fantáziájára. – Hallgatom.

—Személy szerint – folytatta a rendőr – nagy tisztelője vagyok, mester…

—Hízelgő, amit mond – hízott az író elméletben öt kilót.

—… Szóval sok könyvét olvastam már és a legutóbbi művében feltűnt nekem valami.

—A Rémálomra céloz? – tesztelte az író olvasóját.

—Igen – felelte a nyomozó -, amiben egy család hidegvérű lemészárlását írja le. Az eset pontosan egybevág egyik esetünkkel.

Az író megdöbbent. Nem tudta, vajon bóknak vegye az életszerűséget vagy vádnak. Önkéntelenül leplezte zavarát azzal, hogy hellyel kínálta látogatóit, amiről általában el szokott felejtkezni. Felállt, hogy szembeforduljon beszélgetőpartnereivel, s közben megingott a lábán. Egy pillanat erejéig az eszébe jutott, hogy netán gyilkossággal vádolják. A két nyomozó, látván, hogy az író nehézkesen jár-kel, azonnal felpattantak, hogy a segítségére siessenek, de az nyugalomra intette őket.

—F0l0sleges aggódniuk! – magyarázta. – A szobámban minden úgy van kialakítva, hogy kényelmesen elérjem a dolgokat.

A két férfi segítőkészségének derékba törése után az író egy kényelmes fotel ölébe huppant.

—Feltennék pár kérdést – vette át végre a beszéd fonalát a másik, eddig hallgató nyomozó. Az ajtó előtt megbeszélték, hogy egyedül társa fog megszólalni, de nem bírta a körülményeskedést. Fizimiskáik a megszólalásig hasonlítottak, de ő az első beszélő ellentétét képviselte. Elnézve őket az író arra a következtetésre jutott, hogy a rendőrségre sem lehet ráhúzni egy köntöst egyetlen képviselőjük alapján, éppen ezért nem sértődött meg a közvetlen felszólításon.

—Természetesen itthon – válaszolta. – Mint mindig.

—Me… értjük – siklott át a szó elején az első nyomozó, aki vette az utalást. – Fogalma sincs arról, hogyan lehetséges egy ilyen mértékű, szinte száz százalékos hasonlóság?

—Mégpedig? – firtatta az író.

—Például a gyilkos fegyvert pontosan ott találtuk meg, ahol azt az ön hőse elrejtette.

—Sajnálom, de nem segíthetek – utasította el az író a már kibontakozni látszó vádakat. – Nem tartok fenn kapcsolatot gyilkosokkal. A külvilággal is alig. E-mailezni szoktam néha, leellenőrizhetik az Internet-számlám alapján. Telefonálni még annyit sem.

—Akkor még egyszer elnézését kérjük – fejezte be a váratlan látogatást az udvariasabbik nem nézve az íróra, annál inkább társára, akinek kimondatlan szavai a nyálával kellett, hogy keveredjenek, kimondatlanul. Távozásuk után a házigazda kissé bosszús volt, hogy kiforgatják a művészetét, és alaposan megrabolták az idejét. Újra nekilátott az írásnak, de pár perc merő bámuláson kívül nem volt képes többre. Az előző napon is kisebb erőfeszítésébe került erőszakot vinni a cselekménybe, azt is csak egy öngyilkosság erejéig. Végül feladta a próbálkozásait aznapra. Felesége után kiáltott:

—Drágám! Megengednéd a szokásos fürdővizemet?

—Már készen van – válaszolta az asszony. – Fog egyedül menni?

—Ma jól érzem magam, legalább is testileg. Elboldogulok. Mi lenne, ha felhoznád a mai újságot addig.

—Máris! – fogadta az asszony a parancsszerű kérést, és magára hagyta a fürdőbe zárkózó férjét.

Az író élvezte a zuhany imitálta esőt. Felesége távozását, majd megérkeztét csupán hallomásból vette észre. Alig hallhatóan dünnyögött is valamit rendhagyóan. Folytatták állandó, egész napos kiabálós társalgásukat egyik szobából a másikba.

—Ha megengeded, leülök és elolvasom, amit legutóbb írtál – közölte az asszony.

—Rendben – énekelte bele a jóváhagyást férje egy éppen dúdolt dallamba. Kis idő múlva lelkes felkiáltást kapott a feleségétől a zárt ajtón keresztül.

—Ezek csodálatosak! – álmélkodott a feleség.

—Az egy kissé túlzás, viszont elmegy – szerénykedett az író kéretve magát, persze azzal is énjét tömjénezve.

—Elküldted már a kiadónak?

—Még nincs készen, de éppenséggel megtudhatják, mibe fektetik a pénzüket.

—Elküldhetem nekik én? – ajánlkozott az írófeleség.

—Nem bánom! Fog menni? – tudakolta a férfi, miközben magatehetetlenségében birkózott a fürdőkádból való kiszállással. Amikor bebicegett a dolgozószobájába, asszonya már elkészült a művelettel, kiperdült a székből és a munkaasztalt férjének adva át kiillant. Évek alatt megtanulta, hol a helye anélkül, hogy elgondolkozott volna azon, boldog-e vagy sem. Együtt nőttek fel, szinte elkerülhetetlen volt, hogy össze ne jöjjenek. Az asszonyban inkább ragaszkodás munkálkodott, főleg férje balesete után, aki akkor még egyáltalán nem irogatott.

A férfi kényszeredett helyzetében kezdett el az irodalommal foglalkozni. Felépített magának egy képzeletbeli világot, fájdalmas lenne számára felébrednie belőle, aminek előbb-utóbb be kellett következnie. Újabb megdöbbenésen esett át, amikor kezébe vette az egyik újságot. Egy férfi öngyilkosságáról olvasott benne. Kiugrott egy szálloda negyedik emeletéről, miden ok, búcsúirat nélkül. A rendőrség nem talált idegenkezűségre utaló nyomokat. Boldognak hitték. Az illető jelenleg a városi kórház intenzív osztályán fekszik. Az orvosok kétségbeesetten küzdenek az életéért.

Az íróra árnyékként telepedett a gyanú és a felismerés, olyannyira, hogy hideg rázta ki és fázni kezdett. Undorral dobta el a lapokat. Hátrahőkölt és megbomlott a hintaszékben. A földre zuhant. Próbált feltápászkodni, de ereje elhagyta; teste még annyira sem engedelmeskedett akaratának, mint addig.

—Segítség! – sikította cseppet sem férfias hangon. Felesége kétségbeesetten rohant a szobába, nem tudta elképzelni, mi történhetett.

Keserű szájízzel

A nyomozó odaszólt az írónak, hogy foglaljon helyet, a foglyot azonnal elővezetik. A férfi odabicegett az asztal két végén szembenálló szék egyikéhez és leült. Kimerült volt. A közelmúltban alig aludt, lázálmok gyötörték. A börtönben is annak a képe járt a fejében, hogy mi lenne, ha őhozzá jönne valaki látogatóba, mondjuk a felesége. Lehet, hogy az egész csak csapda, és most leültetik gyilkosságért. A gondolattól is elborzadt. Hátrapillantott a nyomozóra, vajon sejti-e, kivel van dolga. Folyvást a kezeit szorongatta, erősen, mintha le akarná törni az elkövetőt. Jobbal ír, azt kellett hibáztatnia.

Kisvártatva tárult a szoba egyetlen ajtaja, az, amelyiken ő is bejött nem sok különbséggel, csak a folyosó másik végéről. A középkorú, halántékán erősen kopaszodó elitélt mosollyal az arcán lépte tát a küszöböt, valaki mást várt, nem egy teljesen ismeretlen embert. Megtorpant a meglepetéstől, de a kísérő őr meglökte. A fogoly kelletlenül foglalt helyet.

—Mit óhajt tőlem? – tudakolta a fegyenc.

—Ön nem ismer engem – tisztelt meg az író valaki mást életében először –, én viszont egy elbeszélést szenteltem jellemének, cselekedeteinek.

—Szóval író – találta ki a másik.

Az író megérezte, hogy intelligens emberrel van dolga.

—Igen. Bár mostanság semmit sem vetek papírra.

Az író keserűen emlékezett sikertelen próbálkozásaira. Sorok zebrázták papírját, gondolatok keltek át rajtuk, de jött keze és elütötték őket, a szemétben kötöttek ki.

—Nekem is voltak meddő időszakaim, tudja, filmrendező vagyok.

—Már említettem, hogy ismerem – szakította félbe az író türelmetlenül. – Filmrendező. Több jelentős díj birtokosa. Egy alkalommal az erőszak hiteles ábrázolását akarta bemutatni, de elégedetlen volt a színészek nyújtotta beleéléssel. Elhatározta, egyik barátjával magukhoz vesznek egy videokamerát, és az éjszakában megerőszakol egy nőt. A dolog azonban kitudódott, filmező barátja végül feladta.

—Ő volt az? – lepődött meg a rendező a hirtelen ismerté vált megoldáson. Rosszul fogadta a hírt. Az író azt viszont nem sejthette, hogy a másik nincs tudatában az intrikának. – Honnan tudja? – heveskedett az elitélt. – Én nem beszéltem róla.

—Pedig az eset így történt. Most folyik az eljárás. Mikor követte el a bűncselekményt?

—Magam sem tudom – válaszolta a rendező. Tekintete homályos volt, valószínűleg magába nézett emlékezés végett. – Alig hittem el, hogy megtörtént. Nem én voltam! Nem lehettem én!

—Ezt meg hogy érti? – kérdezte az író egyre nagyobb érdeklődéssel.

—Nem vagyok bűnöző! – tiltakozott a filmrendező. – Olyan szép életet éltem egy napig, amikor is jött az ötlet. Valami hirtelen megszállt és arra késztetett, hogy hajtsam végre, és most itt vagyok.

—Mikor történt ez? – kérdezte az író rendületlenül.

—Nem tudom! – tört ki zokogásban a fogoly. Sűrűn törölgette szemeit, akár egy esőben közlekedő autó ablaktörlője a szélvédőt.

—Segítek – ajánlotta az író. – Tavaly májusban?

—Talán – hagyta rá a rendező.

—Amikor rátaláltak az áldozatra, három napja volt már halott – szólt közbe a nyomozó. – Feltételezése megerősítést nyert? – Kérdezte végezetül az írótól.

—Azt hiszem, igen – keseredett el a kérdezett. – Munkámat addigra megírtam, de még nem jelentették meg. Nem olvashatta. – A férfi erősen a nyomozóra nézett. – Lehet, hogy nem hiszi, de meg vagyok átkozva.

A gyakorlati gondolkodású szerv valóban furcsállta a dolgot. Később, amikor az író gyalog vágott neki a hazavezető útnak, szintén próbálta logikusan elemezni a személyét egyre inkább körülövező különös dolgokat. Gondolataiban mélyen elmerülve rótta egyik utcát a másik után, egyáltalán nem törődve gyenge testi állapotával. Újonnan nem szégyellte bicegését. Sokkal extrémebb figurák jöttek vele szembe különös ruhákban, festett pánk-frizurákkal. Felderült a kedve, amikor két háztömb között játszó gyerekekhez ért. Figyelmessé vált mások irányába. Az úttestre guruló labdát is észrevette, de nem érkezett, nem volt képes elkapni azzal a testtel, amivel ő rendelkezik. Viszont a gyerek, aki tulajdona után futott, egyenesen beléje rohant.

—Hová szaladsz? – ereszkedett le a pöttöm kislányhoz az író mind fizikailag, mind szellemileg. – Még a végén elüt egy autó. Veszélyes itt játszanotok.

—A labdám! – nyöszörgött a kisember.

Az író követte a válla fölött átnyúló kezek irányát. A játékszer a járdaszegélyről az utcára gurult, ahol is egy ideig magában pattogott. Kis híján vége lett szegénynek, de a feléje tartó Mercedes még idejében megállt. A gépjármű vezető felőli oldal ajtaja kivágódott, és egy nagydarab férfi lépett ki belőle. Megkerülte a motorházat, felvette a labdát és arcátlanul elhajtott vele, mintha épp az hiányzott volna neki.

Az író együttérzésből magához ölelte a csöppséget, szintén könnyek szöktek a szemeibe.

—Ne sírj! – vigasztalta. – Veszek neked egy másikat.

Szorosan tartotta a gyereket, de nem volt világos, hogy ki kit támogat. Ilyen fordulatot! Egy tőle gyengébb teremtésből kell erőt merítenie, de ő legalább valósabb, sem mint addig bármi más körötte.

Az író az incidens után hazaért. Hosszú napja volt. Felesége helyett egy üzenetet talált, miszerint fodrászához ment. A férfi töprengett, mit is kezdjen magával. Nincs kinek el sem mondania a különös helyzetet, amibe csöppent. Nehezére esett felfogni a dolgot. A jelenségeknek nagy horderejük volt, nem pattogtak le róla nyomtalanul, kihatott másokra is.

Miközben a fentieken gondolkozott, befordult a szobájába. Leült hintaszékére, rágyújtott és újra az asztalán nyugvó tiszta, üres lapot bűvölte. Egy pillantást vetett az aznapi újság hasábjaira, ahol azt olvasta, az öngyilkos férfi állapota rosszabbodott.

Az író most érezte magát először magányosnak a lakásában. Egykor az írás tökéletesen kielégítette őt, művei betöltötték, most viszont csalódni kellett bennük. Félt. Minden egyes árnyékból sötét hatalmak érkeztét várta. Lehet, hogy ilyesfélék irányítják, gondolta, hiszen képességével eddig még csak ártott. Képtelen volt elkergetni sötét varjúgondolatait, amelyek agyában kerengtek. Avégett, hogy tegyen valamit, bekapcsolta a számítógépét. Az asztal alatt álló hűséges gépház úgy tűnt az írónak, akár ha macskaként dorombolna, és ő élvezettel tartotta neki a lábát. Ölébe vette a billentyűzetet, amin egy zöld színű lámpa életjeleket adott. A férfinek elektronikus levele érkezett. Kattintott, és a levél automatikusan szétterült előtte egy láthatatlan kéz hajtogatásában. Az írás rövid volt, hivatalos stílusban fogalmazódott. Így hangzott:

Tisztelt író úr!

Ön regényt ígért nekünk, ehelyett egy kisregényt kaptunk. Sose csalódjunk kellemesebben! Megítélésünk szerint rendkívül jó. Megemelt tiszteletdíj mellett hajlandóak lennénk kiadni, ha nincs ellene kifogása, és már miért is lenne, hiszen eljuttatta hozzánk.

UI: Bevalljuk, megdöbbentünk a stílusán. Például mióta ír istenes verseket?

A kiadó.

Az írót az újabb meglepetés alig érte akként, ami. Miután elolvasta a levelet, azonnal Buddhává vált, azaz megvilágosult. Felesége valószínűleg annak a fiatalembernek az írásait a férjének tulajdonította és elküldte őket. Az író emlékezett rá, éppen zuhanyozott. A múltbéli képek robotfényszerű villogásban tértek vissza. Azonnal munkához látott. Mindenekelőtt értesíteni akarta a szerencsés fiút az újságról. Másrészt alkalmasabb embert nemigen találhatott volna, aki erős a hitben, és akitől tanácsot kérhet. Az utolsó döfést is el kellett szenvednie, elvei, ítélőképessége ellen. Rossz ember és műismerőnek bizonyult. Ő nem látott semmit azokban az írásokban, lám, mások mégis felfigyeltek rájuk: a normális emberek. Az író eddig különc volt, szokatlan, elzárkózott életet élt. Megkapta a magáét, felrázták önző világából, méghozzá nem is akárhogy és attól tartott, nem is akárki.

Az író pár perccel később választ is kapott a levelére az éppen Internet-közelben tartózkodó fiatalembertől. A felvázolt képből és az író kérdésére, vajon ördögi hatalmak állnak-e a történtek mögött, az örömittas, de beképzelté nem váló fiú a következőket felelte:

—A sátán szeret dicsekedni a tetteivel. Valamit valamiért vár el. Az ember tudtán kívül semmit sem tesz. Figyelmeztetnie kell. Mivel ez nem történt meg, joggal gondolhatunk arra, hogy Isten legújabb kifürkészhetetlen útjáról van szó. Próbálja meg jóra fordítani azt a hatalmát, hogy amit leír, valósággá válik.

Az író komolyan elgondolkodott az olvasottak felett, és végül döntésre szánta el magát. Kézbe vette az üres papírlapot és tollát, majd írásba fogott.

Változások

A két író másnap egyenrangú félként sétált együtt, illetve tartottak valahová, csak lassú tempóban. A fiatalembernek nem esett nehezére lépéseit az idős férfiéihez igazítani, hisz akárhányszor anyjával bevásárolni jártak, az asszony lassításra utasította. A sántikáló férfi belékarolt, mintha vak lenne, és a másik vezetné, noha csak segítette a menésben, akár egy bokaficamost. A közöttük kezdetben kibontakozó nehézségek ellenére már jól kijöttek egymással, ami főleg a korosodó íróban végbement változásoknak volt köszönhető. A fiatalember is bánta már hevességét, újbóli találkozásuk és beszélgetésük kezdetén elnézést kért érte.

—Sok mindenben igaza volt – mentegette az író. – Egyvalamit azonban rosszul ítélt meg. Nem a folyamatos üléstől bénultam le.

—Ó! – kiáltott fel a fiú részvéttel.

—Én is éltem a városi fiúk fékevesztett életét, mígnem egyszer alaposan helyben nem hagytak. Emlékszem, akkor nem törődtem azzal, hogy fiatal feleségem van, nem tudtam szakítani régi baráti társaságommal. Mindig is a saját bőrömön kellett elszenvednem a változásokat, mint most is a nagy csalódást. Nézd! – állította meg fiatal kollégáját. Kissé felhúzta hátán a ruháját és odafordította a fiúnak. Az író bőre harántcsíkolt volt, mintha ostor vágta sebek forradásai lennének rajta.

—Vasrúddal vertek, megsértették a gerincoszlopomat.

—Sajnálom – fejezte ki részvétét a fiatalember.

Az író rendbe hozta az öltözetét, aztán tovább bandukoltak. Kisvártatva elérték az egyik kis helyi hetilap szerkesztőségének épületét. Odabent a főszerkesztő úgy fogadta az írót, mintha bajban lenne, és vendége lenne a megmentője.

—Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte a férfi.

—Szeretnék írni a lapjában.

A főszerkesztő úgy vélte, rosszul hall. Válasz-szavai széles intervallumnyi szünetekkel követték egymást.

—Ön… nálunk… az újságban?

—Igen.

—És milyen rovatot szeretne vezetni? Szösszeneteket, krokikat?

—A híreket szeretném szerkeszteni – közölte az író, mire beszélgetőpartnerén erős köhögés, fulladás vett erőt.

—És mikor kezdene? – érdeklődött, miután magához tért.

—Akár azonnal. Itt az első hírcsokrom – Azzal átnyújtott egy nyomtatott lapot.

A főszerkesztő beleolvasott, majd ha nincsenek fülei, szája körbeszalad a fején, annyira elhúzta őket.

—Ez nem lehet igaz! – mosolygott. – A nyolcadik utcában nem épül játszótér. Minden nap arra közlekedek, és még nem láttam. Honnan veszi ezt a képtelenséget, már ha meg nem sértem?

—Higgye el, hogy ma kezdték el építeni! – nyugtatta meg az író. – Akár ki is küldhet egy fotóst.

—Majd utána járok – mondta a főszerkesztő gyanúval a hangjában. – Miből gondolja – folytatta –, hogy a hét öngyilkos sztárja jobban van? Senkit sem engednek a közelébe. Azt írja, a férfi csodálatos megmenekülését egy sövénykerítésnek köszönheti, ami felfogta az esését.

—Ez így van – támasztotta alá az író a valóságot, ami azóta az, amióta leírta.

—Rendben van – egyezett bele a főszerkesztő. – A holnapi számban megjelennek. Csak még egy kérdés! – állította meg a kifelé tartó írót. – Miért pont minket választott.

A kérdezett mosolyogva válaszolt:

—Azt szeretném, ha önök kapnák meg elsőkézből a híreket, fel akarom emelni a lapjukat, ezzel is jót téve.

Attól kezdve a világ csodálatos eseményeknek lehetett a tanúja, amiknek nem tudták az okait, még csak a forrását sem. A dolgok egyik napról a másikra mentek végbe, előzmények nélkül.

Először is váratlanul a világ valamennyi országa közös megegyezésre jutott a föld atomfegyvereinek leszerelését illetően. Továbbá az író rámutatott arra, hogy a legtöbb ellenségeskedés vallási eredetű. Az emberiségnek úgy kell egy közös istenbe vetett hit, mint az ókori Rómának a kereszténység, összetartás és időhúzás végett. Kijelentette tehát kelet és nyugat vallásainak egyesítését egy békés, új világért, ami be is következett.

A kis lap főszerkesztője minden egyes nap hihetetlennek találta az elébe tárt fikciókat, de az események az írót igazolták. Még sok más egyéb dolog vált valóra, mígnem valami történt. A főszerkesztő egyszer csak zaklatott állapotban fogadta az írót.

—Mi a baj? – kérdezte a mester.

—Csak annyi – vágott bele a lapvezető –, hogy úgy tűnik, pernek nézünk elébe egy hamis állítása alapján.

—Ezzel meg mire céloz? – csodálkozott az író.

—Arra, hogy feltételezése nem jött be. Már egy ideje ferde szemmel nézem az ön fantasztikus híreit, amik az ön jósnoki képességéről igyekeztek meggyőzni engem, hasztalan.

—Magyarázza meg! – követelte az író, majd megváltozott temperamentumához hűen szelíden hozzátette: – Legyen szíves!

—Rendben van – így a főszerkesztő. – Hálásak vagyunk, amiért megnövelte lapunk eladási mutatóját, de túllőtt a célon. Legutóbbi cikke, ami leleplezte az itteni erdőmaffia garázdálkodását, nem jött be. Még senkit sem tartóztattak le, de engem lefognak, ha rágalommal vádolnak meg. Tíz éves tervüket sem vonták vissza, melyet a fák elöregedésével indokolnak. Ön szerint, ha azok száz évig eléltek, ellesznek még kétszerannyi ideig is emberi beavatkozás nélkül. Hallja? – kiáltott az irodájából félájultan kitámolygó író után.

Az utolsó csoda

—Kezé’csókolom, szép hölgyem – üdvözölte az író feleségét kissé régimódian.

—Ne bolondozz! – fedte meg szégyenlősen az asszony. – Nem vagyok rá képes. Csapnivaló színésznő lennék. Úgy is kezdhetünk új életet, ha nem veszünk át mindent az elejétől. Elég csak elfeledni a múltat és változtatni a dolgokon.

—Elfogadom – egyezett bele az író kissé kiábrándultan. Felesége mögé lépett, kijjebb húzta a székét, majd amikor leült, gyengéden alátolta. Amennyire a mozgása engedte, körbeperdült az asztalon és helyet foglalt kedvesével szemben.

—Különösen viselkedsz – mondta az asszony, miközben az étlapot böngészte. – Viszont nem bánom. Idejét sem tudom, mikor mozdultunk ki együtt utoljára. Csak az a múltnapi rosszulléted ne aggasztana!

—Figyelj rám! – kérte az író. – Sok mindenen mentem keresztül mostanság – tudta le a dolgok magyarázatát egyelőre csak röviden. – Egyben-másban csalódnom kellett, de a te szerelmedben sohasem.

—Ez egy kicsit túlzás – mosolyogta el magát az íróné. Az asztalon átnyúlva kezét férjének a kézfejére fektette – Én sem vagyok tökéletes. Te egyszerűen elfoglaltad magad. Jobb, mint depresszióba esni. Ezentúl mehetne minden a régi kerékvágásban. Szeretnék egy gyereket.

Az író felháborodott, amit felesége kis híján visszautasításnak vett.

—Legalább ne úgy beszélnél róla, mint aki új játékszer után vágyik. A gyermeknevelés komoly és felelősséggel teljes feladat. Vajon minden első szülő ilyen? Az anyai ösztön csak később alakul ki? – morfondírozott magában.

—Akkor beleegyezel? – következtette ki lelkesen az asszony és szorítása erősebb volt, mint egy díjbirkózóé.

—Rajtam ne múljon! – adta be az író fájós derekát. – Azt hiszem, életem irányítása már rég kicsúszott a kezeim közül, vagy talán soha nem is volt ott. Az embernek az a benyomása, hogy ami történik, az az ő akarata, legalább is ezt kapja megnyugtatásként, hogy ne lázadozzon.

—Istenre gondolsz? – A jó asszony szemei a rubinténál ékesebb fénnyel csillantak fel. – Jövő vasárnap elvihetlek magammal – ajánlotta fel.

—Szerinted, meddig tarthat meg engem? – beszélt az író száraz, szomorú hangon. – Egy fiatal barátom szerint addig, amíg mint munkatársaknak, hasznunkat látja. Attól tartok, tőlem is akart valamit, de visszaéltem bizalmával, a dolog személyes ügyemmé vált.

—Miről van szó? – kérdezett rá a felesége. Úgy tűnt neki, hogy a férje magában beszél.

Az író hirtelen magához tért. Maga sem volt biztos a történtekben, hogy nem-e álmodta az egészet; megmagyarázni nem tudta, hát feleségét sem fárasztotta vele.

—Az újságírásról beszélek – kerülte el a témát félig meddig. – Mostanság túl sok nehézségem van. Szeretnék végre megtérni.

—Az ágyadba? – értette félre a feleség kissé együgyűen.

—Oda is – nézte el neki az író a szójátékot, testileg is jobbra, ballra fordulva, a pincért keresve, hogy kifizesse a számlát.

—Végül is mi tart vissza? – szőtte össze az asszony az utolsó beszélgetésfoszlányt. – Mármint a megtéréstől.

Az író az asszonyra nézett, nem túl hosszú ideig hallgatott, hiszen a délelőtt folyamán megtalálta a választ, kiírta magából, tudván, hogy a csodák ideje lejárt és nem valósulhat meg. Különben is, most hogy újra felfigyelt feleségére, kapcsolatuk megújhodását remélte, sajnálná, ha távoznia kellene.

—Képtelen vagyok rá, erőtlen. Ha hazaérünk megmutatom, hogyan tudnám csak elképzelni.

—Alig várom – lelkesedett felesége párja változásain és figyelmességén. Fejkendője mellé végre férj is társul istentiszteletek alkalmával. Ahová eddig unalmában járt, most már örömmel fog.

A vacsora után együtt hagyták el az éttermet, de az író egy pillanatra magára hagyta feleségét, amíg taxit fog. Alig távolodott el tőle néhány métert, amikor egy álldogáló nő leszólította. Egyik karján brosúrák egész kötegét ringatta, míg szabad kezében a hittérítők sohasem egyszínű zászlaját lengette, egy igéslapot. Ezek az emberek lassan visszatérnek a különböző dzsungelekből, mert közben a hazai keresztények között több az istentelen, mint mondjuk Afrikában.

—Szeretne ön – kezdte, de az író nem hagyta, hogy befejezze. Ez egyszer nem utasította el a képviselőt, mint azt már korábban annyiszor megtette. Némán, szelíden vette át a füzetecskét. Értetlenül, akár egy kívülálló figyelte magát, amint zsebre teszi a brosúrát. Szédült. Nem annyira ijedten, mintsem meglepetten hátrálni kezdett, mint aki egy csodának a részese. Mitől is félt volna, hiszen az egészet így képzelte el, így vetette papírra, és az Úr elfogadta. Az egész végbe fog menni, gondolta.

A következő pillanatban figyelmetlenül, a nőnek szembe, a forgalomnak háttal lelépett a biztonságot nyújtó járdaszegélyről. Az arra haladó autó vezetője, aki túlságosan szélen közlekedett. Elfeledte, hogy mi van akkor, ha például egy kerékpárost előz meg, és az netán infarktust kap – pedig tanulta –, rádől, és neki el kell érkeznie rántani a kormányt. A balesetet nem lehetet elkerülni. A már amúgy is nyomorék test még magatehetetlenebbül bukfencezett át az Audi púpján és nagy huppanással ért földet.

A kaotikus hangulat elkerülhetetlenné vált. Az író felesége sikított, ahogy a torkán kifért, a nő a füzetekkel elájult, a jármű lefékezett, de vezetője még nem mert kiszállni belőle. Az egyedüli nyugodt mozgású személy az író volt. Öntudatlanul is zsebébe mélyesztette a kezét, és ott erősen megragadott valamit, ami egy törött csont recsegésére emlékeztetett. Végső erejével is kapaszkodott a reményt nyújtó kis füzetbe. Az egykor tréfának szánt kijelentés jóslatnak bizonyult és valóra vált.