Versek

Egy fához

Valaha hittek benned,

képében egy istennek,

mára úrnőd megbukott,

nem félnek az emberek.

A természet pont mint te:

sok kezű és szeszélyes.

Imádtak, mert éltél is,

mire szobor nem képes.

Te még teszed a dolgod,

ősszel sovány ujjakkal

inted a földieket,

arra, hogy minden elhal.

Nyárra megerősödő

karod viszont már megáld

fel-le ringással, mint egy

zöld csuhába bújt barát.

Már nincsen hatalmad.

Ha úgy tisztelnének, mint

mozdulatlan rokonod,

soha nem vesznél ki itt.

Férfi büszkeség

Letagadom, hogy sírtam utánad,

bár úgy tűnt keresztül az ablakon,

de ne feledd, akkor eső esett,

és hosszan végigfojt az arcomon.

Letagadom, hogy vissza is néztem,

csupán durvák az emberek.

Ahogy vállaikkal meg-meglöktek,

féloldalt folyton visszavetettek.

Letagadom búcsúintésem is!

erős szél emelte a kalapom.

ha történetesen lett volna rajtam,

akkor talán el is kapom.

Letagadok mindent, noha igaz,

e verset is majd dugom előled.

Csak úgy meg férfiasnak,

ha ahogyan kell, szakítok veled.

Hó

Sima, szürke az ég.

Napsugár-szaggatta

Dunnáját felrázták

A hideg szelek ma.

Az égitest gyenge

Nagy lámpa csak fent.

Alig melegít már

A nagy felhőködben.

A felesleg pihe

Lehullott a földre,

Fehér sapkát húzott

Minden ház belőle.