Álom, Az utazó

Zörgésre ébredt. A sötétség úgy nehezedett a tájra, mint egy hatalmas víztömeg, vagy egy nagy tartály tinta. Már esteledett, így a férfi nehezen vette ki, mi történik körülötte; úgy tűnt neki, hogy csak egy percre szundított el, de a megvilágítás változása ráébresztette, hogy órákig fekhetett abban a nem is annyira kényelmetlen pózban, amelyet autója belső tere engedélyezett a számára.

A zörgés megismétlődött, mire utazónk fejében összeállt a kép: valaki kopogott az ablakon. Valóban egy kéz lengett az üvegen túl inkább figyelemfelkeltés, mintsem üdvözlés céljából. A kéz tulajdonosa vigyorogva hátat fordított, amiből emberünk nem tudta kivel van dolga, csak a hangját hallotta amint oroszul valaki tudtára adta, hogy az áru megmozdult. Az igazat megvallva a nyelv, amit beszélt ugyanúgy lehetett volna szlovák, magyar, ukrán vagy lengyel is a használt szavakat figyelembe véve, hiszen Kárpátalján úgy keverednek a nyelvek, emberek, kultúrák, mint olvasztókemencében az amúgy rendes állapotukban szilárd fémek. A nyelvek elkorcsosodnak, de más sincs itt rendben.

—Megmozdult az… – szólt közvetlenül a jármű mellett álló.

—Láttad a rendszámtáblát? – kérdezte a másik. – Amerikai!

Mire az első:

—Nem számít! Ha egyenesen Kínából jött, akkor is fizetni fog. Máskülönben annál jobb, hogy egy külföldi. Biztosan a bőre alatt is pénz van, és nem tudja, mi itt a dörgés. Emlékszel arra a turista buszra? – csillant meg a szeme a beszélőnek – A jármű papírjai tíz emberre szóltak, de amikor beadtuk nekik, hogy Ukrajna törvényei csak nyolc személyt engedélyeznek egy ilyen járműben, azonnal elhitték és fizettek.

—A turistákat még meg lehet érteni, noha felkészülhetnénk abból az országból, ahová indulnak – így a társ, majd gúnyos mosollyal hozzátette. – Ámbár mit is várhatnánk tőlük, ha az itt élők maguk sincsenek tisztában a jogaikkal, és beléjük lehet kötni.

—Így van! Az ostoba emberekről kellene vicceket kitalálni, nem rólunk.

Ezen mind a ketten harsányan nevettek, olyannyira, hogy nem kevés színészi képességről tettek tanúbizonyságot, amikor áldozatuk felé fordultak, hogy azt rideg, hivatalos ábrázattal fogadják. Az autóban fény gyulladt, visszaverődött az üvegekről, mintegy tükröket képezve belőlük, és csak keveset engedtek látni a környezetből. A férfi inkább a kíváncsiságának engedett, semmint a felszólításnak, amikor lehúzta az ablakot; hasznára vált, hogy volt elektromos ablakemelő a járműben, mert zsibbadt kezeit alig bírta emelni.

—Ébresztő, ember! Kérem az iratait!

A vezetőt azonban nem ejtették a fejére, hogy fontos okiratokat durva hangú ember kezébe adjon.

—Tudhatnám a nevét, pozícióját és hogy mit akar? Vagy köröznek valakit?

A rendőr egy pillanatra megszeppent. Segélykérő pillantással fordult társához, akiből minden bizonnyal erőt is merített, mert ugyanolyan hangon közölte az információkat, az első kettőt kissé hadarva, míg az utolsót nyomatékosan kihangsúlyozva.

—Ön tilosban áll az autójával, továbbá, ha már meg is állt, nem helyezte ki az elakadást jelző háromszöget. Megkaphatnám tehát a papírjait?

A vezetőnek feltűnt, hogy a rendőr csak egy nótát ismer, mint egy nyűgős gyerek. Legyen neki karácsony! Az ember, miután megkapta az okmányokat beléjük tekintett és hangosan hümmögött, akár egy mesterségéhez nem értő jósnő, vagy orvos.

—C-h -a-r – nyögte.

–Charles! – ejtette ki az igazolvány tulajdonosa segítőkész, barátságos hangon, mintegy jelezve, hogy ő nem haragszik.

—I - igen. És tovább?

—Naid!

—Remek! A jármű iratai rendben vannak – vágta ki a rendőr. – Honnan és hová tart Mr. Charles?

A közeg nyelve jobban zavarta az idegent, mint az, hogy megállították.

—Nézzék! Franciaország óta vezetek, ahová hajón érkeztem Amerikából. Nem intézhetnénk el ezt a dolgot valahogy?

A rendőr szemöldökei találkoztak, amikor az összevonta őket.

—Kérem! Hova gondol? – felelte az ellenfél, de a szigorúság erőltetett volta érződött a hangjában. A fickó tudta, mi kellett nekik, ám egy kicsit még játszadoztak vele.

—Fel kell vennünk a jegyzőkönyvet.

—Miért? – csattant fel az idegen. – Megállni csak meg lehet, ha elfárad az ember. Jobban örülnének egy balesetnek? Nagy teherautók vezetői is így tesznek. Ami pedig az elakadást jelző háromszöget illeti, azt csupán műszaki meghibásodás esetén szokásos használni. Nem szerettem volna, hogy az utakon közlekedő kevés segítőkész emberek valamelyike felébresszen.

A felháborodott emberben nem a hangneme volt megdöbbentő, hanem hogy szép tisztán beszélte az államnyelvet, ami erre igen ritka madár volt. Valaha az emberünk sem volt a tarsolyában annak tudása. Egyszer Romániában járt, és hallotta az ottani magyar kissebséget, ahol az állam szigorúan vette nyelvének elsajátítását. Nagyon jól, erősen oktatták azt, és ők megtanulták, alkalmazkodtak, talán azért, mert ott különlegesen gyűlölik a magyarokat. Akkor volt a magyar kedvezménytörvény, a konc elfogadása, amelyet az anyaországuktól elszakadt magyaroknak dobtak egykori honfitársaink. Szégyenét akarta törölni azzal, hogy felvételezett egy hazai egyetemre. Eleinte nehezen ment, de belejött. Vitték volna katonának, célozgattak sokan a családjának, akkor megtanulta volna a nyelvet, amire hivatkozik, folytatták, mert beleverik. A fiú azonban tudta, látta, mit lehet megtanulni a szolgálatban: erőszakot, durva szavakat. Amikor fiúk onnan hazajöttek, hetvenkedtek azzal a pár szóval, ami szűk, alkohol rágta agyukból ki nem esett, belekötöttek másokba. Egyszer meg is öltek valakit. A tiszta nyelvhasználatra csak a hátul álló rendőr lett figyelmes, míg kollégája nem látta a fától, illetve az autótól az erdőt, mivel túl közel állt hozzá.

—Lejjebb a hangot! – ajánlotta. – Nem a prérin van! – majd valamivel engedékenyebben hozzátette. – Legálisan negyven, ám kettőnknek fejenként tíz-tíz – félt, hogy maga az áldozat fog ragaszkodni a hivatalos büntetéshez, és akkor nekik semmi sem marad. Volt már rá példa.

—Micsoda?! – kapott Károly az arcához, mint akinek leesett róla valami, aztán eszébe jutott, hogy most nem dollárról van szó. – Természetesen.

A rendőrök készségesen átvették a négy dollárt, visszaadták az okmányait és mellé még tanáccsal is szolgáltak:

—Mi így is elfogadjuk, de azt ajánljuk, váltson be valamennyit. Ja, és ne a piacon tegye, mert a kedves kollégák bevihetik. Az a kis százalék a banknak igazán nem sok.

—Ne fontoskodj! – intette le a társa az autóba bevigyorgó társát. – További jó utat kívánunk! Isten hozta nálunk!

—Igen – hallotta vissza a kedvesebbik, viszont azt már elnyelte a benzines torkát köszörülő gépkocsi gyújtóhangja, hogy: – Remélem valóban Isten hozott.

Méretéhez képest az autó – egy Hummer – elég csendes volt, színe fekete, ám a katonai jármű civil változata fehér hollónak számít Európában. Annál kevésbé hazájában, Amerikában! Tulajdonosa kényelmesen érezte magát benne, ezért ritkán vált meg tőle, mondhatni, soha. Úgy szerezte meg, ahogy szokás: jogosítvány, kocsi, garázs. Japánban történik fordítva, ahol hely szűke miatt, parkolóhelyet kell legelőször keríteni. A vezetője számára a jármű egy trófea volt, bizonyítéka valaminek, amivel ha dicsekedett is, azért tette, hogy soha ne felejtse el, honnan jött. A gépkocsi jól bírta az út viszontagságait. Fontosnak tartják, hogy milyen a külföldiek véleménye egy országról, főleg az első. Nos, a határ felől vezető út, amin Károly hajtott, pocsék volt. Tönkretette a sok üzemanyagot ismerősön keresztül csempésző autós egyszerű, munkakocsiknak éppen alkalmas járműveikkel.

Károly, magyarosítva a nevét, belelesett a visszapillantóba, és azonnal eltért attól a szándékától, hogy az utána közlekedőket figyelje, hisz azok a nyomába sem érhettek; tekintete inkább saját magán akadt meg: gyűrött ábrázatán, alvástól kidagadt szemein, csapzott fekete haján; mindezek nélkül is öregebbnek nézett ki, mint amilyen volt, de most egyenesen öregedési komplexusa támadt. A fején növő fekete fű, melyből hajmosás után három napra már újra havaz a korpa. Fekete koronáját apjától örökölte csontos termetével együtt, amire gimnáziumi évei alatt hiába épített. Izmok helyett sportos lett, ami sokkal szebb az egyenetlen csomóknál. A zsírból válik könnyebben izom, hisz ott már van valami, de szinte semmi húsból építkezni a csontra már valami. Az munka. Nos, neki ezen a téren is a nulláról kellett kezdenie, és büszkén vallhatta, sok mindent ért el teste terén. Barna szemei megnyugvást hordoztak magukban, mint ahogy a galambok jelentésükben békét szoktak. Nem volt túl jóképű, ám annál inkább kellemes megjelenésű, amit nem egyedül jó ízléssel kiválogatott ruháinak köszönhetett. Egy bizonyos társasági modor ült mindig az arcán, ami a jó hallgató szerepét kölcsönözte neki. Mikor bekapcsolódunk életébe, akkor is éppen néma volt, noha nem bírta a csendet. Az alvása alatt csak gügyögő rádiót feljebb húzta és jó ritmusérzékkel a dalok ütemét a szervokormányon verte. Ezt a szokást akkor vette fel, amikor a gimnáziumban zongorázni tanult, kicsit későn, nem gyerekkortól fogva, amikor még fogékonyabbak vagyunk, mert szüleinek nem volt pénzük csemetéiket zeneiskolába járatni. Otthon szidták a rendszert a tankönyvhiány miatt, hogy mindig fénymásoltatni kell, és fiúk nem vitt haza abból a zsebpénzből, amit kapott. A férfi nagyon megkedvelte a maguktól amúgy hallgatag tárgyak beszédét. Értett a nyelvükön, s ha jól szólt hozzájuk, fals nélkül, ők is szépen válaszoltak neki. Valamilyen dallam mindig szólt körötte vagy benne, minden tettéhez képzelhetünk egy zeneszámot, mint filmek hősei körül.

Károly a kormányzásról szinte el is felejtkezett, a jármű mégis nyugodtan haladt, kevesek voltak neki még az itteni útfoltok is ahhoz, hogy kizökkentsék. Elég volt egy mozdulat ahhoz, hogy engedelmeskedjen, mint egy jól betanított eb, aki gazdája tekintetét magán érzi, amikor rosszra készül, és inkább nem teszi azt. Károly felesége volt azonban az, aki most figyelemmel kísért minden mozdulatot, pontosabban az arcképe, mely olyan jó szögből volt megörökítve, mintha mindig mindent látna. A műszerfalon álló képek jól sikerültek, remekül megörökítette Évát – magyarosítva nevét – és két lányukat. Az asszony szép volt, legalább is Károlynak az, ami elég kell, hogy legyen egy nőnek, ha nem túl hiú. Nem szabad hazudni a párunknak azzal, hogy a világ legszebb, legjobb emberének tituláljuk, becézzük. Mindig vannak szebbek és jobbak, de ha valaki kedvéért lemondunk róluk, szeretjük az illetőt. Károlynak különben is a különleges, furcsa szépségek tetszetek. Például, ha Éva arcának egyes részleteit vesszük, mondjuk az orrát, az állát, nem néz ki jól, de egészében véve szép, összhangot alkot.

Gondolatmenetét a fényszóró felé rohanó házak látványa szakította meg. Bogarak repülnek így a világosra. A kényelmes autó mozdulatlannak tűnt, mintha maguk a fák haladtak volna az ellenkező irányba, a jóba, és az emberek a rosszba. Igen. A természet és az emberiség érdekei sohasem egyeztek, céljaik különbözőek. Mivel lakott területre ért, Károly lassított. B. városa következett. Régóta nem látta. Vajon még olyan, mint akkor, hét évvel ezelőtt? Mindenesetre most vajmi keveset látott belőle, még az utat sem érezte, nem hogy a szemetes járdákat vette volna észre. Ki is volt akkor a polgármester? A férfi fejében valami Supán akárkinek a neve rémlett. Az azonban biztos, hogy másodszor választották meg, de nagyon nehezen. Az esetből még bírósági ügy is lett. Talán nem volt pénze a városnak a szemételtakarításra. Ez épp abban az időben volt, amikor Kárpátalja autonómiáját akarták kérvényezni. Az ukrán hivatalok kinevették képviselőinket, mondván, hogy itt már több az ukrán, és csak az ők támogatásukkal állunk még valahogy, amiben igazuk volt. Egyszerre pénzt kérni és elszakadni ellentétes dolgok.

Már mindegy! Talán már minden jobbra fordult. Épp akkor volt alakulófélben sok új cég, bolt és vállalkozás, amik kezdték tatarozni épületeiket. Károly azt már nem várhatta meg. Úgy járt, mint egy kisgyerek, akinek elkezdték festeni kedvenc játszóterét, de mire befejezték, addigra kinőtt a játékból. A férfi is hibásnak érezte magát, hiszen diákéveiben ő is koptatta az itteni játszótér festékét, hogy a példánál maradjunk. Akkor általánosan elfogadott tény volt, hogy mindenki szemetelt, tört-zúzott, mert olyan volt a közhangulat. Szemét elnök, szemét kormány, szemét ország, szemét utca. A jobb lelkiismeretesek igyekeztek nem eldobni valamit az utcán, tíz percig is képesek voltak vinni kezükben a hulladékot, de mire leltek egy szemetesládát, annak a feneke vagy ki volt lyukadva, vagy a túrkálók kiforgatták a tartalmát az útra és akkor a lelkiismeretes ember elgondolkodik azon, vajon érdemes-e, kinek vagy minek tegyen valamit, hogy várhatják el tőlünk, hogy rendesek legyünk, ha ők sem teszik a dolgukat. Úgy tűnt, nem lesz vége a nehéz időszaknak. Az egész a katonaságra hasonlít, ahol az idősebbek verik az újoncokat, mert őket is hosszan avatták fel. Ha egy nemzedék félre tudná tenni a sérelmeit, megbocsátó lenne, és nem ütne vissza, minden megváltozna.

Emberünk akkor még nem gondolt az elmenésre. Tudatában volt annak, hogyha rosszat tett, tönkretett valamit, mondjuk széttört társaival egy lócát, noha a park kedvelt helyük volt s azzal magát és unokáit károsította meg. Felfogott ő mindent, de a társaságnak óriási befolyásoló hatása van, főleg a fiúk körében. Mára már nem tudna semmiben sem kárt tenni. A megbecsülés lelkiismeret kérdése. Most sajnálna eldobni még egy gyufaszálat is. Ha mindenki így gondolkodna, tiszta lenne a világ.

Még Karcsiként jobban kijött a lányokkal, akik, ha úgy van, ahogy mondják, érettebbek a velük egykorú fiúktól. Károly is értelmi szinten egy-két évvel előrébb járt a gimnáziumi osztályába járó srácoktól, de még a lányoktól is. Beérte a gyengébb nem képviselőivel, mint társasággal, viszont nem bújhatott mindig a szoknyáik mögé. Érzékenyre nevelődött, ami talán annak volt köszönhető, hogy többnyire, többségben nőneműek vették körül addigi élete során. Viszont egyszer el kellett szakadnia és meg kellett erősíteni férfias oldalát is, amit nem szívesen, de főleg anyja eltaszításával ért el.

A negatívumok ellenére kedves volt Károlynak a hely, ahová ért. Mosolyogva, főhajtással ment el az emlékezetes helyek előtt, mintha valamennyiükben egy-egy ismerőst tisztelne. Elhaladt egy középiskola mellett is és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha nem veszik fel a gimnáziumba, akkor oda járt volna, de nem nagy örömmel, annak gyenge színvonala miatt, mert már régen volt kiemelkedő. A gimnáziumban viszont sokat fagyoskodtak, mert a fűtés nem volt jól megoldva. Az akkori technika úgy el volt avulva, hogy a berendezések a levegőt fűtötték, mintha az állam a Föld időjárásával szerette volna felvenni a versenyt megváltoztatva azt.

Az áldatlan állapotokhoz képest élete egyik legboldogabb időszakát töltötte a gimnáziumban. Miért választotta azt a helyet, és egyáltalán miért szánta rá magát a továbbtanulásra? Általános iskolájának igazgatója addig nem volt hajlandó kiadni iratait, amíg meg nem ígérte, hogy felvételizik a középfokú tanintézetbe. Ő volt az első ember, aki hitt benne, megelőzve még a fiú szüleit is. Karcsi soha nem bánta meg a döntését. Az első éven még jól összetartott a mindenhonnan összeverbuválódott csapat, aminek két oka is lehetett: a tanulók között kevés volt a kényes, beképzelt városi, továbbá már az első félévben nagyon megrostálták őket, sok embert eltanácsoltak, amiért minden egyes emberért össze kellett fogniuk. Akik később ott hagyták őket, azok már idegi alapon tették, egészségük megóvása érdekében.

Amikor Károly arra gondolt, hányszor szöktek ki a zárt intézetből a városba, szája mosolyra húzódott. Tenyerét ajkai elé tette, mintha az osztályban ülne, és Irmuska tanárnő háta mögött nevetne, aki a táblának fordulva a tenyereiből olvasta ki az előzőleg oda írt szavak transzkripcióit. Szegény nem tehetett róla, hogy nem járt egyetemre. Egy akkor frissen nyílt magyar főiskolát fejezett be, aminek végzősei akkortájt elárasztották a magyarlakta járásokban fellelhető üres állásokat, elvéve a kenyeret tanultabb kollegáiktól.

Mindamellett hogy Károly élte a diákok bizonyos értelemben gondterhelt életét, tanult is, méghozzá nagyon sokat. Általános iskolája gyenge volt, így az első éven rengeteget kellett önerőből bepótolnia, de aztán nem lehetett bírni vele, olyan jó fejű srác volt. Az évfolyama főleg humán beállítottságú volt, így osztálytársai a reáltantárgyakhoz vajmi keveset értettek. Annál inkább Karcsi! Mindig azt mondta, a matematikát nem magolni, hanem érteni kell. Elég egy-két képlet, amiből kivezethető sok más. Tudásából kifolyólag közkedvelt személyiség volt matematika, fizika, kémia és számítástechnika órák előtt, mint azon emberek kevese, akik értették a reáltantárgyakat. Idővel döbbent csak rá, hogy kihasználták. A bulikban az „okostojással” senki sem akart táncolni. Minden lány csak a futballsztárokat éljenezte s nem a sakk kör tagjait. Az intellektueleket fiatalon kevesen kedvelik, csak amikor a lányok már férjhez mennének, keresnek egy már gazdag, jó apának bizonyuló férfit, akire ráakaszkodhatnak. Olyankor csupán vissza kellene kergetni őket azokhoz, akik a szüzességüket elvették. Károly mindenesetre jó pofát vágott mindenhez, magára zárta lelke ajtaját, s csak ablakát hagyta nyitva, ami elég volt elhitetni osztálytársaival, hogy közéjük tartozik. Nem lett magába forduló, magányos farkas, hisz szeretett beszélni és utálta a csendet. Mindenkihez volt egy jó szava, vicce, és sokat társalgott, de csupán keveset önmagáról, így, még ha legbelül magányos is volt, kifelé társasági lény. Színleg köztük volt bulikban, fedezésekben, de nem szívvel.

Az eleinte jó osztályközösség az utolsó gimnáziumi tanévben szétszakadt. Mindenki ment, mint a lovak, szemellenzőt viselve, és csak azt látták maguk előtt, hova szerettek volna kerülni, felvételizni. Karcsinak csak annyit mondtak, hogy jó neki, mert ért valamihez, tudja merre tart, mi akar lenni. Ám neki sem volt könnyű. Senki sem tudta, mi nála otthon a helyzet.

Ha nem lett volna olyan sötét, gondolta, még elhaladna a gimnázium épülete előtt, nem jelentene nagy kitérőt, viszont az este eltérítette szándékától és terelgette haza, mint nyáját a gulyás. Olyan fáradtságot érzett, amilyet a munkások, a napi robot hősei és sebesültjei, amikor valahára munkáik végeztével összeszedődnek a határban. Károly áthaladt a városközponton, majd újra a külvárosban találta magát, csak az ellenkező oldalon. Időközben megnőtt az út menti fák száma, majd gyülekezetük egész erdőt alkotott. A főút egyenesen közéjük csapott, mint egy óriási ostor szíja, de még mélyebbre egy másik út hatolt, ami letért az országútról. „G. 5 km.” Olvasta le Károly egy, a letérőnél álló tábláról. „Az őseink szerettek elrejtőzni.” Valóban. Károly szülőfaluját hatalmas erdőréteg vette körül. „Vajon van már gomba?” – morfondírozott tovább. – G. inkább volt erdejéről volt híres mintsem utjainak állapotáról. A fél falu a farengeteg adta ajándékokból élt.” A férfi ránézett az út szélén álló oroszlánszoborra. „Milyen legenda is fűződik hozzá?”, törte a fejét és kérdésére végül is talált választ. Valamikor egy herceg vadászott arra. Ő személyesíti meg az oroszlánt. A vaddisznó, ami a lába alatt fekszik az állat, amire vadászott, amiben a G-i erdő gazdag, legalábbis volt.

Károly hirtelen a másik oldalra pillantott, mert úgy rémlett neki, autója elsuhant valaki mellett; a fékre taposott, aminek a kerekek, mint valami rettenetesen jól idomított lovak, engedelmeskedtek. Belenézett autója visszapillantó tükrébe és annyit ki tudott venni a számára egyelőre még ismeretlen alakjából, hogy az egy nyúlánk fiú két hatalmas táskával a kezeiben.

—Gyere, ülj be! – szólította fel Károly a cipekedőt. – Elviszlek! – Valamikor megfogadta, ha autója lesz, felveszi az első ezer embert, aki stoppol. Az egészet persze sohasem számolta. A nagy mennyiséget képletesen értette, kifejezve, hogy megsegít ő mindenkit.

Ám a fiú nem hallotta a felszólítást. Háta mögött egy fehér gépkocsi közeledett, arra figyelt. Az autó sebessége nem sok jót ígért: egyáltalán nem lassít, sőt elhajtott mellette és otthagyta. A fiatalember mérgében a levegőbe csapott és a fogait szívta. Újra megragadja a korai örömében földre rakott csomagjait, és újra nekifeszült az útnak. Elérte Károly autóját és tovább haladt, mint aki észre sem vette a felkínálkozó lehetőséget, miközben a fogai között a következőket dünnyögte:

—Igazán megállhatott volna a kedves rokon – gúnyolódott. – Üres volt az autója. Már ha Isten adott valamit a feneke alá, legalább lenne benne annyi tisztesség, hogy megismerné és felvenné az embert. Egy vadidegen szívesebben segít, mint egy újgazdag rokon.

Károly döbbenten hallgatta a monológot. Mélyen a fiú arcába bámult, követte a tekintetével és elkísérte mindaddig, amíg az éjszaka el nem nyelte azt. Magára ismert a fiúban. A sok tanulástól már akkor kopaszodó fej, az apró, pelyhes szakáll az ő képét keretezte úgy annak idején. Mikor erre rájött, már nem volt ki után kiáltani. A fiú eltűnt, nem is volt ott akkor. Emlékek űztek tréfát Károllyal egyetemista éveiből, amikor falujának egyetlen egyetemistája volt és mégsem becsülték meg, voltak rá büszkék. Hányszor de hányszor megtette már azt az öt kilométert általában nehéz csomagjaival, mint egy katona teljes felszerelésével a parancsba adott távot. Busz nem járt és nagyon kevesen vették fel, többnyire azok, akik emlékeztek még apjára a jobb időkből, és nem nézték le őt romlása után egész családjával egyetemben.

Szemeihez kapott, de azokból kijött, mintsem belement volna valami, végigfolyt az arcán egy könnycsepp formájában. Visító hang hozta vissza a valóságba: autója a hirtelen megálljtól keresztbe fordult az úttesten, az ajtó tárva-nyitva állt, amit valószínűleg ő vágott ki, és az éles hang a duda volt, amit Károly véletlenül lenyomva tartott, miközben görcsösen markolta a kormánykereket. Összeszedte magát, szemeiből kifacsarta a könnyeit, egyenesbe hozta a kocsit és továbbhajtott a falu felé végig a rossz utcákon, egyenesen a szülői házához.