Egy kis történelem

Hunyadi László halálára

Míg sírba botlunk, járunk,

zuhanás a halálunk;

a tiéd bárdé, tudd meg,

s utoljára látunk.

Mint ki hirtelen bele

tudna törődni ebbe,

tovább mész, s nem veszed

a hátad mögött észre,

hogy lemaradok magam

összeszedni. A szavam

hiába kap utánad,

veled csak a lelkem van.

Elválaszt tér és idő.

Kint szemerkél az eső,

De ilyenkor leginkább

Akasztófa, ami nő.

Ám nem rajta veszted el

fejed, a tönköt ezer

szalag köti át, alól

bokrába fojt véreddel.

Arc poétika

(Szabó Lőrinc)

Képedre nem írhatok

Semmit, mintegy szent arcra.

A békéhez tegyelek

vagy vigyelek a harcba?

Hajamba túrok, merre

te szokattad, azt mondják,

engedetlenek azok,

akik ugyanúgy hordják.

Szemüvegben nézel meg.

Jól látsz-hallasz: hallgatok.

Keresek egy szót, amit

tollad nem használhatott.

Ne vond meg szemöldököd

s harapd át az ajkad,

elég vörösre festett

az a Balaton partnak.

Nem az vagy, kivé lettél:

bosszúálló megverten.

Két méter vastag föld s

halál választ el tőlem.

Öregem elgondolkozva

Ült és inkább szemeibe

ültette a virágokat,

mintsem abba a cserépbe,

ami épp kezébe akad.

Néztem az idő ejtette

sebek rosszul összeforrott

nyomait az arcán, miket

ráncok formájában hordott.

Azt mondta, közömbösítik

a jó dolgokat a rosszak,

leegyszerűsödött élet

jut nekünk, vagy üres halmaz.

Van, hogy nincs megoldása sem,

csak jobb, hogy nem tudunk róla.

Ha nem lenne kés szívében,

biztos egyet beletolna.

Fölrántotta apámat az

Életre, meg sem kérdezve,

bírja-e a száguldást, és

ő sem engem, hogy én bírom-e.

Majd újra máshová figyelt,

megismerteti a földet

magával. Nem a virágnak

készíti temető ölnek.

Negyvenes évekbeli férfi panasza

Ma reggel is nyugat felé

menekülnének az árnyak

a tárgyakból, de azok míg

csak léteznek, rájuk állnak.

Mit itt látunk, betöri a

kemény tekinteteket már;

könny szivárog ki belőlük.

A maradtja bombára vár.

Átlőtték a haza több száz

sejtjét, az akarat nagyon

elhasznált rongy törölni a

rossz dolgokat minden napon.

A világ negatívja

A föld széltében-hosszában

tenger nyújtóz, az égen út,

min barna szoknyás fák állnak

kézen: egyenest menybe fut.

Fejükre csúszott lombjaik

alól csontjaik látszanak –

egy-egy ág. Fejemre álltan

figyelem meg az utcámat.

Nem hullnak, fölfelé szállnak

a levelek, embereket

most vonz csak az Ég fejjel le-

felé járnak, le nem esnek.

És még így is pénzét félti

mindenki, kezét a zsebbe

felejtve megy el a koldus

mellett, ki a nyakát törte.

Az út pedig oda vezet,

hol az embert megítélik,

fordítva látszik jól: de még

fejére áll a világ itt!

Magyarország falaira

Október volt

és elvágták

a város pár

utca-erét;

vörös minden

most is, de a

sok levéltől,

mi földet ért.

Már eltűntek

a lánctalpas

hernyó-nyomok

a talajról.

Akasztófák

már akkor sem

virágoztak,

mert golyótól

hullott el az

is aki csak

levegőt vett:

azt hitték, szólt.

Ma semmi sem

visszhangzik már

a falak közt.

Szépre pucolt

mindegyik, de

nehezen ment

le róluk az

a sok mocsok.

Csodálkozom,

hogy közöttük

valahogy én

is lakhatok.