Tízezer... évvel időszámításunk után - A szövetség (10KY AC)

A szövetség

A buborékok sorra bukkannak fel a vízben. Életük rövid, szétpukkannak, amint a felszínre érnek. Akadnak azonban makacsak is, ragaszkodva a létezéshez. Feltűnnek a hullámok között, majd elvesznek benne. Majd újra felfúvódnak, aztán megint elhalnak. Eleinte csak egy-két fej csipkézi a tenger hullámredőnyeit, aztán egyre több, végül sok száz. A legnagyobb mégis utánuk következik. Legalább három méter széles és négyszer olyan hosszú dudor türemkedik ki a kék szövetből, ami végül enged és elszakad. A megnyílt sebből szerteszét spriccel a nedv, a daganat lüktet és mozog – megelevenedik. A kelés barátságosnak bizonyul, még integet is a kezeivel, mielőtt megszólal:

— Hahó! Itt vagyok!

Az Író, aki a parton ül, először észre sem veszi. Nehezen ébred bágyadtságából. Mióta befejezte Urának az őslakosokkal történt találkozásának leírását, csak a homokba bámul maga elé, szomorúan. Szemei előtt összefolynak a sivatag apró homokhullámai, amiket a szél, a víz habtól tajtékzó partszája és az óceán haragos hullámráncai fésülnek bele. Nem tud azonnal a jelenés mögé látni. Azt hitte, gazdája meghalt. Látta, amint a vízbe veti magát és nem jön fel hosszú időn át. Nem hitte és fogadta el vezérének halálát, de azt sem tudta azonnal, hogy mitévő legyen. Eleinte csak fel-alá rohangált, próbálta rávenni magát, hogy utána ugorjon odaadásában azt is elfelejtve, hogy úszni sem tud.

Az Úr olyan életvidám és jókedvű volt egész úton a folyó mentén. Elmesélte neki, hogy néz ki a mai föld onnan fentről, ő meg nem győzte papírra vetni a mozgó ló hátán. Az állat majdnem levetette magáról, amikor hátába döfte pálcáját, hogy vért merítsen belőle az íráshoz. Az Uralkodó szavai szerint, miután megállt a bolygó mozgása, a Nap felolvasztotta az északi és déli féltekéket. Víz öntött el mindent fentről és lentről. A planéta forgása nem szabályozta az áramlatokat és az óceánok mozgását. Csupán egy keskeny földsáv maradt meg az egyenlítő táján. Az uralkodó szerint olyan, mintha a Föld sárga övet viselne magán körül. A vizek két részre oszlottak, Északi-és Déli Óceánra, ahogy azt a holdlakók elnevezték. A megmaradt hosszú szuperkontinens pedig a Földgyűrű nevet kapta.

Akkor fejezte be az írást, amikor gazdája magára hagyta és lement a partra. Az Úr eleinte valami furcsa szót kiabált: „Aren”. Mivel semmi sem történt, belevetette magát az óceánba, akár egy öngyilkos. Az Író lóra ült, amikor tehetetlenségében nem tudott segíteni a férfin és átvágtatott a kanális feljebb eső keskenyebb részén a túloldalra. Onnan látta csillogni a lepárló épület üvegházának sziporkázását a napfényben. Talált is ott szorgoskodó munkásokat, akik egy időre otthagyták a dolgukat, de azon túl, hogy ők is mereven bámultak a víz tükrébe, magukon kívül senkit nem láttak benne.

Meglepően az Uralkodó nem felpuffadt hullaként jön fel a felszínre, hanem vigyorgó, elégedett képpel. Ráadásul nincs egyedül. Csupán a lény, amelyik hátán ül, kitesz vagy húsz ember méretével és tömegével. Az Író inkább lecsúszik, mint megy a partra. Annyira meg van szédülve a látványtól, hogy amikor feláll, még ide-oda támolyog, a vízbe is bokáig beviszi a lendület, csaknem karnyújtásnyira a szörnytől, amit az ura meglovagol. A vízi lény hirtelen fenyegetően felkapja rá a fejét, hosszú és széles szája kinyílik fehér, tenyérnagyságú és éles fogai kivillannak, amire a firkász magához tér és kihátrál a homokos földre. Még így is majdnem eléri az állat karnyi hosszú és vastagságú nyelve. Félelmetes mordulása és kénszagú lehelete azonban találkozik a meghátráló emberrel. A tengeri sárkány oldalán verdeső szárnyszerű uszonyok még jobban felmérgesítik az amúgy is háborgó tengert. Akárhányszor csap egyet farkával a vízre, hangos robaj kíséretében vízpermetet fröcsköl szerteszét. Pikkelyes páncélzatáról a vízcseppek leperegnek, testének minden egyes porcikája ütemesen mozog, mintha egy-egy tüdő lenne mindegyik alatt. Talán valóban így lélegzik, vagy nyeri ki az oxigént a vízből. Nyakát körbefonó, fejéről lecsúszott koronának tetsző bőrsörényét csak néha állítja fel és rázza meg, de az is elég ahhoz, hogy akárki, aki mellette áll csuromvizes legyen.

Az Író még biztonságosnak hitt távolból is félve meg remegve vizsgálja a teremtményt. Ha addig azt gondolta, a mutáns emberek vagy a szárazföldet benépesítő új állatfajok szörnyűek, akkor új tapasztalata megváltoztatja véleményét. Maga elé tartva jobb kezét bütyök-és kisujját behajlítva három ujját mutatja a jelenés felé. Az ura egy alkalmat sem tud kihagyni, amikor a babonás hitnek a megnyilvánulását látja. Szavai majd belefulladnak a kacagásába.

— Gazdag ennek a te harmadikodnak az állatkertje – élcelődik. – Van olyan is, amelyik festéket, tintát köpköd, amivel írhatsz. Miután beindul a kereskedelmünk a tengeri néppel, nem kellesz többet vérrel írnod.

— Na… de…miért… hogyan? – hebegi az Író.

— Eleget meséltem már neked egy időre – válaszolja jókedvűen az Uralkodó. – Ezt mondja el neked valaki más.

— És… és… kicsoda?

A kérdést ki sem kellene mondania, amúgy is meghallgattatásra talál.

— „A nevem Aren, Aron fia. A Déli Óceán királyának főtanácsosáé.”

— Ki beszél? Az Északi Óceánnak is van királya? – kérdezi döbbenten az Író. A fejébe törő hang ellen még összetett ujjai sem segítenek. Egy fej a sok tucat közül kiemelkedik a vízből deréktájig. Tovább nem merészkedik ki a Nap bőségesen áradó sárga nedűjébe, de még ha meg is szakítaná mozdulatait, beszédét folytatja.

— „Nem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ha felúszunk a másik féltekére. Mára már több ezernyi Atlantisz is létezhet. Urad biztosított, hogy az átkelő biztonságos. Lehet, hogy két népet egyesítet vagy állított szembe. Mindent megtudsz útközben, felfelé a mesterséges folyón. Nincs sok időnk. Hamarosan eljön az időnk.”

— „Mire?” – gondolja az Író, de szája még mindig remeg, mintha beszélne. Reméli, senki sem látja, mivel mindenkinek hátat fordít, hogy a lovára szálljon. Még azt hinnék, megijedt.

— „A Hold eljöveteléig. Az majd erőt ad nekünk a harchoz.”

— „Ti is részt vesztek a csatában? Mire nektek a föld?”

— „Nos, gazdád rábeszélt minket. Már akkor tudtuk, mit akar tőlünk, amikor a partra lépett. Kiabált, hívott engem és a népem, de nem győzött meg minket. Elszántsága azonban minden elképzelésünket felülmúlta. Még mi sem láttuk előre azt a hirtelen gondolatot, hogy a vízbe veti magát és életére tesz fel mindent.”

— Bizony! – vág közbe oldalról a csatornán felfelé úszó sárkány hátáról az Uralkodó. – Azt hittem, ott veszek. De akkor arra gondoltam, hogy valaki tartozik nekem az élete megmentéséért, és akkor megjelent Aren.

— „Ezt nem utasíthattam vissza. Ki akartam húzni a Föld Urát a partra, de az hajthatatlan volt, amíg nem találkozhatott a vezetőinkkel. Akkor légbuborékot fújtam a fejére és az által lélegzett. Elvittem hát a legnagyobb víz alatti városunkba, amit ti valaha Riónak hívtatok.”

— Nem szép látvány – nyugtázza az Úr. – Még rosszabb, mint a földalatti városok. Mindent korál, zöld vízi növények borítanak. Noha, ez a szín elég barátságos. Odalent minden olyan nyugodt. Láttam, hogyan táplálkoznak. A falat készen repül a szájukba.

— „Azért a húsért meg kell küzdeni – helyesbít Aren. – De hogy könnyebb legyen az életünk a jövőben, elfogadtuk az ajánlatod.”

— Mi lenne az? – firtatja a firkász.

— A tenger minden évben eljön egyszer és elviszi a késői terményt, vagy amit nem érkeztek begyűjteni.

— „Legyetek hát résen, szárazföldiek. A víz közel.”

— Először legyen termőföldünk – helyesbít az Uralkodó.

— „Lesz, kétlábú! – nyugtatja meg szövetségesét a halember. – A Hold majd segít.”

— Úgy legyen – engesztelődik meg az Úr. Nem akarja további vitákkal elrontani a jókedvét. Elégedett egyességével és örül szövetségeseinek. A természet erőivel is hadban áll és nem árt, ha a maga oldalán tudhat egyet vagy kettőt. A tüzet a markában érzi, és most a vizet is a szolgálatába állítja.

A fölfelé vezető hosszú utat többé-kevésbé csendben teszik meg. Az uralkodónak nehezére esik folyton a partra kiabálnia és amúgy is, nosztalgia fogja el a csatorna láttán, aminek alapjait valamikor a saját kezeivel rakta le. Az Óceániaknak viszont nem okoz gondot a beszélgetés. Az Uralkodó kíváncsi, meddig terjed mentális képességük határa. Vajon látják-e az álmokat is, amikor az agy másképpen működik? Az Írót viszont egész úton más dolgok foglalkoztatják. Amennyire csak tudja, kikérdezi az emberiség vízbe vonult rétegét a világukról, életükről, szokásaikról. Csak nem az jár a fejében, gondolja az Úr, hogy könyvet ír majd róluk, ha befejezi az ő életrajzi feljegyzéseit? Arra bizony várhat gazdája haláláig. Észbe kap, hogy gondolatait hallgathatják. Vissza kell fognia magát, főleg terveit kénytelen kiverni egy időre a fejéből.

Közel járnak a barlangvidékhez, amikor az Uralkodó követői hosszú időre eltűnnek. Korábban is megfosztották az embereket a társaságuktól, amikor pihenőre tértek, de nem sokáig. Amikor végre megjelennek, elbúcsúznak. Azt sugallják, hogy csak egy rövid időre. A szárazföldön nem követhetik őket, de rátaláltak egy erére a földnek, amin keresztül eljuthatnak a barlangok forrásaihoz. Páran viszont a csatornán felfelé veszik az irányt. Az Úrnak meg kell válnia új állatkájától és lóháton fojtatni az utat. A vízi sárkány szintén megkedvelhette lovasát, mert búcsúzóul egy lángcsóvát köp a magasba, aztán alámerül a mélybe. Az is lehet, hogy miután eléggé kiszárad a felszínen, újra képes lesz tüzet csiholni a torkában lévő mirigyekkel, akár két kovakővel és kénsavval a gyomrából, ami még szikra nélkül is maró folyadék. Az Író viszont a mentalisták után szomorkodik és a mielőbbi viszontlátás reményében vál el tőlük.

Az emberek a fővájaton vonulnak be a bányavárosba. Valaha Mexikóvárosnak hívták a helyet. Nagyváros volt a maga idején, de már csak egy hatalmas rom. Nincs benne semmiféle értékes kő vagy nemesérc, csak a múlt kincsei és fedezék a jövő nemzedéknek. Bár a beton, amit itt bányásznak, értékesebb az aranynál is. Magas, földalatti épületei, amiket betemettek az idő homokórájának szemcséi, félig meddig már láthatóak az elhordott törmeléktől, egészen az utcatáblákig. A bevert ablakszemek látása is visszatért. Barna emberek hajolnak ki az üregeiből, akik már lakják a kipusztult romokat. Az emberek tudják az utcaneveket, ki hol lakik. Egy társadalom épült fel a betonvázak mentén. Az utcákon viszont vigyázni kell, mert síkosak. A már kitaposott, vagy elhordódott homok alatt üveges a talaj, amit atombombákkal csiszoltak egykor gyémánt-keményre. Szilárdsága ellenére, sikerül megbontani és tovább törni, elősegítve ezzel a vágó-és szúróeszközök újonnan való feltalálását. Bizony, az emberiségnek mindent még egyszer fel kell fedeznie. Több ezer évre vetette vissza a népet a fejlődésben – az elmondások szerint – haragjában a Harmadik.

A lovas felvonulás nagy ünnep a bányavárosban. A lovak patái apró, csillogó üvegszikrákat vernek fel patáikkal, amiket a gyerekek nagy örömmel és visítozással szedegetnek össze. Persze, aki nagyobb darabhoz jut, annak le kell adnia. Csak az jogosulhat szerszámokra, aki be tudja bizonyítani, hogy használja. Nem minden tetszik a vadaknak, amit az Úr bevezet, de félik és tisztelik. A diktátort azért fogadja el az ember, mert tudják, ki gondoskodik róluk. Ha ez egy intézményre van felosztva, ott elveszik a gondoskodás.

A befelé egyre szélesedő barlang visszhangozza a lovak dobogását, a gyerekek nevetését és az emberek üdvrivalgását. Úgy tetszik, a deszkákkal és betonlapokkal alátámasztott földmennyezet is beleremeg. Az utcai világításnak meghagyott réseken át a homokszemek csillámpora hullik az érkezőkre. Pedig csak ketten vannak. Milyen látvány és hangulat lehetett, amikor az egész Körvár egykori lakossága bevonult? Őket biztosan kevesebben fogadják, mivel az Urat a főtéren váró tömeg felét az ő saját személyzete teszi ki. Persze az élen Négykézláb ténfereg egy lurkóval a hátán. Mind a ketten élvezik a lovaglást, az őket néző emberek meg nevetnek rajtuk. Mármint, aki látja. A hátsó sorokból nem könnyű áttekinteni Négykarún. Inkább a hónai alatt lehet kikandikálni, ha éppen nem mozgatja karjait. Mellette egy terhes asszony áll, akit a hadseregparancsnok karon fogva tart. Szüksége is van a támaszra a gyönge teremtésnek, mert saját súlyát alig bírja, nem hogy hasában megbúvó terhét. Rendkívül nagy a pocakja, talán ikreket vár. Hátha kárpótlást kap előző gyermeke elvesztéséért. Csak az Úrnak tűnik fel, hogy milyen gyengéden kapaszkodik egymásba a két ember, vagy csupán beképzeli az egészet. Mindenesetre abban ringatja magát, hogy jól rendelkezett barátja helyett annak asszonya és közelgő gyermekeinek ügyében.

Az Úr csak akkor száll le a lováról, amikor a város terén várakozókhoz ér és valaki megfogja a lovát. Nem mintha képtelen lenne egyedül lekászálódni a vadállatról, de aztán nem mehet a dolgára, elengedve a vadlovat. Az nekiesne rögtön az első fehér gyereknek, aki még Napot és felszínt sem látott, nemhogy megvédené magát. Csak miután átesik a tűzkeresztségen és a törzse ad neki egy nevet, ami rá jellemző tulajdonságából származik, lehet nem aggódni a kicsikért.

— Ember hozott! – üdvözli a nő, aki egy hassal előbbre jár a többieknél.

— Aki a sorsát irányítja! – válaszolja az Úr. Az asszony és a férfi a felemelt három új helyett kezet fognak, ahogyan azt a vezér tanítja.

— Légy a vendégünk! – invitálja az asszony és oldalra állva elsőként nyit utat a tömegen keresztül az Urának.

— Inkább érezném otthon magamat – helyesbít az Uralkodó. – Apropó! Megérkeztek a vendégeink?

— Igen, lent vannak a forrásban. Meg is ijesztették az őröket rendesen, de hála istennek semmi baj nem történt.

— Vezess oda és hívasd a Mészárosmestert, ha már megjött.

— Igen. A nemeseid nem sokkal előzték meg a főcsapatot a földalatti labirintuson át.

— Látom, jól tartod a helyzetet az embered nélkül is.

— Ezt miből gondolod? – firtatja a nőszemély.

— Abból, hogy nem fekszik minden kapu alatt hulla. – viccel az Uralkodó.

— Arra nem gondolsz, hogy megettük őket? – csűri tovább az asszony.

— Tőletek minden kitelik – nyugtázza az Úr. Nem hagyhatja, hogy a másiké legyen az utolsó szó.

De annak csak nem áll be a szája. Ketten haladnak elől, a többiek távolságtartóan követik őket.

— Hadvezérednek köszönhetően rend és béke honol – mondja a nő.

Talán csak úgy tetszik, hogy Négykarú felszisszen, mintha belemartak volna.

— Sajnos, el kell vinnem magammal – sóhajtja az Uralkodó.

— A háborúba? – kérdezi a terhes nő.

— Igen! – válaszolja keserű szájízzel az Úr.

— Visszahozod?

— Nem ígérhetek semmit és nem vigyázhatok senki helyett. Bármi megtörténhet. Azt sem tudhattam, hogy emberedet veszély várja a Körvárban. Sajnálom – fejezi ki részvétét az Úr.

— Ha most kimennék a fényre, talán a „Szomorú özvegy” nevet kapnám – sóhajtja a nő. – Talán, majd ha megszületnek a gyerekeim, átmegyek a Nap tűzkeresztségén. Addig is névtelen maradok.

— Bátrabb vagy, mint hiszed, asszony – próbál lelket verni a férfi a gyönge teremtésbe.

— Te is hihetetlen dolgokat hajtasz végre.

— Mint az is, amit most készülünk tenni?

— Igen. Nem akarsz előtte enni, lepihenni?

— Nem – utasítja vissza az Uralkodó. – Ehhez üres gyomor kell. Biztos, hogy velünk tartasz? Nem lesz szép látvány.

— Egy szülés sem az – vágja rá az asszony és ezzel abbahagyják a témát.

Amíg fecsegnek, elérik mélyen lent a forrásokat. Jó látni, hogy folyik még kék, úri vér a föld ereiben, nem csak tüzes vagy fekete olajszéklete, hanem tiszta és nemes. A barlangban a földalatti folyó fölött apró hegyfogak meredeznek alá – a sziklák magukba fordulva, befelé nőnek. Ijesztőek, mint egy óriási száj hatalmas fogakkal. Körben a falak valaha épületek lehettek, az emberek mesterséges betonhegyei, akiknek vagy nem tetszettek, vagy kevesellték a természet emelte eredeti szobrokat, de már több ujjnyi por vastag, megkeményedett réteggel vonta be. Hátborzongató látvány a sötétben, ahogyan csak a csillogó víztükörről visszaverődő fények világítják meg az alagutat. Sokaknak a félelem lassan, alattomosan kúszik fel a bokáiktól a nyakukig, végig a bőrükön, akár egy pók. Azon kívül még idegenek úszkálnak a forrásban, akik cseppet sem bizalomgerjesztők.

A vízi lények mintha megéreznék félelmüket, mert bíztatóan szólnak a tömeghez. Sokaknak először hatolhatnak az agyába, mert a fejükhöz kapnak, kiűzni azonban nem tudják a hangokat.

— „Gyertek közelebb! Itt vagyunk.”

— Amikor még nem láttam, nem féltem a barlangoktól, de most, hogy látom valós mivoltukat, megijesztenek – mondja a terhes asszony a Négykarúnak, aki újra támaszául szegődik.

— A tudás veszélyes is lehet – hagyja jóvá a hadvezér.

— „Így igaz, barátom – ért egyet Aren, aki felbukkan a vízből. – Például, én már régóta tudom, mit készültök tenni velünk és nem lennénk itt, ha nem egyeztünk volna bele. Mégis erőt veszünk az aggodalmainkon. Másra tereljük a gondolatainkat, mint azt te teszed, Uram a terveiddel. Folyton másra gondolsz, hogy már az egész Holdi világotokat ismerjük, mint a tenyerünket.”

— Tisztában vagytok a kockázattal. Talán néhányatokon nem sikerül elvégezni a szertartást és belehalnak. Választhattok, továbbléptek és létrehoztok egy új fajt, a „Kétéltűeket”, vagy bent ragadtok az óceán iszapos sarában.

— „Természetesen, ha te is megtartod az ígéreteidet és az új nemzetnek adod a tengerpartokat, ahol élhetnek és gyarapodhatnak, mint azt annak idején az első radioaktív pestistől szenvedő nép tette. Őseink valaha az óceánhoz menekültek élelem reményében és minél több időt töltöttek odalent, annál kevesebbet idefent, míg folyamatosan el nem maradtak a szárazföldiektől.”

— Már megmondtam, hogy rendben! – erősíti meg még egyszer az Úr. Kezdi elveszíteni a türelmét. Zavarja a másik bizalmatlansága és túl akar már esni a műtéten. – Ti lesztek a hiányzó kapocs népeink között. Rajtatok keresztül fog majd bonyolódni az árucserénk és megkaptok mindent, amire csak szükségetek van, ha mi is.

Egy kevéske csend esik le a helyiségbe. Pár pillanatra úgy tűnik, a forrás csobogása is megáll, még a vízi emberek is feladják próbálkozásukat, hogy kézzel vagy lábbal való csapkodással eltörjék a víztükröt. A hallgatást az Uralkodó töri meg:

— Mészárosmester!

— Igen, Uram! – tolakodik elő egy hang, majd annak sebességét utolérni kívánó nagydarab test.

— Készen áll az embereivel? – az Úr hangja pattogó és parancsoló.

— Igen – remegi a másik minden porcikájával. Nem úgy tűnik, hogy meg tudja ejteni a pontos vágásokat. Ha csinált is valaha hasonló dolgot élőlényen, az biztos nem élte túl.

— Hozasd ki az embereiddel vendégeinket a partra egyenként. De ne messze a víztől. Óvni kell őket a kiszáradástól. Valaki folyvást locsolja őket. Sok vér lesz, azt is le kell mosni, hogy lássál valamit.

— A miatt ne aggódjon, Uram! – vigyorog a ripacs orvos. Mintha visszanyerné lélekjelenlétét a kulcsszó hallatán. Megnyalja szája szélét, talán hogy olajozottabban csússzanak ki szavai. – A vérelszívással és a fertőtlenítéssel nem lesz gond.

Sajnos azonban akadnak gondok. Először is, a mester emberei nem tudják kiemelni Arent, aki elsőként jelentkezik a beavatkozásra, hogy példát mutasson az embereinek. Folyton kicsúszik a vízi ember síkos teste a kezek közül és visszaesik a forrásba. Négykarúnak kell beavatkoznia, aki úgy öleli át a terhét négy hatalmas, hosszú és erős karjával, mint hordót a dongák. A második gond akkor merül fel, amikor a Mészáros csontpengéje életlennek bizonyul. Aren ágyéka fölé görnyedve nagy erőfeszítések árán sikerül csak lyukat ütnie a halvány vonal mentén, ahol annak a lábai összeforrtak. A páciensnek még annál is nagyobb fájdalmai vannak, mint orvosa küszködésének. Nem kiabál, száját sem nyitja ki, de a nézők majd a földön fetrengenek a fejfájástól, amit szellemileg átélnek a szenvedővel. Nagyon lassan halad a metszéssel. Rendszeresen megáll, hogy felszívja a kifolyó vért és lenyalja a sebet. A nyál a legjobb fertőtlenítő, állítja a mester. Csak akkor marad abba a kínzás, amikor a terhes asszony megérinti a Mészáros vállát és egy hosszú, hegyes és vékony fémdarabot ad át a megforduló embernek.

— Elszalajtottam a kórházépületbe, amit nemrég tártunk fel a homokkarcolók takarásában.

— Rozsdamentes acél – állapítja meg az Uralkodó. – Nem kezdte ki az idő foga.

Aztán elég egy hosszú, vékony vágás, hogy kinyíljon a két lábcsontra nőtt vörös húsvirág. Lejjebb már óvatosan halad, nehogy elvágjon egy fontosabb eret vagy artériát, amint keresztülszeli a két lábszármaradvány közti masszát. A mester csupa vér, mocsok és izzadtság. Segítői legalább annyiban a hasznára vannak, hogy tartják a fityegő bőrdarabokat, amiket aztán majd vissza kellesz hajtani a húsra. Na meg persze ketten egy-egy oldalról gyors varrásba kezdenek a fenti résznél, amikor már a Mészáros lent jár a bokáknál, amik úszófarokká forrottak össze, hogy megelőzzék a fertőzést vagy az elvérzést a nyitott sebből. A hentesinasoknál sok bőrdarab van kéznél, hogy kitoldják a nagy területet, amin nem ér át a test gazdájának eredeti bőre.

A művelet végére Aren már eszméletlen, de él. Szíve hevesen ver, mellkasa vulkánként lüktet. Víz nélkül is csupa nedvesség, ahogy a felépüléssel küszködő szervezet folyadékban üríti ki a károkozókat. Már csak rajta múlik, hogy megküzd az életéért, vagy belepusztul a sebeibe. Hogy ne kelljen folyton borogatni forró testét, a forrás egy sekély részére helyezik, épp hogy a víz csak ellepje és hűtse.

Az esetből tanulva, társait már a beavatkozás elején leütik. Eszméletlenül nem kiabálják tele mindenki fejét, noha gyengébben működő tudatalattijuk még így is fül-és orrvérzést idéz elő a jelenlévőknél. Hosszú időbe telik a tucatnyi vízi emberen elvégezni az operációt. Szerencsére, többen mennek el a műtét alatt a nézelődők közül, mint ahányan a páciensekből. Egyikük nem azonnal hal meg. Később viszi el a láz. Egy másiknak le kell vágni a lábait, mert elfertőződik. Miután visszateszik a forrásba, az elsodorja és megfullad. Csonkjaival nem tudja fenntartani magát a víz felszínén. Az Uralkodó gyakran látogatja a betegeket lábadozásuk alatt, amit nem csak testi felépülésük jelent, hanem a szó szerinti értelemben vett lábra állásuk is. Hosszú időbe telik, mire képesek megmozdítani a lábujjaikat, aztán a lábfejüket, majd a lábaikat. Gyötrelem volt végignézni, ahogyan megpróbálnak a sziklás, csúszós parton megkapaszkodva először feltérdelni, aztán lábra állni. Ezer éve elfeledett műveletet kell véghezvinniük, ami ott van valahol a génjeikben, de egy láthatatlan olló elvágta.

Az egyik alkalommal Aren megpróbál kikászálódni a földre. Az Úr a kezét nyújtja a szerencsétlennek, aki eleinte megragadja, úgy tesz, mintha próbálná ráhelyezni súlyát a karra, de aztán enged a szorításából és visszacsúszik. Az Uralkodó a következő megjegyzést fűzi a történtekhez.

— Nem hiszem, hogy utódaid örökölni fogják tőled a lábakat. Legalább is eltelhet pár generáció, mire módosulnak. Meg kellesz vágnod majd a gyerekeidet, akár a zsidóknak egykor.

— „Valld be, magadban nevetsz rajtunk!” – szólítja fel Aren az Urat színvallásra.

— Honnan veszed? – kérdezi döbbenten az Úr. Hiszen igyekszik leplezni gondolatait a mások előtt.

— „Érzem a mozdulataidon, az izmaid merevségén, sejtjeid minden egyes rezdülésén.”

— Azt érzed, hogy nevetek, de azt nem, hogy min, igaz.

— „Igen – helyesli a vízi ember. – De mit számít, hogy minket vetsz meg, vagy a babonáinkat, az istenünket, hiedelmeinket és szokásainkat. Mindezek mi vagyunk.”

— Én meg azt érzem, hogy nem rokonszenvezel velem – vádolja meg most az Uralkodó a másikat.

— „Mi nem akarjuk, hogy minket is megszelídíts, átformálj, mint azt a földön járókkal tetted. Tisztelned kell a hagyományokat, a különbségeket. Ettől volt változatos annak idején a világ.”

— És ezért olyan most, amilyen – válaszolja az Úr hidegen, mint a tenyere alatt folyó víz, amit lehajolva simogat. – Nekem sem tetszett a rendszer a Holdon, ami meg akart engem ölni, elűzött a családomtól és kitaszítottá, szó szerint földönfutóvá tett, de még mindig jobb volt, mint a szétszórtság. Valami kell, hogy összefogjon bennünket.

— „Szövetségünk csak kényszerből és érdekből született. Kigúnyolhatod a Hármat, amiben hiszünk, lenézhetsz a tudatlanságunkért, de nem kényszeríthetsz arra, hogy megváltozzunk.”

— Talán nem tetszik, amit csinálsz? – firtatja az Úr. – Emlékszem, milyen játékot játszottál kölyökkorodban. Evolúciósdit. Ki mer és tud messzebb kimenni a partra. Majdnem odavesztél. Most is feltartjátok a vonulást a felépülésetekkel. Azt sem tudom, hol használjalak benneteket a csatatervemben.

— „Miattunk ne aggódj. Menjetek előre, mi utolérünk benneteket és ott leszünk a jó helyen a jó időben. Ami meg a tartozásokat illeti, én már visszafizettem neked az adósságomat. Az meg, hogy mi tetszik és mi nem, azt nem tudhatod. Mik a személyes, vagy egyéni szándékaink, arról fogalmad sincs. Nincsenek olyan képességeid, mint nekünk.”

— Ismerd el, nektek is van mit tanulnotok tőlünk – ágaskodik az Uralkodó.

— „Én elfogadom a te népedet, ha te is az enyémet. Ha megpróbálsz valaha is erőszakot alkalmazni ellenünk…”

— Mert mi lesz… – kérdezi az Úr és fenyegetően előre hajol.

Nem érkezik befejezni sem a mozdulatát, sem a mondatát. Kevés híján beleszalad a saját tőrébe, amiről fogalma sem volt, hogyan oldódott le az övéről és került hegyes végével a homloka elé. Amint lassan felemeli a tekintetét, meglepődve látja, hogy a fegyvert senki sem tartja, magától lebeg. A láthatatlan ember gondolatát hamar kiveri a fejéből. Sok különös dolgot látott már, mindenfélére rávette már az élet, de ilyen csodát még nem tapasztalt. Önkéntelenül is másik tőrére téved a keze, de egy hang figyelmezteti, hogy csúsztassa tovább hozzá nőtt fehér, ötlábú, csonka pókját.

— Ne kísértsd a képességeimet. A vízben jobban megy, ott a tárgyak nem ilyen nehezek. Még meginoghatok.

Az Úr hosszan néz farkasszemet a késsel, mire rájön, hogy ki áll a merénylet mögött. Lassan körbeforgatja a tekintetét és meglátja Arent, az északi óceán királytanácsosának fiát vízből kinyújtott, feléje meredő kézzel. Tekintetében egyáltalán nincs segítségkérő kifejezés. A telekinézis jelensége meglepi az Uralkodót, de igyekszik nem kimutatni bármi érzelmet. Elismerését azonban képtelen eltitkolni, hogy újabb dolgot tud meg új szövetségeseiről. A vízi ember úgy látszik, beéri egyelőre ennyi tisztelettel a fajtáját illetően. Lassan leengedi a szúrószerszámot. Az Úr akkor sem hagyhatja, hogy az ő pályáján ne az övé legyen az utolsó szó és hátat fordítva a következőket gondolja, mielőtt elsiet:

— „El ne késsetek!”

Tízezer... évvel időszámításunk után - Második evolúció (10KY AC)

Második evolúció

— „Mondtam, hogy rossz ötlet fejlődésdit játszani! – szólalt meg az egyik hang vádlón. – Inkább mentünk volna történelem órára.”

— „Hogy mersz kételkedni herceged döntésében! – vonta kérdőre a másik hang. – A történelem meg itt játszódik le az orrod előtt.”

— „A Harmadik bocsássa meg nekem, Felség. Azt hittem, barátok, játszótársak vagyunk.”

— „Talán igen, talán nem. Inkább ezt figyeld! Láthatsz egy embert, akikről annyit hallottál már.”

— „Hiszen mi is azok vagyunk” – állapította meg az első hang.

— „Talán jobb helyed lett volna mégis az iskolában. Sokat kell még tanulnod. Mi emberszabásúak vagyunk. Nézd meg inkább a társad, milyen merész. Nem nyavalyog annyit, mint te.”

— „Lehet. Én biztosan nem bírnám elviselni azt a fájdalmat, amit ő átél. Mit mondunk majd az anyjának?”

— „Nem tudom, mit „mondasz” majd az anyjának – helyesbített a herceg. — Talán az igazat. Túl nagy volt a hullámzás és kivetette a partra. Azt viszont találd ki egyedül, hogy mért jöttünk fel a felszínre.”

— „Elég volt! – gondolta Alex. – Hagyjátok abba! Így nem tudok összpontosítani a barátotok megmentésére.”

— „Rendben van, kétlábú – egyezett bele a felség. – Csak óvatosan fogd meg Arent az uszonyánál. Szeretnénk, ha magától hazaúszna. Feltéve, hogy még életben van.”

— „Igen – válaszolt a kisebbik fej a tenger habjai közül. – Még hallom a gondolatait. Szörnyű fájdalmai vannak.”

— „Ahogy nekem is” – közölte a férfi gondolatban furcsa beszélgetőpartnereivel.

Alex legalább tudta, hogy nem az ő fájdalmai ordítanak a fejében, hanem a partra sodródott halemberé. Megfogta a másik a lény farkát és húzni kezdte a vízbe. Még jobban szenvedett, amikor az óceánba lépett. A víz fehér hullámai sós fogakként a lábába martak, a puha álkapcsok visszahúzódtak, majd újra támadtak. Érintésük legalább annyira égetett, mint a Nap apró tűszúrásai. Az óceán kivetette bölcsőjéből gyermekét, hogy az megtanuljon járni, önállósuljon. Amit Alex tenni készült, az a fejlődés visszafordítása volt.

Önmagát is alig bírta vonszolni, nemhogy terhét. Bár amikor a vízbe értek, az összenőtt lábak hatalmasat rúgtak attól, ahogy a só a sebekbe került. Elejtette a vízi ember alsó törzsét, de újra megragadta az összeforrott, kiszélesedett bokákat és tovább húzta, míg a testet teljesen el nem borította az életadó folyadék.

Innen már két játszótársa vette gondozásába a sebesült Aren nevezetű lényt. A derékig érő vízben, ahová kimerészkedtek, emberszerűnek látszottak ők is. Ajkaik hálát remegtek, de Alex nem értette a szájbeszédet. Annál inkább zúgott a feje a telepatikus beszédtől. Mondta nekik, hogy szóra sem érdemes, de nem hitte, hogy meghallották. Az élőlények fülei helyett valami hártya vagy kopoltyúszerű testrész volt található, de tudta, hogy gondolatait még akkor is eljuthattak a szokatlan teremtményekhez, amikor már alábuktak az óceán mélyébe.

A férfi végül hátat fordított nekik és a szárazföld felé tekintett. A szél homokkígyói tekeregtek a sivatagban a lábai alatt, ameddig a szeme ellátott. A szárazföldön a levegő már ritkább volt, Alexnek nehezére esett lélegezni, mintha a hegyekben lett volna. Sem orra előtt, sem háta mögött, végképp nem feje fölött és a lába alatt pláne nem várta semmi, csak a határtalan pusztaság. Ez erőt vett a lelkén, szívén és agyán is. Ha nem ezek a motorok hajtják előre, akkor mi? Lelki szemei előtt szeretteinek képe derült fel, mint egy délibáb a sivatagban, felesége és gyermekeié. Talán a vágy, hogy egyszer újra látja őket, ad neki kitartást? Elképzelhető-e, hogy visszatérhet egyszer a földre, vagy családja lejöhet a holdról? Kérdése és kételye tengernyi volt, válasza annyi, ahány csepp víz az előtte nyújtózkodó sivatagban. Egy azonban biztos. Nem is volt olyan baj, hogy nagyobb űrt érzett magában, mint a Holdon való tartózkodásakor. Ahhoz, hogy befogadj valami nagyot, teljesen üresnek kell lenned. Vagy eggyé válik az új világgal és magáévá teszi, vagy belepusztul. Nem volt más választása: vére még lüktetett, sejtjei bizseregtek, minden része élni akart.

Az élet megy tovább és vele az ember is. Alexnek mindenekelőtt a legszükségesebbekről kellett gondoskodnia a fennmaradáshoz. Hogyan is fogjon hozzá? Kétségbeesésében térdre ereszkedett. A homok besüppedt alatta és lábait víz ölelte bátorítóan körül, amit a tenger küldött. Egyrészt átok, mivel sótartalma marta a sebeit, belemosta a homokot, másrészt kevésbé volt forróbb, mint a talaj, így hűsített. A gödör nem telt meg, várni kellett a következő hullámra, hogy újabb adag folyjon bele. A férfi úgy gondolta, minek várni rá, ha elébe mehet. Elkezdte hát mélyíteni a lyukat. Sok munkája volt vele, hiszen a homok folyton beomlott, csak ahol már víz érte, tapadt meg, de a sodrás is kimosta, beömlesztette néha. Mindezek ellenére nem adta fel. Már térdig érő volt gödör, amikor elkezdett csatornát vezetni bele az óceántól. Eleinte hosszában haladt előre, majd olyannyira kiszélesítette az árkot, hogy maga is belefért.

Ezzel megnyitotta a víz szárazföldbe vezető útját. Néha pihenőt tartott a vájásban és elment, ledőlt aludni a parton rekedt mentőkabinjához. Arra az időre, amíg pihent, vagy aludt, berakta a gödör közepén álló homokos, sáros, sós és fogyaszthatatlan vízbe bukósisakját, lefedte nejlonnal, amit kabinja belső falának védőbevonásaként szolgált, amíg lassan le nem fejtette, aztán az anyag közepére egy műszerfalból kitörött gombot tett rá, hogy behorpassza. Így pároltató csapdát állított a vízpermetnek, ami a forró nap felé kívánkozott, maga mögött hagyva a visszahúzó nehéz sót, ám a gödör közepén belecseppent a sisakba. A csatornán keresztül a vízszint már állandó volt, a vízvezetéknek is csak néha kellett utánanézni, hogy nem dugult-e be. Miután aludt az örök Naptól elbújva, pár kortyot már ihatott is. Egyszer-kétszer azonban hoppon maradt, amikor miniatűr víztárolójába hal került és ficánkolás közben felborította a sisakot. Élelme ezekből a fogásokból állt, néha rákot vetett ki neki az óceán, amikor meg üres volt annak a keze, maga gázolt be a vízbe és próbált halászni űrcsónakjában mégis csak felfedezett botkormányával, aminek addig verte egyik végét minden oldalról a sikló falához, hogy az behorpadt és többé-kevésbé hegyes lett.

Már értette, miért fejlődtek vissza az életben maradt emberek a Harmadik Világháború után és fordultak a tengerhez. Ő sem akart messze menni a bőségszarútól. Azon dolgozott, hogy annyira kimélyítse a kis folyóját, hogy bele tudja gördíteni a mentőkabint. Így könnyebben tudta vonszolni, beljebb és feljebb a szárazföldbe. Lassan haladt, méterről-méterre, és az idejét sem tudta, mióta csinálja. Abban azonban biztos volt, hogy nem maradhat örökké a parton. Emberi természeténél fogva keresett és törekedett valami jobbra. Ilyen volt első valódi húsétele is. Már korábban észrevette, hogy feje fölött néha fekete pontok tűntek fel. Nem holmi eltévedt madarak voltak, hiszen egy pályán köröztek folyton, tartózkodása helye felett. „Dögkeselyűk” – állapította meg. Mivel már unta a halat, úgy döntött, csapdába csalja őket. Kifeküdt hát a napra és mozdulatlanul várt, halottnak tettette magát. A ragadozók szégyenei sokáig várattak magukra. Alex csak fülelt és még a szemét is bezárta, nehogy egy pislantással is elzavarja őket. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mikor jöttek meg a potyaevők. Szárnyuk suhogása egészen közelről hallatszott, amikor leszálltak és olyan port vertek, hogy a férfi alig kapott levegőt a homokszemektől. Aztán a karjaik csattogása abbamaradt és süppedő, közeledő lépteik alatt csikorogtak a homokszemek. Furcsán rikácsoltak, néha sipító hangokat hallattak. Amennyire a fekvő ember ki tudta következtetni egyik fülével, mivel a másikat a földhöz tapasztotta, az ég állatai ilyenkor egymással marakodtak. Talán azon, kié legyen az első falat. Ha ez így van, gondolta Alex, az erősebb, nagyobb nyer. Úgy döntött, megvárja, hogy az beleharapjon, kicsípjen belőle egy darab húst. Legalább fogja tudni az irányt, amerre vetődnie kell és a madár el lesz foglalva az evéssel, mialatt ő megragadja a nyakát.

A terv majdnem úgy is alakult, ahogy azt a férfi elgondolta. Fogait előre összeszorította, felkészülve a fájdalomra, aminek bekövetkeztével a nyilallás irányába vetette magát vakon. Épp ezért nem nyakon ragadta meg a madarat, hanem a szárnyán, de miután megvolt az első biztos pont, másik kezével már megtalálta a sima, szőrtelen, tollatlan nyakat és egy oldalra hajló mozdulattal eltörte. Az állatnak válaszolnia sem volt ideje, annál inkább hátrább álló társainak, akik azonnal felrebbentek a levegőbe. Eztán már csak egyszer-kétszer sikerült átvernie őket hasonló képen, akkor is biztosan nagyon éhesek lehettek, viszont minden esetben az ember ette meg őket jóízűen, és nem fordítva. Húsuk kemény volt és rágós, de kívülről eléggé aszott és szárított a fenti naptól, csak belülről kellett megsütni a napon. Legalább a megkopasztásukkal nem bajlódott. Alex töprenget rajta, hogy a dögevők csak a tenger kidobott maradékából élnek, vagy van más élőlény is a szárazföldön, akik alkalmazkodtak az éghajlathoz, esetleg jobb vidéken élnek, mint a sivár pusztaság. Jó lett volna fészkükre találni és megenni a tojásaikat. Jobb lehet, mint a Holdi mesterséges por. Talán a forró homok kelti ki őket.

Akkor kapott választ a kérdésére, amikor már annyira felaraszolt a szárazföld belsejébe, hogy eltűnt az óceán és a tengerpart a láthatárról. Lábai alatt a csatornában megnyugtató hangon csörgedezett a víz, így a szokatlan, távoli dübörgés egyenesen visszataszító kontraszttal törte meg az idillt. A hangsebességet a látvány jóval később érte csak utol hatalmas porfelhő kíséretében.

— Homokvihar? – kérdezte önmagát Alex. – És milyen fekete!

Hamarosan rá kellett jönnie, hogy egészen más motor hajtja belülről a rohamosan közeledő földi fergeteget. A homokfüggönyből sötét alakok körvonalai bontakoztak ki. Eleinte kétlábúaknak és nagyfejűeknek tűntek a lények, majd a mellső lábaikat hátsók követték. Hangjuk sem emberi volt, hanem nyerítésszerű. Mielőtt Alex felfoghatta volna, hogy lovak vágtatnak felé, mind egytől egyik koromfekete, azok addigra már el is viharzottak mellette és már csak hátsójukat követhette a tekintetükkel. Vadlóvonat, gondolta. Azt azonban megérkezett figyelni, hogy szőrtelenek, sörény nélkül és farok helyett csak egy lelógó csonkkal rendelkeztek. Az állatok visszatértek a természetbe és elvadultak, akár a vas elrozsdállt, elporlott és visszakerült a földbe, ahonnan vétetett.

— Valószínűleg őket is kísérik a dögkeselyűk – jegyezte meg a férfi magának fennhangon.

Azonban egy válasz két kérdést szül. Most az újonnan felfedezett lényekre volt kíváncsi. Mit ehetnek? Hol élnek? Mit isznak?  Főleg a húsukra fájt a foga. Azt nem is gondolta volna, hogy azoknak is az övére. Az első találkozása a vadlovak egyik elkóborolt, vagy lemaradt képviselőjével egyáltalán nem volt kellemes, sőt kis híján az életébe került. Végül Alex számára szerencsés kimenettel végződött kalandja az állattal és még vendégéből is ehetett vacsorára, nem is egyszer, hanem hosszú ideig.

Az úgy történt, hogy nem sokkal a vonulás után éppen munka utáni pihenőjét töltötte, amikor nedves érintés és szuszogás érte az arcát. Hirtelen és rémülten ébredt fel. Ösztönösen az ellentétes irányba taszította magát, ami jól is jött arra a kis időre, amíg kitisztult a látása az alvás után. Az első, ami a szemébe vetődött, azok a hatalmas, éles metszőfogak, valósággal agyarok, amik rája szegeződtek. A vadló nem tűnt szintén rémültnek, ellenkezőleg, támadólag felszegte a fejét, egy lépést sem hátrált, sőt két hátsó lábára állt és az elsőkkel támadóan hadonászott, mint egy bokszoló.

— Mi a fene!? – kiáltotta el magát Alex, de a ló nem ijedt meg a hangjától. Talán csak magát akarta megnyugtatni, vagy felrázni a sokkból a férfi.

Alexnek sem kellett több, életben maradási ösztöne legalább olyan hevesen buzgott benne, mint terjedelmes csatornája. A keze ügyébe először a már halászásra használt botkormány került. Keselyűt is kapott már el vele, amik egyre ritkábban és óvatosan kerültek a közelébe. Nem érezte a nap melegétől felhevült tárgy forróságát. Hozzászokott már a hőséghez és az égéshez. Meg kellet hát toldania a karját és jóformán mindig mellette volt a gyilkos eszköz. Most mit sem törődve a hatalmas és vastag patákkal, amik kétségkívül tökéletes lábbelik voltak a forró homokban, a két mellső végtag közé vetette magát, egyenesen az állat szügye felé döfött. A találat sikerült, de a kormány bennmaradt a ló szívében, nem volt választása Alexnek, vagy elengedi a fegyvert, vagy az állat agyontapossa, bár néha azon elmélkedett, hogy a halál lenne a legjobb dolog, ami történhetne vele és az élet a legrosszabb, mert tovább kell szenvednie.

A veszélyben épp az ellenkezőjét tesszük, mint amikor kívánjuk az elmúlást és küzdünk az életért, nem is gondolkodva, ösztönösen, reflexszerűen. Így kapott a férfi is a sisakja után a gödörbe, ahol abbahagyta az ásást. Felpattant és a megroggyant, de még mindig támadó, fogait csattogtató és haragosan fújtató, a homokban dühösen kapáló állat fejére sújtott vele. A sisak egyre inkább behorpadt a ló koponyájára mért sorozatos ütésektől. Akár egy géppuska, záporoztak a halált osztó csapások. A húsevővé mutálódott állat most nem megölni, hanem sajnálnivaló volt. Az ember fele erőfeszítésének is elég kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy végezzen a vaddal, de Alex nem állt meg egyhamar.

— Engem akartál megenni? – lihegte indulatosan. – Most megmutatom neked!

Minden, az utóbbi időben felgyülemlett dühét, kétségbeesését, felesleges energiáját, verejtékét, páráját kiadta magából. Amikor megállt, testének folyadéktartaléka, amivel éppen nem spórolt, kiömlött bőre pórusain keresztül, akár egy szökőkútból, amik a gyakori fürdéstől a csatornában nem voltak eldugulva a kosztól. A túlélés érdekében nem gondolt az undorra munkája közben, noha normális életkörülmények közt a hideg is kirázta volna tettétől.

Miután Alex felszusszant, akkor nézett csak körült. Először védősisakját sajnálta, ami annyira összelapult, hogy alig tudta kihámozni ujjait a szorításából. Aztán az állatot bámulta, ami vérben úszva, mozdulatlanul feküdt. A vér és a halál szagára már sötét, árnyékot nyújtó eleven felhőbe gyülekeztek az égi fosztogatók. A lehető legkevesebbet kellett meghagynia nekik. Amikor már józanul gondolkodott, letérdelt a prédája mellé. Az állat rengeteg vért vesztett, sok a férfire ragadt, a léket kapott szív azonban jóformán a földre pumpálta ki a legtöbbet, ami szinte azonnal megalvadt, sőt megsült, megpirult. Az sem volt megvetendő étel, gondolta a kóbor menekült. Felszedett annyit, amennyit tudott. Aztán a tetemet odavonszolta a bárkájához és ott kezdte szétszedni, feldarabolni. Először a vadállat lábát törte el. A csont nem egyenletesen repedt meg, hanem éles szilánkokká hasadt. Őket használta aztán Alex a vágáshoz, nyúzáshoz. Mindent, amit csak tudott, kiaknázott. Addig taposott egy lemezdarabot a magával vonszolt mentőcsónakból, amíg az mélyen behorpadt. Új tálja lett, edénye, amibe a vért gyűjtötte össze, ahol csak talált belőle az állat testében. Mire végzett a porciózással, hívatlan vacsoravendégei már leszálltak és sóváran nézték a közelből az amatőr csonkítást, de semmit nem kaptak.

Alex semmit sem dobott ki, még a hatalmas csontokat is behajigálta szállítójárművé alakított, teljesen kibelezett csónakba. A húst inkább megszárította, hogy tovább elálljon. Ahogy végignézett magán, a Nap ostorozta, égette szakadt-fakadt, jóformán csak ágyék tájt fellelhető foszlányokra, úgy gondolta, hogy a lenyúzott bőrt kifeszíti és kicserzi, jó lesz majd ruhát, lábbelit csinálni belőle, a belekkel meg összevarrni. Egyedül a belső részeket főzte meg a napon vízben. Így hosszú ideig volt ellátva élelemmel. Arról még nem is álmodhatott akkor, hogy egyszer megszelídíthet egy ilyen fenevadat és tarthatja a tejéért, a tehercipelésért vagy közlekedésre használhatná. Talán ha lesz elég ivóvize, amivel magához kötheti a jószágokat, bár ki tudja, hogy nem-e vért isznak csak, amihez már ő is hozzászokott. Jobb, mint a vizelete, amit eleinte fogyasztott, amikor nem volt párlata.

Az esetet követően hosszú ideig nem történt semmi sem. Tovább ásott, vezette a kis kanálisát, ami minél hosszabbra nyúlt, annál tisztábbnak, áttetszőbbnek és megszűrtnek tűnt, noha még enyhén sós íze volt. Ahogyan a vize folyt lassan, unalmas egyhangúsággal, úgy az idő is. Az időjárás is változatlan volt. Az óceán felett, ha esett is nagyritkán eső, a szárazföldre semmi sem hatolt be. Míg végre egy újabb jelenés törte meg a puszta látóteret. Eleinte délibábnak tűnt a nap táncoltatta levegőben, fekete embernek, mint ő. Nem kellett messze letérnie a kivájt ösvényről ahhoz, hogy eljusson az élőlénynek vélt alakhoz. Már nagyon unta a magányt és a magában beszélést.

Csalódnia kellett azonban, mert a dolog tárgynak bizonyult. Ahogy Alex hozzá rohant mindent hátra hagyva, amit eddig alkotott két kezével, döbbenten látta, hogy egy rozsdás fémrúdhoz fűzte reményeit társ utáni vágyakozásában. Mérgesen dobbantott a homokban, amit az nem tűrt meg. Úgy omlott össze a férfi alatt a világ, mintha egy kártyavárra állt volna. A zuhanás rövid időnek, de nagy távolságnak tűnt. A magasságot az ütés erősségén tudta csak kikövetkeztetni az ember, ami a hátát érte. Több száz pillantásban mérte meg Alex az időt, amíg – eszméleténél ugyan –, de mozdulatlan feküdt. Annyi volt a szerencséje, hogy a Nap egyenes szögben vágott be a nyíláson, amit ütött, mert kiégette volna a szemeit. Az első, amit megtanult ezen a bolygón, hogy nem szabad a napba nézni. Még így is erős volt az égitest fénye, ami benyúlt a föld barlangzsebében. Látta amint a sugárnyalábban szinte súlytalan légben lebegnek a még aláhulló pehelykönnyű porszemek, amiknek nagyobb testvéreik, a homokszemek, szinte betemették.

Bizonyára ezért is esett nehezére megmozdulnia, noha először törésre gyanakodott magában vagy teste alatt vélt roppanásokat és reccsenést hallani. Nem volt képes megvizsgálni az őt körbevevő új helyszínt. Annyi bizonyos volt, hogy mélyre szállt alá a föld gyomrába és felfele nincs esélye visszatérni a felszínre. Ott kellett hát hagynia minden eddig elért munkáját, vívmányát, eddigi erőfeszítéseinek gyümölcseit. Ezek a gondolatok és lelki gyötrődések is besegítettek dezorientáltságába fizikai bajain kívül. Megrészegedve tántorgott a szűk alagútban egyik falától a másikig pattogva. A fény uralma lassan a sötétségbe veszett a háta mögött. Apránként kezdte csak visszanyerni az irányítást érzékszervei felett. Először a szaglása érezte meg a friss huzatos levegőt, melynek irányába fordította magát, amikor egy kereszteződéshez ért. Szemei szintén kezdtek alkalmazkodni a sötéthez. Tapintásával már lassan meg tudta állapítani a falak hepehupaságát. Mindeddig úgy vette észre, hogy egyenesen és vízszintesen halad előre és a barlangnak, amibe pottyant, eléggé szabályos vonásai és szerkezete van. Mintha csak szobáról szobára járt volna a kockaforma belső terekben.

Pár lépéssel csak fenti felfedezései után kellett keserűen megtapasztalni, hogy a pokolnak vannak még bugyrai és zuhanása koránt sem ért véget. A leejtő, amelyen lecsúszott, azonban kevésbé volt meredek. Sőt, néha bordázatosnak érezte a hátát és a fenekét ért gyors és ütemes ütésekből lépcsőre következtetett. Aztán megint tágas terek követték egymást, miután a félresikerült csúszda alján befordult arra, ahol a fal hézagos volt. A következő siklást már várta és félig meddig felkészült rá. A harmadikat és követőit már egyenesen kiszámolta és haladt magabiztosan lefelé. A mesterséges, de poros, koszos vonalak zárt rendszert látszottak alkotni, nem kizárt, hogy épületet. Talán üres gyomrú házak, amik többé nem tömik meg magukat emberekkel.

Pokolbéli félelmei csak akkor igazodtak be, amikor a saját maga neszezésén kívül más zajokra is felfigyelt. Eleinte megerőltető volt megállapítani az irányukat és követni őket, de többszöri eltévelyedés után a hangok erősödni kezdtek. Már nagyon mélyen lehetett, elméletileg levegőt sem kellett volna kapnia, de az valahonnan alulról tört felfelé, mint egy gejzír. A hangok úgyszintén közeledtek, vagy ő tartott feléjük és csak érzéki csalódásban szenvedett.

Nem Alex találta meg a zaj forrását és vette fel a kapcsolatot annak okozójával, hanem az lelt rá. Amint befordult egy sarkon, érezte, hogy megérinti egy kéz a bokáját, ami otthonosabban és magabiztosabban mozog a vakvilágban. Nem a talajt rántották ki alóla, hanem a lábait róla. Azonnal a földre került támadójával egy szintbe. Hirtelen éles tőr tört fel lábujjaiból az agyába. Felordított a fájdalomtól, mire a másik felmordult. Nedvességet érzett a talpai alatt – vért –, de túl sokat ahhoz, hogy mind az övé legyen. A másik hörgéséből arra következtetett, hogy annak bele tört a foga a falatba, amit belőle akart kitépni. A férfi védekezésbe váltott amennyire csak tudott az akadémián tanult látatlan, alattomos és hátulról irányuló csapások ellen. Homályosan ugyan, de látni vélte ellenfelét. Annak mintha világos bőre lett volna, világító a sötétben, nem olyan sötétbarna, szinte fekete, mint az övé, amit a nap kicserzett. Ellencsapására hatalmas hördülés tört fel a másikból, majd a kitekert kar fájdalmában folyamatos hörgés, ami, mint a kifulladt lélegzet, eleinte hevesen ismétlődött, majd lassan lenyugodott.

— Elengedlek! – kiáltotta Alex. – Feltéve, hogy jól viselkedsz.

Nem lepődött meg, hogy nem kapott választ az őslakostól. Azt várta, hogy ez a torzszülött is elkezd a fejében kotorászni, de e helyett hörgést kapott vissza válaszul. „Primitív egy lény – gondolta. -, de mégis csak ember.” Ezt abból következtette ki, hogy lassan elkezdte tapogatni az idegent, akinek ő szintén idegen volt. Az megérezte a barátságos szándékot, és kézen fogta Alexet. Azt meg inkább fűtötte a kíváncsiság, hogy többet tudjon meg a vadakról, mintsem félt volna és ellenkezne. Örült neki, hogy talált életben maradt emberszabásúakat a földön és megoszthatja a magányát valakivel. Az, hogy nem értették egymást, remélte, kiküszöbölhető idővel és egy kis energiával.

Követte hát furcsa társát, noha az mindvégig négykézláb mászott és magától csavarta hátra a kezét, hogy az övét fogja. Az eleven póráz folyton csak rángatta őt és világos volt, hogy ki kit sétáltat. Furcsa érzés kerítette hatalmába Alexet. Nem ért haza, otthon sem érezte magát, mégis valami megkönnyebbült, nyugalom öntötte el. Talált valamit, ami összes felfedezéséből a legnagyobbnak bizonyult, noha az sem kevés volt, amit két kezével, kitartásával, életösztönével ért el eddig, annak ellenére, hogy mindezidáig gyámoltalan volt, sodródott az árral. Kezébe vette hát a sorsát, és még ha át is engedte egy rövid időre valaki másnak, azt megfontolt szándékkal tette. Kíváncsi volt rá, hová került, vannak-e még mások, és ha igen, hogyan élnek.

A válaszok nem váratták sokáig a kérdéseket. Útközben egy, majd még egy, aztán egyre több fehér árny mellett suhantak el. Az alakok a földön kísértetszellemeknek hatottak a sötétben. Egy is hátborzongató volt, de amikor tömegesen tűntek fel az oldalsó szobákban, ijesztően hatottak. Egyszer csak ők is letértek a folyosóról és beléptek egy külön szobába. Ott csak egy, de hatalmas fehér lidérc tartózkodott. Vezetője ekkor elengedte Alex kezét, és hasonszőrűjéhez bújt. Mint kiderült, ketten voltak az odúban egy asszony, meg egy gyerek. Amikor vezetője lefejtette a csecsemőt az anyja kebleiről, akkor az ő alakja duzzadt meg.

A családi találkozás nem tartott sokáig. A hím félretette a csecsemőt, aki ezt valami ellenző nyögdécseléssel fogadta. Most már ketten fogták meg kezeit és vendégüket lehúzták magukhoz a földre. Az idegen érthetetlenül figyelte, mit tesznek azok ketten. Morogtak, hörögtek a maguk nyelvén, amiből ő semmit sem értett. Talán ha tisztán láthatta volna a gesztikulálásaikat, rájött volna valamire. Fülelt hát a hangokra. Eleinte dulakodás neszeit és két összegabalyodott testet vett ki a sötétben. A heveskedés elmúltával a nőstény engedett. Ekkor sikló mozdulatok hallatszottak, majd folyadék szivárgása, spriccelése. Ahogyan ezek a hangeffektek is abbamaradtak, egy tenyér nyúlt arca felé. A felfelé fordított marokban, a rögtönzött edényben, volt valami fehér. Alex odadugta az orrát és nedvesnek találta a dolgot. Először a nyelvét nyomta bele, majd ivott egy kortyot a folyadékból. Az íze hasonlított a Holdon használt tejporra, csak sokkal finomabb, selymesebb és kellemesebb volt. Ekkor fogta fel a férfi, hogy mivel kínálták meg. A vadember megfejte asszonya melleit és a tejét neki adta szoptatós gyermeke helyett. Az érzés undorító volt, normális esetben elutasította volna az ajánlatot, de már rég nem evett és semmit sem vetett volna meg. Az éhség olyan, mint egy hűséges eb, amit ha elzavarsz, folyton visszatért, végül, mikor már nem bírsz vele, engedsz neki és befogadod.

Így esett meg első találkozása a földön életben maradt emberekkel, akikről odafent azt hitték annyi évezreden át, hogy kipusztultak, senki sem élhette túl azt a poklot. Illetve a második kapcsolatfelvétel, bár a tengeri lények nem a földön, hanem a vízben találtak menedéket. Úgy látszott, mégis vannak túlélők. Alex eddigi ismeretei alapján két ágra fejlődtek. A vízi világiak láthatóan értelmileg előre, fizikailag viszont visszaléptek, míg a szárazon maradtak fordítva, noha eddig nem sokat mondhatott el testi képességeikről. Amint észrevette az idő múlásával, mindannyian négykézláb jártak, soha sem egyenesedtek fel, meggörnyedtek, összeroppantak. A hím mozgásából azt is észrevette, hogy tapogatózva halad előre, ami arra engedett következtetni, hogy vagy rosszul lát, vagy eleve vak. A nőstény folyton egyhelyben ült a kicsijével, embere hordta neki az ételt. Viszont mások mozgása is alátámasztotta az észrevételeit. Hasonló fehér lepelszerű dolgok sokszor haladtak el zuguk bejárata előtt. Gyakran megálltak és fejüket felemelve szimatoltak, befelé, aztán elfordultak és tovább iramodtak. Utánuk akart menni, felfedező utat tenni, de a nő olyankor megérezte a mozdulatait és visszahúzta. Valószínűleg féltette, hogy a többiek nem csak megkóstolják, ahogyan a párja tette, hanem meg is eszik. Azonban ő sem az a fajta ember volt, aki megijed a saját árnyékától, de a másétól sem.

Egyelőre megállapodott az ismeretlen világban. Furdalta a kíváncsiság a többi őslakossal kapcsolatban, honnan kaptak levegőt, mi az, amit ettek. Segíteni akart a szerencsétlen népen, de még nem tudta, hogyan. Úgy értette, hogy vendéglátója gyűjtögető életmódot folytat, mert ételként apró bogarakat, lárvákat, penészgombát és gyökereket hozott neki és asszonyának. Mivel egy szájjal többet kellett etetni, Alex úgy gondolta, bekapcsolódik a társadalmi életbe. Mindeddig egyenesen haladt előre, utat tört magának és nem bírt megállni. Amikor a vadember újra készült elhagyni őket, ő utána indult. Hogy jobban alkalmazkodjon, felvette a négykézláb járását. A vadember érezte maga mögött követőjét és megfordult. Próbálta visszatolni sötét árnyékát, asszonya maga felé húzta, de hiába. A földönkívüli még annyi megpróbáltatás, szenvedés és nélkülözés után is erősebb volt és akaratosabb, ezért ő nyert.

A két vadembernek nem maradt más választása, mint hátrahagyni, szerencsére alvó fiúkat és elkísérni a felfedezőt. Oldalra fogták és lassan, óvatosan araszoltak előre odújuktól jobbra, a folyosón felfelé egészen addig, míg egy tágas terembe nem értek. A bejárata előtt a helység szinte vakított a sok fehérbőrű, csak itt-ott maszatos, napot nem látott alaktól. Sokan voltak odabent. Volt, aki a földön feküdt, akadt, aki két kezével ásott, mások a fal mentén bogarakra vadásztak, amik túlélték az atomkatasztrófát. Falat kaparászók is fellelhetők voltak, valószínűleg gyökereket próbáltak kiaknázni. A legtöbben azonban egy fekvő köré gyűltek. Néhányan valamit dugdostak a szájába, mások a kezeinél térdeltek, amit valami sötét ér tört meg, akár egy varrás a fehér leplén. A vérét itták, de hogy ne halljon el, folyvást táplálták is. Idős ember volt, minden bizonnyal járni is képtelen. A falka a leggyengébbet választotta ki erre az áldozatra.

Ahogy beléptek a gyülekező térre, noha nem ejtettek zajt, mindenki felfigyelt rájuk. Nem gondolta volna, hogy a föld mélye élettől nyüzsög, mint egy méhkaptár vagy egy hangyaboly. A vadak szaglása rendkívül kifinomult volt. Hörgésben törtek ki és Alexnek nem volt világos, hogy hozzá szólnak, a pártfogóival kommunikálnak, vagy egymás közt vitatkoznak. Egy azonban biztos volt, hogy személye egyesítette őket egy nagy körbe, amit köréjük fontak. A hurok annyira összeszorult, hogy karnyújtásnyira voltak tőle az emberszerű lények és ezt ki is használták. Egymást követték a hideg érintések a bőrén. Egyszerű tapizásnál azonban nem álltak meg. Mozdulataik idővel egyre hirtelenebbek, hevesebbek lettek, kérges, földtúró kezeik kezdték sérteni a bőrét, és akinek nem volt lerágva a körme, annak karmolnia is volt mivel. A már-már fekete bőrű idegen elviselte a karcolásokat, de amikor a simogatások átváltottak harapásokba, ütlegelésekbe, megunta a dolgot és felkiáltott:

— Elég!

Egy ütéssel több tucat embert csapott fülön éles hangjával. A vadak hallószervükhöz, fejükhöz kapva gurultak oldalra, terültek el a földön fájdalomhörgésben. Kellett egy keveset várni, hogy magukhoz térjenek. Meglepetésüket Alex tovább akarta fokozni, hát türelmes volt. Amikor azok összeszedték magukat és újra rá figyeltek, de ezúttal tisztes távolságból, a férfi újabb hatást tett rájuk. Először térdből kiegyenesedett. A póz hatalmat és felsőbbrendűséget sugárzott. Magasabb volt és többet elért, mint az őt körülvevő csőcselék. Azok próbálták utánozni, de derekuk és gerincük nem engedték. Hosszú és fájdalmas gyakorlatok állnak még előttük, ha követni akarják. Már pedig azt fogják tenni – határozta el magában a domináns ember.

Felállva kinyújtott kézzel elérte a mennyezetet is. A plafonról letépett egy elszáradt, fonnyadt indát és a tömeg közzé dobta. Új tárlatok és még több élelem nyílt meg ezzel az elveszett nép előtt. A hörgés újra felharsant, de a hangvételben ezúttal nem támadó, hanem üdvözlő tónus érződött. Mintha csak erre a jelre várt volna az a valaki, aki eddig a csoport perifériáján helyezkedett el megfigyelőként. Szépen csendben tanulmányozta ellenfelét, és amikor úgy látta, eljött az idő, támadott. Térdről nem sikerült volna végrehajtani azt az ugrást, amivel Alexet leterítette a támadó. Egy fokkal fejlettebb volt a többieknél, bát szintén négykézláb járt, de nem térden, hanem a talpain állva, kezekkel lefelé, meggörnyedve.

A falkavezér erősnek bizonyult, de nem eléggé. Alex a földről azonnal felpattant, de nem ereszkedett le a másik szintjére. Az élet íratlan törvénye szerint a túlélésben nincsenek szabályok és bármi, ami az előnyödre van, azt használd ki. A messziről jött ember akkorát rúgott a vezéren, amennyire csak lábát meg tudta lendíteni felegyenesedett testhelyzetében. A bordák reccsenésétől vízhangzottak a folyosók és termek mind alul, mind felül, de a célba talált vadember esése még annál is inkább felverte a homokcirkáló belsejét. Látszott az ív, amelyben repült, de egyszer csak eltűnt a szem elől. Helyes következtetésnek tűnt, hogy beesett egy nyitott liftaknába és annak a mélyére zuhant.

A felegyenesedett férfit akkor már annyi tisztelet övezte, hogy nem megérinteni, de a közelébe sem mertek menni. Messziről figyelték, mit csinál. Látták, hogy száraz fagyökereket tép ki a mennyezetből, amik valamikor ott ragadtak, benőve az ember által elhanyagolt épületeket. Alex elegendőnek találta a fát, amit szedett. Talán még máshol is van a közelben, csak fényben alaposabban körül kellene néznie. A lángok hamar felkaptak a nedvességet réges-régen nem látott fától. A tűznyelvek azonnal recsegő-ropogó hangot adtak ki, mint akik több ezer éve nem ettek. Valószínűleg így is volt, de akkor mindent felfaltak. Most mohón fogyasztották táplálékukat. Amint kezdett csillapodni a heve az élelem fogytával, megszelídülten fordultak teremtőjükhöz, mondván: „Adjál még’ Szolgálni fogunk, csak viseld gondunkat.”

Újra egyességet kötött hát a tűz és az ember. Alex körbenézett, és most már mindent tisztán látott. A vademberek a falakhoz bújva figyeltek rá, de semmit sem láttak. Szemük le volt ragadva, feleslegesnek bizonyultak a lenti sötétségben. A világosság nem vakította, de a hő annál inkább megijesztette őket. A bátor férfinek azonban annál jobban esett a nélkülözhetetlen elem. Szemei rossz asztalokon, deszkadarabokon, törött fa székeken akadt meg, amiknek préselt fája még a szúknak sem kellett. Összegyűjtött annyit, amennyit csak bírt és tovább etette új kis barátját.

A békés tűzropogást váratlanul egy hatalmas hördülés csapta meg. Mindannyian a hang felé fordultak, majd annak irányába eredtek. Alex majdnem utoljára ért oda így furakodnia, tolakodnia kellett, hogy bejusson a szobába. A magával vitt égő fával előre világított, amivel sikerült is utat nyitnia magának. Középen két alak nyüszített egymásba borulva. A férfi nem ismerte fel bennük először pártfogóit, hiszen eddig nem tudta megfigyelni őket a sötétben, ám amikor a hím magához szorította nőstényét, annak kebleiből tej csordult ki. Mást nem látott köröttük és ez volt az, ami megdöbbentette. Korábban itt hagyták porontyukat, aki eltűnt. Ezért volt hát a bánat. A földönkívüli együtt érzett a gyászolókkal, hiszen ő is elvesztette gyermekeit. Bűnbánata támadt, mert miattuk hagyták egyedül a kicsit. Mintha az emeletes ház rászakadt volna a szívére, akkora teher nyomta a lelkét. Odalépett a siratókhoz és megölelte őket. Azok, a férfi kezében égő fától meg sem rezzentek, nem oda figyeltek.

— Sajnálom – mondta Alex.

Azok ketten értetlen, vak szemekkel fordultak a hang irányába. Sajnos, ez lett az első szó, amit a két vad megtanult az idegentől, aki sokszor ismételgette nekik a jövőben, amikor a lelkiismeret-furdalás üldözte és utolérte. Tenni akart valamit, hogy megbosszulja a bűntettet. Letérdelt a földre, és úgy tett, mintha szimatolna. Próbálta emlékezetből felidézni, hol fekhetett a gyerek és talált is egy horpadást a földben, ami a helyére utalhatott. Annak ellenére, hogy semmit sem érzett, a többiek, élükön a gyászoló apával, követték őt. Hallásuk és szaglásuk fejlettebb volt, mint az övé. Pár pillanatba telt, mire szagot és nyomot fogtak. Megfordultak, és kinyargaltak a szállásról. A falka egyként tört előre nem tapogatóztak a már jól kiismert úton. Nem mentek messzire, mivel a tettesnek sem volt ideje nagyon eltávolodni. Egy szűk helyiségben húzódott meg. A bejárat előtt vérnyomok voltak, ami feltehetően nem az övé, hanem áldozatáé lehetett. A vadak nem mulasztották el felnyalni a nedűt, ami a vizet helyettesítette a számukra, azonban a bejáratnál megtorpantak. Egyhelyben hörögtek, kaparásztak, de nem mentek beljebb.

Alex tudta, mi tartja fent őket. A vezérük volt odabent, akit még tiszteltek, vagy féltek. Ő ment hát előre, ám nem fért be a nyíláson. Úgy döntött, kifüstöli onnan a prédát. Először letört a fa végéből, hegyes, szilánkos darab maradt a kezében, míg a bot világító oldalát behajította a járatba. A hatás nem váratott sokat magára. A megrémült vad nyúlsebesen ugrott ki, de egykori ellenfele már odakint várta. A villámgyors döfés egyenesen a gerincbe talált, amint az ősember próbált négykézláb kiosonni. Halálhörgése iszonyatos volt, de a bosszúálló füleinek ének. Egy ideig állt első emberáldozata mellett, hogy megbizonyosodjon róla, több kellemetlenséget nem okozhat már, és átadta a terepet a boncolóknak.

Az éhes csapat a csontokon kívül semmit sem hagyott maga után. A vadászat sikeres volt és hosszú idő után először ettek bogarakon és gyökereken kívül mást. A fogást többször is megismételték az új vezér vezényletével, aki megtanította őket a trükkre, miután megbarátkoztatta velük a tüzet. Először a hőt szokatta meg velük. Amikor már nem féltek tőle és megkóstoltatta velük a sült lárvát a nyers helyett, emberei jobban megbarátkoztak a lángokkal. A fénnyel több munkája volt. Első páciense a vad volt, aki rátalált a útvesztőben. Alvás közben lepte meg a hímet. Tévesen remélte, hogy az nem ébred fel, míg ő ruháiból megmaradt nadrágszíjának csatjával felvágja a szemhéjait. Le kellett hát ütnie és eszméletlen állapotban felnyitnia a szemét. Hosszú időbe telt, mire az magához térve megszokta a fényt és szemgolyói működni kezdtek. A vadember élete végéig büszkén hordta a durva vágást a szemein.

Ő is tanult azonban egy-két dolgot a vadaktól. Egyik vadászatuk alkalmával tűzzel és füsttel próbálta kihajtani az óriáshangyákat a bolyukból, de azoknak tetszett a dolog. Az ősemberek ekkor maguk alá csináltak és ürüléküket dobták be a fészekbe, mire a bűztől úgy özönlöttek ki, hogy nem győzték kapdosni őket. A bűzbomba persze nem minden alkalommal vált be, valamelyik állatnak tetszett. Életében nem evett még penészgombát vagy kőevő baktériumokat, de emberei megszerettették vele. Nem szerette nyalni a barlang falait, de sikertelen vadászatok után más étel nem volt. Megtanulta felismerni hidegvérű csúszómászók nyomait, amik nyálkacsíkot húztak maguk után, amit azért termelt mutálódott, új életfeltételekhez alkalmazkodott szervezetük, hogy ne omoljon rájuk a homok, ha belefúrják magukat, hanem összetartsa. Bennük találta fel a ragasztót.

Lassan haladtak előre, hosszabb időt töltöttek egy helyen, mióta képesek voltak felegyenesedni Alex oktatásának köszönhetően. Ha találtak egy élelemben dús helyet, azt teljesen kiaknázták, a padlótól a mennyezetig. Időbe telt, hogy megértsék egymást. A jelbeszéddel kezdték, míg ki nem húzott belőlük pár értelmes hangot, amin már el tudott indulni. Mégis mindennel csigasebességgel haladtak. A szellemileg visszamaradt emberek csak torz utánzatai voltak az egykor büszke fajnak.

A kijáratot is évek elteltével találta meg Alex. A levegő mindvégig ott mozgott az orrában, ahogy a huzat ki-be rángatta a levegőt, de nem lelte meg a másik végét. Egyszer egyedül indult el zsákmány után. Ha a csapattal ment volna, nem hallja meg a zümmögést, ami a feje fölött tört fel. Amint közelebbről megnézte a hang forrását, a fáklya fényében egy akkora méhkaptárt pillantott meg, mint ő maga. Lakói ökölnyi nagyságúak voltak, szorgoskodtak, építkeztek, de el is repültek valahova. A férfi úgy határozott, hogy ahelyett, hogy kifüstölné őket, tisztes távolból követi, merre szállnak. Néha látta őket, párszor viszont szem elől tévesztette a vadméheket és szárnyuk csattogása után ment. Egy pillanatra megtorpant, amikor azok fölfelé kezdtek emelkedni. Keresnie kellett valamit, amin utánuk mászhat. Meglepődött, amikor kényelmes lépcsőre talált, amit emberi kéz alkothatott. A primitív szerkezet akkor nagyobb alkotásnak tűnt, mint a Dávid szobor. Hiányos volt ugyan a fogsora, de fel tudta tornászni magát a felszínre, aminek világát már lentről látta egy fenti nyíláson keresztül. Ahogyan kidugta a fejét, újra megcsapta a hőség, a Nap forrósága, de már nem volt mit leégetnie róla. Többször vedlett bőrt korábban, mint bármilyen hüllő, csúszó vagy kígyó egész életében. Szőre és haja sem nőttek vissza soha, mintha radioaktív sugárzást kapott volna. Legeltette hát szemét a számára már alig ártalmas napfényben és látta útikalauzait, a vadméheket, amik a homokon járnak, lábaikkal apró lépéseket tettek meg, mintha tapogatóznának, aztán felszállnak és visszarepülnek. Helyüket újabbak váltották fel. Az egész úgy tűnt, mintha a nap energiáját gyűjtenék össze és alakítanák át magukban.

„Ezt meg kell kóstolnom – döntötte el a vademberek vezére –, a visszaúton. Azt hiszem, ezen a helyen megállapodunk egy időre”.