Gábor csupán késő este indul vissza a diákszállóra. Az út nagyobb részét gyalog teszi meg. Ki kell szállnia a villamosból, mert rosszullét környékezi. Hallja, amint az emberek a háta mögött összesúgnak: Bizony, részeg! Sört ivott. Érezni a leheletén.
—Beteg vagyok – szól még vissza röviden, ami igaz is. Éhgyomorra ivott, hisz az egyetem után azonnal, éhesen vágott neki a városnak. Nem ismeri el a kevéske külföldi sör ütőerejét.
Időközben elfárad. Kóvályog a feje, részegen tántorog. Végül leheveredik egy lócára. Arra ébred, hogy valaki megkocogtatja a cipője talpát. Kábán és nehézkesen tekint, majd ül fel.
—Ki az? – kérdezi erőltetetten. – újra tanulja a hangok értelmes szavakká sorakoztatását.
—Itt mi kérdezünk! – parancsol rá a két egyenruhás patrol közül a magasabb. – Kicsoda maga és mit keres itt éjnek idején?
—Diák vagyok, kérem – feleli Gábor tisztelettudóan, talán kissé ijedten is, hiszen még soha sem volt dolga a hatóság embereivel. – Születésnapon voltam – füllenti. Helyzete amúgy is kényelmetlen a számára, hát még ha elmondaná, hogy egy üvegtől rúgott be.
—Tudja igazolni a személyazonosságát? – kérdezi a másik.
—Igen – válaszolja a fiú részegségének köszönhető tört magyarsággal. – Itt a kollégiumi belépőkártyám.
—Most oda tart? – érdeklődik a magasabbik.
—Igen.
—Hanyadéves? – faggatja az alacsonyabb igazságosan felosztva a kérdéseket egymás között a kollégájával.
—Elsős.
—Akkor még nem ismerheti a várost, igaz? – kacagja el magát a kérdező.
—Ismerem – feleli a fiú kissé félve attól, hogy ellent talál mondani a rendőri logikának és meggyűlik velük a baja. – Egyszerűen – magyarázza – eloltották a világítást, és kénytelen vagyok a folyóparton hazabóklászni, ha nem akarok eltévedni a sötétben.
—Rendben van, menjen tovább! – hagyják jóvá a rendőrök. – Ha hajléktalan lenne, most bevinném. Ezek a mai fiatalok!
Gábornak a diákszálló bejáratánál is meggyűl a baja a hivatali személyekkel.
—Nem ismernek meg? – kérdi fennhangon. – Lassan egy fél éve idejárok. Nem képesek megjegyezni maguknak? Semmiféle dokumentumot nem mutatok meg! Ha még egyszer megállítanak, a mostaninál is nagyobb balhét okozok. Engedjenek!
—Eszembe vésem az arcát. Holnap magyarázatot fog írni a gondnokasszonynak.
—Épp ideje! Ilyenkor nem felejt el, mi? – zsörtölődik Gábor. – Nem baj! Jön még az én emeletemre! Csak annyit mondok, Huh!, és halálra ijesztem. Ilyen idős fejjel biztonsági őrként dolgozni! – hagyja ott fenyegetőzve a vénembert. Ami az embernek a szívén az a részegnek a száján. Tovább a korláttal kéz a kézben hagyja maga alatt a lépcsőfokokat. Nem tudja eldönteni, a föld gyomra kordul-e meg, és egy földrengés miatt imbolyog, vagy csupán a feje hangyányi és szédül válla magasságából. Olyan elementáris dolgokon gondolkozik, mint például, miért görbe az út, miért veszi fel az ember előbb a nadrágját, aztán a zoknijait vagy milyen érdekből tette valaki ezt vagy azt oda stb.
Elege van már a sok emeletből. Az egyetemre, csak úgy, mint a kollégiumban, az ötödikre kell minden nap feltornáznia magát. A vele szembe jövők megbámulják. A diákélet még csak ilyenkor, tizenegy után kezdődik csak igazán. Gondolja, még nem megy a szobájába. Betér az egyik folyosóra, és rögtön a második szoba ajtaján kopogtat. Az igenlő válasz inkább parancsként hangzik, mintsem engedélyként. Gábor a keresett lányt nem egyedül találja.
—Szevasz, Miklós!
—Hello, haver! – üdvözli egymást a két vendég más szobájában. Kettejük közül az utóbbi végül is nem tekinti magát annak, annyi időt tölt Marikával. A lány azonnal fölpattan az ágyról, ahová a kéretlen látogató mellé ült és túlságosan közel húzódott hozzá.
—Olyan jó, hogy benéztél! – tör fel belőle. – Egész nap nincs kivel rágyújtanom. Egyedül nem akaródzik, unalmas. Ha így megy tovább, még a végén leszokom. Gábor Marika tekintetéből megérti a helyzetet. Szemei világoskékek, átlátszóak, talán túlságosan is kifejezők kiszolgáltatva gazdáját nemkívánatos egyéneknek. Mintha egyfolytában az eget nézné, s annak kéke tükröződne, verődne vissza bennük. Ilyenszépség mellett a fennhordott orr is megbocsátható. Azon kívül zavarában rövid, de így is tengerhullámos hajában vihart kavar az ujjaival. Pisze orrcimpái, amiket valószínűleg már sok mindenbe beleütött és visszatompultak, idegesen remegnek.
—Éppen arról beszélgetünk – szólal meg Miklós a mellőzöttségtől kissé sértődötten –, hogy ki élvezi jobban a szexet, egy férfi, vagy egy nő?
—A gyengébbik nem – feleli Gábor szent meggyőződéssel. – Feltéve, ha jól csinálják. Ők ugyanis a saját testükben élik át a gyönyört, nem egy különálló végtagban, mint mi.
—Választ kaptál a kérdésedre? – kérdezi Marika Miklóstól türelmetlenül.
—Igen, azt hiszem, már megyek is – fogja fel a fiú az elutasítást.
Távozóban még odaszól a lánynak: – Ha meggondolod magad, szólj, Maris!
A lány utálja ezt a megszólítást. Mihelyst Miklós távozik, Marika sírva lelki barátja nyakába borul.
—Miről van szó? – érdeklődik Gábor. Kényelembe helyezi magát egy ágyon. Megtetszik neki a rugó nyúlása és hőcködni, hintázni kezd rajta, mint aki még nem élte ki a gyerekkorát.
—Az a szemét azt akarja, hogy vegyek részt az egyik barátja születésnapján... – panaszkodik Marika.
—Hívjon meg az ünnepelt – válaszolja a fiú könnyedén.
—Én lennék a meglepetés az ünnepelte számára, érted?
—Ühm – nyögi a fiú. Visszafojtja a felháborodását, hogy érlelődjön benne, és amikor kellesz, annál erősebben törjön elő. – Mit képzel magáról? – folytatja.
—Legalább te ismersz! – sóhajt fel a lány. – Olyan megalázó volt. Nem akart lekopni.
—Mert jól nézel ki. Mondhatni, kurvául. Jó feleség lesz belőled.
—Nagyon, amikor egy tojást sem teszek oda főzni.
—Persze, mert a folyosó végén van a konyha.
—Úgy szeretnék valaki más lenni. Mi lenne, ha nem a testemért figyelnének fel rám. Rosszat gondolnak, csak mert intenzívebben keresem az igazit, mint mások? Miért akar mindenki lefeküdni velem, aki meglát, vagy megismer?
—Nem tudom – vonja meg Gábor a szája szélét – Nem mindenki. Én legalábbis nem. Ha rád nézek, nem jut ilyen az eszembe. Arra, hogy létezik barátság fiú és lány között kettőnk kapcsolata a legjobb bizonyíték.
—Félek, hogy most így beszélsz, holnap viszont letagadod. Ittas vagy. Hol vedeltél? Te nem szoktál.
—Szereztem egy új ismerőst – böfögi Gábor, mialatt Marika a villanykapcsolóval matat. A kinti sötétség visszaszivárog a szobába. Fekve cigarettáznak, és közben mindenféléről beszélgetnek.
—Hogy ment ma a munkád? – kérdezi a fiú.
—Mint mindig. Az emberek jönnek-mennek, én meg csak beírom a nevüket a számítógépbe és kapom a 400-as órabért.
—Az jó, napi négyezer, heti húsz, havi nyolcvan.
—Az a kár, hogy odabent nem lehet rágyújtani. Unatkozok. Erről jut eszembe! Eljössz velem a jövő heti buliba? – veti fel a lány az ötletet.
—Tudod, hogy nem szeretek ilyen helyekre járni. Másról sem szól az egész, minthogy ki kivel jön össze. Elfelejtetted, hogy én vagyok a „Barát”?
—Nem, nem tudtam – értetlenkedik a lány, aki nem tudja a nem hivatalos keresztelő hátterét.
—Mert túl sok barátom van. Akivel randiznék, mind azt mondja, legyünk inkább barátok. Ennek talán az az oka, hogy túl jó hallgatóság vagyok; klassz haver, mindenkivel megértő; egyúttal egy nagy balek.
—A vége nem igaz – nyugtatja a lány. – Te leszel a legboldogabb mindannyiunk közül, majd meglátod. Minél többet vársz az igazira, annál jobban megbecsülöd, megérdemled, és annál inkább kijössz majd vele. Rendkívüli lány lesz a jutalmad.
—Neked legyen igazad – hagyja rá Gábor – most kevésbé izgat a másik nem, annál inkább a jelen, a pillanat, hogy milyen jó csak úgy henyélni és beszélgetni. Fiatalok vagyunk. Időnk tengernyi, mint az óceán. Maradhatok nálad éjszakára? Mintha testvérek lennénk.
—Igen. Egyedül leszek, senkinek nem zavarsz. Tudod mi a legkellemesebb dolog a világon?
—Annak a genny Miklósnak biztosan az, amikor a saját fürdővizébe ereszthet.
Marika jót nevet, majd komolyra fordítja a szót.
—Te mit válaszolnál?
—Azt – fordul felé a fiú –, hogy együtt tölteni az idődet a barátaiddal.
—Ki olvastad a gondolatomat! – sikít fel Marika. Kezét a levegőbe nyújtva egy érintésben találkozik a Gáboréval. Bajtársiasan összecsapnak. – A buliba sem akarok singliként menni.
—Rendben, meggyőztél! – adja be Gábor a derekát.
—Jó – örül a lány – Előtte bemelegítünk, megiszunk valamit, de ha ott leszünk, és lassú számokat adnak, kérlek, tűnj el. Szeretnék pasit fogni, valami normálist.
—Csak addig kellek neked? – játssza a fiú a sértődöttet.
—Ne érts félre! – mentegetőzik a lány. – Tudod, legutóbb egy erőszakos fráter mit követelt tőlem.
—Értem. Én leszek a testőröd és esetleg, aki hazakísér. Rendben, de az italt te fizeted és az első tánc az enyém.
—Természetesen. Barátok közt nincs helye az udvariaskodásnak. Minden magától értetődik – közli a lány megnyugtatására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése