Valaki más - 6. fejezet

A lenyugvó napnak köszönhetően a szoba úgy fest, mint egy narancs belseje. Az ég határa vörösen izzik, mintha kitört volna egy újabb világháború – ezúttal is tőlünk nyugatra, és az ég alja vérben állna. Kialvó tábortűzre hasonlít a kép fel-felszikrázó csillagokkal.

Péter fel-alá járkál. Pillanatonként találkozik önmagával a tükörben. Akkurátus készülődést folytat. Egyszer megborotválkozik, másszor jelentéktelen változtatást hajt végre rövidre nyírt haján, aztán egyet gondol és visszatér ikertestvéréhez, hogy együtt mossanak fogat, majd kenjék be magukat izzadságátlóval. A nagy sürgölődés közepette megbotlik a szőnyegben, ami mint egy hűséges öleb kerül a lába elé és kunkorodik fel. Leül borzos, vetetlen ágya szélére és elgondolkodik azon, mit is kellene még magával vinnie. Ezalatt megpillantja a srégen álló képet a falon, ami már alig bír kapaszkodni, hát megigazítja. El kellene már egy női kéz sokszobás életébe, hogy mindenütt rendet rakjon.

Öreg háziasszonya a konyhából tartja szemmel a fiút, és nem hagyja szó nélkül a készülődést. Túlságosan is beszédes. Férje korai halála után sokat volt egyedül, míg úgy nem döntött, hogy bérbe adja egyik szobáját, konyhájával és fürdőszobájával együtt lakása felét. Mellesleg zenetanár, ebből kifolyólag okoskodó természetű. Bezzeg a minap a gázt nem tudta begyújtani. Ügyetlenkedése miatt majdnem a levegőbe repítette Pétert és hozzá látogató barátját, gondolja a fiú, miközben az idős asszony azt meséli el, hogy a szerelő nem talált hibát a konvektorban.

—Mit felejtettem el? – teszi fel Péter magának a kérdést hangosan. A gondolatok testet öltenek a szavakban, de rövid életűek és elillannak, feltéve, ha nem jutnak el mások füleibe és rögzülnek az agyában.

—Talán az óvszert? – mondja megértően a háziasszony egy apró csomagot hintáztatva az ujjai között. – Fölösleges volt a minap egy barátodat a konyhába ültetni azzal a céllal, hogy folyamatosan és minél hangosabban beszéljen hozzám. Amúgy is hallottam a kislány sikongásait. Nincs abban semmi természetellenes.

„Ezentúl bezárom az ajtót, amikor lelépek” – gondolja Péter.

—Ma nem kerül arra sor – válaszol neki a fiú, és erre nem hirtelen támadt zavara készteti, hanem az elhatározás, hogy nem fájdítja többé a szívét egyéjszakás kalandokkal. Elege van abból, hogy gyakran teljesen idegen lány mellett ébred fel. Úgy érzi, kezd megcsömörleni a dorbézolástól, piapartitól. Szeretne találni egy rendes, értelmes, káros szenvedélyektől mentes lányt tartós kapcsolat céljából. Ilyen erővel újságba is írhatna, mert kívánsága úgy hangzik, mint egy társkereső hirdetés. Ezt jól tudja, de reménykedik. Az este ellen sem tehet semmit. A búgi a lábában van, és ha nem rázza ki belőle, úgy érzi, görcsöt kap. Gyerekkora villan az eszébe. Mennyit táncolt rádió mellett, amikor senki sem látta. Egyedül könnyű, nem úgy párban. Első társastánca igazi mélyvíz volt: lambada a szomszéd lánnyal egy keresztelőn.

Ha anyja egyszer is látná mozogni, valószínűleg büszke lenne rá, bár nem felelne meg a tévékészülékekben sugárzott tánciskolás párok versengéseinek, amire az asszony azt mondja: Látod! Ő a család fekete báránya, akit csak mások előtt szeretnek, aki semmiben sem jó, semmire sem képes.

Eközben gondolataiban is úgy ereszkedik egyre lejjebb, mint a lépcsőházban. A kettős örvénylésbe csaknem beleszédül. Egy pillanatra az élet értelmének kérdése szintén felmerül benne, de elnyomja egy szál cigarettával, ami szeretője, barátja éltetője és halála egyben. Nem mintha nem tudna szakítani vele. Akarata már eddig is nagy dolgokat vitt véghez. Egyszerűen nem látja értelmét. Minek? Kinek?

A buli helyszínére száraz ködöt fújó szájjal érkezik meg, mintha odakint lenne, és ő párát lehelne, noha az őszre igazán nem jellemző meleg van. A csikket gondosan a szemetesbe dobja, nem olyan rossz fiú ő, majd beleveti magát ismerősei tömegébe. Körötte visszhangként hangzik fel a „Szevasz Peti!” felkiáltás többször is.

—Ma visszaadhatom a kölcsönt – utasít vissza egy meghívást a bárba – és majd én cipelhetlek el a legközelebbi taxiállomásig.

A belépőmegváltása is simán megy. Ismerik, nem mérik végig szúrós szemekkel, tudják, hogy nem verekedős. Izgatottan lép be a táncterembe, ahol egy kisebb tömeg fogadja. A fiatalok felemelt kezekkel táncolnak, be lehetne kísérni őket egy rendőrkapitányságra. Különféle kígyózó mozdulatokkal és figurákkal úsznak a zene láthatatlan – a víz tulajdonságaival bíró – tengerében. A fények a félhomályban össze-visszavetődnek, pislognak, akár valami izgatott szentjánosbogarak. A fiatalok mintha zaklatott szívverésük kihangosítását hallgatnák, ziháló tüdejük adja a speciális effektusok keverését. Legyen bármilyen rossz a zene, gondolja Péter, ilyen erős hangfalakkal jól hangzanak. Itt, a nagyvárosban nem traktorlámpából áll a diszkó-fény, mint odahaza, szülőfalujában, és az idelátogatók már nem gyerekek, hanem az öreg élet minduntalan megújulásai. Életük éppen olyannyira izgalmas és romantikus, mint az elődeiké, csak a maguk módján élik meg. Ugyanúgy éreznek, szeretnek és gyűlölnek, mint bárki más előttük, eltekintve attól, mennyit is panaszkodjanak rájuk és szidják őket, mondván „Bezzeg a mi időnkben!”. Mindent, ami a jelenünkben van, örököljük, ugyanúgy a szörnyűségeket is, amit a világban tapasztalunk. Egyre romlottabban kapják a dolgokat. Ismerik önmagukat, hiszen egy kor sem szólt még annyira az önmegvalósításról, mint a mostani.

Péter megtalálja a maga társaságát. Nem tudja, másnak is átvillan-e a tudatán, de ő úgy érzi, a felemelő, felszabadult ugrálás közepette eléri az eget, és ritmust verő két ökle a Mennyország kapuján zörgetve választ keresne, vajon helyesen cselekszik-e. Az ég amilyen hatalmas, annyi rengeteg benne a válasz is. A föld kerek, körbe-körbe jár rajta az ember vég nélkül, mint ahogy egy kör, gyűrű is vég nélküli. A végleges feleletet nem ér el benne az ember, feltéve, ha azt önmagában keresi, rájön, mire képes, hogy ne vesszen el a rengetegben.

Péter egy gyors pillantást vet bulizó barátaira, az egész teremre. Sok az új arc. Mindenki önfeledten táncol. Hirtelen magával ragadja egy lány látványa, aki feltűnően csinos. Egy fiúval táncol, illetve egy fatuskóval. Elsőre látszik, hogy nem illenek össze. A lány kígyózik rajta, körbetekergi, mintha annak idején Éva lett volna maga a kísértő kígyó. Több évezredes utóda sem vesztett a csáberejéből, sőt. A vele táncoló fiú mindezekre nem reagál, alig mozog, még a muzsika sem hozza lázba. Elsőszerelmes lányok naívsága az, amit a fiú lát. A gyengébb nem ad, csak ad, míg az idősebb kihasználja, tetszik neki, hogy körülrajongják. A női nem kiszámíthatatlannak tűnik, miközben csupán bizonytalanok, maguk sem tudják mit vagy kit akarnak. A legtöbbször jót hagynak ott bizonytalan jobbért. Péter azt kívánja, bárcsak ő lenne annak a mamlasznak a helyében, megmutatná, hogyan kell bánni egy lánnyal.

Erre, akár egy varázsszóra, a gyors, monoton zene elhallgat és lassú, összebújós tánc következik. Az alak eloldalog a lány mellől nem kedvelvén a páros táncokat. Péter megragadja az alkalmat. Gondolja, beveti régi ismerkedési taktikáját, bár arra kell gondolnia, amit a Biblia ír a régi és az új tömlőről. Odasétál a fal mellett álló, hirtelen magányossá vált lányhoz és üdvözli:

—Szia! –majd – Ó! Ne haragudj! Összetévesztettelek valakivel. Azt hittem, ismerlek.

—Ezen könnyen segíthetünk – mondja a lány szemérmetlenül.

—Mondjuk egy tánc alatt – folytatja Péter a kezdeményezést. – Szabad?

—Örömmel – villantja a lány világító macskaszemeit. Japán szemekkel, ravaszul tekint a fiúra.

Péter magához húzza a lányt, akinek kellemes illata láthatatlan fátyolként lengi körül. Kíváncsi röntgenszemeivel kiveszi ruhája alól a testét, ami sikamlós, fickándozik, akár egy delfin. Mellei olyannyira apróak, hogy amikor karjait széttárja a fiú vállain, férfinek nézhető; mégis szexi. Egyszerűen extrém. Cipőinek orrai olyan hegyesek, hogy viselésüket fegyverviselési engedéllyel kellene jóváhagyni. Olyan lány, akivel büszkén lehet feszíteni egy társaságban.

—Tündének hívnak? – csavarja Péter tovább a lány fejét. A tánc alatt kétféle értelemben is szédíti. – Olyan hirtelen elém tűntél. Nem szorítalak túl erősen? Attól tartok, hogy összetörlek, de félek, hogy elillansz.

—Nem – közli két kacagás között a lány. – Marikának hívnak. Orvostanhallgató vagyok.

—Azt hiszem, máris rosszul vagyok. Jó vagy elsősegélyben?

—Engem... – mutatkozna be Péter, de a lány belé fojtja a szót.

—Tudom, hogy hívnak – előzi meg a bemutatkozást. – Már hallottam rólad, Travolta – használja a fiú gúnynevét.

Marika ezt a fejleményt komoly előrelépésként értékeli. Végigméri a fiút: ezüst nyaklánc a nyakában; testre feszülő, izmokat kiemelő póló; drága farmernadrág; csillogó kacsaorrú csatos cipő. Jó partinak ígérkezik, könyveli el magában.

A további ismerkedés azonban elmarad. A lassú szám véget ér, és a táncolás mai szabályai szétválaszthatják őket, elvégre is nevetnének rajtuk, ha a gyorsra tovább folytatnák. Az ember nem teheti, és soha sem tehette azt, amit akar, mert nagyban függ a környezetétől. Még nem szabad.

A két fiatal most egymással szemben helyezkedik el és figyelik a másikat. Versenyt kezdenek táncolni. Szabályos kör alakul ki köröttük, míg valaki nagy erővel át nem vágja a vég nélkülit kezdetet és véget adva neki. A nagydarab fickó tér vissza. Súlyos kezeivel vállon ragadja Pétert.

—Mi az, rap-er vagy? – dől belőle az irigy féltékenység.

—Ne lökdöss, öreg! – figyelmezteti Péter.

—Öreged a nagyanyád! – vág vissza a másik. – Te paraszt!

Péter ekkor kapja élete legnagyobb sértését, ami legnagyobb sajnálatára igazságon alapszik. Ő bizony csak egy egyszerű falusi és ezt fel lehet ismerni, bármennyire is próbálkozik megváltozni. Nincs mit tenni, mint vállalni, és büszkének lenni arra, honnan vergődik fel. Egy ideig még ágaskodik benne a gőg.

—Én, paraszt – kérdezi, mint aki rosszul hall. – Én, aki már három éve tanulok Budapesten?

Akkor is paraszt vagy, öcsi! – ismétli tovább a sértést.

—Elmondtál mindent, amit akartál? – kérdezi végül Péter nyugodtan.

—Igen.

Erre hősünk kitárt karokkal és óriási lendülettel ellenlábasa orrába fejel. A nagydarab fickó Góliát módjára tántorodik meg. Kezeit az ütés helyére teszi, de a vér átszivárog az ujjai között, mint egy szűrőn, majd a tömeg közé hátrál. Színházban kiváltság, ám háborúban kellemetlen végignézni a harcokat az első sorból. A tömeg fele éljenzésben, a másik fele hurrogásban tör ki. Valaki elkiáltja magát:

—Hé, Barát, ne avatkozz bele!

Időközben Gábor is előkerül, aki Marikát kísérte és Péterrel is találkozót beszélt meg. Nem képes átfúrnia magát a tömegen, ami eleven pókhálóként tartja fogva. Új barátnője kézen ragadja az ellenhatástól szintén szédelgő fiút.

—Gyorsan! A zsaruk!

A két fiatal beleolvad a tömegbe. Azt még látják, hogy a bajkeverőt hátracsavart karokkal elvezetik, míg ők egymást kéz a kézben, a másik lénye által lebilincselve.