—Izzad a plafon – állapítja meg Péter homlokát törölgetve. – Mintha két nap lenne az égen.
Borzasztóan rosszul tűri a forróságot. A hőség szellemként lengi körül, láthatatlan kezeivel áthatol rajta és próbálja lefogni a szívét. Ha tehetné, tulajdon bőrét lehúzná. Testéről barna színként verődnek vissza a nap sugarai bronzszínűnek láttatva a fiút, aki aligha alkalmazkodhatna jobban a nyárhoz, már nem barnul tovább.
Munkája is izzasztó, de isteni, hálás a maga nemében. Kezei alatt illékony csillagokkal játszadozik, alkot, mint a Teremtő, és csupán egy pálcikát kell két fémdarabhoz illesztenie, hogy azok nagy hévvel egyesüljenek. A teremtés műveletének végéve óta az ember alkot tovább. Péter azonban most nem igazán élvezi a dolgát. Bosszúsan kapja le fejéről a hegesztősisakot és a földhöz csapja. Kiegyenesedik és áll a magasban, mint egy cövek az épület meghosszabbított részeként. Bosszúsan kiált alá:
—Józsi bá’! Basszus! Hol kódorog? Megint kivágta a biztosítékot. Kapcsolja fel az áramot!
Az emlegetett vénember nehézkesen előkerül.
—Előbb gyere le! – ordítja vissza hanglétrájának legmagasabb fokáról. – Keresnek.
—Ki az istennyila? – káromkodja el magát Péter. Amint lemászik az állványzatról és utoléri a biztosan járó öreget. Menet közben tovább panaszkodik neki:
—Mondja meg a főnöknek, hogy ez a hegesztő háromfázisos. Vagy bevezetteti normálisan az áramot, vagy beszerez egy generátort és abból csináltat egy hegesztőt.
—Hát terem az, fiam? – vágja rá az öreg kedvenc beköpését. – Nem is ezzel kellene foglalkoznod. Kisegítőnek jelentkeztél, és mesteremberi fizetést kapsz.
—Ehhez is értek. A főnöknek már bebizonyítottam.
—Na ja! – hagyja jóvá az idős őr. Tetszik neki a fiú bevállalósága és általában a mai fiataloké. A jövendő generáció nem lehet hamvában holt.
—Ki keres? – tereli Péter a szót látogatójára.
—Valami suhanc – mondja megvont vállai mögül az öreg. – Olyan veled egykorú.
A fiú erősen elgondolkodik. Ki lehet az, ha Józsi bá’ nem ismeri, hisz barátai a munkásszállók falai közül kerülnek ki.
A titokra hamar fény derül. Végre árnyékba érnek. A fa alá állított ebédlőasztalnál Gábor ül, mint akinek a legjobb dolga van, de rákényszerül a várakozásra. Abban a pillanatban, amikor a két fiatal életútja keresztezi egymást, kezet fognak, kölcsönösen bemutatkoznak. Gábor azonnal előadja jövetelének célját.
—Ez valami vicc! – reagál Péter. – Diák vagyok és kötelességem látogatni az előadásokat, he? Ilyen komolyan még senki sem beszélt nekem erről, pedig volt olyan hely, ahonnan évekig üzengettek utánam, csak menjek vissza hozzájuk tanulni. Kell a tandíj, mi?
—Akkor kénytelen vagyok jelenteni a helyzetet. Kérem a diákigazolványod!
—Na ne mond! – ellenkezik Péter.
—Hogyhogy?
—Még szükségem van rá. Szabadegyetemről beszélünk, nem, szabad óralátogatásról? Ha nem adom le a vizsgáimat, az egyetem majd követelőzhet.
—Ki akarod használni az államot.
—Bár képes lennék egészen annyira, mint amennyire ő teszi!
—Gyerünk azokkal az iratokkal!
—Szó sem lehet róla! – Péter hátrahőköl a másik erőteljes fellépésétől, stréber viselkedésétől. Jobb öklét Gábor felé lendíti.
—Mi az ott… a kezedben? – hebegi a fiú.
—Ja! Hegesztőpisztoly – állapítja meg Péter, aki elfelejtkezett arról, hogy a kezében maradt. Bele se gondol, mi lenne akkor, ha kiüti vele a másik valamelyik szemét.
—Még nem láttam ilyet.
—Az meg hogy lehetséges – kérdi Péter döbbenten. – Te is mérnöknek tanulsz. Az elmélet gyakorlat nélkül halott.
—A praktikánk még egy-két évvel odébb van. Te már igen korán kezded.
—Rákényszerülök. Pénzt kell keresnem. Nem ülhetek otthon, mint a here bátyám. Minden éven más-más helyre felvételizek, hogy el ne vigyenek katonának. Jártam már Szlovákiában…
—Beszéled a nyelvüket?
—Nem nagy kunszt. Aki tud ukránul, minimum érti az oroszt, a csehet, a lengyelt és még sorolhatnám.
—Szóval külföldi vagy. Ha elkapnak papírok nélkül, kitilthatnak az országból.
—Erről van szó. Erre jössz te, és mindent tönkre akarsz tenni.
—Most mi legyen? – töpreng Gábor maga is. Cigarettát vesz elő és rágyújt. Egyszerre kívánja és taszítja magától, ahogy beszívja és kifújja a füstöt. Megkínálja Pétert, aki szintén szájába helyez egy szálat. A félmeztelen fiú hátraint Józsi bácsinak, aki azonnal tudja, mi a dolga. Szokott tempójánál hamarabb tér vissza három, minden lépésnél összeütődő, csengő-bongó üveg sörrel.
—Csak nem akarsz megvesztegetni? – lepődik meg Gábor. – ettől nem rúgok be.
—Ha-ha! – nevet Józsi bá’. – Ilyet te még nem ittál. Ez nem a mi fajtánkból való. A hazaiból kispórolják a malátát és egyéb belevalókat, az alkoholról nem is beszélve. Nincs nálunk sem ez, sem az, holnap talán már levegő sem.
—Bizony – mosolyog Péter a vénember lelkesedésén. – Egy ismerősöm hozza át a határon.
—Nem gondolod meg magad? – érdeklődik még egyszer, utoljára Gábor a kellemesre fordult fogadtatás hatására. – Végzettség nélkül semmire sem mész. Manapság mindenütt kérik a diplomát. Gondolj bele, mennyivel több fizetést kapnál egy íróasztal mögött szinte semmiért. Olyan jelentős munkád lenne, hogy egyenesen kemény valutában fizetnének meg. A rabszolgaság, kizsákmányolás ma is él – olcsó munkaerőnek hívják.
—Én nem ilyen beállítottságú vagyok. A jól megdolgozott kenyérnek is finomabb íze van. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti, ha nem nagyobb hazafi. Ami nektek természetes, nekem azért is meg kell küzdenem. Egy kisebbségi egész élete mártíromság. Ha saját vállalkozást akarok, kell a tőke. A gyűjtést nem lehet elég korán kezdeni – válaszolja Péter.
—Csak tudd élvezni, mire eléred. Hidd el, tanulni érdemes. Most kell munkálkodnod az elméden, időt fordítani magadra, mert később, családapaként még egy könyvet sem lesz időd elolvasni. Már nem az ősmagyarok korát éljük, amikor a fiúkat tíz évesen avatták férfivá. Az információ világában járunk, az a tizen-egynéhány év elengedhetetlen, amit aktívan ismeretek szerzésével töltünk el.
—Elég legyen! – állítja le Péter. – Ne is próbálj megdolgozni! Egyelőre ez van, nem látok jobbat. Inkább igyunk, mielőtt még felmelegszik ez a jó kis nedű. Ahogy kedvenc politikusom mondaná: ne szavakkal, hanem tettekkel!
Józsi bácsi vet véget a vitának:
Milyen fehérek és gyöngédek a kezeid, te fiú, te!
—Ne aggódjon! Ugyanúgy meg bírom emelni a poharat, mint maga.
Ettől kezdve egy vadnyugati jelenet játszódik le hármójuk között. A folyékony arany rögökké gyűl össze a pofazacskókban és csúszik le a torkokon. Az egymással szemben helyet foglaló társaság mindegyik tagjának füst száll fel a szájából, mint párbajozók tüzelő fegyvereiből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése