Zörgésre ébredek. Az eső kopog az ablaküvegen. Ha beengedném, hálátlan vendég lenne; eláztatná a szőnyeget, végigfolyna a falon, ami lemállana, bár a mostaninál jobban nemigen.
Szemeim előtt sok színes csillag villódzik. Nem is tudtam, hogy az égitestek a szivárvány minden színében pompáznak Az ég éjszaka szép, de a városoké még szebb. A földnek helyenként több csillaga van, mint az égnek, és azt a látszatot kelti, hogy nem a tengerek és a föld és dolgai verik vissza a fenti fényeket, hanem az egész fordítva történik. Hiányzik a város, vissza akarok térni a tanuláshoz.
Köröttem csend és sötétség. Nézek, de nem látok. Szépek a villódzó körök, a léggömbökre emlékeztető tünemények, de elhessegetem őket, csak egy valamit nem sikerül, ami megvilágítja a kinti éjszakát. Azt hiszem a megfeszülő felhők erei láthatóak, vagy az Ég fényképezi a földet, hogy megtudja, mi itt a helyzet.
Testem halottként kiterítve. Lehetséges, hogy már nem élek? Így szép eltávozni a világból, az élők soraiból! Minden egyes alvás egy kisebb fajta meghalás. Érzékeim, felfogóképességem csak lassan lép működésbe. Hangfoszlányokat hallok, míg nem a kódolt üzenet érthetővé nem alakul a fejemben.
—Fiam! – hangzott a kicsomagolt küldemény. – Ébren vagy?
—Igen, anyám – ismerem fel a hangját. – Mit tetszik?
—Ébredj fel! Apád hazajött. Nehogy nappal ágyban találjon!
Megnézem az órát – délután fél öt. Azért van sötét, mert borús az ég.
—Fáradt vagyok, anyám – nyögöm halkan. Remélem, csak én hallom, amit mondok, de tévedek, és édesanyám rákezd szokásos életfilozófiájára:
—Én is, gyermekem. Még az életbe is. Na, ébredj! Tudod, amikor az öreg hazajön, vigyázban kell előtte állnunk.
—Igen. Hazajön – visszhangzom. Már szinte érezni vélem sajátmaga tekerte dohánycigarettáit, tüdeje szortyogását, mint egy náthás orrét. – Anyám! – szólítom vissza szülőmet – Mit szólnál hozzá, ha vennénk egy számítógépet? Már nagyon kellene a tanulmányaimhoz.
—Miből? Az Isten szerelmére kérlek, miből?! Ne őrjíts meg!
—Nos, abból a pályázatból, amit a minap említettem. Feltéve, ha megkapom. A tehén árából szeretném, ha megoperáltatná magát. Ne áldozza fel miattam az életét. Ki tudja, mikor következik be a baj.
—Meg kell beszélnünk apáddal.
—Ne – pattanok fel, mint egy túlfeszített rugó. – Ellenezné. Talán, ha már itt lenne a gép, nem hajítaná ki.
—Nagyon kell az neked? – sírást érzek anyám hangjában.
—Igen. Hiszen már harmadikos egyetemista vagyok.
—Jól van, fiam. Előbb legyen pénz, aztán tervezz! Nem szeretném, ha csalódnál – öntött le képletesen szólva langyos vízzel, amiben sem nem bíztatott, sem nem tiltott.
—Igenis, anyám – nyugtázom a végeredményt.
Amikor a jóasszony kimegy, én tovább fekszem, noha közel van a vész. Érzem, hogyan cikáznak gondolataim egyik idegvégződésemtől a másikig. Érzem, sőt értem őket, hiszen én adom ki őket parancsba. Végigfutnak karomban, ujjaimba érnek, majd tehetetlenül elhalnak. Pusztulásuktól remeg a kezem, nem tudok gépelni, ujjaim a levegőt szurkálják. Lassan megmozdulok, most érzem csak, hogy sajog az öklöm. Eddik zsibbadtan hevertek tagjaim szétszórtan, mintha nem is hozzám tartoznának, de most kezdenek hozzám csatlakozni, feloldódnak a görcsök is, akár valami jégdarabok. Testemben a megéledés, egyfajta tavasz. Nem kellett volna verekednem, de ő provokálta ki. Most haragszik rám mindenki. Nem ért meg engem senki, sem lány, sem fiú. Nincs lelki társam.
Ez nem az én világom. Máshol lenne dolgom. Sajnálom, de nem lehetek örökké itthon és nem segíthetek. Ebbe bele kell törődni. Nekem is van saját életem, és ha nem hagynak érvényesülni, akkor inkább vetettek volna el magzat koromban. Még az anyák sem vehetnek el életet akár azzal, hogy fogva tartanak valakit, vagy megölik, mert nem ők is csak kapják, majd kihordozzák. Megőrülök! Az én életemet nem alapozta meg senki. Azt mondják, tehetséges vagyok, de hogy nincs pénzem, még elindulásnak sem, senki és semmi vagyok. Nem baj! Hagyjon bár valakit el ember, vagy akár Isten – ez utóbbinak kicsi a valószínűsége, mert Ő mindig hűséges, csak időnként annyira megkeményedünk, hogy nem érezzük a jelenlétét – magunkat ne hagyjuk el soha. Addig nem leszünk öngyilkosok sem.
Valami a földre esik. Pszichológia könyv. Azt tanultam, mielőtt elaludtam a villannyal együtt én is. Mire nekem ez a tantárgy? Úgy sem igen lesz belőlem tanár. Nem vagyok elhivatva és belátom, nem úgy, mint sokan mások. A pedagógusoknak is esküt kellene tenniük, mint az orvosoknak, bár igaz, az utóbbiak is hiába fogadkoznak. Persze van, aki lefizeti a tanárt a jobb jegyért. Hiányzott ez nekem? Elégedtem volna meg a négyessel, és ne vágtam volna a tanár képébe a vizsgakönyvet. Most mehetek átadásra. Melyik témát tanultam utoljára? Ja, igen, megvan! Az álmot, ami nem más, mint a minket érő eseményeket feldolgozó folyamat. A szó hallatára újra álmos vagyok, noha már aludtam egy keveset. Álmomban láttam magamat és elmúlt életemet, körülményeim kiábrázolódását. Talán igaza volt a professzornak ebben, de én többet is megfigyeltem. Az álom nem lehet csak rossz, még ha engem mostanában csak kellemetlen tapasztalatok érnek. Ha az álmom egyedül azokról szólna, megbolondulnék. Mi a helyzet a fantasztikus álmokkal, a jövőről szólókkal, amelyekből aztán deja vu-k lesznek? Miféle láthatatlan hatalom ellen harcolunk? Egyedül vagyok a problémáimmal? Ha valaki biztosítana arról, hogy megéri a küzdelmet, kisebb lenne a valószínűsége annak, hogy feladjam a céljaimat, álmaimat. Valaki, aki már végigjárta az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése