2
A két idegen egy ideig az ismeretlenség leplében mutatkozik a másik előtt. A gépjármű vezetője azon gondolkodik, keresztnévrokona miért borotválkozik fordítva, a haja miért rövidre nyírt, míg arca erősen borostás, szinte már szakállas.
Az utasban eközben indulatok dúlnak. Érzései nem hirtelen jönnek, mint ahogy a tengerek is általában állandóan hullámzanak, nem kellenek hozzájuk viharok, hogy valami megmozduljon bennük. Péter állhatatosan, akár egy fogfájás, néz előre. A gépkocsi hangja fegyverkelepelésre hasonlít. Sajnálja, hogy valószínűleg csak vaktöltényeket lövell ki, mert senkit sem talál el a járdán közlekedők közül. Benne is, mint sok fiatalban, az ő korában, megfogan az elképzelés, miszerint mi lenne, ha lenne egy fegyvere, kit ölne meg. Ő képes lenne fél faluját legyilkolni, határozza el, mialatt hallgat. Csupán azután enyhül meg, miután szülehelyének a határát is maguk mögött hagyják. Akkor a fiúnak másvalami tűnik fel. Jobbik énje búvik elő, amikor sajnálat támad benne környezete iránt. Sárgul a határ, de nem az ősz készteti irigykedésre a búzamezőket, hanem a legelők füvei viselkednek ellentétesen: vízhiányban rozsdásodnak el. A legelésző állatok lesújtott fővel, mint akiket már levágtak, akár pár túlméretezett kutya, szaglászva keresik maguknak az élelmet. Manapság repülőgépek dörgetik Isten helyett az eget, de esőt nem képesek hozni. Különben sem lehet olyan hatalmas az emberiség, ha másról sem hallani, mint hogy lezuhannak. Ekkor érezte úgy Péter, hogy jótevőjét szórakoztatnia kellene.
—Könyörülhetne rajtunk az Ég egy kis esővel – veti fel.
A másik Péter szúrós pillantást vet a mellette ülőre.
—Én nem hiszek istenben.
—Miért? – érdeklődik a fiú a válasz után. Észreveszi, a férfi örül annak, ha nézeteit terjesztheti. Hány igazság van a világon? Reményei szerint egy van, ami majd egyszer mindenre magyarázatot ad. Annak ellenére, hogy nem ért egyet a másikkal és még él benne pár nagyszülői tanítás, meghallgatja a sofőrt.
—Nyelvtanár vagyok – hangzik a válasz túlságosan is egyszerűen. – Az ember kialakulását a nyelv fejlődésén keresztül látom. Vitathatatlan, hogy nem egyik pillanatról a másikra történt annál a Bábelnél, vagy hol. Értesz?
—Hogyne – hagyja rá a fiú. Még azt hitte, ő a leglelketlenebb ember a világon. Körötte mindenki más rosszabb. Anyjának, gondolja, majd elmeséli az esetet.
—Merre tart? – kérdezi a már kevésbé idegen férfi tovább folytatva a beszélgetést.
—Tanulok. A határon túl – feleli a fiú kissé megszeppenten.
—Értem. A mai nemzedék már biztosan többet bulizik, mint mi annak idején, majd minden második este.
—I-i-gen. Hát persze – makogja Péter. Amitől tartott, bekövetkezett. Rákérdeztek arra, amiről még elképzelése is alig van. Mentő kérdése hirtelen jön.
—Maga hová utazik?
—Én is a határra – feleli a vezető. – Elviszlek, ha akarod. Vagy van diákjegyed?
—Olcsóbb – mondja Péter, amit gondol.
—Ugyan, ne butáskodj – kacag fel a férfi. – Csak nem gondolod, hogy elveszem azt a kis pénzedet. Tudom én, milyen a diákélet és mekkora egy fiatal pénztárcája. Legalább nem unatkozom, és addig is tehetsz nekem egy szívességet.
—Mi lenne az?
—Fogd meg, húzd be és tartsad az ajtót magad mellett. Már idegesít a zörgése.
Az utasban kissé alábbhagy az élet lángja, amikor ezt meghallja. Szívverése majdhogynem megáll, bőre tapintásra érzéketlen zongora lett. Gitárhúrokként pezsgő erei egy percre elhallgattak. Az őfelőle lévő ajtó zárja szinte semmit sem tart, csupán keret feszült keretbe, egy kisebb nekidőlésre engedne. Péter erősen megragadja, és behúzva tartja. Először kerít sort arra, hogy körülnézzen a járműben. Most felfigyel az erős benzinszagra, ami átjárja a huzat nélküli üléseket. Az ajtók bőrtakarása cafatokban lóg, a műszerfal kibelezve.
—Miért nem tartja karban az autóját? – kérdezi meglepetten.
—Fölösleges – jön a hányaveti válasz. – Ez csak munkakocsi. Különben is, ugyanolyan kocaautós vagyok, mint a többség, aki csak hajtani tudja a tulajdonát, de javítani nem. Olcsóbb idővel egy újat vennem. Például az alját meghegeszteni… Mi a baj?
—Pusztán az, ember, hogy veled utazni kész életveszély – csap át Péter tegezésbe. A nyíltság és a közvetlenség belső világának védőrendszereként lépett életbe. Ez kissé durvává teszi, de egyéniségéből nem adhat fel, nem veszíthet, bármi legyen is az.
—Akkor ezt figyeld! – tetézi meg a vezető, azzal elfordítja az autó slusszkulcsát, mire a motor leáll.
—Szándékosan csinálod? – kérdi a döbbent utas.
—Igen – feleli a férfi szemtelenül. – Így szoktam spórolni az ilyen dombos vidéken – mutat maga elé.
A jármű valóban a quasimódói föld egyik kiemelkedéséről gurul éppen alá, eléri a hullámvölgy kritikus pontját, aztán újra felveti az orrát kapaszkodva egy másik dombra. Már éppen kifogyni látszik belőle a szufla, és úgy fest, visszagurul, amikor a jármű szíve elektromos kisülést kap, és újra verni kezd. A kocsi nagyot lódul és feltornássza magát a következő magaslatra.
—Tiszta mázli, hogy jó az aksim, mi? – kérdi a vezető vigyorogva.
—Ja, haver! – tolerálja Péter jobb híján. – Mivel is foglalkozol te tulajdonképpen? – teszi fel a kérdést mellékesen egyik dombtól a másikig a Kárpátok reumás lábainál.
—Ezzel is, azzal is – kerüli a színvallást a másik. – Itt a tanárok többsége két-három év oktatói munka után foglalkozást vált, mondjuk, árul a piacon.
—Te, személy szerint mért nem tanítasz? – kérdezősködik tovább fiú.
—Presztízs kérdése az egész. Szégyen dicsekedni azzal, hogy „képzeld, hatvan kopekkel megemelték a fizetésemet”. Minden más jobban elismert, mint a tanári pálya. Különféle gyűléseket tartanak az érdekünkben, általában a kulturális élet jeleként, de ezek annyit érnek, mint Lafonten egyik meséjében a varjaké.
—Valóban – színleli Péter a tanult egyetértőt.
—Most nagyobb szükségem van a kolbászra, mint a tankra.
—Micsoda? – képed el Péter.
—Még nem volt ökonómiátok?
—Sajnos… még nem – dadogja a fiú.
—Ha mondjuk, az élelmiszergyártás fejlődik, a hadászat, vagy mit tudom én mi – kis híján megbuktam belőle – csökken, és fordítva. A civilizálódás másodlagos, ha éhen hal az ember. Gürizünk, mindhiába. Nézd meg azokat a flancos amerikaiakat! Náluk, tőlünk nyugatabbra kell fel később a nap, és mégis előrébb tartanak, mint mi. Számunkra nem marad más, mint a kétnyelvű tudathasadás.
—Azért ez nem egészen így van! – ellenkezik Péter. Névrokona is heves, mint a Péterek általában. Vegyük csak Jézus indulatos tanítványát. A neveknek karakterformáló tulajdonságuk van. Talán a keresztnév neveli fel a gyermekeket, és nem a szülők. Ott vannak például a tiszta Ágnesek, vagy a haragos Ferencek, gondolja a fiú. Kínos hangulatában előretekint és megpillantja a határátkelőt.
—Megérkeztünk – közli.
—Aha – nyugtázza a másik. Hihetetlennek tűnik, hogy ilyen szókincsű emberekből lesznek tanárok. Azért nemzzen az ember gyereket, hogy ilyenek kezeljék? Neki ugyan nem kellenek olyan helyek, mint az egyetem, ahol nem szűrik ki a lumpolókat és dúl az igazságtalanság.
Pétert tűnődéséből egy határőr bekandikáló feje riasztja fel.
—Az útlevelét! – követeli. – Mi járatban Magyarországon?
—Vendégségbe megyek.
—Na, persze! – hitetlenkedik a hivatalos szerv, de azért ráüti a pecsétet a papírokra. – Magával pedig beszédem van – ripakodik a vezetőre. – Ki engedte meg, hogy előrehajtson a sorban? Ha már itt van, nyissa ki a csomagtartót!
—Emelje fel nyugodtan, nyitva van – válaszolja a felszólított flegmán.
—Ne pimaszkodjon! – köpi ki szavait a kiskatona, mintha keserű tabletták lennének. Egyik felettese csillapítja le.
—Az úrnak diplomaútlevele van – közli, miközben enyhén nyakon legyinti a zöldfülűt, aki eltakarodik.
Naná, hogy nincsen, fogja fel Péter, de ismerős. Felüti saját okmányát, és elképedve látja, hogy a pecsétet az éppen aktuális lap közepébe ütötték, keresztbe. Jó, ha ezek után még két testvére elfér mellette, állapítja meg a fiú. Idegesen csapja be táskája zsebébe, majd az újra indító vezetőhöz fordul.
—Úgy látom, cigaretta áll ott a szpidométer helyén. Kaphatnék egy szálat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése