Álom - Lelki tavaszok

Károly az U.-re vezető utat egyedül tette meg, amit nem is bánt, mivel oda tudott figyelni a lenyűgöző tájra és át tudta adni magát a természet varázsának. Még az autórádióját is kikapcsolta, amit a magaslatok amúgy is zavartak. Kárpátalja kész turista paradicsom lenne, ha kihasználnák, gondolta a férfi. Ki kellene aknázni azokat az ásványvízforrásokat, amelyek a föld ereiben buzognak és gyógyfürdőket, szanatóriumokat is létesíteni, ahová az emberek szívesen eljönnének pihenni, felüdülni, egészségesedni. Abban a percben és hévben ő még Amerikából is képes lett volna visszatérni. Gyönyörködött és meghatódott. Ő nem koplalt gyermekkorában, mint sok híres ember, aki szegénységből jutottak életük csúcspontjára és meggazdagodtak, s aztán alig tudják élvezni munkájuk gyümölcsét. Károly falun nevelkedett. Neki inkább az idegei látták kárát a küzdelmes életnek. Hajszálait, mint alig észrevehető nyomokat hullatta el élete során. Nem volt benne biztos, hogy valaki észreveszi őket, vagy mindazt, amit alkotott és követni fogja-e példáját valaki, de azért tette a dolgát. Bizony, itt ő megpihenne, ha tehetné, le is telepedett volna itt, de az ő családja, kis világa már nem másutt volt és nem alkalmazhatta a felperzselt föld taktikáját, amíg az nem csak őt, de másokat is érintett volna.

Ekkor rájött, miért is tért vissza csak úgy minden ok nélkül. Addig még nem tisztázta magában, de végül is összeállt a kép: fel akart égetni itteni hidjait, kapcsolatait maga mögött, mindent, ami jelene és múltja között állt. Jól össze szeretett volna veszni anyjával, mikor már az asszony akaratilag nem uralkodott fölötte; öccsétől megvonni az anyagi segítséget, had állna a saját lábára; büszkélkedni azok az emberek előtt, akik valaha lenézték; és végül leszámolni régi kapcsolataival, szerelmeivel, barátaival.

A fent említettekből Károlynak eddig egy sem sikerült. A sötét gondolat, hogy minden itteni dologgal szakítson, úgy kerengett fejében, mint légy a mézen. Elhatározta, amennyire tőle telik, nem követi a sugallatot. Attól tartott, múltba való visszatérése csak fölösleges vagdalkozás a levegőben a megváltoztathatatlannal, amiben ártatlanok is megsebesülhetnek.

Egy szembe jövő autós rádudált a jó gépjárműre és elismerően beintett, ami magához térítette Károlyt. Újra kiderült az ég és újra egyedül a szépet látta lelkében is. Körötte a hely a szó egyenes értelmében mesés volt. A hegyek, dombok alatt akár óriások is lehettek volna eltemetve és a belőlük kinövő fák hatalmas szál virágok, amik kifejezetten csak ősszel virítanak, de akkor mindenféle színben pompáznak. A táj olyan, mintha egy festő palettája lenne, amin minden összefolyik, keveredik. A föld sáros, mint egy szobrász agyagja. Az erdő bontotta már megszaggatott tarka cirkuszi sátrát és csak a tartógerendáit, a szálfákat hagyta hátra jelezve, hogy a nagy társulat, az Élet még visszatér.

Ilyen és hasonló gondolatok, észrevételek nem álltak távol Károlytól. Reálos beállítottsága ellenére sokoldalú volt. Mindenkinek van egy belső énje, amely ellentétes a külsőtől, még a legdurvább embernek is kellemes, és a legkultúráltabbnak is rút. Sok mindenen múlik, hogy kinél melyik dominál és melyik a szemmel látható. A férfi túl érzékeny volt, sértődésre hajlamos. Érzelmi világa idővel bölcs megfontolással párosult, ami azzal járt együtt, hogy nem mutatta ki mindig, mit érez, de legbelül egyre fogékonyabb lett kultúrákra, nyelvekre, művészetekre. Gimnáziumi évei alatt ugyan Károly nem szerette a kötelező olvasmányokat, viszont ami megtetszett neki, az érdekelte. Elolvasta például Jack London, Orwell 1984 című művét, Updike Kentaurját, Faulkner Szentélyét és Eliot verseit. Az, hogy mindezek a művek kötelezőek voltak, nem tántorították el Károlyt, mert egyben modernek is voltak, a mai élettel foglalkoztak és lekötötték a figyelmét. Irodalomtanára nem élt vissza a „Ha csak azt olvassuk el, amit szeretünk, nem leszünk műveltek” mondással. Nem erőltette számára a tananyagot, hanem kihasználta annak érdeklődési körét és abból íratott vele fogalmazásokat. Ilyen alapon Károly magyar filológus is lehetett volna, de tudta, mennyi fölösleges tantárgyat tanulnak ott a diákok, és inkább lemondott írói ambícióiról. Mintsem megutáltassák vele, jobbnak látta hobbi szinten űzni az irodalmat.

A gimnázium (noha már akkor magába húzódó volt saját dolgait illetően) kellemes emlékeket idézett fel benne. Kis oázis volt ott, ahol ők el voltak varázsolva. Befejezve ottani tanulmányait az egyetemen kapott igazán nagy pofonokat az élettől. Ahogy Károly egyre közeledett második és egyben legjelentősebb diákvárosához, egyre többet gondolt az ott töltött évekre. Amint autója négy kerekével felkapaszkodott egy dombra, láthatóvá vált a mezei világot megtörő U-ban megtestesülő civilizáció.

Amikor behajtott a városba, arra a következtetésre jutott, hogy noha M. fejlettebb U-tól, épületeiben talán szebb is, de amíg az elsőben a házak színesek, a másodikban az emberek, a lakosság az. U. inkább kulturális központ és nem ipari. Sétálóutcáival, fáival barátságos és meghitt volt. Károly minden épületet ismerni vélt. Azok a házak álltak, amiket a kommunista és a cseh időkben felhúztak, amiknek mindegyike gyárjelleget viselt, légyen az bolt, vagy óvoda, s csak pár új meredezett az ég felé félig befejezetlenül. Az ukránok mostani generációja, a tapasztaltak szerint, báron és benzinkúton kívül mást nem tud építeni. Minden sarkon bank és patika áll, mint megannyi prostituált, viszont az egyikbe nincs mit befizetnie az embernek, míg másik hasznot húz abból, hogy nagyon betegesek vagyunk az atomerőmű-robbanás és az évszakok közötti átmenetek alkalmával korán kikapcsolt, vagy későn bekapcsolt fűtések miatt. Károly egy esetet tudott felhozni az elhanyagoltságra azzal, hogy amikor a városban vezetve autóját egy gyalogátkelőhöz ért és kevesen múlott, hogy el nem gázolt valakit. Ő hajtott, mert zöldet mutatott a lámpája és a járókelő is ment, mert azt hitte, ő is engedélyt kapott, holott neki nem mutatott fényjelzést a lámpa, nem mutathatott, mert már hónapok óta rossz volt. Kit lehet olyankor hibáztatni, a vezetőt, vagy az átkelőt? Az emberiség jövője múlik pedig azon, hogy mit tud gyorsabban: alkotni, vagy rombolni. Az őslakosok kissé puszták, üresek. Nem érdekli őket más, csak a sör és a futball, nincsenek hobbijaik, és el tudnak sétálgatni egész nap semmit sem végezve. Kevés közöttük a tehetség, a művész, legalább is nem hallani róluk, hacsak nem a zenéről van szó, mert náluk is mostanság, aki énekelni tud, kiad egy kazettát. Szörnyű. Az ilyen számok olyanok, mintha szövegeiket és kottáikat szemetesládákból szednék elő. Alig születnek manapság slágerek, vagy csak rövid idejűek. Inkább lenne csak egy pár jó énekes, csapat, de minőségi.

Károly azért örömmel gondolt barátaival történt mozi-látogatásaira, a bárokra, táncokra és szórakozóhelyekre. A fél város a diákokból él. Nincs annak igaza, aki azt állítja, hogy tanulni csak nehéz, meg hogy felőrli az ifjúságot. Éppen ellenkezőleg! A diákélet idejétől nincs szebb életkor. Itt legalább Károly is szabad lehetett, kiszabadulhatott az otthoni szorításból és idejét álmai megvalósításának szentelhette. Az egészben az volt a legjobb, hogy felelősségtudata megerősödött. Senki sem mondta neki, hogy üljön le tanulni. Neki kellett beosztania az idejét, ha nem akart Mihályhoz hasonlóan szégyenszemre hazakullogni. Fizetetlen szakra vették fel, amit az állam támogatott és neki csak az utazás és az ellátás költségeit kellett finanszíroznia. Nem tévedés, neki. Eleinte nagyon nehezen alkalmazkodott, szokta meg a kemény tanulást, de amikor belejött, jó jegyekkel és összátlaggal különféle ösztöndíjakat pályázhatott meg, ami mentesítette szüleit a terhek alól. Valamennyit haza is adott, letenni nem tudott a kapott összegekből, és nem vehetett volna egy számítógépet, ami álmaiban és terveiben szerepelt. Egy alkalommal közel állt a lehetőséghez, de akkor kormányváltás történt Magyarországon és a hatalomra jutó szocialisták úgy döntöttek, hogy ők csupán tízmillió magyar vezetői és befagyasztottak minden kisebbségi juttatást, pályázatot, ami magánszemélyeket érintett. Szégyellhették volna magukat, de valószínűleg nem tették. Károly így egy dolog árát nem tudta megkeresni, amit szégyellt, mert családja volt kénytelen eladni egy tehenet, aminek az árát eredetileg Kati néni operálására szánták, de az asszony feláldozta magát legidősebb fiáért. Károly nagyon hálás volt anyjának, amiért vállalta a betegségével járó kockázatokat, és amikor tehetősebb lett, szorgalmazta a műtétet nem csak szavakkal, de anyagiakkal is.

Károly egyetemi évei végül is kellemesen teltek el. Sok barátja volt, köztük pár nemkívánatos, noha igyekezett válogatni, viszont egyvalamit nem tudott eldönteni: kibe legyen szerelmes. A szerelem vak, gondolta és elmosolyodott. Ha Ámor kezét nem fogja Isten, vagy egy jó barát, célt téveszt. A férfi belső szemei előtt végigfutott első igazi nagy kapcsolata és annak képei. Míg akkor dicsekedett kalandjával, utólag sajnálta és szégyellte, mert nem tisztán adta át magát Évának. Hiába nyugtatgatta felesége, hogy örült férje tapasztaltságának, Károly tisztán érezte, hogy egy kissé neheztel is rá. Felkeresi az ukrán lányt, ha már ott volt, határozta el emberünk. Sokszor kísérte haza, s még ha nem is a kapujáig, mert a lány a szüleivel lakott és nem örültek volna, ha lányuktól legújabb barátja két évvel fiatalabb, tudta, hol lakik. Ha mégis elköltözött volna, akkor hagyja az egészet.

Egy bulin ismerkedtek meg. Károly szerette a társaságot, a táncot. Amíg nem róla esett szó jól érezte magát, nem zárkózott be. Akkor a lány egy heves riszálás után mellé huppant le az ott heverő ágyra és cigarettára gyújtott. Azon a születésnapon a lány már ittas volt, Karcsi kevésbé; világ életében csak addig ivott, amíg kellemes hangulata nem támadt. Dohányozni sem dohányzott, kivéve szórakozások alkalmával, amikor egy pohár sör jobban csúszott egy száll füstölnivalóval. Amúgy kifejezetten szerette a tiszta fejű embereket. A káros szenvedélyű emberek manapság nem számítanak különlegeseknek, vagányoknak, egyéniségkeltőnek, miután egyre többen élnek velük. Sokkal nagyobb kiváltság egészségesnek lenni. A céda végignézett Károlyon és megkérdezte tőle:

—Kérsz cigit?

—Inkább a tiedet – találta fel magát Karcsi. Megfontolt volt és csábító. Mint minden srác, készült az elsőre, százszor is eltervezte, megálmodta a helyzeteket, amelyekben megtörténik majd a nagy dolog. Így szívtak el ketten egy szál cigit. A lánynak megtetszett a fiú határozottsága. Tapasztaltnak és idősnek gondolta annál a meghatározhatatlan érettségnek a látszatánál fogva, amely végigkísérte és kiemelte Károlyt kortársai közül egész életén át.

—Károlynak hívnak – kezdte udvariasan a fiú. Egy kissé bosszankodott. Ha kellett a nőknek az a fene nagy emancipáció, akkor most már kezdeményezzenek ők is. Egy férfi nem is lehet udvarias, mert nem tudhatja, hogy reagál felajánlásaira a gyengébb nem. Akibe szorul egy kis illem, ki sem élheti azt. Ilyen alapon ne lepődjenek meg a nők, ha vonaton, ajtóban és még sok más helyen nem engedik előre őket, nem kedveznek nekik.

—Engem Szvetának – súgta a lány, és a lábát a Karcsiéhoz dörgölte. Az ukrán szépség igazi vadmacska volt: vörös hajú, magas, még újdonsült fiújához képest is, hosszú combú, de akár kígyó is lehetett volna bőrnadrágjában, továbbá azért, mert úgy tekeredett rá, mint az a bizonyos állat egyfajta hideg számítással. Karcsi bókját nevét illetően a lány már nem hallotta, mert szavait közvetlen közelről elnyelte egy száj, ami köztudottan nem a hallásra szolgál. Az egyik pillanatban még beszélgettek, a másikban már csókolóztak. Károly akkor csókolt először igazán nyelveset. Nem is tudta, hogy csinálja, jól csinálja-e, azért jobbnak látta továbbra is fenntartani a profi látszatát. Mint patentet, fejtette le ajkait Szvetáéról és inkább fülön nyalta őt, ujjaival a vörös hajba, ami persze földként terméketlen volna, ha az lenne. Gyengéden sugdosott is a női fülbe:

—Szereted, ha simogatnak?

—Hát persze – sóhajtotta, mintsem mondta a lány. – Ki ne szeretné? – Majd a fiú tette meg az első lépést, ő is irányíthatott már. – Keressünk egy félreeső helyet! – javasolta Szveta. Addigra már az ő ujjai is, mint tíz kis hernyó, araszoltak a fiún. Felálltak és a többi fiatal tekintetének kíséretében kéz a kézben elhagyták a buli helyszínét. Károly szobája, amin kollégiumi társaival osztozott, éppen üresen állt, hétvége lévén. Egyedül ő nem vágyott haza. Ugyan minek? Elég problémája volt neki a tanulással. Szóval ő és a városi lány, akit meghívtak a születésnapra, elindultak arra a bizonyos elhagyatott helyre. Mivel egy kicsit spiccesek voltak, néha el-elbotlottak, kissé görbén jártak. Viccelődtek, játszadoztak egymással, mint két kölyökkutya. Többször is előfordult, hogy nem sok hiányzott kettejük földön landolásától. Olyankor ajkaikkal egymásba kapaszkodtak, a leggyengébb fogózkodóba, és az mégis megtartotta őket és egyensúlyukat.

A szobába érve kapkodva öltöztetni kezdték egymást, meg-megállva az előbukkanó édességeknél.

—Ne siess – figyelmeztette a lány Karcsit és eltolta magától. A turpisság kiderült. A fiú férfias szavai mögött gyermeki félszeg rejtőzködött, ami minél hamarabb túl akart lenni a dolgon. – Majd én vezetlek – ajánlotta fel Szveta, aki már nem tudott kilépni a csapdából, mert már túl messzire mentek és késő is volt hozzá.

—Tudsz róla – lihegte –, hogy érettebbnek tűnsz a korodnál?

—Ez hízelgő. Vegyem bóknak? – felelt a másik. Válaszon gondolkodni nem volt ideje. Ahányszor Szveta a bőréhez ért, áramütés érte, felpezsdült a vére. Később jött csak rá, mi az érzék oka és megtanult kezelni, mint az emberiség a tüzet és az atomenergiát.

—Bizony – folytatta a lány –, a férfiakra nézve hízelgő, ha öregebbnek nézik, hisz mi lányok általában az idősebbeket kedveljük. A nők ellenben minél fiatalabbak, annál szemrevalóbbak és kapósabbak.

A lány ilyen és hasonlókra oktatta Karcsit kapcsolatuk pár hónapja alatt. Azonban fiú sem szorult mindenben tanításra. Találékony volt és az esti iskola tandíját kamatostul visszafizette barátnője legnagyobb gyönyörűségére. Egyedüli baj az volt, hogy a csoda csak igen rövid ideig tartott. A szükséges rossz nélkülözhetetlen. Miképpen értékelnénk a jót, ha nem lenne fogalmunk a rosszról, s hogy az mennyire kellemetlen. A két ellentétes dolog általában periodikusan váltakozik, ám mi, emberek hajlamosabbak vagyunk pesszimistán gondolkodni és a rosszat hosszabb idejűnek tartani.

Az ukrán lány akarta a szakítást pillangó természeténél fogva, amely tovább akart szállni. A lány úgy érte el a kapcsolat végét, hogy abbamaradt lelki társa is lenni a fiúnak, amire annak nagy szüksége volt. Valahol a tudata alatt a férfi is érezte, hogy valójában nem ő volt, aki kimondta a végszót. A lány mindent úgy rendezett, hogy nem hagyott hátra maga mögött sem sírást, sem haragot. Mintha szakmája lett volna a felavatás és az oktatás. Örök életű és mindig fiatal teremtésnek kellene lennie, hogy küldetését folytathassa, gondolta Károly, aki kíváncsi volt, mennyit változott a lány, mióta nem látta. Attól tartott, hogy még mindig érez iránta valamit, mert az ember saját magát tagadja meg akkor, amikor gyűlölni kezdi azt, akit azelőtt szeretett. A férfinek fájt ugyan, hogy egy érett nőbe lett szerelmes, nem pedig a szomszéd kislánnyal jegyezték el egymást és fogadtak a másik iránti örök hűséget papás-mamás játszása közben, amúgy romantikusan és gyerekesen.

Károly egy időben büszke volt Szvetára, akivel az oldalán jól lehetett mutatni, sétálni a városban. Voltak neki előtte is próbálkozásai magyar lányoknál, mindhiába, nem csak őt hagyták hidegen azok, mint amire rájött, mert egyedül csak a magánytól félt, hanem ő is érdektelen volt a számukra, éppen azon előnyök hiánya miatt, amire öccse, Zsolt is panaszkodott. Azt mondják, a szerelmet könnyebb megszerezni, mint megtartani. Károllyal kapcsolatban fordítva állt a dolog. Ő nehezen talált párt, de könnyedén meg tudott volna tartani bárkit sokoldalúságával, jó tulajdonságaival. Volt pár kapcsolata, és mindig az éppen aktuálisban jött rá, mit rontott el az előzőben. Az nem igaz, hogy aki másodjára szeret, egyszer sem szeretett igazán. Ha nem fejlesztenénk képességünket a szerelemre, az mindig gyerekcipőben járna, kezdetleges, ügyetlen és suta lenne. Azonban vigyáznunk kell, kibe habarodunk bele. Sajnos szánkban a keserűt is csak nyelvének hátsó részén érzi az ember, amikor már késő kiköpni, le kell nyelni. A lány jókor lépett Károly életébe és hozott oda tavaszt. Megelőzte annak bezárkózását, csalatkozását a női nemben és elhitette vele, hogy nem feltétlenül ő a hibás azért, amiért addig híján volt a komoly kapcsolatoknak. Amúgy a fiú hajlamos lett volna Amfora szelencéjének titulálni a gyengébb nemet, képviselőit kívülről szépeknek, formásaknak, akik arra csábítják a férfiakat, hogy nyissák fel, ismerjék meg őket, de belül különböző betegségeket hordoznak, amikbe főleg az erősebb nem hal bele.

Mielőtt még arcának sebei behegedtek volna: a szemei, hogy ne lássa a fertőt. Egyszerűen nem volt olyan naiv, hogy higgyen például abban, miszerint a reklámok nem az emberek pénztárcáira vadásznak, hanem igenis jót akarnak. Az orrán át sem akart szagolni, hogy ne érezze, minden bűzlik, kezdve a politikától. Beszélni sem akart, mert abból valakinek mindig sértődöttsége támad. Ajkai alkotta szája volt a legnagyobb sebe, ami mindig eleven volt és vérben a legbővebb. A szükségletek megkívánják, az embertől, hogy azokat a bizonyos sebeket nyitva tartsa, újra meg újra felszakítsa, feltéve, ha nem akar az illető öngyilkos lenni, ami viszont gyávaság, de le lehet őket minimális méretűekre is csökkenteni. Károly bárhogy nem akarta a fájdalmakat, nem bírt Szveta szépségével, illatával és csókjaival.

Károly leállította autója hangosan verő, egyenesen berregő szívét a kétemeletes ház, végállomása előtt, zajra lett figyelmes. A következő pillanatban éles csörömpölésre ütötte meg a fülét, mintha madár csiripelt volna, de kiderült, hogy az első emelet egyikének üvege tört be, amin keresztül egy női alak vetette ki magát. Az áldozatot egy üldöző is követte, aki késsel a kezében tört magának utat a ház lábánál elültetett kerti kisfenyők között. A nő kiszaladt az utcára és elkiáltotta magát:

—Segítség, a férjem meg akar ölni!

Kétségbeesett, megviselt ábrázatán, szőke, eredeti hajszínén mutatkozó szemébe omló fürtjein át is felismerhetőek voltak a hajdani fiatal és gyönyörű Szveta szépségének maradványai. Károly kitárta Hummer-ének ajtaját és odaszólt a lánynak, aki inkább engedelmeskedett az erélyes hangnak, mintsem az ukrán beszédnek. Pár évtizede még a nyelv keltette volna fel érdeklődését, de mára már kevesen vagyunk Kárpátalján. Ma B-ben minden negyedik, M-en minden hetedik, míg U-n csupán minden tizedik ember beszéli a magyar nyelvet, és az arány csökkenőben van.

—Ide, Szveta! – hangzott a felszólítás. A nő beugrott a gépjárműbe, de nem érkezte megfigyelni a jótevőjét és honnan ismerheti őt, mert Károly a másik oldalt kiugrott, hogy leszerelje ámokfutó férfitársát. Egyedüli fegyvere az őrülttel szemben a meglepetés ereje volt, ami használt, mert a másik igen csak meglepődött, amikor ellenfélre talált. Károly a másik jobb kezéhez közelebb, egyenesen szembe eső baljával megragadta a kést szorító markot és kicsavarta a tartalmát, aztán eldobta, míg jobbjával arcon ütötte az agresszív embert.

Nem volt büszke tettére. Igazából vesztesnek, és nem hősnek érezte magát. Újra az indulat került ki győztesen jobbik énje felől. A szellemileg tehetetlen embereket butáknak nevezzük. Ha valamennyi harc, háború tehetetlen emberek testi vagdalkozása, szellemileg fogyatékosoké, akkor csak a buták háborúznak. Egy részeget megverni különben sem nagy dicsőség. Károly valamikor megfogadta, hogy soha senkit nem üt meg az életben, mert vigyázni akar kezeire, miután zongorázni tanult. Sajnos megszegte fogadalmát akkor, amikor megütötte öccsét, mert felbosszantotta. Jobbnak látta, ha ő neveli meg, mint egy idegen. Sajnos Károly jobb csuklója eltört az ütést követően. Túl büszke volt ahhoz, hogy fájdalmát bevallja és inkább tűrt két hetet, keveset használta és rejtette feldagadt testrészét. A csont önmaga rosszul forrott össze és egy kis dudor megmaradt örök emlékeztetőjéül a Káini esetnek. Mivel fogadalmát nem tudta betartani, újat tett le, miszerint ésszerűen fogja használni a számítógépeket, korlátozva csak a munkájára, hogy szemeit megóvja a kor legújabb betegségétől.

Félórával később egy kórház sürgősségi osztályán találja magát a fenti incidens két szereplője. Miután Károly sürgősen megvette saját pénzén a cérnát, kötöző-anyagot és adott egy nővérnek egy ötöst, dollárban, mert még nem váltott, és amit szívesebben fogadtak, hajlandóak voltak hozzányúlni a beteghez és ellátni a sebeit.

—Feküdjön le és pihenjen! – javasolta a már készséges ápolónő. – Az éjszaka folyamán többször is benézek majd – mondta valószínűleg további juttatások reményében. Amikor kiment, bezárta maga mögött a csendet, ami, bár alaktalan, mégis súlyos és egészen addig el nem kotródott, míg meg nem törték.

—Köszönöm – szólalt meg végül Szveta hálája kifejezéseként, ami a minimuma volt annak, amit megtehetett. – Nem számítottál ilyen fogadtatásra, igaz?

—Ugyan – nyugtatta meg Károly. – Semmiség. Vagy az időzítés volt rossz, vagy ilyen ironikus az élet.

—Ne lepődj meg. Mostanság a férjem és köztem mindennaposak a veszekedések, bármikor jössz, hadiállapot fogadott volna. Én hősöm! A mai nap után még jobban szeretlek – mondta a nő, miközben ujjait a férfi egyik combjára csúsztatta, és gyengéden mégis erősen, mint egy masszőr, megszorította. Károlynak az a gondolata támadt, hogy a nő, illetve már asszony, még mindig milyen szívós.

—Megnősültem – magyarázta Károly hideg ellenállását, balkezét szemléltetőül felemelve. Szemei csodálkozásra nyíltak a fölött, hogy Szveta nem felejtette el őt, nem egy volt számára a sok közül. Az érintésre újra érezte az elektromosságot, de már nem olyan erősen, mint hajdanában. A tudat, hogy Éva a felesége, leföldelte és villámhárítóként levezette a nagyfeszültséget. Kettejük kapcsolata amúgy is zivataros volt, nem feltöltődés, hanem kisülés. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást, de azt már senki sem fejtegeti tovább, mi van akkor, ha két ellentétes töltésű vezeték érintkezik. Az eredmény szikrázás, lángolás, kisülés, rövidzárlat, ami biztosítékként vágja ki a józan észt. Az ilyen párkapcsolatban élők hamar kiégnek.

—Milyen? – hangjában féltékenység vibrált. – Okos, házias? Mindezeket én nem tudtam volna megadni neked.

—Ne becsüld le magad! – intette meg Károly tréfásan mutatóujjával. – Nézd meg! – nyújtotta át a tárcájában tartogatott fényképét, amin kívül volt egy neki az irodájában, az otthoni munkaasztalán, autójában és szívének falán.

—Gyönyörű – hagyta jóvá Szveta elégedetten, mint egy öregúr, aki örül, hogy értéktárgyai jó örökösre szálltak. – A barna haj kék szemmel – folytatta – kitűnő párosítás.

—Ne beszélj annyit! – Károly megigazítja a párnát a beteg feje alatt. – Úgy látom, te viszont már nem fested a nők koronáját.

—Már rendben vagyok. Az ijedtségen kívül komolyabb bajom nincsen. Ami a hajamat illet, ez az eredeti színe. Nincs időm ápolni.

—Jobb is – helyeselte Károly. – A festett hajban nincs semmi szép. Úgy fest, mint valami mű, nem természetes. Természetesen van, akinek jól áll, de érintése olyan, mint valami több ezer éves múmiagócé. De mond csak, jól hallottam, hogy a férjed üldözött?

—Igen. Ő volt az.

—Mért nem válsz el, ha rossz házasságban élsz?

—Nem tudom. Sok olyan dolog van, amit megtesz az ember, de nem tudja, hogy miért. Tűrök neki és ő is nekem, mert én sem vagyok egy álomfeleség. Megcsalom, tud is róla, de ő nem bánja, ameddig neki is adok.

—Igazi papucsférj – mondta Károly némi undorral. A homoszexuálisokról és a transzvesztitákról szokott beszélni hasonló hangnemben, akik a férfiasság lealacsonyítói. Nem volt még velük esete, csak egy, a nyíltan felvállalt másságot hirdető nemzetközi jelű, egy szivárvány emblémát hordozó autó parkolt hosszabb ideig az övé mellett munkahelyén. Véleménye az volt róluk, ami a Bibliáé, mégpedig, hogy elveszik majd méltó büntetésüket.

—Ő egy olyan nagy, buta, tehetségtelen, de szeretetreméltó maci – írta le férjét Szveta. – Mindenkit kell, hogy szeressen valaki. Eleinte nagyon égtünk egymásért. Úton-útfélen nyalakodtunk, mire többek is a tudtunkra adták, hogy hova az a nagy szerelem, meg hogy nem vezet jóra, de mi nem hallgattunk rájuk.

Ez olyan se veled, se nélküled kapcsolat, állapította meg Károly. A lepkét is elkapják egyszer. Ha nem így történik, az adja meg magát egy gyűjtőnek. Talán ő is ugyanúgy járt volna, ha az ukrán lány mellett maradt. Évával való kapcsolata és az előtte fekvő szerencsétlen asszony példája között ég és föld volt. A bíráló szemében a csendes, tartalmas és hosszan tartó szerelem felé billent a mérleg serpenyője. Évával nem koptatták el csókjaik ízét, a szerelem és a szeretlek szó értékét, amit sokan megtesznek, és miattuk nem is olyan sokára új szavakat kellesz alkotni a fenti fogalmak kifejezésére. Azon voltak, hogy a szerelem ne jelentsen egyet nekik a szeretkezéssel, mint az ma sok kapcsolatban megtörténik. Rájuk épp az ellenkezőjét mondták, mégpedig azt, hogy ülnek egymás mellett, mint valami félénk kis nyulak, utalva ezzel ara, hogy nem csókolóztak társaságban, és kezdetben egymás kezét is csupán nagy ritkán fogták meg. Károly kipróbálta mind a két alternatívját és a másodszor és egyben utoljára átélt és még mindig tartó jobban tetszett neki. Nem volt még a távkapcsolatok híve sem. Azt szerette, ha kedvese mellette van és van kit becézgetni. Egymást sokáig nem látók bizony egy idegennel találkoznak, ha újra összejönnek, és egy félóra kell, míg újra rátalálnak arra, akit szeretnek abban, akivel találkoznak. Végül annyit várnának egymásra, hogy megunnák a másikat.

—Kapcsolatotoknak nem lesz jó vége – figyelmeztette Szvetát beszédpartnere.

—Nézd csak! – kacagta el magát az asszony. – A csibe tanítja a tyúkot kapirgálni?

—Te mondtad – igazította ki a férfi –, a tapasztalat nem jár együtt a korral. Ha az a csibe több mindent átélt már, mint anyja.

—Igen-igen. Persze – szakította félbe Szveta a másik mondatát. – Te komolyan szereted azt a nőt?

—Éva! Évát! – tiltakozott Károly a megnevezés ellen aznap már másodszor.

—Ja, igen, őt. Csinálsz vele úgy, mint velem. Tudod, oldalról, lassan, vagy egy félóráig.

Szuka, futott át azonnal a férfi agyán. A szláv lányok szépek, de mind prostik, ellenben, a magyar lányokkal, akik nem olyan szépek, de kellemesek, kedvesek. Mit tudhat Szveta Éváról? Fordítva elképzelhető, hiszen Károly beszélt feleségének az ukrán lányról, hogy láthatatlanul, a tudatalattiban se álljon közéjük. Akit a férfi, mint életének egyik értelemadóját, jobban szeretett önmagánál is. Egy időben haragudott az ukrán lányra, aki az első volt életében, de felesége megbékítette a gondolattal. Éva érintetlenül nyújtotta át magát férjének, de soha sem neheztelt komolyan, amiért az nem úgy tett. Az akkor még menyasszonyt biztosítania kellet a felől, hogy feleségül veszi. Nászéjszakájukra virradó reggel Károly az ablakon bámult ki, amikor a drága teremtés mellé állt és vigasztalni próbált. Ködös idő volt aznap. Az ablakot belepő páraréteg a hőemelkedés hatására megenyhült és az üveg könnyezésének látszatát keltette. Idegen, egy utcáról véletlenül betekintő ember nem mondta volna meg, hogy a férfi sír és zokogását is csak egynapos felesége hallotta. Az ablaküveg hűen visszaadta Károly érzelmeit, aki kifelé nem Könnyezett annyira, de legbelül ige. Lelkének tartott tükröt a fényvisszaverődéstől csupán félig átlátszó üveg.

Éva azzal vigasztalta, hogy örült Károly felkészültségének, mert másképp nem esett volna át olyan könnyen, fájdalommentesen, sőt egyenesen élvezetesen. Azt mondta, az egészet úgy fogta fel, hogy a férfit egy ugyanolyan érző lény, nő készítette fel, mint ő, és annak soha nem kellett újságokhoz, képekhez, filmekhez folyamodnia.

A maga módján Éva is készült az igazira. Nagyon sokat olvasott, hogy mindig érdekes legyen, tudjon miről beszélni párjával. Szerelmek jönnek, mennek, aki marad, kitart mellettünk az igazi az. Befutó félben lévő újságírónő volt már akkor, amikor megismerkedtek, szóval érdeklődési köreik, műveltségük megegyezett, viszont Károly megtanította csendben szeretni. Sokat ültek egymás öleiben és hallgattak, miközben hallani vélték szerelmük, összetartozásuk érését, mint finom borét, ugyanúgy, ahogy a barátság szokott, amikor a pajtás átérzi fájdalmunkat, nem szól semmit, főleg hülyeséget nem, de támaszként állhatatosan mögöttünk van. Évára és Károlyra a csendes együttlétek alatt féltékenyen, csüggetegen néztek levetett ruháik, amiért gazdáikat valaki más öleli, simogatja tőlük jobban és erősebben.

A férfinak már az megtetszett a lányban, hogy nehéz volt meghódítani, nem dobta oda magát, mint egy ócska rongyot. Az utcasarkon állóknak lehetnek bármilyen nagy tarifáik is, legyenek bármily nehezen elérhetőek, lelkileg könnyen megkaphatóak. Károly már a sokadik alkalommal kereste fel Évát szüleinél, akiknek nem volt ellenvetésük a becsületes arcú, megnyerő és jó állással rendelkező fiúval kapcsolatban, amikor jóízű beszélgetésükben hallgatás állt be. Mindketten egy-egy karosszékben ültek és egy kandalló állt közöttük. Károly akkor a fotel támlájára csapott és elkiáltotta magát:

—Hát a kályhához udvarolok én, vagy mi?

A lány egy hatalmasat nevetett, de nem táncolt azonnal a fiú oldalára. Amikor már csókolóztak és Károly kezei lejjebb szerettek volna siklani, figyelmeztette a lányt, hogy minden fiú addig megy, ameddig a lány engedi, kettőn áll a vásár. A lány akkor megállította, de nászéjszakájukon már továbbengedte.

Esküvőjüket megelőző esemény, a megkérés ugyanott történt, ahol először találkoztak. Károly letérdelt a vendéglő kerthelyiségében és egyszerre két gyűrűvel szolgált az igent mondó lánynak: egy arannyal és egy embergyűrűvel, mert a többi vendég a kezdődő jelenet láttán felállt, köréjük csoportosult és végül viharos tapssal jutalmazták szép fiatal párt. Összeismerkedésük szokatlan, romantikus esete is ott történt. Károly éppen ebédelni szeretet volna és bosszúsan várta a kiszolgálást, amikor Éva könnyű szellőhöz hasonlóan lebbent be az asztalok közé. Emberünket megtévesztette a lány egyszerű, még is nagyszerű fekete-fehér kosztümje, ami soha nem megy ki a divatból, mindig és mindenkinek jól áll, no meg a karjára vetett felöltő konyhai kendőhöz is hasonlított, ami elég volt ahhoz, hogy a szegény teremtést pincérnőnek nézzék. Amint a lány a székeket rakosgatta, Károly odaszólt neki:

—Kisasszony! Legyen szíves, hozza már ki végre a rendelésemet.

A lány megfordult, de nem attól vált sóbálvánnyá, amitől Lót felesége, sokkal inkább a kijelentéstől és a sértéstől, majd elnevette magát, ami jó humorérzékre vallott, mert saját magán is tudott nevetni. A fegyelem láthatatlan kezei egy darabig még visszatartották, de aztán elengedte magát.

—Nemrég itt ebédeltem – magyarázta a lány – és elvesztettem az egyik fülbevalómat.

Károly olyan képet vágott, mintha megkapta volna a levesét, feketét s egyenesen az arcába. Sűrű bocsánatkérések közepette segített Évának megtalálni elveszett ékszerét és engesztelésül, mivel a lány nemrég ebédelt, megkérte, vacsorázzon vele. A lány igent mondott aztán a hazakísérésre és a házassági ajánlatra is.

Szerelem volt az övék első látásra, nem csupán szenvedély, mint Szvetával. A férfi nem nagy, de rövid életű lángra, hanem örökégőre lelt Évában. A külföldi nő érintése egyenesen villámcsapásként érte. Fényénél meglátta az addigi élete során szeretni vélt lányok hibáit, akik már biztos bánják, hogy annak idején kikosarazták őt. Sokat várt az igazira, amiből kifolyólag jó férj lett belőle, rászolgált párjára és nagyon jót kapott. Szveta volt erre az egyik példa. Elnézve az ukrán asszonyt, Károly tüzet és irigységet látott szemének üvegburája alatt. Akkor már nem volt számára híd vissza hozzá, kiskapu, ami lehet egy kézzel fogható fénykép, de ugyanúgy egy lelki emlékeztető is.

Egy másik különbség a két nő között az volt, hogy amelyikük az első volt Károly életében, nem volt hajlandó tanulni az ő nyelvét. Károly már akkor érezte, hogy elveszti Szvetát, amikor a lány feladta a magyar tanulását. Éva viszont hamar elsajátította. Gyakran kérte férjét, beszéljen hozzá magyarul, ami úgy hatott rá, mint romantikus lelkekre egy francia szerető vallomása. Egy idő után valamelyest csökkent a varázs, amikor már az amerikai lány asszonyként beszélni kezdte Európa ezen nyelvét, de mindig is szerette a hangzását, nem állt hozzá korlátoltan, mint a legtöbb ukrán, akik nem tudják megérteni, hogy a magyarlakta falvakban az ember nem találkozik ukrán családokkal és azok nyelvével, sem pedig kultúrájával. Mindenki magyar tévécsatornákat néz és ugyanolyan nyelvű rádióadásokat hallgat. Elzárkózunk tőlük, amit nem értenek meg.

Károlynak két gyermeke is kisebbségi magyar iskolába járt, amiben a férfi megegyezett gyermekei anyjával. Nem mindenben voltak egy véleményen, voltak köztük is néha viták, de nem haraggal, csupán higgadtan, meggyőzés céljából, előtárva és elképzelve, mi lesz a javaslatok eredménye. Mindenki számára ki kell engedni néha a gőzt. Egészséges vitatkozásainkkal meghúzunk egy láthatatlan vonalat, amit a másik nem léphet át, mert mindannyian egy-egy egyéniség vagyunk, kell, hogy legyen saját érdeklődési körünk, dolgunk, amikor a másik nincs velünk. Ezt nem szabad feladnunk. Első vitájuk után, amikor is Éva fáradt volt, és nem akarta kielégíteni férje minden igényét, Károly nem haragudott meg. Másnap két hálóinget vett a feleségének, egy fehéret és egy vöröset, hogy amikor párjának nincs kedve a dologhoz, az elsőt, amikor igen, akkor a másodikat vegye fel és várja őt. Aznap jutalomból is az utóbbi került fel.

Mintha egy tó két partjáról kiabálnának egymás felé, tűnődött Károly, ahogy megvizsgálta Szvetával folytatott beszélgetését. Amíg a férfi emlékei sűrűjében bolyongott, beszélgetésük ellaposodott, ő csak ímmel-ámmal felelt, mire az asszonyt elnyomta az állom. Károly felállt és az ajtó felé indult, de szédült és vonateffektust élt át akkor, amikor azt tapasztalta, hogy nem érzi lábait, és nem ő közlekedik az ajtó felé, hanem az tart neki. Arra jött rá, hogy két hidat, kapcsolatot azért sikerült felégetnie maga mögött. Csalódott Mihályban és Szvetában és rajtuk keresztül mindenkiben, akinek egykoron nem volt rá szüksége. Úgy gondolta, fölösleges lenne végiglátogatnia minden nő és férfi ismerősét, azok pár kivétel híján a rövidebbet húzták az élettől. A frissen szerzett negatív tapasztalatokkal letette magáról egy emlék terhét és könnyebben ment tovább, nyugodt szívvel tér vissza Amerikába. Minden fölöslegesen szétosztott bókja és kedvessége, ami nem talált viszonzásra, két emberben egyesült, akiktől visszavette rájuk pazarolt érzéseit megerősítve feleségébe vetett szerelmét, akit összeszedetten jobban lesz képes szeretni.