Álom - Újra úton

Egyedül Károly anyja tért haza dolgavégezetlenül, mert nem tudta meggyőzni a fiát, de majd belenyugszik. A szülőknek együtt kell változni gyermekeikkel, nem mindig csecsemőkként kezelni őket. Sokszor jön elő a panasz, hogy a nem lehet parancsolni gyermekeiknek. Jobb, ha tudomásul vesszük, hogy a gyerekeknek nem parancsolni kell, mint őrmester a közlegénynek, hanem megtanítjuk őket kérni és adni magától, amiből megtanulhatja, mi is az a szívesség, amit apjuk és anyjuknak megtehetnek, anélkül hogy terhes lenne a számukra. Ez főleg tizenéveseknél fontos, amikor nyiladoznak a gyermekek elméi és szeretnék, ha egyenlő félként kezelnék abban a családban, ahová tartozik. A kicsik egy házasságban a legfontosabbak, többek között összetartó erő két fél között, mint szerelmük gyümölcse. Ilyen bánásmód után elvárhatjuk, hogy a nem lekezelés eredménye a gyermek részéről bizalom a szülők iránt. Persze a szabadságot is túlzásba lehet vinni. Kössünk kompromisszumokat! A feltételekhez mind a két félnek alkalmazkodnia kell, mint például a fiatal nem megy el buliba, amíg el nem mosogat, vagy ha biztassuk a tanulásban azzal, hogy a jó eredményekért cserébe veszünk neki valamit. Az egyenértéket meg lehet engedni, de ha nem újulunk meg, gyermekeink túllépnek rajtunk.

Károly mindezeken az után gondolkodott, hogy anyját hazavitte, és sorra kihajtott az utcákból a falu elhagyása végett. Abbéli félelme, hogy egyedül kell majd utaznia, és be kellesz kapcsolni a rádiót, nem igazolódott be, mert stoppolókra akadt a falu központján bőséggel, főleg idősekre, aki nyugdíjaik kiegészítése végett árulni vittek a közeli városba. Egy kicsit furcsa, hogy életük végéhez közelednek, de jobban kapaszkodnak, nyomulnak, mint a fiatalok. Törődnének inkább az odaát valókkal és élnének nyugodtan, pihennének, élveznék életük munkájának gyümölcsét, még ha kevés is az. Annyi év elteltével sem jár busz, fogalmazódott meg emberünkben a kérdés? Luxusautójával megállt a kényszerpotyázók előtt, hogy felajánljon pár szabad helyet, de senki sem merte megközelíteni. Egyedül egyetlen egy személy bátorkodott beülni. Az illetőnek valószínűleg nagy maffiakapcsolatai voltak és már megszokta a fekete, sötétített üvegű autókat.

Amikor az idegen kitárta az autó ajtaját, a szél, ha az eget a tengerhez hasonlítjuk, annak hullámaként csapott át Károlyon. A vezető azonnal felismerte utasában volt általános iskolai osztálytársát, noha a másik őt nem. Károly-ék egymás közt egyszerűen Misinek hívták a fiút férfi korában, anyjának nemtetszésére. Ő kikérte magának. Fiának van teljes, egész neve, mégpedig Mihály. A férfi értetlenül bámult vezetőjére, nem értette, mit néz az rajta. Az idők változnak, s velük együtt az emberek is. Fiatal korukban Mihály volt a kövérebb, testesebb a két férfi közül. Három-és fél kilóval született, amíg Károly kettő-és féllel. Az egyik alig fért bele a gyerekágyba, a másik pedig alig látszott ki belőle. Mihályt az osztályban mici mackónak csúfolták, viszont Károly meglátása szerint, nagyon lefogyott, gúnynevét nem tarthatná már meg. Az egyik leadott magáról, a másik meghízott. Mihály kopaszodásban is utolérte volt osztálytársát. Annak idején ugratta a fiút okosságával, kiemelkedő homlokával, alaptalanul, mert ő is ugyanúgy járt, és még neki nem is állt jól.

A törvényt, miszerint semmi sem vész el, csak átalakul, meg lehet toldani azzal a kiegészítéssel, hogy még át is adódik. Mintha tulajdonságokat cseréltek volna, vagy inkább életkörülményeket. Mihály volt az osztály playboya, selyemfiúja, aki egyenesen azért nem beretválta pelyhedző arcszőrzetét, mert a lányok az idősebbeket szeretik, és ő úgy érezte, gyermekarca pár évet öregedett a szakáll hatására. Károly viszont szegény volt. Egy alkalommal éhesen kért a fiútól egy szelet palacsintát, mire azt a választ kapta tőle, hogy süssön neked anyád. Mialatt egyiküket nem kényeztette az élet és a szülő, addig a másikat el is rontotta. Károly ingyen semmit sem kapott, mindenért meg kellett harcolnia, míg végül elérte azt, hogy nyugodtan kimondhatta, ha valamit csak úgy, a semmiért kapna, nem esne jól neki. Soha sem hitt a szerencsében, még egy kocka erejéig sem, annál inkább Istenben, meg hogy minden van valamiért. Úgy vélte, az egész élet egy rakás felállított dominó, amelynek első elemét meg kellett löknie valakinek, hogy ledőljenek.

Mihállyal kapcsolatban szülei hibáztak, amikor a barátai ellenére is unatkozó fiút magányra ítélték. Nem teljesítették bibliai kötelességüket a világ benépesítésével kapcsolatban. Könnyen kiszámítható, hogy ahol egy gyermek van, ott a népesség növekedése még mínuszban van, kettővel éppen egyenlő, fenntartja a szintet, míg hárommal már történt előrelépés. Beképzeltségéről, magaviseletéről meg lehetett volna állapítani a gazdag fiúról, hogy egyke, vagy kis kedvenc a családban. A kegyekre nem szolgált rá, sőt. Amikor Károly felvételizett a gimnáziumba, Mihály is próbálkozott, sikertelenül. A falujukban mindenki a szegény fiú esetével foglalkozott, ami hősünknek nem esett jól, mert nem szerette, ha vele példálóznak. Az ottani fél lakosságot ellenségévé és irigyévé tette, mert Mihály családjának nagy volt a rokonsága.

A fiút később felvették egy főiskolára is, de mivel nem tanult, csak bulizott, hamarosan kirúgták az intézményből. Aki tudta, titkolta az esetet, de nem sokáig. Mihály anyját a rokonok nem igen fogadták be a családba, éppen ezért igen gyakran alkoholizált. Egyik mámoros hangulatában kifecsegte, hogy a fia mekkora csalódást okozott neki, amikor egy fél évig nem tudatta vele a bajt. ugyanúgy visszament a tanulóidényben, mint szokott, hogy szórakozhasson. Az asszony utolsóként tudta meg egy városi ismerősétől, hogy fia nem jár előadásokra. Micsoda szívfájdalom volt az egy anyának! Mihály nagybátyja, a falu polgármestere a csend alatt elintézte, hogy a fiút visszavegyék. Amikor az is kiderült, mindenkinek meg volt a nem éppen pozitív véleménye arról a főiskoláról.

Röviden ennyi minden történt Mihállyal, amiről Károlynak is tudomása volt. A stoppos a számára még ismeretlen embert a következőképpen üdvözölte:

—Végre megállt valami! – Hangja hangosabban csattant, mint a berántott ajtó.

—Még mindig nincs buszjárat? – érdeklődött Károly.

—Már mért ne járna busz! – felelt pökhendien a férfi. – A jó nép inkább vár órákat egy ismerősre, rokonra, stopra, mintsem fizessen a buszra. Higgye el nekem, nincs pocsékabb a falusiaktól. Mindannyian irigyek, buták és ráadásul gőgösek, büszkék a nagy semmire. Persze a városlakók sem tökéletesek. Az ember nem repülésre, az egekben fészkelésre lett teremtve. A földön járás a kommunikáció szimbóluma. Minél magasabban lakik az ember, annál magányosabb, annál kevesebben nyitják rá az ajtót. Úgy vannak vele, hogy nem vagyok jóban a szomszédommal, mert az beleszólhat a dolgaimba. A városiak túl okosaknak tartják magukat.

—Önnek nincs autója? A ruháját elnézve nem panaszkodhat.

—Az öltönyömre, és a nyakkendőmre gondol? Értekezletre megyek, az autóm meg cserbenhagyott.

—Annak idején – szövögeti Károly tovább a beszélgetés fonalát – örültem volna, ha egy busz felvesz, és nem kell cipekednem, ha meg egy ilyen jármű állt volna meg, a világ nyolcadik csodájaként számoltam volna.

—Ugyi! Semmiség! – húzta el a száját Mihály. – Csak ismeretség kérdése az egész.

—Aha! – beszélgetőtársa csodálkozást színlelt. Mihály beszédén kiszúrta, milyen paraszt. – Ezek szerint ön befolyásos körökben mozog.

—Igen. Újságíró vagyok egy hetilapnál.

—Szép lehet! – bólintott Károly elismerően. – Annyi emberrel megosztani a gondolatait.

—Nem! – Mihály kizökkent a fölényességéből, mintha csak ugyanaz a kődarab rázta volna meg, ami az úton guruló autót. – Megosztok magával egy titkot.

—Amit két ember tud, már nem titok.

—Dehogynem, mert kevés ember fogadja meg, a többség elfelejti. Ez a kevesek titka marad. Magának úgy sem hinne senki, mert messziről jött ember felelősség nélkül azt mondhat, amit akar – idézte Mihály szabadon a régi mondást.

—Most már igazán kíváncsi vagyok arra a bizonyos titokra.

—Szóval: Az ember mindent megoszthat a világgal, csak a véleményét nem. Pénzt, házat, mindenki segítséget szívesen fogad, de nem egy jó tanácsot. Arra nem kíváncsi senki. A készt könnyebb elvenni, mint valamiért megharcolni. Nem számít, hogy az illető évekig jött rá valaminek a válaszára és rengeteg élettapasztalatot gyűjtött.

—Van ennek valami konkrét apropója?

—Az történik, hogy írtam egy cikket, ami sok embert megsértett. Most, a választások idején az újságok a politikusok kezébe kerülnek. Nem írhatjuk meg azt, amit akarunk! Nálunk a járási választásokból egy olyan ember került ki győztesen, aki azt a lapot kaparintotta meg, aminek én vagyok a főszerkesztője. Féltem a családom! – fakadt ki a beszélő – Az a politikus kezében tart egy egész várost iskoláival, gyáraival, bárjaival együtt, noha törvény tiltja, hogy képviselő üzleti ügyekkel foglalkozzon. Az a bizonyos politikus egyszer már embert is ölt. Tőlem azt aqkarja, hogy változtassam a hetilapomat az ő személyi és poltikai újságjává. Könyörgöm, akkor megcsappan az eladott példányok száma. Szóval – folytatta Mihály, miközben lazított nyakkendőjén, amely úgy fojtogatta, mint egy kétujjú kéz. – mostanság az újságírás keserűség. A hasábok, a cikkek csak róla szólnak és hazugságairól. Nem alhatunk nyugton, mert képesek éjszaka álmomból is felzavarni a családommal, ha akárcsak egy szó is nem tetszik nekik a szövegekben. Nem tudom, hová vezet ez az egész.

—Nyugalom, Misi! – veregette meg Károly fél kézzel a szólított vállát. – Minden rendben lesz!

Mihály nem hogy lecsillapodott volna, de annál jobban megrettent. Aznap már harmadszor lepte meg őt az ismeretlen, akinek a járművébe ült, amikor nagyon bámulta, amikor olyan becsületes, tiszta képpel faggatta, hogy neki önkéntelenül is el kellett mondania mindent, harmadszor pedig azzal, hogy letegezte, mint egy ismerőst.

—Ki maga? – fordult Mihály a sofőr felé. – Honnan tudja a nevem?

—Nem ismersz meg? – mosolygott rá a barátja. – Én vagyok az. Karcsi. Nagy Karcsi. Emlékszel rám?

—Istenem! – könnyebbült meg Mihály és már egyáltalán nem szégyellte, hogy az imént kiborult, mint egy ingatag bili. – Hogy vagy? Ha azt mondom, ezer éve nem láttalak, megharagszol?

—Nem, egyáltalán nem. Mindketten megöregedtünk. Én is mondhatnám neked, viszont én éppen tíz évnek érzékelem azt a szakaszt, ami eltelt.

Ezzel feloldódott az előző szomorú hangulat. Elnevették magukat a szóvirágokra, amivel igazi növények helyett üdvözölték egymást. Az idő viszonylagosságára célzott Károly, amikor ő pontosan annyi időnek vélte utolsó találkozásukat, amióta nem látták egymást. Amikor az embernek jól mennek a dolgai, repül az idő, viszont akinek nehézségei vannak, unja magát, lassúnak látja az időt. Hiába szelídítettük meg és hordjuk csuklóinkon azt órákba zárva, mint egy kutyát, ami körbe-körbe jár, mindig a lábnyomaiba lépve, mert becsap minket. Ugráltat ide-oda, siettet, a fiatalokkal elhiteti, hogy ráérnek még, ugyanakkor az időseket ijesztgeti, meglopja.

—Egyetemista voltál, én meg főiskolás – rázta fel Károlyt gondolataiból a másik nem egészen szavaival, mint egy haverkodó vállveregetéssel.

Igen. Arra mindketten emlékeztek. Ám már csak egyikük tartotta a fejében a botrányt, amit Mihály igyekezett elfelejteni. Károly azért előítéletek nélkül örült Mihálynak. Végre a magáéhoz fogható intelligenciával találkozott, mióta hazatért. Az egyedüli, ami zavarta, az a beszéde, azon belül is az ugyi és a maga szavak. A hozzá hasonló emberek képviselik itt a magyar kultúrát. Akad olyan is, hogy egyes településeken a polgármesterek az egyetlen végzettséggel rendelkező emberek, mégis úgy káromolják például legközelebbi munkatársaikat, mint kocsis a lovát. Állítólag szebben beszélünk, mint anyaországunk fővárosában, ahol elnémetesedés megy végbe. Tartsuk meg az állítást.

—Az én történetemet már hallottad. – folytatta Mihály olyan lelkesedéssel, hogy kevesen múlott, szakmájához híven jegyzettömböt nem ragadt és írni nem kezdett. – Hogy vagy? Mi minden történt veled, amióta nem láttalak?

—Semmi olyasmi, ami meg nem történhetne bárki mással. Amerikában élek már hét éve. Jelenleg látogatóban vagyok itthon családomnál, majd kijavítja magát. – Itteni családomnál.

A másik semmit sem érzékelt a változtatás mondanivalójából, lelkesen beszélt tovább:

—A mindenit! – kiáltott fel. – Milyen ott, mesélj! Mondj pár szót angolul! Valami cifrát. Az angolok híresek arról, hogy nem szidják az Istent.

—Ellentétben velünk, magyarokkal, egyedül úgy emlegetik, mint mi a jajistenemet – toldotta meg Károly komoran. – Egyre süllyedünk, elfordulunk teremtőnktől, ne csodálkozzunk akkor, hogy rosszul megy a szekerünk. Ami a beszédet illeti, nem beszélek angolul, amikor nem muszáj. Nincs szükségem felvágásra, és legalább ennyit őrizzek meg identitásomból.

—A magyar nyelvet valóban nem felejtetted el, bár hét év nagy idő.

—Ott van kivel magyarul kommunikálnom. Ukránok, magyarok alkotnak egész városnegyedeket, mint a New Yorki Harlemben a színes bőrűek.

—Jól hangzanak ezek a dolgok. A feleséged is magyar? – Mihály Károly bal kezének gyűrűsujjára bökött, mely a szervokormányon inkább pihent, mint vezetett.

—Nem – hangzott a kérdezőt alaposan meglepő válasz. – Nem. Eve ősgyökeres amerikai. Nézd! Itt a fényképe a műszerfalon.

—Szép. Nézd meg az enyémet! Biztosan felismered.

—Igen. Anikó az, a szomszédodban lakott.

—Úgy van. Gondoltam, az ember azzal a nagy válogatással egyszer úgy beválaszt, hogy arról koldul. Egyszóval, nem mentem messze, ellenben veled. Örülök neked! – váltott Mihály hirtelen témát.

Egy ideig a legszebb zene szólt köröttük: csend. Károly megjegyezte magának a legutóbb elhangzott mondatot, s úgy döntött, majd később mérlegeli valóságtartalmát, őszinteségét.

—Mivel foglalkozol? – szegeződött neki a következő kérdés.

—Programozó-matematikus vagyok – ment a megadó válasz.

—Játékokat programozol? Need for Speed, Doom, Mortal Kombat? – kíváncsiskodott Mihály nem félve a korai öregedéstől. A babonák, átkok végül is azokat sújtják, akik hisznek bennük.

—Nem – rázta Károly határozottan a fejét. – Én már az ilyesmiből kinőttem. Amúgy sem vagyok az erőszak híve. Ilyen téren átadom a terepet fiatalabb kollégáimnak. Az én programjaim hivatalos területeken mozognak, főleg bankok, irodák számára készülnek, például amikor számítógépen történő számlázásokról, kifizetésekről van szó. Ha néha kerül az asztalomra egy kis csemege, az vagy logikai, vagy stratégiai játék, amit szeretek és nekem is való.

—Értem – nyugodott bele Mihály újabb csalódottságába.

Gyerekkorukban nem tűnt fel neki, hogy annyira különböznének, noha már akkor is a kis Karcsit hozták fel neki követendő példaként, ami a vártnál éppen ellentétes hatást váltott ki Mihályból. A hívő van így a hitetlennel. Ha nem lenne előttük a másik elrettentésül, arra utalva, hogy milyennek kell lenniük, maguk is a másikká válnának. Az egyszerű embert taszítja a túlzásba vitt vallási fanatizmus, míg a hívőket az Isten nélküli élet. Ha egyszer megegyeznének a mértékletesség terén, mindenki boldog lenne. Károlynak gyakran lebegett Mihály a szemei előtt, amikor valamit el akart érni és már a feladást fontolgatta. A másik fiú viszont nem akart buzgómócsing lenni, amibe bele lehet őrülni.

—Értem – folyatódik a két férfi beszélgetése kisebb-nagyobb szünetek beiktatásával. – Merre tartasz most? – kérdezte Mihály. Talán szakmájának betegsége az örökös beszéd, gondolta Károly.

—U-ra megyek – hangzott az egyenes válasz.

—Remek! Én M.- re tartok, ami neked is útba esik. Elvinnél?

Ez már világos közlés volt, mindjárt azzal kellett volna kezdeni, s nem gondolná valaki, hogy bele akarnak szólni a dolgába. Igaza volt Exuperie-nek a beszéd félreérthetőségéről. Károly nem igazán volt a szavak embere, de annál gazdagabb belülről ki nem fejezett, el nem pocsékolt, elraktározott érzelmekben.

—Egyre vigyázz! – figyelmeztette a másik. – A külvárosban térj le egy terelő útra.

—Ha emlékeim nem csalnak – ráncolta össze Károly a homlokát, mint aki annak izmaival összegyűrt volna egy papírdarabot a fejében, talán szükségtelenné vált térképet –, a hídon keresztül rövidebb, nem?

—Igen, ám a híd két éve felújítás alatt van.

—Még nem végeztek vele?

—A híd elkészült, de nem akarják átadni. Mindenki arról beszél, hogy takarékoskodnunk kell, de a buszok körbejárnak. Nem mindegy, melyik utat javítják éppen. Románia inkább nélkülözött egy ideig, mintsem adóságait szaporítsa, kölcsönöket vegyen fel. Mi már több mint tíz éve szűkölködünk, de ugyanakkor kölcsönöket is veszünk fel.

—Igen. – Károly tekintete nem a távolban, az előtte haladó forgalom erőteljes figyelésében merült el, hanem emlékeiben. – Alaposan kifosztották ezt az országot, amikor nagy szomszédunk megérezte, hogy jön a baj. Kiinvesztáltak rengeteg pénzt, főleg a lakosság kis megtakarításait, és most álljunk talpra, ahogy tudunk. Pedig valaha mi voltunk a leggazdagabbak a szövetségben hatalmas élelmezési színvonalunkkal és bányáinkkal.

—Azóta, mondhatni, semmi sem változott. Most is elég gyengén állunk fejletség terén a többi közigazgatási területhez képest, de vannak sokkal rosszabb helyek is. Beljebb, példa gyanánt, a hegyek között terülnek el a legelmaradottabb vidékek. Számunkra az a jó, hogy a határvidéken lakunk és át lehet menni dolgozni. A városoktól elszakadt falvakban viszont halott minden. Emberek ugyan élnek ott, de minek, ha egész nap italoznak és nincs valami szívderítő kilátásuk a jövőre nézve. A legjobb helyzet a főváros környékén van, ahol még akad is munka. Sok más városban zavargások vannak. Az oroszul beszélők követelik, hogy ne kezeljék őket kisebbségekként. Nem hajlandók megtanulni az államnyelvet, és az a baj, hogy ők vannak többségben. Ha kitelepítenék az országból az orosz lakosságot, senki, vagy nagyon kevesen maradnának.

—Ha egy elmélet megbukik, magával rántja mindazokat is, melyeknek kapcsolatuk volt vele. Az ateizmus elesett nagy fellegvárával, a kommunizmussal egyetemben – vonta le Károly a következtetést. – A közös ellentétben áll a haladással. Minek dolgozzanak sokan, amikor van, aki túl is teljesíti a terveket.

—Néhol azt sem tudják, ki a jelenlegi elnökünk. – folytatja Mihály a panaszkodást, amiből úgy tűnt, nem lehet kifogyni. – A vallások gyakorlásának engedélyezésével az emberek úgy élnek, mint valami tudathasadásos betegek: nem találnak vissza istenükhöz, de magukban sem bíznak. Mi egyebet tesznek, mint a babonák, kuruzslók és természetgyógyászokba vetik bizalmukat.

—Ennyire szörnyű a helyzet? – Károly döbbenten gondolkodott a hallottakon.

—Mit szóljunk mi, magyarok száz-ötvenezren, aki minden nap küzdünk a jogaiért. Minden nap! – hangsúlyozta ki Mihály. Valahol jól kiszúrtak velünk – sóhajtott. – Itt fordulj be jobbra! – intett a férfi. – Kedves turisták! – parodizált. – Tekintsék meg munkás negyedünket, a gyárvilágot. Mint látják, minden rendben.

—Mint Csernobilben – nevetett Károly a bölcsek belenyugvásával. Az ilyen emberek a komoly dolgokon is kacagnak, mert már semmi sem lepi meg őket, mindent félvállról vesznek és kihívásnak. – Még kissrác voltam, amikor a tragédiát követő nap rövidgatyákban tornázó férfiakról készült rövidfilmet közvetítettek a tévéképernyőkön keresztül, hogy elhiggyük, minden rendben van. Azok az emberek másnapra meghaltak, de a családjaik nagy segélyeket kaptak, mint sokan mások, kapnak ma is, akik ott dolgoztak, vagy ha már meg is haltak, de beteg utódokat hagytak hátra. Ilyesmi őrli fel az állam pénzét.

—Az atomerőmű megint kényes téma lett – Mihály zavarában olyat nyelt, mintha keserű pirulával küzdene. – Újra sugároz.

—A hírekben hallottam, hogy lezárták. Még odaát is közvetítették.

—No, igen. A betonréteg viszont már ereszt. Ezek itt kikészítenek minket! – a férfi hangja harcias volt, szemei lángoltak. – Ha teheted, ne gyere vissza! – figyelmeztetett Mihály.

—Miért? Olyan szörnyű a helyzet? – érdeklődött Károly. Kérdését egyszer már feltette, de nem kapott rá választ.

—Nem. Már nem annyira. A politikába viszont had ne másszak bele. Holnaputánra az elnököt várják B.-be. Felavatja az új kórházat.

—Azért ilyen jó az úttest állapota? – csodálkozott Károly. – Két nappal ezelőtti megérkezésemkor még nehéz volt közlekedni.

—Valószínűleg – bólintott Mihály. – Beutazhatná többször is az országot, akkor hasznát vennénk. Garantáltan nem foltoznák a gödröket, amikből hideg telek vagy a közlekedő járművek nem szednék ki a foltokat, mint a jó mosópor a koszos ruhákét.

—Döbbenetes! Nálunk, Amerikában – javította ki magát Károly – különböző vállalkozók pályázhatják meg az utak építését. Az emberek nem mindent az államtól várnak, el, mint itt nagyon sokan teszik, ahogy én észre veszem. – Ezek után nem szólok semmit, ha odahaza közlik velünk, hogy útépítésre kilométerenként félmillió dollár megy el az adófizetők pénzéből, mert azért legalább minőséget kapunk.

Károly nem tudta eldönteni, barátja mély levegőt vett-e, vagy sóhajtott.

—Azért ott sem kolbászból van a kerítés – nyugtatgatta. – Magasak a fizetések, de az árak is. Ott nincs az embernek senkije. Emlékszem, én eleinte mennyire magányos voltam. A filmek ott lassan valósággá válnak és a valóság filmekké. Minél jobban igyekeznek a művészek megragadni az eredeti dolgokat, annál inkább kicsúsznak a kezeikből a dolgok, és már azok formálják őket. Ők tehetnek arról, hogy egyre nagyobb nálunk az erőszak, mert azt sugallták. Nem csodálnám, ha a terroristák amerikai filmekből vennék a támadások ötleteit.

—Az itthoni rokonságot én szívesen mellőzném – jelentette ki Mihály. – Mind irigy kutya. Látom, a te fejedbe nem szállt bele a dicsőség, mert azért még beszélsz az ember fiával.

Károly komolyan nézett maga elé. Amikor Mihály csatlakozott hozzá és még nem ismerte fel, el volt szállva magától. Valószínűleg falubelijeit ugyanúgy nem ismeri meg a hivatalokban, a városban, mint ahogy ő másokról feltételezi. Állítólagos barátja tettette magát előtte. Paradox, de minél jobban ismer az ember valakit, annál kevésbé ismeri, mert elfogult az illetővel, nem látja a fától az erdőt, mert túl közel áll hozzá. Károly régen nem látta Mihályt, épp ezért reális véleményt tudott formálni róla.

—Jó iskolám volt.

—Ne viccelj már! – mondta lenézően a másik. – Az itteni?

—Nem – mondta Károly egyszerű természetességgel. Pár percig várt a hatásszünetre. A szavak, mielőtt a beszédszervek segítségével világra jönnek, megformálódnak az agyban, miután megfogantak a szívben. Hosszú az út, még ha rövidnek is tetszik, az érzésektől a szavakig, hát még a tettekig. Majd kimondta: – Az élet! Nem felejtem el soha sem, honnan jöttem, mert ott nem szégyen, ha valaki szegényből lett gazdaggá.

—Amerika valóban a Rockefellerek, Jack Londonok hazája – konstatálta Mihály azt, amit már addig is tudott.

—Valahogy úgy – hagyta jóvá Károly, aki alig várta már, hogy megszabaduljon a köpönyegforgató alaktól. Lehet, hogy az itteni helyzetet illetően igaza van, de kiállhatna jobban is a szülőföldjéért, legalább abban, hogy nem tántorítana el embereket, akik használni akarnak. Mi lenne, ha Károly hazatérhetne, de egy ilyen alak keresztezné az utját és meggyőzné a hiábavalóságról.

—Itt állj meg! Légy szíves! – jött el a várva várt pillanat. Mihály az utolsó mondatot érezhetően kényszeredett hanghordozású volt. Látszott, hogy nincs hozzá szokva a kéréshez. A felszólítás egy frissen kékre pucolt épületre utalt, és ott az egykori osztálytársak elbúcsúztak egymástól. A ház, ahol Mihály kiszállt, feltűnő színű volt, de nem rítt ki a mellette sorakozóktól, mivel azok is különfélékben pompáztak, mivel a központ felújítás alatt állt. Károly arra gondolt, hogy fellelte egy szivárvány tövét, ahol gyermekkori hiedelme szerint kincs található. A maga nemében a város központja érték volt. B. határváros ugyan, de nincs ilyen gazdag és szép. Amikor emberünk tovább tanult és hazulról az egyetemre utazott, fáradtnak érezte magát, mint egy bolygók, vagy korok közötti utazó, aki olyan különbségeket lát, amik fényévekre vannak egymástól.

Károly még soha sem töltött huzamosabb időt M-ben, mindig csak átutazóban volt. Úgy döntött, összehasonlítja majd U-val, persze, ha az utóbbival kapcsolatos emlékeit is felfrissítette. Mettől lehet egy helyet városnak nevezni? Mitől város a város? Attól, ha lakosság nagysága meghaladja a tizenkétezer főt, és hatvan százaléka iparral foglalkozik. Ilyen feltételek mellett váltás után bezárt gyárak és halódó termelés falvakat formáltak még a nagyobb városokból is, amik legfeljebb falvak voltak egy-egy egyetemmel. Károlynak viszont úgy látta, azóta már sok minden megváltozott, talpra állt. Mindenesetre az itteni épületek nem vehették fel a versenyt az Amerikában hagyottakkal, amik megfelelhetnének azoknak az üveghegyeknek, amikről nagyapák beszélnek meséikben.