Álom, Otthon

Otthon

A ház teljes kivilágításban állt, mintha a NASA marslakókat várt volna oda. Károlynak nem sikerült meglepnie a családját azzal, hogy hirtelen betoppan, s ha jobban belegondolt, nem is csodálkozott rajta, mivel légipostán megüzente, mikor érkezik. Anyja izgulós volt, a természetes és elegendő anyai szeretettől is jobban. Nem szerette a váratlan dolgokat, a mozgást, az újdonságot maga körül. Mindig is nyugodt életet szeretett volna, ami nem sikerült nehéz sorsa miatt. Ahányszor Károly azt mondta neki, hogy érkezik egy bizonyos napon, a jóasszony már két nappal előbbre várta. Hiába mondta neki a fiú, hogy örökös siránkozásával nem segít rajta, és azzal is nagyobb felelősséget rak csak rá. Ez rontotta el szülő és gyermeke viszonyát, mert Károly idővel terhesnek érezte kapcsolatukat.

Visszatérve az épülethez – noha Károllyal egyidős volt – az jól nézett ki a jó karbantartásnak és a gazdasszony szépérzékének köszönhetően. Az épület falai világítottak a pucolástól, mintha frissen esett hó tapadna a falaihoz és csillogna a sötétben, akár a neon, vagy foszforral lett volna bevonva. Kati néni, ahogy Károly anyját hívták, szerette a virágokat. Udvarát, házát derékig növények borították, míg a kerítés mentén orgonafák sorakoztak és rájuk, mint óriásokra, vagy valami testőrökre, de tehetetlenekre, nagyon is védtelenekre a május elsejei fákat vandál módra kivágók ellen, különféle virágok tekingettek fel.

Ha a férfi anyja már nem élne, másik fia, Zsolt nagy valószínűséggel elhanyagolná a szépséget. A kisebbik fiú mindig is praktikus, két lábbal a földön járó ember volt. Károly lelkileg az anyjára hasonlított, Zsolt pedig az apjára. A közös tulajdonságokkal bíró felek mindig jól kijönnek egymással. Károly egy ideig remélte, hogy anyja és közte is kialakul egy dacszövetség, melyben megtartják a titkaikat, és a családfő ellen fordulnak annak túlkapásai miatt, de amikor eljött a cselekvés ideje, az asszonyban a feleség győzött az anya felett, mert nem merészelt ellenszegülni a férjnek. A pártatlanság jobban fájt a fiúnak, mintha megtámadták volna. Attól fogva nem szerette a közömbös, vélemény nélküli embereket.

Míg a kisebbik fiú munkaképessé nem cseperedett, Károly egyedül végezte a nehéz munkát a napi iskola után a mezőn, erdőn, mert anyja beteg volt apja dolgozott, vagy itóka után járt, ami lényegében ugyanaz volt, mert képes volt egy pohár borért bárkinek bármit megtenni. Mikor a munka kissé megoszlott, az idősebb fiú gimnáziumba is mehetett, de addig nehéz élete volt. Ami otthon reggel parancsba lett adva, azt estére el kellett végezni. Géza bácsi haza érve leellenőrizte a dolgokat és ha valami nem úgy történt, ahogy ő gondolta, lett nemulass. Egyik kölyöknek sem voltak szép nyarai, sátorozás az otthoni szükségállapot és a pénzhiány miatt.

Végül is a problémák sem voltak képesek kiölni Károlyból hajlamát a szépre, sőt, az idő múlásával mindjobban megerősítette azt. A fiúnak két oldala volt. Amellett, hogy rajongott a komoly tantárgyak iránt, szeretett olvasni, rajzolni is. Mindig rend volt körötte, ami miatt öccse gyakran „kislánynak” csúfolta. Zsolt inkább ment ki az udvarra fát vágni, lévén ott bármilyen hideg is, mintsem házi munkát végezzen.

A múlt képei valamelyest megváltoztak. Az érkezőt új kutya fogadta, nem az, amelyikkel kölcsönösen ismerték egymást. Az állat nem akarta felengedni, és amikor kis híján kiderült róla, hogy harap is, nem csak ugat, valaki elzavarta. Károly a hangjáról nem ismerte fel, ki közelgett felé, de amikor odaért hozzá, meglátta, és rájött, hogy kivel van dolga.

—Isten hozott, bátyó – üdvözölte Zsolt. Egyikőjük sem tudta miért, de megölelték, megcsókolták egymást, mint a zsidók, noha reformátusok voltak. Károly memóriájában rögződött hét évvel azelőtti gyerekhang törlődött, helyébe az új, mutáló íródott be. Az öcs pár centivel nagyobb volt már bátyjánál. Haja az óvodáskori szőkéről sötétbarnára változott. Egyedül Károly örökölt eredeti fekete hajat a szüleitől. A kisebbik apjára vonatkozó vicceket még sem sütött el senki, mert nem lett volna rá alapja, mert amúgy külsőleg mindenben hasonlítottak apjukra. Zsolt azonban egy kicsit zsírosabb volt, ami bátyjánál csak házasságkötése, felesége kényeztetései után következett be.

A korban kisebbet a termetben kisebb anya követte.

—Jaj, édes fiam – fakadt ki, és a szorította mellkasára, mintsem nyakába borult apró termete miatt. Az özvegyasszony rövid, sötétbarna hajat viselt. Karjai és lábai vékonyak, alig bírták felső testének súlyát. Legalább végre mozgása is igazolta izgulós, kapkodós mivoltát. Mivel nem emelte fel eléggé a lábait, folyton megbotlott. Úgy járt-kelt, mint egyterhes asszony. Nehéz mozgása miatt lassú volt, de igyekezett utolérni önmagát, bár az elvégzendő dolgok többsége viszonylagos kapcsolatban vannak velünk, azzal, hogy akkor végezzük el őket, amikor akarjuk. Valamicskét elhízott, gondolta Károly. Alig fért hozzá annak hasától, de hibáztatni csak azért tudta volna, hogy még mindig félt megoperáltatni magát petefészek gyulladásra, noha ő már küldött neki tenger-látta pénzt. Az otthon marattaknak csak az ég tengere jutott.

Ha Kati néni a férje még élne, és az asszony nem beteg, hanem egyszerűen csak túl súlyos lenne, fia biztosan megmosta volna a fejét, amiért elhagyta magát. Becsapjuk kedvesünket akkor, amikor csalódást okozunk neki. A másik egy belőlünk alkotott ideálba szeret bele, amiben egyrészt mi is hibásak vagyunk. Minden oldalunkat meg kell mutatni a másiknak, mielőtt hozzákötjük az életünket. Akkor jön a sok fiatal szerető, válás, gyerekelszakítás, még ha nem is fizikailag, de annál inkább lelkileg, amikor elhanyagoljuk magunkat és a másik kiábrándul. Engedéllyel, közös beleegyezéssel persze lehet, amikor a férjnek tetszik, hogy a feleség egy szép teltgalamb, és a másik is szereti nézni, ahogy az élettárs meghízik a házi koszttól.

—A lelkére kötöttem, anyám, hogy operáltassa meg magát! – hangja inkább volt kedves, szeretve feddő mint haragvó. A távol töltött évek alatt Károly anyjáról alkotott képei, az emlékek elhomályosultak, egyszersmind megszépültek, a papírképektől eltérőben az idő jót tett nekik.

—Féltő szavaid szebben csengenek a fülemben, mintha azt mondanád, szeretlek – lelkendezett Kati néni. – Hazajött a fiam – vetett hátra szavait a mögötte várakozó rokonságnak. – Hála Jehovának.

Ez új, tűnődött Károly, bár belegondolva anyja ingatag nézeteibe, csodálkozása hamar elmúlt. Már anyját is behálózták, mint a fél Amerikát, ahol több mint kétezer fajta szekta létezik. Hollandiában van hasonlóan sok szakadás, a reformáció egyik nagy fellegvárában. Ott az emberek egyszerűen azért hagynak el gyülekezeteket, mert nem kehelyből, hanem pohárból akarják magukhoz venni a Krisztus vérét szimbolizáló bort, a lelkész viseljen kalapot a fején vagy nem, és még hasonló apró és olcsó kifogások miatt az istentiszteletek látogatottságának elkerülése végett. Károly gondolataiban összeszedte, amit tudott a Jehova tanúiról, de igen keveset talált, csupán annyit, hogy nagyon fanatikusak. Járnak házról-házra téríteni és igen erőszakosak, noha a Biblia, amit ők is hisznek, ha fekete a fedőlapja és rá van írva, hogy szent, megtiltja, hogy oda valaha is visszatérjenek, ahol nem fogadják el őket. Sőt, még a porát is rázzák le annak a falunak.

Továbbá nem szeretik, ha tagjaik diplomások, egyetemet végzett emberek, mert azok nem olyan vakbuzgók és többet tudnak tőlük. A legjobban úgy lehet lefegyverezni őket, hogy megkérdezzük, olvassák-e az Újszövetséget, amire általában igennel felelnek, hiszen különösen a Jelenések könyvét szajkózzák. Aztán arra a kérdésre, hogy hisznek-e jézus Krisztusban, mint Isten fiában, már nemmel válaszolnak, mert neki ő csak egy jó ember volt. Megtagadják alapolvasmányuk egyik részét. Károlynak csupán egy esete volt a követőkkel, amikor is egy vonatban utazott ő és a barátai. Jehova egyik tanúja erőszakoskodott, amikor megkérték, hagyjon nekik békét, mire az egyik fiú felállt és „Bomba van náluk!” felkiáltással mindenkit megrémisztett. A viccen kevesen nevettek, akkor ugyanis elszaporodtak a főleg vallásos irányzatú terroristatámadások. A két térítő, jobbnak látta elmenni. Kockázatos szakma az övék, de ha minden egyes ház, elajándékozott újság után fizetnek nekik, megérheti…

Az ember egész életében azon igyekszik, hogy kitaláljon agyának labirintusából, melyhez segítségül gondolatait, emlékeit, igyekszik fonálként feltekerni. Kati néni éles hangjával elvágta a kivezető utat mutató anyagot, és Károly nem elmélkedhetett tovább, újra a jelenben találta magát.

—Engedjétek őt a szorításból! – hangzott a hátul állóktól. – Még megijed, és visszafordul.

—Nehezen fog menni! – felelte Károly, aki hóna alá vette anyját, őt pedig öccse és úgy sétáltak fel az udvara. – Annyi üzemanyagom sincs már, amivel a falu határát elérném. – majd eltér a témától – Nem is tudtam, hogy ennyi rokonom van. – csűrte a szavakat tettetett meglepetéssel. – Keresztanyám, keresztapám. Meg van még a fehér Mercitek?

—Nem! – felelte az utólag szólított. – Pár évvel ezelőtt balesetem volt és összetört.

Nem ver az isten bottal, idézte magában a kérdező a népi bölcsességet.

—Most egy tűzpiros púpos audink van.

—Az is valami?! – hümmögött Károly. – Kifele menet nézd meg az enyémet. Épp ezekre a rossz utakra való. Ki most a polgármester?

A bosszú nem volt emberünk kenyere, de ezzel a szembevágással tartozott valakinek, valakinek, aki az ő régi énje volt.

—Gyere be, fiam! – tessékelte be anyja. – Mi mindent elbeszélünk és reméljük, te is mindent elmondasz magadról. Hét év nagy idő.

—Épp ezért nem fér bele egy éjszakába – szakította félbe az asszonyt Juli néni, anyja testvére, aki emberünknek keresztanyja helyett is keresztanyja volt.

—Köszönöm mindnyájatoknak, hogy fiam fogadására összegyűltetek! – szólt ünnepélyesen Kati néni. – Ha holnap is eljöttök, megünnepeljük a hazatérést.

—Nagyon örültem, hogy láthattalak benneteket – mondta Károly szándékosan használva múlt időt, ami kitessékelést foglalt magában. – Végre kibeszélhetem magam magyarul, amúgy istenigazából.

Mindenki nevetett.

—Térjetek haza! Én még maradok pár napig – itt az anyja komor arcára lett figyelmes. – Kicsi ez a falu. Holnap mindent megtudtok. Azonban ha azt halljátok, hogy olyan gazdag vagyok, mint Bill Gaits, ne higgyétek el.

Ennek a viccnek viszont nem lett hatása. Amikor mindenki hazament, Zsolt megkérdezte a bátyát, ki is az a gazdag ember, akit mondott. Azon az estén három személyt talált a vacsora az asztalnál, aminek nagyon örült volna, ha lennének érzelmei, hisz többen vágytak utána; vannak az asztal körül.

—Úgy látom, édes fiam – szólalt meg egyszer csak Kati néni. –, a feleséged igen jól tart – és fia kezdetleges zsírpárnáira bökött.

—Igen, anyám! – válaszolt nyájasan, büszkén a férfi. – Éva remekül főz, és amit most látsz, az szinte semmi. Az utóbbi napokban éttermekben étkezek, kutyafuttában. Hiányzott már a házi étel és a mamasüti.

A megjegyzésre az anya nem reagált, egyedül Zsolt mosolyodott el. Az asszony folytatta.

—Azt hittem, az amerikaiak jóformán gyorsételeket fogyasztanak: mirelitet, pizzát és hasonlókat.

—Igen. A többség igen, de én elvárom a rendes főtt ételt. Éva külön az én kedvemért járt főzőtanfolyamra, és sajátította el a magyar ételek elkészítésének titkát.

—Ha választanod kellene az én főztöm, és az övé közül, melyiket részesítenéd előnyben? – Kati néni még véletlenül sem ejtette ki menye nevét, annyira utálta a nőt, aki elszakította tőle gyermekét. Igen, az a bizonyos önzőség, megláncolás, féltékenység minden anyósvicc és viszály alapja.

—Nincs összehasonlítási alapom – tért ki Károly a válasz elől, kerülgetve a forró kását, amit anyja képletesen elé tett. – Már szinte elfelejtettem Éva főztjét, amikor meg otthon voltam, a t ételeid nem voltak kéznél. Mondjuk, ha itt lenne két minta…

—Kérem! – anyjuk komoly hangjától a két fiú összerezzent, mint két egymás mellett álló vizespohár földrengés idején. Feszültség volt a levegőben, noha az idő szép volt és tiszta.

—Szeretném, fiam, ha hazajönnél – az özvegyasszony hangja újra szelíd volt. Megmutatta a diákjainak, hogy szigorú is tud lenni. – Hozd ide a családodat! Nem kell, hogy válassz! Itt nyugodtan élhetnél. Biztosan van annyi pénzed.

Károly legszívesebben folytatta volna tovább az étkezést, ám egy falat sem ment le a torkán, annak ellenére, hogy igyekezet nagyokat nyelni. A lehetetlennel küszködött, mert az ádámcsutkák nem csúsznak le.

—Anyám! – sóhajtott. Nagyon kívánta, bár ő is tegezné a szülőjét, mint sokan, mert akkor közvetlenebb viszonyban lettek volna. – Ha jól emlékszem, ezt már egyszer megvitattuk és vesztettél. Ne akard, hogy…

Az asszony elővette a nők legerősebb fegyverét, a gyengeséget. Paradox, de igaz. Egy kevéske kis sírással sokaknak könnyebben eljuthatunk a szívhez egy durva késtől.

—Van lelkiismereted? – hüppögte Kati néni. – Egyedül hagynád anyádat öregkorára? Már nehezen végzem a dolgaimat.

—Ne sírjon! – vigasztalta kisebbik fia. – Itt vagyok én! Rajtam a gazdaság terhe. Örömest csínálom. Máshoz úgysem értek.

—Hogyne értenél! – mentegette Károly öccse önértékelését. – Szakiskolába jársz. Te csak tanulj! Becsüld meg a helyzeted, mert nekem nehezebb dolgom volt.

—Szakiskolám olyan, ahol nagy a lógás.

—Anyánk leveleiből úgy értesültem, te még is tudsz.

A két beszélgetőpartner örült, hogy a valamelyest elterelték a szót az előző témáról.

—Mert magamnak tanulok. Ha már a tanár egyszer elmondja az anyagot, meghallgatom. Én vagyok az egyetlen, aki figyelek rá.

—Örülök neki! Annak is, hogy városi osztálytársaidnak odaadod azt az egy kávéra való pénzt havonta egyszer az ösztöndíjadból. Jobb annál, mint amit a levelekben olvasok.

—Pontosabban?

—Volt olyan, hogy valaki nem adott nekik, mire közülük egy felugrott a mellette álló asztalra, és közvetlen közelről úgy álba rúgta az engedetlenkedőt, hogy annak csontja tört.

—Én férfiatlannak érezem.

—Elhiheted, hogy nem az! Feltéve, ha nem követelnek többet és többet. Az erőszak csak erőszakot szül, a háború vereséget, és hogy épp kinek, változó. Amúgy amit más elvesz tőled, és te elvesztesz, azt valahol a kihasználók is elvesztik. Senkinek nem gondtalan az élete. Van igazság a földön, csak nem vesszük észre.

—„Semmi nem vész el – idézett Zsolt egyik kedvenc tantárgyából –, csak átalakul.”

—Így van! – Károly módfelett lelkendezett azon, hogy öccsét nem zavarta a kioktatás, figyelt és megértette a lényeget.

—Ha jobban belegondolok, nem kötekednek velem – mondta az öcs.

—Bizony. Ilyen politikával egyszer majd azt veszed észre, hogy függenek tőled, és akkor te a markodban fogod tartani őket. Az ilyen problémával küszködő gyerekeknek fölösleges és hiábavaló fájdítaniuk szüleik szívét, vagy kihívni a rendőrséget. Álljanak talpra.

—Ez tetszik! – szakította félbe a testvérpár beszélgetését az anyjuk. – Mindig így szeressétek egymást és törődjetek a másikkal.

—Látom, anyám – konstatálta Károly –, már jobban van.

Bár ne ő tette volna fel a kérdést!

—Valamivel jobban – hagyta jóvá az asszony –, de nem egészen. Még nem könnyebbültem meg. Addig nem is fogok, amíg nem lesz mind a két gyermekem mellettem. Kapok választ a kérdésemre?

Könnyebb valakivel tárgyalni, ha határozott, mint amikor beszámíthatatlan, gondolta Károly.

—Nem lenne olyan nagy szükség rám, ha nem gazdálkodnának itthon olyan sokat. Sok földetek van? – fordult Zsolt felé.

—Még mennyi! – csettintett a fiú ujjaival – Több, mint valaha.

—Nem, fiam! – igazította helyre anya a gyermekét. – A föld: hatalom.

—A középkorban lehet, hogy az volt – így Károly –, de manapság csak nyűg. Nagygazdáknak, cégeknek, vállalkozóknak érdemes földműveléssel foglalkozni nagyban. Én személy szerint meghagynék egy kis földet, hogy legyen élelmetek, kevéske eladásra, pénzkibővítésre.

—Bizony! Ám a mama azt tartja, ne kényelmesedjünk el, noha itt van még a sok háziállat, a gondozásuk is ad elég munkát. A pénzből, amit küldesz, jól meg tudnánk élni. Neked az ottani árakhoz képest száz dollár semmi, mialatt itt szép kéthavi fizetés. Nemsokára én is végzettséggel fogok rendelkezni, és munka után nézhetek, feltéve, ha lesz, mert még mindig nehéz találni.

—Mi lenne, ha továbbtanulnál egy egyetemen, mondjuk mérnöki szakon?

—Az nem lenne nekem való. Én nem tudok ülni, és könyvből tanulni, mint ahogy azt te tetted. Én praktikus ember vagyok. Szeretek szerelni, gépekkel foglalkozni, de magolni nem tudnék. Te mondtad, hogy az egyetemek csak az elméleti dolgokban jók. A tanárok többsége vagy idegbeteg és a szünetekben marokszámra szedik a tablettákat, a tribünön pedig remeg a kezük, mintha dobfelszerelés lenne elibük téve, vagy alkoholisták, és azt sem tudják, mit beszélnek. Ott az embert szétszedik, majd újra összerakják, belőle is bolondot formálva. Aki tehetséges, elveszti képességeit, ha nem vigyáz rájuk. Nem. Inkább nem kérek a továbbtanulásból.

—Akkor mi a probléma? – folytatta Zsolt bátyja. – Mi lesz a szakmád?

—Vízvezeték szerelő és hegesztő. Ha lesz időd, levezetlek a műhelybe, amit összehoztam magamnak.

—Apánk régi szerszámoskamrájába?

—Nem. Az öreg azt még életében szétosztogatta ivócimboráinak, akik viszont le sem ejtették. Nem hagyott hátra nekem semmit.

—Mehetünk máris! – türelmetlenkedett Károly. – Megbocsát, anyám?

—Nem, fiam. Sohasem tudom megbocsátani, hogy mindig itt hagysz. De kibírom. Menj csak.

Az előző párbeszédet a fiúk az udvaron folytatták. Zsolt megállt, bevárta Károlyt; tudta, hogy bátyját soha sem érdekelték a szerszámok, csak szabadulni akart.

—Mi lelte anyánkat? – kérdezte.

—Az öregség, és ami vele jár. Emlékszel a nagyszüleinkre? Amikor nyugdíjasok lettek, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Állandóan korán keltek, tettek-vettek, és amikor volt is valamilyük, azon siránkoztak, hogy nincstelenek.

—Emlékszem. – utazott vissza Zsolt az időben. – Anyánk kibírhatatlan, de az iránta érzett tisztelet és a szeretet az, ami meggátol abban, hogy itt hagyjam vagy vitatkozzak vele.

—Kétségkívül jól neveltek minket – állapította meg Károly –, viszont mindezt el lehetett volna érni más, kevésbé kegyetlenebb módszerekkel is. A szülőknek észre kell venniük, mikor már visszahúzzák fiatalokat. Miért nem nősülsz meg?

—Már kacsingatok a lányok felé – húzta ki magát Zsolt büszkén –, de még korainak tartom. Az a nagy boldogság, amit a családokban látok, megvár, legalább is az olyan, ami a mi családunkban uralkodott.

—Válogatós vagy? Az embernek legyenek elvei a jövendőbelijét illetően. Ha van egy ideálod, ne add lejjebb követelményeidet, csak azért, mert magányos vagy és szenvedsz miatta. Két embert versz át azzal, ha nem várod meg az igazit, ami higgy nekem, eljön. Akkor feleséged terhessé válik és megcsalod, vagy ha nem, te fogsz szenvedni, vagy mind a ketten.

—De még túl fiatalnak érzem magam.

—Két-három év kell az udvarláshoz, és annyi idő múlva már elég felnőtt leszel a nősüléshez. Ne légy öreg szülő, mint én, de ne is kapkodd el. Nekem előbb normális körülményeket kellett teremtenem és csak azután nősülhettem. Házunk régi állapotához és apámhoz nem hozhattam volna feleséget.

—Elég érett is leszek?

—Attól függ, mennyi tapasztalatot szerzel. Az igazira készülni kell.

—Te készültél rá, bátyus?

—Persze, de nem úgy, ahogy kellett volna. Mondjuk, a feleségem megtette helyettem. Majd egyszer elmesélem, most viszont nem én vagyok a téma. Mondtad, hogy pillantgatsz valaki felé. Hogy hívják?

—Natasa a neve. Itt dolgozik helyben, a nemrég nyílt varrodában. Német cég karolta fel a munkanélkülieket. Megéri nekik ideszállítani. Az itteni munkabéreken többet spórolnak. Nekem is felajánlották, hogy dolgozzam ott, de nem tetszik. Az ilyen társaságok rövid életűek, mert a gyors haszonszerzés a céljuk, aztán pedig bezárnak. Inkább legyen a kezemben egy végzettség, mint korai kereset.

—Na és milyen?

—Jól üzemel.

—Már ott tartotok? Mármint a lánnyal. – Károlynak volt egy olyan gyanúja, miszerint testvére félreértette őt.

—Dehogy! Nem! – kiáltott fel a fába szorult farkas. – Nati csinos, jól nevelt, ügyes és kedves. Kissé csendes, rendes.

—Hol lakik?

—A szomszéd faluból jár hozzánk dolgozni.

—Remek. Látom, megfogadtad a tanácsom. Sokszor mondtam, emlékezhetsz rá, hogy nézz körül más településeken is, mielőtt döntesz. A mi nagymamáink egy utcában laktak, amiből, amikor csak összetalálkoztak, volt is perpatvar. Az én feleségemet és anyánkat egy óceán választja el egymástól, de most még azt is keveslem.

—Igen. – Zsolt szélesre nyitott szája többet rejtett magában, mint egyszerűen ezt a rövidke szót. Elnevette magát. Szerette bátya bölcselkedéseit. – Te jól választottál. Az a baj a falusi lányokkal, hogy a legtöbbjük nagyon buta – folytatta az öcs.

—No-no! – ellenkezett Károly. – Ha elmondom, én mit vettem észre az egyetemen, az okos nők között, megváltoztatod a véleményed. Szerintem a tanulás kiöli a lányok azon velük született természetességét, ami jó beszédpartnerekké, felhőtlenül szórakozó és szórakoztatóvá teszi őket. Az okos lányokkal a tanuláson, a komoly témákon kívül aligha lehet másról beszélgetni, főleg tabuk nélkül.

—Talán ez így van. Mondanivalóm többi részében azonban biztosan nekem van igazam.

—Éspedig?

—Abban, hogy a legtöbb vidéki lány tizenöt-tizenhat évesen férjhez megy.

—Talán nem volt gyerekszobájuk, ahol halhatták volna a mesebeli herceg történetét. Vagy nincs mire várniuk, vagy igen szegényes elképzelésük van az igaziról.

—Egyáltalán nem. Sőt! Egyszerű tahókra, munkásokra, mint mi, rá sem hederítnek. Annál többet autótulajdonosokra, akik Magyarországra járnak át. Ebben a faluban még a folyó sem folyik, nem hogy az élet. Mindenki egész héten lődörög és alig várja a hétvégi diszkót, hogy leihassa magát, úgy lány, mint fiú. A gazdag, mobiltelefonos fickók tekéznek a készülékeikkel, teszik a nagyot, noha semmiben sem különböznek tőlünk.

—És te hogy állsz a felsorolt dolgokkal?

—Velem az a helyzet, hogy elvagyok a kis műhelyemben, fejlesztgetve a tudásomat. Udvarolgatok a szomszéd faluba, olyan korán fekszem le és kelek fel, hogy azt Pál apostol is megirigyelhetné. Szeretnék egy nyugodt, békés családi életet kialakítani magamnak, mert a miénk nem volt ideális. Néha úgy érzem, felőrlődök az öregek között.

—Egy gyerek sem marad vacsora után az asztalnál szüleivel beszélgetni, ha azok közt rossz a viszony. Az én családomban teljesen más a helyzet. Minden éppen olyan, ahogy azt megálmodtam: egyszerre étkezünk szép, terített asztalnál, nem mindenki akkor, amikor, azt, ahol, ahogy akar, vagy ahogy jut. Előtte imádkozunk, és még sorolhatnám mindazokat a dolgokat, amelyeket én személy szerint hiányoltam itthonról.

—Sokat köszönhetünk neked, aki odaátról gondoskodsz rólunk. Valaha, amikor még nem találtam rá magamra, irigyeltelek az életedért. Mára már azonban magamra találtam és tudom, mi való nekem, és azok nem éppen a gépek kényes fajtái, mint a számítógépek, amikkel te foglalkozol.

—Örülök neki – kezdte Károly –, hogy ilyen egészséges életfilozófiád van. Én nehezen értem el azt, amit te. Tíz évvel vagyok idősebb tőled. Amikor te megszülettél, én már a mezőkön dolgoztam, de utáltam azt az életet. Úgy éreztem, más dolgokra vagyok elhivatva. Minden munka szép a maga nemében, de én valami másra vágytam.

—Igen, megértelek. Neked sikerült elszakadnod. Mond, hogy csínálltad? Te vagy a legidősebb fiú. Neked kellett volna folytatnod apánk másodállását, a hentességet.

—Én soha még egy tyúk nyakát sem tudtam elvágni. Szidott is érte apánk, de igyekeztem nem törődni vele. A káromkodás a tehetetlen emberek haragja.

—Aztán később nem féltél semmitől. Tudtommal gyakran keveredtél verekedésbe az egyetemen.

—Valóban. Az egyetem sok mindenre megtanított, amire nem vagyok büszke, főleg arra nem, hogy akkoriban megütöttelek téged.

—Ugyan már! Én már alig emlékszem rá.

—Elszakadásomhoz – folytatta Károly – megkeményedés kellett. Nehéz sorsom volt itthon. Kalitkába zárt madárnak éreztem magam rabszolgaságba vetett képességek birtokában, amik szabadságért kiáltottak.

Károly felemelte a fejét, a távolba nézett; úgy tűnt neki, ott van, ahol a tekintete, addig ér el, ameddig a látása: korlátlan, majdnem határtalan.

—Te még kicsi voltál – olvasta Károly gondolatait. Fejében egy miniatűr mozigép homloklebenyének belső falára képeket vetített. –, amikor elkezdtem harcomat a függetlenségért. Anyánk aggódós fejével nem szívesen nézte, hogy én továbbtanulok. Még azt is ki kellett harcolnom, hogy hittanra járjak. Talán ez az egyik oka, hogy míg azok, akik kényszerből és szokásból jártak, elfordultak Istentől, de én, mert nekem kellett, megmaradtam mellette. Mindenki azt jósolta a számomra, hogy úgy is egy ló fenekét fogom majd szagolni, meg hogy lehet egy parasztnak egyetemista fia, és így tovább.

—Ez szörnyű – hüledezett Zsolt, arca megnyúlt, mint egy kifeszített gumidarab. – Az én időmben nem volt ez.

—Utat törtem, mint egy jégtörőhajó. Utánam megtört szüleim ellenállása. Mindez persze egyedül úgy sikerült, hogy megtagadtam szüleim iránti engedelmességet, bocsássa meg a Teremtő, aki megáldott engem az értelemmel, amely többre vágyott.

A beszélő hirtelen elhallgatott. Rá kellett eszmélnie, hogy az a lelkiismeret beszélt belőle, amiről egy perccel ezelőtt még azt állította, hogy elhalt.

—Ha egy művész meg szeretné formázni a lelkiismeretet – folytatta –, a legjobban tenné, ha háromszögként ábrázolná és behelyezné azt egy szívbe. Az alakzatként megtestesíthető fogalom forog, ha rosszat teszünk miközben bántja otthona falait. Vigyázni kell azonban, hogy sarkai el ne kopjanak, mert akkor már galádak vagyunk. Úgy érzem, bennem a háromszög még alig használt. Egyedül akkor kellett nagyon igénybe vennem, amikor a szüleim ellen lázadoztam.

—Akkor gondolom, fáj, amit ma anyánk mondott? A te életed azonban nem az övé. Neked egy másik családod van odaát, rájuk kell gondolnod.

—Igen. Azt hiszem, igazad van. Én valami jobbat szeretnék utódaimnak örökül hagyni. A mi jövőnket nem alapozták meg, hanem Isten segedelmével mi vívtuk ki az elismerést, pénzt, boldogságot. Ez a három persze nem feltétlenül tartoznak össze, de mégis kiegészítik egymást, éltetik az embert. Volt régen egy álmom. – Károly megragadta öccsét annak a könyökénél fogva. – Ez járt a fejemben még ébren is. Azt szerettem volna elérni, hogy a Nagy név újra felemelkedjen, megfeleljen igazi jelentésének, mert eddig nálunk csak ironikus árnyalatot kapott. Nem sajnálok semmit, sőt büszke vagyok arra, hogy a részeges Nagy Géza fiából lettem valaki. Emlékszel, régen milyen megvetéssel néztek ránk miatta? Amikor Mihály unokatestvéremmel stoppoltam, őt felvették, engem pedig nem, és ő sem szólt az érdekemben, hiába volt szabad hely a taxiban. Nagy különbségek voltak közöttünk. Bárcsak engem is tanított volna apám sakkozni, mint őt az övé. Nekem azt is megannyi vereség árán kellett megtanulnom és fejlesztenem.

—Emlékszek mindenre, a lenézésre is. Két éve halt meg apánk. Még frissen él bennem az emléke. Ne emészd magad – csillapítgatta Zsolt testvérét, aki annyira beleélt magát a beszédbe, hogy megizzadt; homloka apró verejtékcseppektől gyöngyözött, szemei könnytől, ami értékesebb, a tengerek fenekein élő kagylók termékétől, talán mert törékenyebb és illékonyabb, hozza létre az állat bármilyen nehezen is létre a másikat. – Felejtsd el! – fűzte tovább Zsolt a vigasztalást. – Most már mindegy. Neki is jobb ott, ahol most van, ha hinni lehet abban, amit az egyház tanít a bűnbánatról, még ha az utolsó pillanatban történik is.

—Csak nem megtért a vén istenkáromló? – csodálkozott Károly. – Amióta az eszemet tudom, ő percenként átkozta az Eget, olyan gyorsan és gyakran, hogy ha én úgy tudtam volna imádkozni és áldásokkal semlegesíteni az átkokat, nem jött volna ránk annyi csapás. Attól tartok, hetedíziglen bűnhődünk atyáink vétkeiért. Tudtad, Zsolti, hogy valamelyik dédapánk egyszer hidegvérrel lelőtt egy embert. Mi lennénk az utolsóak, akik bűnhődnek? Ukrajnában akkor lesz fejlődés, áldás, ha a kommunisták hatalomra jutása után hét nemzedék él és hal meg szenvedések közepette. Szociológusok szerint a generációk megújhodása harmincévenként történik. Nálunk ez az időtartam lehet húsz év az egyre gyakoribb korai házasságok miatt.

—Ne légy ilyen pesszimista! – intette le Zsolt a bátyját. – Különben is, Megváltónktól új parancsolatot kaptunk, a szeretet és a bűnbocsánatét.

—Szóval ő megtért?

—Igen.

—Ki kell mennem a temetőbe. Látnom kell a sírját, ha már a temetésén nem lehettem itt.

Károly az autó felé vonja öccsét. Bizonytalanok voltak. Célt tévesztettek, mint az útjáról letért lövedék, hiszen nem érték el a járművet.

—Én nem megyek – mentegetőzött Zsolt –, viszont anyánk biztosan elkísér. Sok mindent kell még megbeszélnetek.

—Igen! – sóhajtott a bátyja. – Sok mindent.