Sok éves rekordhőmérséklet készül megdőlni. Az éppen uralkodó égitest mindenkit elvakít erős, reflektorszerű fényével, hatalmassá téve az eget. Az űr óriási szája talán csak azért nem nyeli el a földet, mert a fák tüskékként még visszatartják, sajnos nem sokáig. Minél tovább irtják a világ egyik legősibb élőlényeit, annál veszélyesebb a helyzetünk. Egykor imádták őket, mint sokkarú szobrokat, amik mozognak is, nem úgy, mint élettelen indiai rokona, amibe egyre többen vetik a hitüket a kereszténység túlkapásaival elégedetlen emberek.
Egyedül az épületek nyújtanak hűs fedezéket a támadás ellen. Az egyetem is ezek közé tartozik napos oldala kivételével, ahol az egyik tanár kabinetje található. Az ablak redő-bordáin is áttör a fény. A napsugarak riasztóberendezésszerű sugarakként pásztázzák a szobát. A bent lévők az óvatosságnak megfelelően járnak el, egy hirtelen mozdulatot sem tesznek, csak kivárják a sorukat. Egyenként járulnak oda a mogorva férfi elé évfolyammunkáik kiválasztása végett. Korábban percekig hezitáltak afölött, hogy belépjenek-e. A professzor istennek tartja magát a szakon, de csak tőlünk keletre nagy ember, nyugaton nem ismerik el. Egyszer látogatást tettek nála angol kollégái és szörnyen kinevették a hülyeségek miatt, amiket beszélt. Azóta nem hív vendégelőadókat és diákjai nem utaznak külföldi csereoktató programok keretein belül a kar rovására. Azonkívül kolléganőit nem engedi előre az ajtóknál, mindenkivel gorombáskodik, mégis kultúrembernek tartja magát. A diákok egymás közt csak Quazimodo-nak csúfolják és nem szerető szívéből kifolyólag, annál inkább testi adottságai miatt. A szobában tartózkodó diákokat is ellenszenves hangnemben szólítja meg. Lassan beszél, minden szó után hosszú szünetet tart, amit nyögdécseléssel tölt ki. Megválogatja a szavait, ami visszataszító beszédmódot kölcsönöz neki, túltanultságát mutatja.
—Következő!
Egy középtermetű, még növésben lévő szőke fiú lép ki a várakozók csoportjából.
—Neve?
—Illyés Gábor.
—Melyik évfolyam?
—Első.
A válasz után egy pár pillanatnyi csönd következik. A mulat fej felemelkedik.
—Mire vár? – bődüli el magát a nagy ember. – Maga előtt a lista, nem? Válasszon!
—I-igenis – hebegi a fiú, aki további kérdések sorát várta. Felüti az előtte heverő katalógust. Fél szemmel a tanszék vezetőjére pillant, aki szintén lapoz az ő eddigi tanulmányi eredményeiben.
—Csoportvezető?
—Az vagyok – feleli a fiú bizonytalanul. Letekint és kiválaszt egy témát a fémek megmunkálásáról, aztán felszólal:
—Kérhetek egy ceruzát?
A professzor úgy adja át a kért íróeszközt, mint aki le akarná szúrni vele a másikat. A kínzó meleg vallatásnak tűnik és a megszűrt fény röntgensugaraknak, amelyek átvilágítják őt, és a vele szemben ülő ember a veséjébe lát, mindent tud róla.
—Legközelebb legyen előrelátóbb! – mondja figyelmeztetően a professzor. – A maga felügyelete alatt tanul egy bizonyos Fekete Péter?
A szoba túlsó végéből kuncogás hangzik fel.
—Mi olyan vicces, Géczi Antal ékezet nélkül?
—Igen, az én csoportomba van beírva – vonja magára a figyelmet Gábor és ezzel a másik haragjával járó kockázatot is. A professzor, mihelyt észreveszi, hogy valaki tart tőle, annál jobban piszkálja. Az előtte álló diák igyekszik bátornak tűnni. A jó benyomáson múlik a tanulmányi jövője a mindenütt uralkodó személyválogatás miatt. Feszülten figyel. Minden érzékszerve felerősödik. Mélyeket lélegzik, szájon csókolja a levegő, mielőtt a tüdejébe hatolna, bizsergeti ajkait.
—Viszont még nem volt hozzá szerencsém – folytatja.
—Ezek szerint nem csak az én előadásaimat nem látogatja?
—Így van.
—És mit tud a hollétéről?
—Semmit – vallja be őszintén a fiú.
—Hogy lehet az? – kell ki magából a professzor. – Magának az a feladata, hogy jelentse, ha valakivel probléma van.
—Tu… tudom – ismétli Gábor zavarodottan.
—Tehát? – néz kérdően a férfi.
—Tehát… - utánozza a fiú nem lévén gondolatolvasó.
—Használja a fejét! – ripakodik rá a professzor. – Kérje ki a címét a dekanádból! Hívja fel telefonon! Keresse fel, ha nincs mit tenni. A téli szemeszter közepén tartunk.
Ja, gondolja a fiú, az öreg élvezi, ha kitehet valakit. Ez a hobbija.
—Értettem – mondja végül. – Igyekszem.
Gábor feláll és indulna ki maga előtt terelve a csoporttársait, akikkel együtt jött és készült távozni, hogy ne zavarják a professzort a folytonos ajtónyitogatással. A tanár visszaszólítja:
—A ceruzám!
—Persze. Igen – mondja hófehérre sápadt arccal Gábor, amire mosolya is ráfagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése