Ha Zsolton múlott volna, másnap nem kelti fel a bátyját olyan korán, de a szerszám, amellyel a műhelyben dolgozott, a zárt ajtók mögül is könyörtelenül hallatta a hangját. Károly oldalára fordult és a falnak támaszkodó tükörbe nézett, ahonnan mintha ikertestvére bámult volna vissza rá, holott neki az nincsen. A szobát a félhomály lengte be, de a házon kívül a Nap már bearanyozta, értékesebbé tette a tájat. Kevesen veszik észre a tallérokra hasonlító leveleket, a mozgó, aranybevonatú emberszobrokat. Senki se figyel fel semmire sem, mert mindenki rohan, vár az önkéntes robot. Egyedül a kisgyerekek szokták gyűjtögetni az őszi faleveleket és az utcaseprők, akiknek ez ad közvetetten értéket, munkát.
A Nap megosztotta erőit és apró kígyókat csúsztatott be a szobába a redőny résein keresztül. A fények a tárgyakra vetődtek, amitől az árnyékok tulajdonosaik mögé bújtak, de mivel a fénycsíkok gyengéknek bizonyultak, nem lézerek, és nem vágtak el semmit, odábbálltak. Sorra vették a fabútorokat, amelyek mind egyszínűek voltak. Úgy álltak a szobában, akár egyfajta kemény testőrök, akik vigyázzák az ember álmát. Egyedül egy berendezési tárgy vált ki közülük, mint egy fehér ember Afrikában: egy számítógép. Károly monitorarcába nézett és megbocsátotta Anitának, hogy képmutató vele szemben és őt tükrözi, meg a válla fölötti hátteret, mintsem saját képmását mutatná. Ne csodálkozzon senki sem azon, ha egy számítástechnikus nevet ad használati tárgyának, főleg, ha egy kibernetikusról van szó, ami Károly maga is volt foglalkozása szerint. A szakma úgy kezeli a gépeket, mintha azok élő, értelmes, gondolkodó lények lennének és céljuk a mesterséges intelligencia fejlesztése.
Gazdája számítógépe megvásárlásával az első lépést tette meg a felemelkedés és a jólét felé. Ezen írta első programjait, és tett szert gyakorlatra a számítógépek kezelésből. A készülék már régi, elavult típusú volt. Nem is használta csak pár gyerek a rokonságból primitív játékok játszására. Kézzelfogható értéke eltörpült Károly otthoni, Amerikában tartott külön megrendelésre készült faburkolatos, nagyon drága számítógépétől, továbbá munkahelyén használt lap-topjától, ami ezer dollárba került, de annál közelebb állt a gazda szívéhez eszmei téren. A többi számára hideg volt, ugyanúgy sok ember is, míg amikor első számítógépére gondolt, ellágyult, mintha az forró volna, az ő szíve pedig puha vaj.
Ahogy a férfi szemeit a számítógépen legeltette, nosztalgiázott. Isten és a komputere után még két embernek is köszönhette a jó sorsát. Mintha csak egy napja történtekre emlékezett volna, könnyen felidézte az arcokat, a régi időket. Amikor egyetemistaként szakosodniuk kellett, jó átlagából kifolyólag felterjesztették kibernetikára. Később, amikor befejezte az egyetemet, őt is beválasztották a munkacsoportba, amelyet kivittek külföldre, pontosabban Amerikába, ahová százakat vittek ki évenként, mivel az állam bolond politikájából kifolyólag nem tartott igényt a diplomásokra. Akkor az állások csak ismerősökön keresztül voltak elérhetőek, s az nem számított, a beszervezett értett-e a dolgához.
Hogyan fűződött szerelem Károly részéről a gépekhez? Szinte még emlékezett Károly általános iskolai matematikatanárára, aki négyest tett be neki a vizsgán, noha tudta, a fú azon kevesek közé tartozott az osztályban, aki készül továbbtanulni. Azt mondta neki, hogy a matematikát tudja, de nem elég jól. Az igazság persze az volt, hogy Karcsi kilógott a nyerő négyesből, amit pár tanár fattya alkotott. Nem figyeltek fel rá, elnyomták. Középiskolás reáltanárai sem vették őt komolyan. A fizikaszakos, de matematikát is oktató férfi nem kedveltette meg tantárgyait a fiatal nebulókkal, ami pedig alapfeltétele kell, hogy legyen a pedagógusi szakmának. A fizikus azt állította, persze tévesen, hogy mivel az ő fő tantárgya felhasználja a matematikát, mint kiegészítőt különböző feladatok megoldására, az alárendeltje és a fizika a királynő. Azt hangoztatta, hogy akinek matematikából ötöse van, annak fizikából csak négyese lehet. Különben is, a lebecsült, megalázott tantárgyat elhanyagolta. A férfi jött, elmondta a magáét az órákon, aztán felvette a fizetését. Egy időben nagyon sok rossz pedagógus volt az országban, olyanok, akiknek semmi tehetséggel rendelkeztek a magyarázáshoz, türelemmel meg végkép. Olyan tanárok oktattak, akik a saját fiaikat nem tudták megtanítani a köszönésre. Az osztálytermekben terror uralkodott, a tanárikban forradalmi állapotok, ahol egyedüli beszédtéma és kérdés a fizetések hollétét és mibenlétét érintette.
Károlyhoz visszatérve, szegénynek két reáltantárgy kiesett a látóköréből. Szerette még a kémiát is, de a tanár, aki oktatta, nagyon maximalista volt. Nem emelte ki egyedül azokat, akiket érdekelte a tantárgya, és hagyta békén azokat, akik más beállítottságúak voltak. Gyakori hibája volt a lenézés is. „Emberkék! – hadarta nagyon gyakran – Mi a nikotinamidadenozindinukleotidfoszfát képlete? Ha ezt nem tudjátok, bután haltok meg.” Így lett Károly választása a számítástechnika, amiben minden együtt van, ami egy fiatalembert érdekelhet, persze ha okosan él vele. Az alapokat egy kedves fiatal tanár rakta le nála azzal, hogy nagyon jól magyarázott. A férfi fizetése kiegészítéseként vállalta el a tanítás feladatát céges munkahelye mellé és nem bánta meg. Élvezte a tanítást, szinte hobbiként űzte. Magát látta a gyerekekben, amikor azok igyekezték elsajátítani az anyagot és tudta, milyen nehéz nekik. Nem felejtette el, milyen küszködve ment neki, együtt érzett az információ korában nagy nyomásnak kitett diákokkal és igyekezett magyarázatával ott könnyíteni a tananyagon, ahol tudott, jól, érthetően, néha viccesen magyarázva, a saját módszereivel. Ő ajánlotta be Károlyt volt egyetemi professzorához, mivel látott benne valamit. Attól kezdve egy öregúr igazgatta a fiatalember útjait. Az egyik személy tehát fiatal tanára volt, a másik viszont egy egyetemi előadó, tanár, aki őt kijuttatta külföldre. Felőle Károly már régen nem hallott, és aki felől úgy döntött, meglátogatja.
Egyelőre még nem akaródzott felkelnie. Elnézte az üvegen kialakuló képet és azt a legtökéletesebbnek találta, amelynél hűbbet festő sem festhet. Attól eredetibb már csak a falba épített ablakráma keretezte üveg. Lehet, hogy nem mindig szép, de legalább nem csapja be az embert. Inkább lássunk tisztán, húzzuk ki a függönyt, mintsem elessünk a sötétben, botorkáljunk gazban és szennyben. Jobb, ha csak a szemünk fájdul meg, míg az, hogy nem kerüljük el a veszedelmeket, az életünkbe is kerülhet.
Károly környezete később is adott alkalmat kép készítésére, viszont már nem csendéletre, sokkal inkább drámára akkor, amikor anyjával a temetőbe ment és járkált ott az elhanyagolt sírok közt, akiknek tulajdonosaival valószínűleg azok élete során sem nagyon törődtek. A közelre látogató két zarándok egyike sem törte meg a csendet, nem tartották illőnek. Károly és anyja megálltak egy sír előtt. A csendet végül az özvegy szakította meg, akiben két év óta már lecsillapodott a gyász okozta fájdalom, mert Károlyban friss volt az érzés.
—Az emberek azt mondták, tegyem össze a kezem, hogy ilyen jó ember vett el feleségül, mint az apád.
—Komolyan? – Károly kétkedett. – Nehezen hiszem el.
—Pedig így volt! – Az asszony eltűnődött, magába nézett, ahol ő is egy filmet látott peregni, de lassan, mint egy lassú processzorú számítógép. – Nem volt ő mindig rossz ember – folytatta Kati néni –, csak elrontották. Egyetlen baja az volt, hogy korán elvesztette az apját. Anyjának, a te nagymamádnak rajta kívül még két kisebb fia volt. Apjuk motorbalesetet szenvedett épp hazajövet egy asszonytól, akivel megcsalta nagymamádat. Ironikus. Szóval apád már tizennégy évesen munkába állt, aminek az lett az eredménye, hogy hamar elfáradt, megunta az életet. Jobb, ha a gyerekek nem önállósulnak korán.
—Úgy látom, annak a mamámnak sok bajunkban benne volt a keze.
—Igen. Én egy hucul asszony lánya vagyok, és az anyósom ki nem állhatott.
Károly végre rájött, miért vonzódott csak a külföldiekhez, a más nemzetbeliekhez, és nem a sajátjaihoz, a magyarokhoz. Akárhányszor felesége hozzáért, valóságos áramütés érte, valószínűleg a benne folyó ukrán vér töltésvezető tulajdonságának köszönhetően. Mondják, két különböző faj keveredése okos utódokat fogan, de Károly ezzel nem értett egyet. Ő nem tartotta magát okosnak, sőt, a magyar szokásokhoz, történelemhez, földrajzhoz és kultúrához nagyon is buta volt. Sokat felejtett. A kevert gyerek nem fogja tudni egyik őse életstílusát, szokásait, kultúráját sem és lesz belőle két olyan félember, ami soha nem alkot egy egészet.
—Nem tudtam akkor én még magamért szólni – legyintett az anya magyarázva a történteket. – Az anyósom nem engedte, hogy a testvérem legyen a keresztanyád, akit viszont ő szemelt ki, titokban várandós lett és nem szólt senkinek. Nem vagyok igazán babonás, de azt mondják, ha a keresztelő asztalnál valamelyik keresztanyának szánt nő állapotos, vagy az ő születendő gyermeke, vagy az éppen keresztelt baba beteges lett. Az egészben volt valami, mert te nagyon sokszor lettél rosszul. Ha létezik Isten és hiszünk benne, ugyanúgy van ördög is és babonák, fekete erők is. Jobb, ha az elsőt hisszük és az utolsót kerüljük. Ami azt illeti, az a cseléd is megjárta. Lakodalmán nem hogy csepergett volna az eső, de egyenesen zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ami azt jelentette, a menyasszony nem szűzen ment férjhez. Sőt, abban az esetben azt jelentette, hogy igen csak jó madzag volt.
—Érdekes – ámuldozott Károly életüknek hátterén. Szerette az öregek történeteit hallgatni.
—Ám az igazi baj akkor következett be – ecsetelte az anya egy kis szünet után –, amikor megtörtént a rendszerváltás, a kommunizmus megbukott és a kolhozok megszűntek.
—Jó dolgok is lettek volna abban az időben? – kérdezte a fiú, kétkedően.
—Igen, kisfiam – felelte az özvegyasszony, mire a nagy gyerek ösztönszerűen megsértődött és kihúzta magát, hogy nagyobbnak tűnjön. – Azért nem csak tifelétek vannak jó dolgok! Sok értékelhető volt a pártrendszer alatt is, csak pár keménykezű diktátor elrontott mindent, elvesztette az emberek bizalmát, tönkretett egy szép eszmét. A munkamegosztás, legalább is amennyire én értek hozzá, jobb kezekben volt. Akkor nem uralkodott a mostani káosz, tudniillik jelenleg a munkások egyik munkáltatótól a másikhoz járnak, attól függően, melyik megy éppen csődbe. Hajdan nem lebzseltek cigányok a városok utcáin, mert rögtön utcaseprésre fogták őket. Aki dologidőben sétálgatott, bekísérték, amiért nincs a munkahelyén. Akkor megbecsülték az egyszerű munkásokat is, viszont az új körülményekkel, feltételekkel apád már nem tudta felvenni a versenyt, nem tartván a kezeiben diplomát. Attól kezdve csak ideiglenes munkái voltak, az állam által meghatározott minimálbér feléért és akkor sem hivatalosan, hogy ne keljen adózni utána. Úgy tönkretette magát, hogy mire nyugdíjas lett, már nem tudta értékelni munkája gyümölcsét.
—Ennyi is előidézheti egy ember romlását? Tisztelek benneteket, amiért felneveltetek minket és fedelet biztosítottatok a fejünk fölé, ami óriási dolog, de haragszom rátok azért, mert tönkretettétek magatokat addigra, amikorra igazán a segítségemre lehettetek volna: tanulmányaim alatt. Engem is, mint sok más embert akkoriban a nagyszülők támogattak. Az ország elöregedése folytán több volt a nyugdíjas, mint a munkaképes személy és nem volt felháborító, hogy kihasználtuk az időseket. Akkor érnénk el a szociális fejletség csúcspontját, ha minden összeházasodó pár kapna egy lakást az államtól családvédelem néven. A házasságokat általában a hosszú építkezés, az otthonszerzés morzsolja össze annyira, hogy a végén elválnának már. Angliában például a legszegényebb ember is, ha betenné egy évre a pénzecskéjét, elmehetne Hawaiira. Ott annyi tartaléka van az embereknek, hogy ha mostantól kezdve abbahagynák a dolgozást, ötven évet nyugodtan élhetnének. Nem viccelek, anyám! Ha pihennének egy pár évtizedet, talán Ukrajna utol is érné őket. A nyugati országokban, például, működik a részletfizetéses rendszer. Nálunk mindenki türelmetlen, hamar akar meggazdagodni, bizalmatlanok, félnek, hogy valaki nem fizeti vissza a tartozásait.
—Sok mindenközrejátszott a romlásban. Géza akkor már erősen italozott és dohányzott. Tüdeje és mája versengtek egymással abban, melykőjük viszi el. Az első győzött. Elrontották a barátai.
Talán, aki iszik, elmélkedett Károly az elhangzottakról, a legnormálisabb ember. Épp ésszel nem lehet elviselni a világot. Az italozók és öngyilkosok többnyire zsenik lennének, akiket nem ért meg senki a saját korukban?
—Hol volt akkor maga? – vádolt Károly. – Nem volt sodrófa a házban?
—Veszekedtem én vele eleget, mégsem hallgatott rám. Mivel erősen italozott, nem tartottak rá igényt, mint gépkezelő. A hentességből éltünk meg úgy, ahogy. Azért mondom, hogy becsüld meg őt, mert nehéz élete volt, tragédiája sokak sorsával azonos.
—A munkáját, erőfeszítéseit tisztelem is, de mint embert megvetném, ha nem lenne az apám. Folyton veszekedett rám, ami jobban fájt, mintha vert volna, mert kétségbevonta azt, aki vagyok. Szidott, ha egy csavart szórakozottságból a menetiránnyal ellenkezően kezdtem el kicsavarni. Nyomoréknak, hülyének, bénának nevezett, és nem tudta felfogni, hogy nekem máshoz van hajlamom. A saját apám, akinek védenie, biztatnia, támogatnia kellett volna, lenézett.
Károly egy sebet vájt fel, ami fájt, azzal, hogy felidézte kellemetlen emlékeit.
—Emlékszem – mutatott anyja részvétet –, az ital tönkretette az idegeit és mindenkihez goromba volt. A testvéred például nagyon sokat sírt, nyűgösködött csecsemőkorában. Amikor egyszer már nem bírtam virrasztani mellette, megkértem apátokat, hogy vigyázzon rá, amíg én alszom egy kicsit. Ő öt percnél nem felügyelt tovább. Amikor Zsolt sírt és nem hagyta abba, úgy belevágta szegénykémet a gyerekágyba, hogy arról nyekkent. Öcsédnek magától kellett rájönnie mindenre. Az öreg halála előtti utolsó időkben már egy fűszálat sem tett keresztbe az udvarunkon, mindent nekünk kellett elintéznünk. Zsoltinak sem volt könnyű, de legalább férfi lett belőle és tebelőled is. Nem bánom, hogy nem engedtelek benneteket sohasem diszkóba, de még az utcára sem a többi gyerekkel játszani. Hogyisne! Csak a felelőtlen anyák nevelnek utcakölyköket, akiknek nincs türelmük porontyaikhoz. Ahogy elnézem, a mai fiatal lányok fele megsüti, a másik pedig vízbe folytja a gyermekét. Diétáznak, gondot viselnek az alakúkra, de erőtlenek egy gyermek kihordására. Arról meg ne is beszéljek, tudnak-e főzni, tésztát gyúrni.
—Lehet, hogy elértetek nálunk valamit, de könnyen a ló másik oldalára eshettetek volna. Mi van akkor, ha követjük a rossz példát, nem pedig elrettenünk tőle? A dolog kétesélyes. Vannak jobb nevelési módszerek is, mint a túlzott szigor.
—Nem is tudom – felelte a konzervatív, újdonságokra, változásokra félős Kati néni, miközben vonogatta a vállait Károly kérdésére. – Szerintem apátok a neveléseteket nem bánná meg, ha újra kezdhetné az életét.
—Honnan veszed? Zsolti azt mondta, megtért az öreg.
—Igen, legalább is azt hisszük. Betegsége utolsó stádiumában már nem volt képes beszélni. Amikor a pap megállt mellette, ő nem zavarta el és bólogatott mindenre.
Amikor a jóasszony ideért a történetben, erősen megszorította fia kezét. Teste rázkódott, bár nem volt földrengés. Egyszerűen sírás feszült benne, amit csak nagy nehezen sikerült elnyomnia. Károly bármilyen érzékeny volt is, nem tudott sírni, túlságosan megedződött, az égvilágon semmi sem lepte már meg.
—Magáról sem gondoltam volna, anyám, hogy változtat a hitéletén. Mi történt? Én mondom magának, jobb vágyakozni, mint megutálni a hitéletet alkalmaival együtt. Valaki azt mondta egyszer hogy, a megtérést sem szabad túlzásba vinni.
—Majd még megbeszéljük fiam. – tért ki Károly anyja a válaszadás elől. – Arra felelj nekem, meg tudsz nekünk bocsátani. Idős szülők voltunk, a kis Zsoltika is későn született és féltünk, hogy öregkorunkra egyedül maradunk. Ne haragudj, hogy feltartottunk, hogy magunkhoz akartunk láncolni. Ugye megértesz minket? Ha házsártos vénasszony lennék, üssetek főbe és hagyjatok ott egy árokban. Senkinek sem akarok az útjában lenni – ajánlkozott fel Kati néni aranyosan, de hiábavalóan, amin Karcsi egy jóízűt nevetett.
—Nem szükséges. Elnézek nektek mindent, hisz ami volt, már elmúlt, de te se neheztelj rám, amiért a magam módján céljaimért engedetlen voltam.
—Rendben van. Már csak azt szeretném tudni, hazatérsz-e a családoddal. A gyerekeket is csak fényképekről ismerem, de azokról nagyon, annyi tömérdeket küldesz.
Az özvegyasszony ki akarta használni az érzékeny pillanatot, ami fiát kissé lesújtotta. Mintha az ég hatalmas sárga szalagja beleakadt volna, akár a magányos fákban szokott a réteken, ahogy lengeti a szél.
—Nekünk régen, itthon soha sem telt fényképezőgépre. Olyan, mintha nem lett volna múltam, gyermekkorom, na meg a gimnáziumban sem volt mit mutogatnom, mivel dicsekednem, mint a többieknek. Az egy kissé torokszorító érzés volt.
—Szóval, mi a véleményed a kérésemről?
—Sajnos nem tehetem, már nem. Nem magamért, nem Éváért, hanem a gyermekeinkért, a maga unokáiért. Kérem, ne próbáljon semmivel sem zsarolni. Úgy érzem, húsz éves koromig visszafizettem a nevelésemet, méghozzá a legkeményebb fizikai munkákkal.
—Elismerem, zsarnokoskodtunk felettetek, de már sajnálom.
—Nem baj! Megpróbálom meglátni a rosszban a jó dolgokat. Tény, hogy sok teher volt a vállunkon, de mi is lehettünk volna megértőbbek.
—Az volt a te szerencséd, hogy nem hagytad magad. Akkor önzőek voltunk.
—Azt hiszem, az egész még minden jóvátehető azzal, hogy nem válik házsártos vénasszonnyá – viccelődött Károly, miközben öccsére gondolt, aki itt van és marad, ezen a földön, vidéken.
—Miért, olyan öregnek nézek ki? – játszotta a sértődöttet Kati néni. – Alig múltam hatvan.
—Nem, dehogy is, ha-ha-ha! – mentegetőzött az özvegyasszony fia. Nevetésében enyhülés, megbocsátás érződött, egyfajta elégedettség a dolgok tisztázása után. – Jöjjön! – mondta végül lassan elkomolyodó hangon. – Hűvös van, hazaviszem.
—Ezt úgy mondod, fiam mintha még mennél valahová.
—Igen. Megyek. Meglátogatom egy rég nem látott öreg barátomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése