1
Az autóbusz már húsz perce késik. Az egybegyűltek között a polgármesteri hivatal titkárnőjének eszébe jut, ünnep van: alkotmány napja. Illetve volt. Szombaton. Nekik senki sem szólt, hogy nem kell dolgozniuk. Az elhagyatottság jellemző példája. Ennek az államnak megvan az a jó törvényesített szokása, hogy ha egy ünnep hétvégére esik, a legközelebbi hétköznapon szintén megtartják. A lakosság túlnyomó része nagyon szeret ünnepelni, csupán a magyar kisebbség képtelen megszokni és elfogadni, hogy ilyenkor meghal a tömegközlekedés, a faluból alig lehet kijutni. A kis települést vonat, főút egyaránt elkerüli. Az évszázadok óta itt élő, mégis idegeneknek minősített emberekre a messze elhaladók egyszerűen újjal mutogattak, és úgy emlegették őket, mint egy újabb néma falut. Egy láthatatlan rög zárta el őket a járás, a megye és az ország vérkeringésétől, az a csapás, amit ez az egykor máshová tartozó vidék Trianon után elszenvedett.
A várakozó tömeg végül csüggedten hazaszállingózik két személy kivételével. Anya és fia lesik kitartóan a szerencsét, vagy Isten lábát valahol, mindhiába, ami egész életükre igaz. Nem hasonlítanak egymásra. Ha netalán az apa kísérte volna ki a fiút, elmondható lenne, hogy egy családból valók. Idegenek is voltak egymás számára, édesapjával jobban megértik egymást. Összefűzi őket egyfajta férfiösszetartás, különösen, amikor együtt szerelnek valamit. Csak a családfő későn jött haza a múlt éjjel, és reggel annyi józanság sem volt benne hogy fiától egy kézfogással hónapos búcsút vegyen. Ha így megy tovább, gondolja a fiú, harmadszorra esik vissza a sárgaságba, és akkor nem kezelik ki. Anyjának is nehezére esett a felkelés, fáradtságra panaszkodott. Túl sokat vállal magára, hogy aztán sajnáltassa magát, valaki foglalkozzon vele, szeresse. Olyankor egész életét elmeséli, és valójában nem az iránt szeretne részvétet kelteni, amit aznap véghez kell vagy kellett vinnie, hanem mindennek az eredendőjét bánta, férjhezmenetelét.
Legkisebb, mellette álló fia olyankor azt kívánja, bárcsak meg sem született volna. Ha rajta múlik, majd nem nősülne meg, nem csajozna és szeretkezne, nehogy véletlenül gyereke legyen, és ezzel tovább adja családja rossz, alkoholisták és verekedősök vérét. Sajnos bátyja nem rendelkezik ezzel az elvvel. Apjuk gondoskodik az emlékeztetőről. A legkisebb fiúban sok ember emléke és intő példája kísért, mint kastélyban a visszajáró szellemek.
Az anya, hogy elüsse a várakozást, beszédbe elegyedik a fiával.
—Mégis, fiam – kérdezi most is, újra, sokadik alkalommal. –, a többiek mit visznek magukkal? Mire van szükségetek a konyhán?
Nem mintha meg tudná adni.
—Semmi különöset. Nem tudom – válaszol a fiú kurtán először az egyik, majd a másik kérdésre. Elég az előző napi habart-krumplira gondolnia, ami betúrósodott és elment a kedve tőle. Nem akarja megsérteni az asszonyt azzal, hogy több mint húsz év házasság után sem tud normálisan ételt főzni, mindig elrontja valahol, ezért inkább mással rukkol elő.
—Lepj meg, anyukám! Elég bajom van, semmint azt tartsam a fejemben, mit kell vinnem magammal. Ami van és meg tudom főzni, jöhet. A szobatársaim minden alkalommal meglepetten kiáltanak fel, amikor kinyitják a táskáikat: „Jé! Anyám ezt is tett nekem, meg azt is?” Te nem tudsz ugyanúgy tenni? Inkább azon törnéd a fejed, hogyan jutok ki innen, és vissza oda időben.
—Bár tudnám! – feleli színlelt sértődöttséggel az anya, mindazonáltal örül is. Lám, mégis csak neki van igaza. Őt mindenki bántja. Persze, ha kiprovokálja, gondolja a fiú. Mi ez az anyjánál, szellemi pirománia? A végén mindig kihúzza a gyufát.
—Ha mégsem lesz elég – folytatja az asszony. –, költs nyugodtan az ösztöndíjadból. Nem szükséges húszezret nekünk adnod belőle.
Kis naiv! Hol kap egy diák annyit, hogy még haza is adjon belőle. Amit fia az összegek eredetéről mond, legalább jó porhintésnek bizonyul, de egyéb dolgokat illetően kezd kifogyni a mesélnivalóból.
—Ne izgulj már annyit! – nyugtatja magát is. – Inkább állj hátrább, had stoppoljak! – rivall anyjára már idegesen. Egész hétvégén nem gyújtott rá. Alig várja, hogy kiszakadjon ebből az életből. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy odaát nem kívánja a dohányzást olyan mértékben, mint idehaza. Ez az ország olyan hatással van rá, hogy nem bírná ki cigizés nélkül abban a környezetben, a lehetőségek hiányában.
—Szégyellsz engem? – fakad ki az anyja.
—Ugyan, hallgass már! – csitítja a fiú. – Egy embernek nagyobb az esélye arra, hogy felveszik, mint kettőnek, kivéve, ha ismerősök várhatóak mindkét fél részéről. Mindent meg kell magyaráznom neked?
—Jaj! Olyan művelt vagy fiam – üti össze a kezeit az asszony. – Látszik az egyetem hatása. A gondolataid…
—Itt jön valami – szakítja félbe a fia. – Megállítom. – közli, azzal int, ha netán a gépjármű vezetőjének nem lenne világos az álldogálók szándéka.
Az autó, miután kissé elhagyja őket, hirtelen áll meg, fékpofái hangosat sikítanak. A fiú szalad a várakozó kocsi után, szinte menekül, anyja utána, mintha üldözné.
—Aztán ne aludj nyitott ablaknál! – kiáltja utána. – Az ételeket melegítsd meg… Hallasz, Péter?
Amint a fiú beül az autóba, annak utasállománya kettőre bővül. A felszólításnak eleget téve mindketten megfordulnak, majd egymásra néznek, egyikőjük kérdően, hogy honnan ismeri őt az asszony, hisz csak úgy megállt a stoppolónak, a másik meg csodálkozva azon, hogy névrokonok, bár nem kell hozzá nagy véletlenség.
—Igen, anyám? – szólal meg elsőként a fiú.
—Jobb lenne, ha velünk tartana – mondja a másik gúnyosan. – A fia még a végén elfelejt valamit.
Siet.
—Nem lehet – mentegetőzik az asszony, aki nem érzi a célzás élét. – Habár szeretnék mindenütt ott lenni az én Péterkémmel.
A gépkocsivezető gyorsan felméri alábecsült utasát, és túl magasnak találja a gyerekes jelzőhöz.
—Tudja, a férjem – folytatja az asszony. – Hozzámentem, hogy legyen, aki gondoskodjon róla…
Péter dühösen rántja be az ajtót és a volánnál ülő férfi gázt ad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése