A víz tükre megborzong, de hiába fújja a szél, ugyanúgy kisimulnak, amiként jönnek, akár egy visszajátszott filmben. Péter sajnálja, hogy velünk, emberekkel nem történik ugyanez, nem maradunk meg szépnek, fiataloknak, üde és hamvas bőrűeknek, olyanoknak, mint ők most ketten Marikával. Eljön majd az idő, amikor a ráncok hályogot nyomnak a szemre, a korpa sárrá keményedik a fülben. Az ember bőre nem simul ki, áll helyre.
Egy sétálóhídon állnak és belebámulnak a valójában csak egyméteres, a sötétség miatt viszont feneketlennek tűnő folyóba. A talppillérek meredeken állnak ki vízéből, mintha undorral vetné ki magából partjai megzabolázóit. Ostorcsapásszerű vonulata ki tudja, mióta szeli át a vidéket. Péter kavicsot ejt bele. Felfröccsenő cseppjei megcsillannak a felhőket kaszáló éppen sarló alakú hold fényénél; szikráznak, mint mini, apró, csináld magad tűzijátékok. Bizony, a Hold még nem érett meg. Mint óriási gyöngyszemnek, több időre van szüksége.
A hab csipkézte hullámok a part szemetét nyaldossák. Mind a ketten észreveszik ezt a jelenséget.
—Piszkosul szép az élet, szó szerint – nyugtázza Péter.
—Igen. És veszélyes – céloz ezzel a fiúra is. – Ha a veszély ilyen szép, kell nekem. Gyakran fordulnak elő veled ilyen és ehhez hasonló esetek?
—Úgy érted, az, hogy belém kötnek? Hát persze. Tenyérbemászó képem van. Valahányszor bemegyek egy helyre, kb. tíz ember rám mozdul.
—Egyáltalán nem – süti le a Marika amúgy is forró tekintetű szemeit. – Nagyon is szimpatikus.
—Csak vicceltem – ereszti el a fiú a füle mellett a vallomást. – Egyszer megesett, hogy megütöttem valakit, itt, első diszkózásom alkalmával. Heves mozdulatokkal táncoltam és valakit orron töröltem. Megfordultam, és láttam, hogy egy debella kölyök kapta az ütést. Kissé megijedtem, mire ő mosolyogva így szólt hozzám: „Jó a buli, mi?” Összecsaptuk a tenyereinket, és mind a ketten gond nélkül szórakoztunk magunknak tovább. Ahonnan én jövök, el sem lehet képzelni egy kisebbfajta mulatságot verekedés nélkül. Itt megszoktam a hiányát, és otthon szinte már zokon esik; de attól mindig mindenre fel vagyok készülve.
—Vicces történet – neveti el magát a lány.
—Általában visszaadom. Csupán egyetlen egyszer nem haragudtam meg pofonért. Egy vonatállomáson történt. Két süketnéma beszélgetett és egyikőjük véletlenül egy széles mozdulattal állba vágott. Én jobban sajnáltam őket, mint ők engem. Olyan kétségbeesetten próbáltak elnézést kérni, és alig tudtam az értésükre adni, hogy semmi sem történt.
—Értem – érzi meg Marika a fiú szívét az elhangzottakból, ami ellentmond külsejének, belülről valaki más.
Péter cigarettát vesz elő, de a lányt nem kínálja meg belőle, amiből az arra következtet, hogy remélhetőleg nem él vele. Semmi baj, gondolja a lány, úgy is fel akar hagyni vele. Hatott anyja rémisztgetése arról, hogy egyszer majd gyereket kellesz szülnie, és annak a bunkó Miklósnak a cukkolásai, miszerint a kicsik majd zöldfejűek lesznek. Ő maga még nem biztos abban, hogy akar-e vagy fog-e. Nem tudja elképzelni magát anyaként. Neveltetésből kimaradt a tésztagyúrás művészetének elsajátítása, meg ilyesmi. Azt csak remélni tudja, hogy majd nem egy anyós tanítja meg a házimunkára. Egyre több embertől hallja, hogy milyen nehéz is manapság gyermekeket nevelni. No meg ott vannak a velünk született betegségek. Látszik, hogy egy férfitől és nőtől származzunk. Az emberiség elkorcsul, a kapcsolatok szálai körbeérnek, több ezer év után testvérházasságokká válnak.
—Miért teszed? – kérdezi Pétert a dohányzásról, talán hogy önmaga számára is választ kapjon.
—Túl szennyezett a levegő. Filteren keresztül kell belélegezni. Már cigarettafüsttel lélegzek. Legalább látom, mit szívok be. Elveim tiltják, hogy öngyilkos legyek, de ott rövidítem, ahol csak tudom.
—Komolyan? – érdeklődik a lány, de elneveti magát a poénon.
—Ha elveszed – folytatja Péter – az életemtől fosztasz meg. Vagy ki tudod pótolni valami mással? Mondjuk magaddal.
A távolba tekint, nem mer szembenézni a válasszal.
—Annyira szörnyű lenne az élet?
—Legalább is az enyém eddig még semmi örömet nem hozott nekem. Megismertem az idő természetét, legalább is a korét, amiben részem van, és nem tetszik. Elértük a materalizmus csúcsát, amikor is már csak a test számít, nem a lélek – undorral néz végig magán és azon, aminek a látszatát igyekszik fenntartani.
—Például egy lányban mi az, amit kifogásolsz?
—Ha túl rámenős. Ha kezdeményező. Legalábbis az első alkalommal. Nem szeretem, ha kiválasztanak. Továbbá ne legyen problémás, magától kel tudnia, mikor, mit kell tennie. Úgy, ahogy én odamentem hozzád.
—Ez igaz – érdemesíti Marika –, viszont még mindig mi döntjük el, hogy megfelel-e nekünk az illető vagy nem.
—A benyomások döntenek – magyarázza a fiú. – Az, hogy dönthetsz, ha akarsz, és az életed a kezedben van, csak illúzió. Az emberiség sorsa már rég vitathatatlan.
—Jól beszélsz. Mit mondtál, mit tanulsz?
—Még semmit sem mondtam. Nyelvész vagyok – füllent Péter kényszeredetten, mivel a mérnöki szak nem igazán közkedvelt, a leghülyébbeknek és a legiszákosabbaknak tartják őket. Ezúttal, amikor ismét valaki másnak adja ki magát, a nyelvészre gondol az autóban.
—Had lám, hogy az vagy-e! – él a lány egy szójátékkal és felkínálja magát a fiúnak. Most már folytathatja. Átöleli Péter fejét a halántékánál fogva, és szájon csókolja. – Eddig barátok voltunk – folytatja a csókszünet után. – Le szeretnéd rombolni?
—A szerelem a barátság továbbfejlesztett változata. Megmaradunk annak, amik most vagyunk, és valami több. Ez két emberre korlátozódik és erősebb kapcsolat.
Jó dumás, gondolja Marika. Bár csak a Barát hallaná ezt, hasznát venné ennek a válasznak. A különbség Péter és az otthagyott fickó között már mérföldekben mérhető. Kettejük közül az első jobbképű, szórakoztató és enyhén érzékeny is.
A lány azonban nem képes hosszabban gondolkodni, józan eszével magyarázatot adni szertelen szíve érzéseinek. Miért a legnagyobb költők és írók férfiak? Mert a nők megélik a szépet ruháikban, csipkéikben, kozmetikázásban, míg a férfiak kiírják magukból. A felhalmozódott érzelmek kifejezést nyernek a művészetekben. Meghódítani nem olyan könnyű őket, mint például az egyenlőséget vagy a szavazójogot. Azonkívül több a csalódott férfi, mint a hasonló érzetű nő. Inkább lehunyja a szempilláit és átadja magát az édes csók és szemhéja alatti különös, buborékokkal teli sötétségnek és annak az érzésnek, ami azt súgja, szerelmes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése