Valaki más - 8. fejezet

A napbarnított emberek csoportja felülről óriási tócsának tűnik.

—Emeld meg! – kiáltja egy tagbaszakadt férfi. – Minek ide krán, amikor van ukrán.

—Ez az! – szól bele valaki más. – Minden oké, minden az oroszoké!

Épp befejezik a munkát, amikor Józsi bácsi ebédhez hívó hangja szólal meg. Az emberek hirtelen szétfröccsennek, ki-ki a hőségben ledobott felsőruhája után. Péter hamar megtalálja a sajátját, és az étkezőasztalhoz siet. Újabb látogatója akad.

—Szasz! – üdvözli az ismeretlen. Kezét nyújtja a fiú felé, aki viszont csak flegmán belecsap az ujjaival, elüti magától, nem fogadja jól, első látásra ellenszenves neki. Talán babonás, de az összenőtt szemöldök rossz embert jellemez, hiába a görögös arcél.

—Miki vagyok – mondja. – Beszélnem kell veled, haver!

—Péter!

—Na, ja! Szóval, arról a bigéről akarok dumálni veled, tudod, tegnap, ott a diszkóban.

—Marikáról?

—Igen, Marisról.

—Mi történt vele? – csendül fel aggodalom Péter hangjában.

—Elég sok minden. Figyelj! Te rendes srácnak tűnsz, úgy értem, melózol, meg minden. Az a csaj nem hozzád való. Csak tönkretenne.

—Hogy érted ezt? – kérdezi Péter már türelmetlenül.

—Basszus! – Miklós káromkodás helyett beéri egy cenzúrázatlan szóval. De nehéz a felfogásod. Hogyan magyarázzam meg neked? Ő egy nagy K.

—Micsoda? – fortyan fel a szerelmes fiú, mint az ebéd pár perccel azelőtt. – Hogyan nevezted?

—Mindenki ezt gondolja róla. Elég csak végignézni rajta.

—Az nem lehet! Én másmilyennek ismertem meg.

—Na, nyisd ki a szemeidet. Pasijai általában olyanok, mint akit tegnap telibe találtál. Amúgy, meg kell hagynom, pontosabb vagy, mint egy gácsér – neveti el magát a vendég, kultúrálatlanságából kifolyóan saját viccén.

—Jaj, de szellemes vagy – gúnyolódik Péter Miklóson. – Mint lakatlan házban a letakart bútorok. Na húzzál innen, rendben?

—Ja, persze, igazad van. Nem kurva ő, csak sűrűn váltogatja a barátait. Tudod, egyszer odazárták a kocsiablakkal és...

Péter nem tűrte tovább a kép ecsetelését. A szavak egy ilyen gerinctelen alak ellen annyit érnek, mint búzaszemeket hajítani a galambok közé, hogy elriadjanak.

Péter otthagyja, de Miklós pár méternyi távolságból követi őt és mondja a magáét. Az ideges fiú bárminemű figyelmeztető index nélkül megfordul, és gyomorszájon rúgja a sértegetőt.

Miklós erős artikulálás közepette összecsuklik, mint egy rossz kertszék.

—Ezt... ezt tetted egy nőért? A fiúk között léteznek..., úgy nevezett íratlan szabályok. Én csak jót akartam neked, apafej! – kell ki magából. – Ezért még találkozunk.

—Na, húzz el innen, te hüllő! – rivall rá Péter. Megragadja a nem éppen tiszteletből hajlongó fiút az ingénél fogva, és az udvar közepére penderíti munkatársai nagy tetszésére.

Nem bánja tettét. Hogy jön ez a pimasz fráter ahhoz, hogy beleavatkozzon az életébe, kettőjükébe. Másrészről, a pletykagyárak működése nyersanyagon alapul. Azon kapja magát, hogy megfogan benne a kétely mételye. Majd ő kideríti! Nem elég neki saját, szerencsétlen élete, kössön hozzá egy másikat is? A kettő vagy adna egy egészet, vagy duplán elviselhetetlenné tenné azt. Hogy a lány valaki más lenne? Olyannyira elvakítja a harag, hogy egészen elfelejti, ő is más színben tünteti fel magát.

Kihagyja az étkezést. Nem törődik korgó gyomrával. Sima, acéllemezszerű hasa behorpad, mintha ő kapta volna azt az ütést. Talán igen, lelkiekben.