Vég és kezdet
Egyedül a Vezérnek sikerült kikerülnie a hullámokból. A hatalmas porfelhő
ökölként csapott a menekülő bolyra. Azokat a járműveket, amiket nem morzsolt
szét az ütés, a suhintás ereje bénított meg. A mágneses mező oltotta ki a
fényeit ezeknek az űrhajóknak, mintha az életüket vette volna el. Aztán az
öklök tölcsérekké formálódtak és az áldozataik belehullottak, akár a fáról
lerázott gyümölcs. A markok lyukasaknak bizonyultak és zsákmányukat a Földre
ejtették.
A vezérhajó kapitánya a legénységével együtt a hídról nézte végig amint a
naprendszer kék gyöngye elhalványult. Erősen markolta a derekáig érő
fémkorlátot, de az nem hagyta, hogy formálják. A férfi úgy támaszkodott a fémrúdba,
mint nyugdíjas ember a járókeretébe. Valóban olyan gyengének is érezte magát.
Ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy ne ejtsen könnyet az elhullt bajtársaiért.
Ha engedett volna a milliárdos gyásznak, összeroppant volna. Nem is gondolta,
hogy ennyi milliós város létezett a huszonkettedik században. Az életfaló
rakétáknak csak ezekre a helyekre kellett lecsapniuk, hogy kielégíthessék az
étvágyukat. Több tízezer felhőt lövellő szökőkút tört fel olyan 500 kilométeres
távolságra egymástól. A hullámok széltében-hosszában terjedtek, míg össze nem
találkoztak akár a szektások egy bűvös, rituális kör közepén, hogy a kisebb
településeket is bekebelezzék.
Minél tovább haladtak, annál inkább tűnt szürke pamutgombolyagnak az egykor
hatalmas, kék üveggolyó. A Hold, amely felé közeledtek, barátságosabbnak tűnt,
mint az emberek egykori szülőbolygója. A kapitány nem bírta tovább nézni a
pusztulást. Szemébe húzta a flotta tiszti fejfedőjét, de az nem takarta a
szörnyű látványt, így hátat fordított az égitestnek, amelyben korábban annyit
gyönyörködött. A másodkapitánnyal találta magát szembe.
— Uram! – szólalt meg a segédtiszt. – Elvesztettük a kíséretünket.
— Mindent elvesztettünk – helyesbített a jelentésen a rangidős katona.
— A rakományunk nem csekély. Elegendő pár évre, mire visszatérhetünk.
— Talán évtizedekbe is kerülhet, mire visszatérhetünk a szülőföldünkre –
állapította meg az idősebb férfi. – Nem hinném, hogy én vagy maga megélnénk azt
az időt. Nem kell jó kárfelmérőnek lenni ahhoz, hogy meglássuk, mekkora pusztulás
ment végbe odalent.
— A Holdbázison vannak tudósok, akik majd kitalálnak valamit.
— Igen, valami szintetikus vacakot, amivel talán még kihúzzuk egy ideig, ha
a kémiájuk nem mérgez meg bennünket hamarabb.
— Kapitány! – vette le a sapkáját a tiszt. – Mint ember mondom egy
másiknak, hogy szedje össze magát.
A parancsnokot mintha egy pohár vízzel öntötték volna le szemérmetlenül.
Hirtelen visszatért a jelenbe emlékeinek múltbéli utazásairól. Úgy érezte, kultúrsokkot
kap a hirtelen változástól és menten rosszul lesz. Tartalék erejéhez kellett
hozzányúlnia ahhoz, hogy erőt vegyen rajta a tettrekészség.
— Igaza van, fiatalember! – hazudtolta meg a híres mondást, miszerint a
főnöknek mindig igaza van. – Hozza ide a berakodási listát az utas listával
együtt. Lehet, hogy magunkra maradtunk, de még egy maréknyi magból is lehet
termés.
Amikor a segédtiszt teljesítette a parancsot, a kapitány a kabinjába hívta
a tisztjeit és ott folytatta az eligazítást.
— Először is, rostáljuk meg a szemeket. Tekintsük meg, kik a vendégeink.
— Csupa úri, vagyonos nép – mondta egy, a káplánok rangját viselő
űrtengerész megvetően.
— A pénzükkel most semmire sem mennek – állapította meg egy zászlós.
— De mi igen – ragadta magához újra a szót a kapitány. – De nem holmi
értéktelen vécépapírra gondolok, hanem aranyra és ezüstre. Ritkafémre, amit a Holdon
nem találunk meg. Be kell gyűjtenünk az összes ékszert, amit az emberek
magukkal hoztak és be kell olvasztanunk a forró motorokon, amíg még vannak,
mert amint leszálltunk, a motorok réztekercseire is szükségünk lesz. Gyarmatot
kell alapítanunk és kezdhetjük ezt pénz kiadásával.
— Ez őrültség! – háborodott fel a főkormányos a felettese hataloméhes
tervén. – Minden tiszteletem az öné, kapitány, de magának csak a hajón van
hatalma. A bázisnak megvannak a saját vezetői és helyőrsége.
— Többen vagyunk – állapította meg a fölényüket a másodtiszt. Ezzel a
kijelentésével védelmébe vette az ügyet. – Ha sikerrel járunk, egykor
alapítóknak fognak minket nevezni. Ha elbukunk, hamarabb találkozunk a
szeretteinkkel, mint azt vártuk volna.
— Hiszen ez lázadás! – kiáltotta egy másik tiszt, aki eddig nyugodtan,
hangtalanul ült, mint akinek víz van a szájában, de végül nem bírta tovább és
kiköpte a véleményét.
— Ki és mi ellen? – akadékoskodott a parancsnok. – Maradt-e állam vagy
elnök, aki elítélhetne. Bárcsak egy is lenne, az utolsó szó, amit hallanának,
az a fegyverem szava lenne.
— A negyedik emelet B szárnyában – közölte közömbösen a segédtiszt, mintha
olyan dologról beszélne, amiről mindenki tud. Fékezetlen nyelve azonban
megdöbbent tekintetek kereszttűzébe vetette. Először a kapitány tért magához.
— Nem látok egy ismerős nevet sem a listában – tekintete hol a papírokra,
hol a fiatalemberre tévedt. Az utóbbitól kapta meg a választ.
— Tudom, hogy hamisan hangzik, de így igaz. A tiszteletreméltó urak neveket
változtattak, de nem arcokat. Ki tudná elfelejteni az amerikai elnök arcát a képernyőkről,
amint éppen hadat üzen az oroszoknak. Mellesleg, a ruszkik elnöke is vele van.
Nemrég jelentették a raktárból, hogy pezsgőt rendeltek.
— Én mért nem tudtam róla? – vonta kérdőre jobb kezét a kapitány.
— Ön nem foglalkozhat minden részlettel, Uram! – hozta fel az érvet a
legény mindkettőjük mentségére. – A felszállást és a rakodást én személyesen
felügyeltem. Nem volt időm elmondani. Az egész olyan gyorsan történt, épp,
amikor a rakéták kondenzcsíkjai feltűntek az égen.
A másodtiszt magyarázata elég volt ahhoz, hogy a kapitány felmentse az értesülés
elhallgatásának vádja alól. A hirtelen támadt esküdtszék tagjai újra munkatársakká,
barátokká és családdá változtak vissza. A fiúnak eszébe jutottak a szülei.
Vajon azonnal meghaltak, vagy csak a következő pár óra viszi el őket? A
sugárzás végez velük vagy a radioaktív tél? Próbálta kiverni a fejéből a tiszti
iskolában tanultakat, de a tudás kétélű pengeként megsebezte.
A kapitány figyelmét már más cél kötötte le. Tekintetében ezer Hirosima
lángja lobbant volna fel. Hangszálait átitatta a gyomra által kiválasztott
keserűség és a szívéből fakadó csalódottság szérumának keveréke, amikor
megszólalt. Agya viszont már termelte a haragot ellenszernek, ami kis mértékben
gyógyszer, nagy adagban azonban halálos méreg annak, aki kapja, de annak is,
aki adja.
— Uraim, el kell halasztanunk az államügyeket egy időre. Egy árulást kell
megtorolnunk.
Nem tudta, hogy követik-e a tisztjei, de akár őrültnek találják, akár nem,
még mindig a parancsnokuk, és amíg nem váltják le együttes erővel, addig ő
parancsol. Olyan sebes léptekkel próbálta legyűrni a hosszú folyosókat, mintha
az űr hideg vákuuma vonzotta volna egy pont felé, ahol repedés esett a hajón.
Csupán egy intésébe került, hogy az első közkatona csatlakozzon hozzá, futnia
kellett a száguldva menetelő kapitány után. Kettejüket látva a többi őrálló
szó, vagy mozdulat nélkül dezertált a posztjáról és duzzasztotta fel a társaság
létszámát. Amikor a liftekhez értek, kétfelé kellett oszolniuk, mert nem fértek
be egy fülkébe.
A parancsnokot a várakozás arra késztette, hogy körbetekintsen, és látta a
felvonó rácsos falain keresztül, hogy a másik aknában gyömöszölődött
fegyvereseket a másodtisztje vezeti. Még célfotóval sem lehetett volna
megállapítani, hogy melyikkőjük érkezett meg előbb a negyedik szintre.
Kiszállásukkor egy kereszteződésnél találták magukat, de habozás nélkül balra
fordultak. Mentükben az ajtók messziről, tisztelettudóan félreálltak előlük,
kivéve az utolsó két fémőrt. A kapitány büszkeségén csorba esett, amikor a
saját hajóján olyan ajtót talált, amely nem engedelmeskedik neki. A másik
csapat kapitányának kellett cselhez folyamodnia. Mindenkit csendre intett,
mielőtt kopogott volna a fémlemezeken.
— Ki az? – szivárogtatott ki odabentről egy hangot az ajtó, mint valami
államtitkot.
— A személyzettől vagyok, uram, meghoztam a rendelt italt.
— Ó, remek! – ujjongott valaki más.
A kapitány először mosolyodott el, mióta elhagyták a Földet. Nem tudta,
hogy a Szezám ajtajának valaki lecserélte a kódját. A közelgő léptek hangjára
azonban megkomolyodott. Az ajtó csak egy centimétert nyílt ki, amikor a katonák
huzatként vágták ki. Derékig érő víz sem zúdult volna be hamarabb az
embereknél. Gyorsan és képzetten cselekedtek. Az első dolog, amit a
fegyverkezelés használatáról tanítottak nekik, az volt, hogyan kell hangtalanul
kibiztosítaniuk a halálos játékszereket. Élesre töltött fegyvereik szinte
összeforrtak a vállaikkal, amerre fordultak vagy mozdultak, a fekete ékszerek
hűségesen követték minden egyes mozdulatukat. Ész is ragadt rájuk a
fegyverpucolás koszán kívül. A stratégia szerint, amit az ilyen esetekre
tanítottak meg nekik, egy fél pillanat alatt kellet felmérniük a terepet: fél
szemmel megállapítani, ki fegyveres és ki civil, míg a másik fél szemmel a
társakat figyelni, hogy nem választanak-e ketten egy áldozatot. A szobában
tartózkodók közül hárman tettek hirtelen és gyanús mozdulatot, amint rájuk törtek.
Hamarabb vágódtak el a földön, mintsem befejezhették volna, amit elkezdtek.
A szobában csak két szobor maradt érintetlen. Olyan élethűek voltak, hogy
azt minden művész megirigyelte volna, bár falfehér színük nem igazán árulkodott
nemes anyagról. És láss csodát, az egyikük ujja megmozdult. A folyamat a keze
egészére kiterjedt, mintha reszketne. A kapitány hozzá lépett, gondolva, az
hamarabb kiheveri a sokkot.
— Üdvözlöm az elnök urakat! – vigyorogta a savanyú képekbe. – Nem kellene
odalent egymással csatázniuk?
A két arc, fel és legörbített ajkakkal kísértetiesen hasonlított egy színházi
stílusra. A másiknak csak a szája remegett, mintha hebegne, vagy szájról
olvasott szavakat utánozna. A fegyverdörrenések hangja még nem igen tompult el
a fejében.
— Ez ... Ez csak ... valami ... tévedés lehet! – szavainak végül engedett a
külső nyomás, amit füleinek még nem sikerült leküzdeniük.
— Nem hinném, Goszpadjin prezident. – váltott át a kapitány beszédpartnere
nyelvére, hátha az hamarabb eljut hozzá. – Miféle kulturált szemétláda lennék,
ha nem személyesen üdvözölném önöket a hajómon és nem adnám meg önöknek a
megfelelő címet.
Körbenézett a szobában, majd elismeréssel jegyezte meg:
— Pezsgőzgetünk? Kaviározgatunk? Milyen okuk van az ünneplésre? Most
temettük el a Földet, így inkább gyászolnunk kellene, és ahhoz mi sem illik
jobban, mint a vörösbor.
Letekintett a három földön fekvő testőrre, mintha a
pillantásával akarná kitapogatni azok pulzusát, mielőtt biztonsággal hátat
fordítana nekik.
— Apropó, most jut eszembe, hogy elnézésüket kell
kérnem az embereim hevességéért. Túl élesek a beidegződéseik. Az első adandó
alkalommal kivizsgáltatom őket. Szerettem volna szemléltetni, hogy az embereimmel
nagyobb biztonságban vannak, mint a saját testőreikkel az oldalukon, tisztelt
elnök urak.
— De én ...
nem! – tiltakozott a másik.
— Hát persze, Ő szerénységével állok szemben – játszotta tovább a kapitány.
– Bár megeshet, hogy összekeverem az elnök arcát, aki a háborút kommentálja a
tévében. Tudja, el szoktam aludni a reklámokon és csak a rendőrségi hírekre
ébredek fel. Minden úgy összemosódik. A maga képe után a bűnözőkét látom. Bocsássanak
meg nekem a Médiaistenek, de a harmadik világháború kellős közepén nem igazán
érdekelnek a Tele Shop új fogyasztóprogramjai vagy a leghatékonyabb kerti
fűrészgép.
— Hagyja az iróniát! – vette védelmébe a szerencsétlent a másik, sokkal
elevenebb férfi.
— Valóban? – színlelt csodálkozást a kapitány, mialatt megfordult. – Az
életnek mondja ugyanezt! Hát nem vicces, hogy két esküdt ellenség így
kibékülhet. Vannak még csodák.
— Mit akar? – firtatta Amerika elnöke.
Elárulom a
szándékaimat, ha önök is elmondják, mi volt a szándékuk ezzel a színjátékkal a
Földön, amiért egy tízmilliárdos közönség drágán megfizetett.
— Kapitányoknak jó stratégákat választanak – hízelgett neki az amerikai
elnök. – Maga mennyit lát át a helyzetből?
— Csak azt tudom, ami eddig történt. A többire csak találgatni tudok. A
háború az Ukrán ellentéttel kezdődött. Az állam Európa-barát elnökét nyíltan
megölték a szövetségbe lépés aláírásakor. A nép az Oroszországhoz való
csatlakozásért kelt fel. Már az elnökjelöltjük is megvolt. Az Európai Unió NATO
békefenntartóit küldte az övezetbe, hogy visszaállítsák a rendet és az
orientációt.
— Az EU nem engedhette, hogy elveszítse éléskamráját – indokolta az amcsi
elnök. – Öltek már kevesebbért is, indítottak háborút rossz szóból fakadóan is.
— Mi sem nélkülözhettünk egy jó szövetségest – folytatta az orosz elnök. –
Hadseregem bevonult az ukrán földekre azzal, hogy erőt adjanak a nép
akaratának.
— Akkor én felébresztettem az alvó oroszlánt – magyarázta tovább az
amerikai elnök. – Mivel volt beleszólásom a NATO politikájába, felszólítottam a
katonai szövetség vezetőit, hogy vegye vissza a kelet-európai országot. Amint a
lavina megindult, nem volt megállás. Eleinte a szomszédos országok álltak
egyik, vagy másik oldalra. Hamarosan a világ minden országa csatlakozott igaz
vagy vélt sérelmekkel támadva a szomszédjára.
— Mindez világos – szakította félbe a másodtiszt. – Mégis, mi a magyarázata
annak, hogy itt vannak, és nem odalent rohadnak egy földi bunkerben, akár egy
zsák krumpli.
— Országaink évszázadok óta próbálnak világuralomra törni – közelítette meg
az amerikai elnök távolról a választ. – Nem elég, hogy folyton egymás útjában
álltunk, noha a versengés igen csak építő volt mind a két nép technikájára,
iparára. Míg egymással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy Földanyánk
egy újabb gyermeket szült nekünk, egy mesebeli legkisebb testvért. Az öcskös
növekedett, erősödött és folyton közénk állt, ha egymásnak mentünk. A tervünk
az volt, hogy eltesszük láb alól, de alábecsültük.
— Azt hittük, pár gombnyomás elég lesz, talán egy-két rakéta. Azonban
amikor már folyt a háború, senki sem tudta, kinek mije van és ki-kinek az
oldalán állt. Amint kinyittattuk a silóinkat, Kína kétszer annyival
fenyegetőzött. Oroszország soha nem lép vissza. Tartottuk a tétet, sőt,
emeltük. Az asztalnál már nem fértek el a játékosok így újak nyíltak. Senki sem
ismerte igazán a másik lapjait, csak találgattunk és reméltük, hogy ellenfeleink
csak blöffölnek.
— Végül India kezében sült el először a fegyver. Az újonnan feltörekedett
ország úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás. Remélte, lerohanhatja Kínát,
ha az gyenge az első lövéstől és a sokktól. Mi egy helyett kettőt küldtünk
rájuk, ránk kettő helyett négyet az Európai Unió, Amerika nyolcra duplázta a
számot az EU számára, és így tovább, míg egy pillanatban egyszerre terítettük
ki lapjainkat a játékasztalra. Nem számított országnak az államforma, ahol nem
volt legalább egy atomtöltet. Sőt, még a milliós városok is rendelkeztek velük.
Egy hópehely lavinát okozott. Az egész olyan gyorsan történt, a láncreakciót
nem lehetett megállítani.
— Elértük, amit akartunk. Nem maradt vetélytársunk, és amikor visszatérünk,
lerendezzük a saját ügyeinket, de addig is, tovább tart az ideiglenes
fegyverszünetünk – fejezte be Oroszország elnöke.
Az elmondottak úgy hangzottak, mintha a két államférfi egy Kaszparov-Fischer
sakkjátszmát beszéltek volna el. A szavak megelevenedett figurákként tolultak
előre, léptek vissza, foglaltak el más helyzeteket.
— Ez soha sem fog bekövetkezni – jelentette ki a kapitány.
— Hogy érti ezt? – kérdezte Amerika elnöke. Egy lépést tett a kijelentés
felé, mintha nem jutottak volna el hozzá a szavak és úgy döntött, elébük megy.
– Biztonságban el kell juttatnia minket a legközelebbi lakott településre. Mi
vagyunk a világ utolsó államférfijai, akiknek kormányozniuk kell.
— A hajómat én irányítom – közölte a parancsnok –, és az életemet is. Soha
többé nem kerülhet egy ember kezébe ilyen hatalmas döntések joga. Igen,
eljuttatom a Holdra, de csak azért, hogy népbíróság elé állítsam az emberiség
ellen elkövetett bűneikért.
— Ezt nem teheti!
A két elnök tiltakozás jeléül megmoccant. A katonák csak erre vártak, hogy
vérebekként rávessék magukat a mozgásban lévő, izgalmasabb áldozatra.
Pillanatok alatt földre teperték a két férfit és a hasukra fordítva
hátrabilincselték a kezeiket. Egy tiszt sem állította meg őket.
— Mivel a hajómnak nincs börtöne – állapította meg a kapitány –, vigyék ezt
a söpredéket a fenékbe, annak is a legeldugottabb részébe zárják be őket!
Legszívesebben most azonnal, saját kezűleg végezném ki őket, de inkább
meghagyom ezt az örömet a népnek. Különben is – fordult a tisztjeihez, akikkel
a szobában maradt. – Hamarosan megérkezünk. Fel kell készülnünk a
fogadóbizottság fogadására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése