Tízezer... évvel időszámításunk után (10ky AC) - Szökőév

Szökőév

Az Író ezúttal nem gyengeségből görnyed az asztal felé, abból pár nap alatt felépült. A megvilágítás gyengébb a szokottnál. Ura felszólítására felolvasta neki mindazt, amit eddig leírt. A felolvasás végeztével az Író elé több száz egymásra pakolt bőrréteg tornyosult fel. A mennyezetről kis réseken át szűrődik be a fény, amiket az Úr parancsára ütöttek és új találmányával, üvegdarabokkal tömtek be. A legjobban Négykézláb dolgozott, aki egy majom ügyességével mászta meg a falakat és himbálódzott a mennyezeten hol jobbra, hol balra, néha meg maga elé sújtva fahusángjával, hogy léket üssön a terem betonburkolatán. A hatalmas blokkok nemigen engedtek volna, így az őket összeragasztó megszáradt vérből és homokból kevert keveréket kellett ügyesen megcéloznia.

„Egykor letűnt felhőkarcolók kicsiny másai.” – gondolja az Úr, amint elnézi az Írót az elébe tornyosuló bőrhalmaz sokemeletes építményeket. Betonkádjából mindent jól lát, kivéve az írnokot az irományai mögött. A Fővé előlépett szolga beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nemcsak hűen adja vissza az elbeszélt történetet, de különböző hasonlatokkal színesíti meg a hideg eseményeket.

A gondolatban hallt szavak hatására az Úr önkéntelenül felemel egy marék havat a lábai közül és végigdörzsöli a vállain. A hideg hab szétmorzsolódik a bőrén, darabjai végiggördülnek a mellkasán, de mire a hasához érnek meleg vízcseppekké alakulnak át. A kemény hab lassan hólévé olvad és cseppfolyós formában utat talál magának a gyéren szigetelt kádból. A fagy fogságból szabaduló molekulák a padló rései közt próbálnak egérutat nyerni, de végül egy lefolyó tölcsérszájának esnek áldozatul. Hosszú nyakon zuhannak alá egészen a Sötétverembe, ahol a legalacsonyabb rangú szolgák élnek. Mindig örülnek, ha az Uruk fürdőzik, akkor kapnak egy kis folyadékot a megalvadt véren kívül, ami általában maradékként jut nekik.

— Hogyan haladsz az új tanítványaiddal – szakítja meg a felolvasást követő hosszú csendet az Úr.

Az Író inkább a szemeivel szólal meg, mint az ajkaival, az utóbbiak mozgása nem látszik az írások mögül, csak szemeivel pislog a réseken át.

— Köszönöm, jól, Felség! – feleli a megszólított. – Mióta Őfelsége megszelídíttette a fényt, azóta sokkal jobban haladunk előre. Az embereim jelenleg a házi feladataikat végzik a cellájukban emberi zsír táplálta fáklyák nélkül.

— Hányan vannak?

— Legalább egy tucat – válaszol a kérdésre a kérdező.

„Remélem, fele olyan jók lesznek, mint a mesterük – gondolja a vár ura. – Kevés Nyitott Szeműt találni a mai időkben, főleg, olyat, aki túléli a Vágást”.

Az Úr beleremeg a művelet gondolatába. Eszébe jut az idő, amikor magtalanították, hogy szabályozzák a születéseket. Viszont az áldozatok formálják az embert. Az egy halála is nemes célt szolgál. Semmi nem vész kárba, sem bőr, sem hús, vagy csont, annál inkább a vér és háj.

— Magod még többet és jobbakat hozhat az uralomnak.

— Engem csak az érdekel, hogyan tehetek az Uram kedvére – mentegetőzik az Író férfiúi kötelezettsége alól.

— Ha ez valóban így van – próbálja kiforgatni az Uralkodó a férfi szavait –, akkor abban lelném örömöm, ha nőt vennél magadhoz. Egy jó szolga mindig tudja, hogy hol a helye és mi a kötelessége. Azt akarod, hogy megparancsoljam neked a párzást, mint a szolgálóimnak vagy a katonáimnak? Tán csak nem engem akarsz meghágni?

Az Író egy ideig hallgatott, mint aki nem tudja, a két kérdés közül, végül kifogást talált a felelet helyett.

— Egy asszonyt meg kell védeni más férfiaktól, mivel nekünk nincsenek törvényeink, hogy az oldalunkra álljanak. Én nem vagyok harcra termett. Egy gyereket etetni kell, és én magam is csak nem elvéreztem tehetetlenségemben. Hogy tudnék gondját viselni egy családnak, amikor magamra sem tudok?

— Nagyon is tévedsz. A te erőd az eszed kell, hogy legyen és a nyelved. Ideje lenne már visszaöklendezned a szavakat, amiket tőlem kaptál. Vannak törvényeink, ez esetben a fennmaradás törvénye. Kiheréltetlek, ha nem nemzel utódot! Te ültetheted el az Írók családfáját, és a fiadnak utóneve is lehetne, hogy megkülönböztesse apjától, akinek előnevét büszkén köszönheti és viselheti.

— Mindez jól hangzik, de …– akadékoskodik tovább az írástudó.

— Semmi de, hanem úgy lesz, amint akarom, vagy kénytelen leszek új kulturális minisztert kitanítani és elhiheted, megteszem. Terveimnek mindig megvan a miértje és a célja. Ki fogom találni, hogyan érjem el, amit akarok. Most pedig elég volt a vitából, hord el magad! – kiált az Úr a firkászra.

Az ember önként mond le arról, amitől uralkodóját megfosztották egykor. Ez hát a híres szabad választás joga, az emberiség ajándéka, amit ő előző otthonában hiányolt. Hű szolgája talán megérti egyszer, ha elmeséli neki a személyes életét. Nem mindig volt ő Úr. Csak az új világban. Csupán azért ripakodik rá az Íróra, hogy elterelje a figyelmét a múltjáról. Talán legközelebb megérteti vele. Most azonban a Főkkel van dolga.

— De Uram – védekezik az írástudó férfi. – Be kell várnom a Főtanácsot. Kegyelmed révén én is a tagja vagyok.

Az Úr keserű szőlőként ízleli meg korábbi döntése gyümölcsét. Rá kell jönnie, hogy ő is csak gyenge ember, annak ellenér, hogy bálványként próbálja beállítani magát. Ez iránti célja nem önimádásból fakad. Pusztán vissza akarja adni az embernek a magába vetett hitét és az istenek elvetését.

Az Úr azon kapja rajta magát, hogy indulata hevében magáról megfeledkezve meztelenül áll fel a kádból. Elhagyta a hidegvére, mint a vízzé olvadt hó a hideg, kemény betonkoporsót. Felkavarta a múlt és szegény barátját próbálta leforrázni a dühével.

Ebben a korban senki sem csodálkozik az ádámkosztümön, hiszen csak kevesen engedhetik meg maguknak a felső viseletet. A kevésbé, vagy egyáltalán nem fontos emberek csupaszon járnak. A szolgáló, aki az Úr tapsolására elősiet a fekete ruhaneműt nem magán, hanem a karjaiban hozza be. A nő parancsolója mögé áll és hátulról ráveti a palástot, ami nem más, mint egy aprólékosan, bokától a feje nyakáig megnyúzott ember bőre. A hám nem tartalmaz varrást, csak egy, a mellkas és has menti hosszú vágást, amit egy másik keresztez az ágyékrész felett. Az Úr magára ölti a szokatlan anyagú frakkot, a puha, lapos lábakat a háta mögé veti, amik a földet súrolják, míg a karok vállaival párhuzamosan fityegnek. Kiegyenesedik, és kissé összébb húzza a két mellkasi bőrt.

Az Író sem marad veszteg a helyén. Míg Ura öltözik, ő segít a Kétfejűnek kihordani a bőriratokat. A szóvető első főtanácsosi döntése az volt, hogy a mutáns leváltsa posztjáról a két melléje helyezett katonát. Közvetetten az Urának köszönheti az életét, közvetlenül a Kétfejűnek. Amellett a mutáns jó társaság és sokat beszél. Gyakran megnevetteti új gazdáját, ahogy testvérével vitatkozik. Természete remekül kiegyensúlyozza az Író érzelmes, depresszióra hajlamos hangulatát. Most azonban a főtanács új főjének meg kell válnia négyfülű társától.

A testőr távozó alakja eloszlik a folyosó sötétjében aztán mintha megsokszorozódna volna, több más kel ki belőle. A Fők mindannyian fekete bőrű, terepedzett férfiak, jóformán egyforma bőrruhába burkolva. Csupán egy-két tárgy különbözteti meg őket. Az Író felismeri néhányukat. Többekkel találkozott a nemrég rendezett lakomán. Négykarút nem lehet senki mással összetéveszteni. Talán ha nem egyenesedik ki, ma póknak neveznék. A hadsereg kapitányát azon kívül még néhány féreg páncéldarab is fedi, mint megkopaszodott vén fát imitt-amott a kéreg. Egyedül ő visel fegyvert, egy törött, kiélezett csontkést.

A kincstárnok sokkal jobban ad a külsejére, ami abban nyilvánul meg, hogy a bőrdarabok, amiből a ruháit összetoldták, szebben van összevarrva, kevésbé látszanak a hézagok vagy a lyukak a darabok közt, vonásai rendezettebbek. A két Főt az építészek mestere és a mészárosok vezetője követi.

Utánuk egy idegen, az Író számára ismeretlen alak lép be. Semmivel sem jellegzetesebb, kivéve a szemein végighúzódó ronda, mély sebet. Valaki igen csak ügyetlen kézzel ajándékozta meg a látással. Akiket ma találnak a föld alatt, azokon már sokkal finomabb vágással bontják fel az egykor leragadt, fölöslegessé vált látószerveket. Azon kívül bőre nincs eléggé megedzve a nap tüzére. A hámréteg pórusaiból pára szökik fel, több helyen felrepedezik a gyenge védőréteg, amin alvadt vér szárad. Látszott rajta, hogy frissen, az út alatt égett le. Bőrszíne inkább méreg-vörös, mint barna vagy fekete. Azt mondják, jutnak az Író eszébe a pletykák, amikkel a Kétfejű szórakoztatja az Írót néhanapján, hogy az odalent élők ilyen világosak. A Holdra-nézőkről meg egyenesen azt rebesgetik, hogy hófehérek. Ám az Író nem sokat ad az ilyen esti mesékre. Ő a tényeknek hisz és a látásának, amivel megajándékozta az Úr, akiről azt regélik, hogy egykor szintén fehér volt. Ezt is csak akkor fogja elhinni, ha maga az Ura szájából hallja, hogy papírra vesse és megörökítse az utókornak.

Úgy látszik, hogy egy történet azonban mindeddig elkerüli a füleit, hiszen rajta kívül senki sem csodálkozik, hogy az Uralkodó miért fürdeti a világosabb bőrű férfit több figyelemben, vagy talán mindazok, akik többet járják vele a világot, már megszokták az Úr és a sebhelyes szemű kapcsolatát. Az író épp azon töpreng, hogy legközelebb ő is elkíséri a gazdáját, és ha túléli a kalandot, el sem fogja hagyni, mint egy hűséges kutya, csakhogy minél többet feljegyezhessen róla nem csak elbeszéléseiből, de az első sorból látottak és hallottak alapján.

Míg az Úr a többieknek csak biccent vagy int, a világosabb bőrű ismerőse láttán feláll a Hideg Trónról és köszöntéssel méltatja, nem törődve azzal, hogy a széke kihűl, és újra fel kellesz melegítenie. A két férfi megöleli egymást. Eddig még nem volt tapasztalható, hogy valaki kezet emelt volna az Urra. Ez a gesztus is csak egy újabb kiváltság lehet.

— Köszöntelek, Kutató! – köszönti a méltóság. – Mi újság odalent, a Pokolban?

— Azon kívül, hogy nem létezik, semmi – feleli amaz.

— Helyes beszéd! – dicséri meg az Úr eszmetársát. – Sajnálom, hogy ide kellet hívnom téged. Tudom, mennyire nem szereted a fenti világot, de szükségem van a jelentésedre a tanács előtt, amit nem vihetek el hozzád, mert a fele valószínűleg elpusztulna az út során.

— Én sem adtam volna sok homokszemet az életednek első találkozásunkkor – emlékszik vissza a földalatti. – Nem tudhatod, kiben mi lakozik.

— Majdnem olyan bölcs vagy, mint én. Itt lenne mellettem a helyed, a Körvárban.

— Barátaidat tartsd távol, ellenségeidet engedd közel magadhoz.

— Na, te aztán rengeteget olvashatsz odalent. Jó, hogy van annyi lángod.

— Igen, a lávából, amit találtunk. Viszont én csak bölcs vagyok, de nem okos, mint a Tanultjaid. Azonban hoztam nekik pár papírdarabot, amit egy hosszú házban találtunk. Nem sok minden, egyelőre, csak számok, de legalább azok vetését gyakorolhatják.

— Te voltál az első tanítványom és tanulóidőd árát megfizetted.

— Igen, viszont méltónak és kielégítőnek találom a szolgálataimért kapott jutalmat. Kegyes vagy uram, de a nőm még nagyobb ajándékkal jutalmaz meg hamarosan. Egy gyermekkel, az előző elvesztéséért.

— Hála legyen nektek a kitartásotokért! – magasztalja fel a férfit az Úr annak asszonyával együtt a messzi távolba. Reméli, hangjából kivehetetlen a bűnbánat hangja, hiszen barátja miatta vesztette el első szülött gyermekét. Ám egy Uralkodónak erősnek kell lennie még a barátai előtt is, akiknek talán egyszer nagyobb szükségük lesz az erősségére. – Legutóbbi látogatásom óta nem is olyan sok homokszemet pergettek le az Időmérők, és még sem tettél említést az örömhírről.

— A megrovást elfogadom, hogy a dicséretet jobban értékelhessem – alázkodik meg a bányász. Pirultsága elbúj a Nap hatása mögött, és azt kívánja, bárcsak házáig süllyedhetne a föld alá.

— Örülök nektek. Nektek legalább nem kell parancsba adnom, hogy nemzetek, utánpótlás végett. Ti magatok vagytok a sorsotok irányítói és nem valami harmadik teremtménye.

— Ha fiam lesz, hűséggel fog szolgálni téged, és ha lányom, hát ő is szaporítja majd a létszámunkat – ajánlja fel a föld alatt lakó.

— Úgy legyen, hű emberem. Most pedig foglalj helyet! Később majd beszélnünk.

— Igen, az fontos lenne. Hírvivőt küldtem hozzád, de úgy tűnik, megelőztem őt, és ez nem az első alkalom, hogy embert vesztek el. Ez aggodalommal tölt el. Csak tudnám, kinek a seggét melegítik a bőreik a kézírásommal. Az áruló köztünk van, a kevés Tanult között.

— Tudok egy biztonságos helyett, ahol a vakolatba nem keveredtek fülek az építéskor – tesz erre célzást az Úr.

A Kutató bólint és némán, további szavak jogára kapott ígérettel a tarsolyában a helyére távozik. Mialatt beszélgetett egymással a két barát, elhaladt pár ember mellettük a helye felé a betonasztalokhoz, különböző mesterségek képviselői, mint például a kereskedőké, aki mindenféle talált dologgal akasztgatta ki magát, felfújva a jelentőségét. A bányák felügyelőjének nagyobb hatalom, több ember és még attól is nagyobb értékek állnak a birtokában, még sem kérkedik velük. Ezért is megbízható, mert ott, ahol él, sok hasznát nem veszi a régi korok holmiinak, akár egy kintről betért vadember, aki számára az arany és az ezüst nem jelent többet a homoknál a pusztaságban, ameddig a szem ellát.

A sort a Körvár új őrségkapitánya zárja, akit viszont kevésbé jellemez kifinomult viselet, mondhatni, enyhe ízlésficamban szenved. Bőrruhája szedett-vedett, koszos és szakadt. Szemmel láthatóan kicsi is rá, nem mintha kihízta volna, hanem csupán nem volt elég kavicsa, csak annyi, ahány darabból áll össze. Helyfoglalása némi zúgolódást vált ki az emberek között, talán azért, mert amikor leül a pad végére, ketten majdnem leesnek a másik oldalon.

A tanácsosok és egyéb képviselők hangoskodásukat hatalmas döngetés szakítja félbe. Az égzengés a Hideg Trón felől jön, ahol az Uralkodó egyedül ül, senkivel sem osztozott a hatalmon, sem uralkodónővel, sem örökössel. Magányosságát egy újabb játékszerrel üti el. A hosszú, rozsdavérébe száradt rúd, ami valószínűleg a szék magas hátlapja mögé volt elrejtve, még mindig rezeg az Úr kezében miután az a betonpódiumra sújtott vele. A tanács tagjaiban még a mutáns, radioaktív, folyton fortyogó vérük is meghűlni látszik. Nem mintha sokat érne az élet a világban, de mégis csak mindegyik egy mű, ami kár, ha befejezetlen ér véget. Emlékeznek a legutóbbi lakomára, és arra, hogyan végezte a legutóbbi őrségparancsnok. Aki nem volt jelen, az is ismerte hallomásból a történteket, amihez az új csillogó találmány megjelenését fűzik. Az Úr szeret meglepetéseket okozni, amik miatt bálványozzák, tisztelik és tartanak tőle. A régi hitük szerint csodákat hoz, viszont a férfi tudja, hogy azok nem léteznek, csak trükkök, amik a váratlanság erejéből táplálkoznak. A föld életben maradt vad népének mindeddig csak egy csodát hozott előző, hamis istenük, ami nem volt más, ha egy gyerek nagy nehezen életben marad. Ennél ő többre képes, olyasmire, amit hosszú időn át emlegetni fognak, mint azt is, hogy erről az ülésről is sokat fognak beszélni, megerősítve hírét és a hatalmát a szedett-vedett barbár, vad nép közt, amit összeszed a pusztában. Most azonban rajta a sor.

— Legyetek üdvözölve, Emberek! – folytatja tovább a dörgést az Úr, miután felhangolta magát a rúdjától. – Hadd mutassam be új barátomat. A neve Acél. – szabad kezével a másikban tartott tárgy felé mutat. – Ígérem, még sokakkal megismertetem, ha nem az egész Új világgal. Maga a megtestesült tömör erő, az enyémet is megsokszorozza.

Azzal hogy bebizonyítsa szavait, két marokra kapja a rudat és az egyik betonasztalra sújt vele, amiből lepattan egy darab. Az anyag visszaüt, de az Úr megveti a lábait, egy lépést sem hátrál, inkább magába engedi és végigvezeti a testén az ellenállási erőt.

Az emberek eddig ismert fegyverei, a kövek, csontok és a botok nem lettek volna képesek ilyen pusztításra, inkább megtörnének, mintsem ellenálljanak az erősebbnek. A nagy csattanást még hangosabb felkiáltás folytatja. Egyesek megbabonázva menekülnének, ha nem szorulnának be a többiek közé a sűrűn ellepett lócákon. Akadtak, akiknek tetszett, többek között a Négykarúnak, az őrség parancsnoknak és nem utolsó sorban a kereskedők képviselőjének.

— Hajdan éltek királyok – folytatja lihegve az Úr, miközben újra elfoglalja helyét a Hideg Trónon –, akiknek jogaruk volt. Íme, az enyém, csak nem nemesfémből, hanem acélból, amiről a nevét is kapja. Új idő köszönt ránk, a Fém Éve. Első rendelkezésem, hogy az Időmérők húzzák át az eddigi rovásjeleiket és kezdjenek bele újra a homokszemek pergetésébe és a percek, órák, napok számlálásába. Az újév hamarabb köszöntött be.

Az Írónak ideje sincs bármiképpen reagálni, mivel mindeddig csak sebesen jegyzetelt. Úgy érzi, a szokottnál is jobban forr a vére és élvezi az események eme gyors megörökítésének kihívását, ízét úgy majszolja a ajkai között, mint az Ura visszaismételt szavait a szájában gyors ajakmozgatással kísérve. Ha így megy tovább, szava sem lehet a tanácsban, gondolja, csak a másoké. Ezúttal a Kutató beszédét boncolja szét, eleinte betűkre, majd szavakra, aztán mondatokra.

— A felfedezésemre váratlanul tettem szert, amikor rám és az embereimre omlott egy öreg, repedésráncos épület, aminek a kiásásával foglalkoztunk. Rosszabb állapotban volt, mint az eddigiek, amivel találkoztam, nem sokon múlott, hogy otthagytuk a bőrünket.

— Az bizony nagy kár lett volna – vág közbe a kereskedő kedvenc portékájáról hallva. A félelem már eleresztette a torkát.

A vakondként élő férfi úgy tesz, mintha rá se rántana a megjegyzésre, de szemgolyója szokatlan ívben kifordul gödreiből, ameddig a túlzásba vitt vágás engedte. A Mészáros erre a jelenésre biztosan azt mondaná, hogy barbár munka.

— Az épület porrá omlott, nem úgy, mint az eddigiek, amikből ki tudtunk menteni néhány beton lapot és oszlopot, amiből ez a vár is épült. A tartóelemekből valóságos kavicszápor zúdult ránk.

Mondandója alatt a Kutató tovább fürkészi a kereskedőt, aki összekulcsolt kezekkel a régi isten mennye felé tekintget, mohóságát viszont jobban türtőzteti, mint a kincstáros, aki felkiált.

— És hol van a kincs?

— Biztonságban – csillapítja le a bányászok vezetője.

— Miért nem itt? – a kavicskezelő. – Tudod, mennyire kiapadt a tárolónk.

— Nem, de majd ha urad engedélyt ad rá neked, elmondod. – vág közbe a trónon ülő hármadik személyben önmagáról. – A lényeg, hogy ezen túl nem csak a tengerfenékről hozhatunk fel nagy kínnal és keservvel fizetőeszközt, hanem bányászhatjuk is. Folytasd, barátom!

A hosszúszemű férfi kezdi unni, a folytonos közbevágásokat, de engedelmeskedik.

— Nemcsak kavicsok, de valami más is belevegyült a ház halálsikolyába. A hang éles volt és fülsiketítő. Amikor kimásztunk a romok alól, a látvány olyan volt, mintha egy óriási sündisznó – bár még olyan mutálódott állattal nem találkoztam még – vetette volna ránk magát, hátából kiálltak ezek a hosszú és nehéz acélrudak. A rudak értékesnek tűntek, hát begyűjtöttük őket.

— De még mennyire azok – erősíti meg az Uralkodó. – Most azt mond el, mi történt akkor, amikor legutóbb nálad jártam.

— Épp együtt sétáltunk, terepszemlét tartottunk az Urammal, és úgy tűnt, eltévedtünk, ismeretlen utakra és mélységekbe kerültünk. Melegség vett erőt rajtunk majd földfelszíni forróság. Vörös izzású fényt pillantottunk meg és felé vettük az utat. Addigra mind a ketten ledobáltuk a ruháinkat, annyira égett rajtunk, mígnem meg nem pillantottuk a tűzfolyót.

— Tűzfolyót, tűzfolyót – ismétlik többen is a teremben, hogy megjegyezzék az új szót.

— Másképpen láva – helyesbít a király, bár látja a bárgyú képeken, hogy az embereknek ez a múltbéli szó sem dereng fel az emlékezetükben vagy az elméjük sötét, talán harminc ezredik pokoli bugyrában. Néha neki is nehezére esik rég elveszett tárgyakat azokkal a szavakkal azonosítani, amiket szülőbolygóján a fennmaradt könyvekből olvasott ki.

— Én futni akartam tőle, taszított a látványa és az ereje, de a ti bátor uratok odamerészkedett az izzó, lángoló parthoz és a magával sétatámaszként hozott acélt belemerítette.

— A mélységét akartam tudni – folytatja az Úr –, amikor belemártottam rudat, forróság ömlött végig rajta és folyatódott a karomban. El akartam szakítani magamat tőle, de az hozzám ragadt. Csupán azt értem el vele, hogy kirántottam a hömpölygő forróságból. Amikor felemeltem, a vége izzott, mint egy fáklya és szikrákat szórt, mintha ezernyi óriási repülő rovart égetett volna meg. Ekkor a földre csaptam vele, hogy lerázzam magamról, mire az meghajlott. Így jöttem rá a megmunkálására.

— Most már több, a legedzettebb emberem tanulmányozza az acél formálását. Így is hasznos jószág, de megszelídítve még több jót hozhat nekünk.

— Vagy rosszat – emeli fel ekkor a Mészáros a hangját. – Mindannyian láthattátok a pusztítását. Hát ezért gyűjtöttél össze minket, hogy újra megfélemlíts bennünket, Ó Uram! – teszi hozzá végül alázatosan, emlékeztetve magát a pozíciójára a hatalom létráján.

— Te osztod a legkönnyebben a halált, és fenyegetéssel mersz vádolni – kel ki önmagából és trónjából az Úr.

— Én nem játszom az étellel – vágja rá frappánsan a tanácstag. – Ezzel a hideg és kemény dologgal nem etethetem meg a családom.

— De könnyebben megszerezheted vele a betevőt.

— Két csontkésemnél nincs élesebb a világon – perlekedik a nagy testű és nyelvű Mészáros mester.

— Bebizonyítom neked, hogy van. Már az üveg, amit legutóbbi utamról hoztam, élesebbnek bizonyult, de törékenyebbnek a kezedben. Te leszel az első, aki acélpengét kap majd tőlem szócsatánkban tanúsított bátorságod jutalmaként. Ha addig nem játszod el a kegyemet, talán nem az oldaladba kapod majd.

— Hasztalan a Vonalunk, amit határaink köré húzunk a Hideg Lapokból – áll fel szólásra a Mérnök, talán az előbbi példáján felbátorodva azt reméli, ő is jutalmat kap. – Van ellenszer a védelmünkre – ujjával a megcsonkított betonasztalra mutatott. Inkább terjesztenünk kellene Körvár falait, hogy még több ember találhasson mögötte békére.

— Addig nem, amíg a mi kezünkben van, és ha ki is esik belőle, kitalálunk valami mást. Ez a mi, az emberek erőssége. Az eszköz mit sem ér használója nélkül, mint ahogyan a védelem sem hiábavaló, mögötte nyugodtabb az ember és biztosabban alszik, ha tudja, hogy a távolból vigyáznak rá, és nem a saját hátával támassza a falakat. Megosztjuk erőnket a munkánkon, hogy aztán hatásosabbak legyünk. A Vonalhoz annyi betontömböt vonszolunk, amennyit csak máshol nélkülözni tudunk. Van még kérdés?

— Mennyit ér az acél? – érdeklődik a kereskedő.

— Egy zsák kavics megfelel neked? Vagy legyen inkább egy emberélet.

— Nagyon is – dörzsöli a tenyerét a mohó ember.

— Még sok mindenről számolhatok be – folytatja a kincsek őrzője. Kézzel fogható ellenségeskedés érződik a két egymás után szólaló férfi közt. Az egyik gyűjtöget, míg a másik herdál. –, de egy kis pihenőre és frissítőre van szükségem.

Az Úr int egyik szolgájának, aki késlekedés nélkül lép elő a sötétből. Az asztalhoz érve felvesz egy ott fekvő éles törött csontot és csuklójára helyezi. Mielőtt azonban megpendíthette volna erein az élet muzsikáját, a Kutató megálljt parancsol neki.

— Engedd meg, Uram, hogy a sajátomat használjam!

— A te embereid ízletesebbek, mint az enyémek? – kérdezi csodálkozva az Úr. – Ajándékomat hárítod el.

— Remélem, te nem teszed ezt az enyémmel. Ez az, amiről nem tudtalak legutóbb értesíteni.

A turkáló egy bőredényt emel le az erszényéről, amiről mindenki azt hitte eddig, hogy vagyont érő kavicsokat tartalmaz. Kellemesen csalódnak, amikor a férfi a szájához emeli és húz belőle. Apró, törékeny és átlátszó kövek gördülnek ki ajkai közül és folynak végig az álla alatt, mint valami csigák, nedves csíkot hagyva maguk mögött.

— Ez megmérgezi magát! Végez magával! Iszik a halott léből! – hangzanak innen-onnan a megdöbbent szavak. Az Úrnak újra használnia kellet hangerősítőjét, hogy csendet és nyugalmat teremtsen. Maga is meg van döbbenve, de nem barátja elszántságán. Tekintetével fürkészi a bányászt és szavaival próbálja kihúzni belőle a választ.

— Tudom mi a meglepetésed a számomra, csak az a talány előttem, hogyan jutottál hozzá. Eddig két formájában láttam a szomjoltó nedűt, a vizet: sósan és hóban. Az előbbi halálos, és nem hiszem, hogy vonzanád a kárhozatot, mint sok ezer éves elődeink belefáradva az életbe. Annál bölcsebbnek ismerlek és most, hogy öröm köszönt a fedeled alá, mért is fosztanád meg magad tőle. A másik, a hó és jég ritkaság és nehezen megszerezhető. Egy embernek van joga hordani, és az a Főkereskedő, és mivel hiánycikk, fogyasztása csak az urat illeti. Mond tehát, hogyan loptál meg engem, aki megbízott benned, mielőtt személyesen veszem el az életed.

— Akkor, képzeld el, Felségem, egy más formáját, hasonlatosat a tűzfolyóhoz, csak az egész átlátszó. Mint mindent, ezt is útmutatásod irányában találtam. Elhamarkodottan kiáltottad ki az új év kezdetét a Fémévé. Talán a víz nagyobb kincs nála.

— Ez hogyan lehetséges? – pattan fel a kereskedők képviselője az emberek szorításából, lihegve, fuldokolva, mintha asztaltársai kiszorítanák belőle a levegőt.

— Most már nem vagy egyedül a piacon – állapítja meg a Kincstáros. – Újra kellene fontolnod a borsos áraidat. Kis híján kifosztod a kincstárat az engedélyünkkel.

— Gratulálunk, barátom! – dicséri meg az Uralkodó. – Mondhatni, népünk megmentője és hőse.

— Ha te nem lennél, én még mindig a homok alatt vakon turkálnék némi férgek után eledelként, kriptába zárt élő halottként. Te adtál célt és értelmet az életemnek, mondván, keressük és kövessük a vesszőket, amik nem hajoltak meg sem napnak sem szélnek és más pusztító erőnek. Tiéd a dicsőség. Egészségedre!

— Az Emberére! – javítja ki az uralkodó. – Igyunk tehát az önmagát feltaláló Emberre. Hozassatok fel havat és fogyasszunk mindannyian, hiszen megleltük a hó egyik erét, és mostantól azt vágjuk fel a sajátjaink helyet.

Erre a kijelentésre Négykarúnak lecsügged a szája, mintha bajuszt növesztett volna. Reméli, kárpótolhatja magát az édes nedűvel majd harcokban, életeket oltva. Nem sok haszon van a hadvezérből, általában meg sem szólal, vagy ha igen, hörög valamit ősei nyelvén az orra alatt, mégis erőt és biztonságot ad az Úrnak a jelenléte arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok. A Mérnöknek is akadtak aggályai, amit szóvá is tett:

— Na és mi legyen a lepárlóval – szól ünneprontóan, savanyú képpel a Mérnök, akinek, úgy tűnik, szintén egy munkája veszett kárba, akár a kereskedőnek.

— Természetesen, folytatjuk. Tartsunk minél több vasat a tűzbe – szavai közben megszorítja új barátja nyakát –, és még több vizet a pincében. Kaptam jelentéseket arról, hogy eltörtél néhány üveglapot, de ha darabjait visszaszolgáltatod a kincstárosomnak, elnézem neked a vétked. De ha csak egy szilánk is hiányozni fog, ne csodálkozz, ha munkásaid valamelyike ellened fordítja, miután megtagadtad tőle a napi fejadagját. Akkor a tiédet veszi el – és az Úr nevetve, jókedvében mutatóujját végighúzza a nyaka előtt. – Egy másik jó tanács, hogy ne okozz több kárt a birodalomnak, csak hasznot, vágj bele mélyen a partba és vezesd beljebb az árkot az óceántól. Ott nagyobb biztonságban lesz az üvegház a viharoktól és meglátod, terved nem dől össze és te is gyarapítod majd vízkészletünket.

— Helyesen szólt a Kutató – ismeri el az építész. – Bölcsességed vezet minket és minden tőled ered. Tudtam, hogy nem fogod örökké az eget kémleltetni a víz párája után. Most már lehívhatjuk Elől-hátul Szemet a toronyból.

— Bölcsességem őseink tudásának forrásából táplálkozik– szerénykedik az Úr. – Soha se feledd, hogy honnan jöttél és akkor nem téveszted el az utat, amerre tartanod kell. A figyelőt pedig továbbra is fent tartom. Viszont megkönnyítem a helyzetét és találtam számára váltást, Ferdenyakot, aki megkönnyíti a szolgálatát és megossza vele odafent az életét. Új emberem szintén nagy távokat és széles horizontot képes belátni.

Szavait az Írón kívül mások is feljegyzik, belevésik az agyukba, kivéve a kereskedőt, aki észrevétlenül hagyja el a társaságot, el sem búcsúzik urától és parancsolójától.