Elfogadják, hogy minden hetük egyformán telik el. Csak tengődnek hétvégétől hétvégéig, hogy aztán kiszórakozzák magukat és következzen egy újabb kétségbeesett hat nap harca pénzért, szeretetért, megbecsülésért. Aztán az megint csak csalódott, erőltetett vigasztalódás italban, táncban.
Péter fejében még az öngyilkosság gondolata is megfordult. A fiatalok a végletek emberei. Ha nem megy így, majd megoldjuk úgy. Amikor már nem sikerül boldogan élni, jöhet a végzet. Pedig van középút, csak tudni kell megalkudni, kompromisszumokat kötni, legelsősorban az élettel. Ez egyenes derékkal nehéz. Megtörik az ember, de legalább életben marad. Az ifjak szótárából mintha kitörölték volna a megalkuvás szót, de a legtöbben idővel felveszik.
Gábor és Péter egymással szemben ülnek, szemeik össze-össze villannak. Nincsenek haragban. Diszkófények villámlanak látóköreikben, minek következtében szemeik világítanak a félhomályban.
Megkötözöttségek nélkül beszélgetnek.
—Nem kellene gyászolnod?
—Úgy sem futotta halotti torra apám temetésén. Most bepótolom.
—Ő is itt van – tereli Gábor másra a szót.
—Tudom – hagyja helyben Péter.
—Milyen viszonyban vagytok?
—Kerüljük egymást.
—Jelent meg más lány a szerelmi fronton?
—Ja, igen – mondja Péter nyeglén. – Kellemetlen volt. Normális kis csajnak tűnt. Érted? Szóval dumcsizni volt kedvem aznap. Felhívtam egy csésze teára, hogy jobban megismerjem. Amikor belépet a kéglimbe, rögtön az volt az első szava, hogy hol a fürdőszoba. Én megmutattam neki, mire ő bement. Öt perc múlva megjelent egy szál bugyiban.
—Nem semmi! – ámul el Gábor. – Aztán?
—Azt kérdezte tőlem, hová feküdjön le.
—Erre te?
—Elküldtem a p...-ba, a sajátjába. Tökön rúgtam volna, ha lenne mit.
—Ó! Nem is tudom, hogy dicsérjelek, vagy szidjalak – hüledezik a Barát.
—A lány fogta magát és újra bezárkózott, felöltözött és elment.
—Miért tetted? Mi motivált?
—Tudod, majd te is átéled ezt – magyarázza Péter. – Fiatalabb vagy nálam. Most tombolod ki magad. Én viszont már túl vagyok ezen. Az az Ádám vagyok, aki ellenáll még a mai Éváknak is.
Iszik az italából, szív a cigarettájából és folytatja.
—Amikor az a bige ott volt előttem, olyan semleges, semmitmondó lett a számomra, mintha megszűnt volna létezni. Állt, mint a világ legélethűbb szobra. Meztelenül minden nő olyan egyforma. Őket valóban a ruha teszi. Biztosan ők azok, akik kitalálták.
—Te viccelsz. Butaságokról filózol – rosszalja Gábor a hallottakat.
—Majd ha te is huszonkét éves leszel – hívja fel Péter a barátja figyelmét – másképp fogod látni a dolgot. Azt hittem már ott, akkor az utcán megtörtént.
—Semmi komoly.
—Csak a változás viharának előszele – kacsint Gáborra barátja.
—Igyunk a mára! – emeli poharát az.
—Koccintsunk – javasolja Péter, és a két kis üvegharang összecsendül.
—Én nem innék előre a helyetekben – szólal meg valaki Péter háta mögül. Miklós Jágó az. – Mondtam, hogy még összefutunk – állapítja meg vigyorogva.
Gábor eszét veszti. Látszik rajta, hogy izgul. Péter ellenben higgadt. Került ő ki már ettől cudarabb helyzetből is. Mit neki ezek öten. Mielőtt felállna, kitöri maga alatt a szék egyik lábát, a maradék hárman egyensúlyozik, aztán egy másikat, amikor felpattan, és a ball kezében lévőt odahajítja Gábornak.
—Mit akarsz? – áll meg Péter ellenfele előtt.
—Megadni a kölcsönt, amit nem is kértem.
—Hogyan? – tetteti Péter az értetlenkedőt. – Tudod, hány embernek teszed ezzel tönkre az estéjét? – futtatja körbe nyitott tenyerét a szórakozó fiatalok körvonalán. – Annyi ütést fogsz kapni.
—Ne nevettess! – gúnyolódik Miklós. – Te megütöttél egy nő miatt? Ezt nem tűröm. Gyere ide! – vicsorogja és ráveti magát Péterre, aki először meglepődik annak merészségén, hogy nem pribék barátait küldi rá, továbbá azon, hogy soványsága és csontos alakja ellenére van ereje. Az áldozat maga alá húzza a lábait és lerúgja az őt leteperő fiút, mint nyűgös csecsemő a takarót. Felpattan. Most már képes használni a kezében lévő fadarabot. Éppen ellentámadásra készülne, amikor valaki elé áll. Péter meglepetten kiált fel:
—Marika! Mit keresel te itt?
A lány sápadt, mint a csont. Sovány, talán arccsontjai éktelenkednek ki, fehér színük átüt a piros bőrön.
—Ne tegyétek ezt, fiúk! – szólítja fel őket. – Más lány talán örülne, ha verekednek érte, de én nem.
—Állja félre, Maris! – figyelmezteti Miklós, aki időközben visszanyeri az egyensúlyát. – Megsérülhetsz.
—Ha aggódsz értem, tegyél is valamit!
Egyedül Péter képes cselekedni a még kedvelt lányért. Odalép a helység szellőztetése végett nyitva hagyott ablakhoz és kiugrik rajta. Gábor kétkedve bár, de követi, hiszen kezükben van a fegyver. Szerencsétlenül ér földet, megüti a fenekét. Sántikálva követi a barátját. Egymás után rohanják keresztül az utcákat. Fülig sárosak. Válogatás nélkül lépnek az aszfalt hol száraz, hol eső áztatta részeire. Gábor egy idő után előrekiált.
—Álljunk meg, mert menten összecsinálom magam!
—Guggolj le akárhol! A világ úgyis egy nagy rakás – válaszol Péter rosszkedvűen. Valaha élénken csörgedező patak volt benne az élet, de azóta már végig ment rajta egy pár jégkorszak.
—Inkább kibírom – törődik bele Gábor. – Mond, mire jó ez a menekülés?
—Nem akartam botrányt.
—Aha! – kapcsol barátja. – És most mi lesz?
—Meglapulunk – tervezi Péter, miután észreveszi, hogy egy autó lámpái villannak fel a külváros sötétjében, és duda helyett éktelen szitkozódás ad jelt a jöttéről.
A két fiú behúzódik a járdát takaró lombok árnyékába. A gépjármű először elhalad mellettük, de utasai egyike észreveszi őket és visszatolatnak. Az üldözötteknek sem kell több, futnak vissza az ellenkező irányba. Péter a gyorsabb és nem tud megállni, amikor Marika elé áll. Egymás kitárt karjaiba rohannak.
—Hogy nézel ki? – mustrálja végig a lány a fiút.
—Te szép vagy – bókol az önkéntelenül is.
—Ne bomolj! – pirul el Marika, ami végre szint varázsol az orcáira.
—Pedig nekem elhiheted. Ha kell, tükröd leszek.
—Ne most! – zavarja meg őket az érkező Gábor.
—Gyertek utánam! – hívja őket a lány. Ő Péterrel kéz a kézben felszaladnak egy udvarra, közös barátjuk követi őket.
A heves kutyaugatásra egy férfi lép ki a házból. Marika hozzá fordul.
—Apa, bemutatom a barátomat, Pétert. Sajnos akad, akinek nem tetszik.
Péter meglepődik a hirtelen tett családi látogatáson. Nem tudta, hogy a lány abban a vidéki városban lakik. Talán Gábor szándékosan csalta oda, amikor a lány hétvégi kimenőjét tölti.
Az apa kezet fog vele és maga mögé tolja, de nem elutasítóan. Lemegy a kapualjba és bevárja az autót. Amikor az megáll, odalép a vezető oldalán lehúzott ablakhoz.
—Nem kellene már aludnod, Mikikém? – vonja kérdőre a férfi földijét.
—Ugyan már, Géza bá’! Ne hülyéskedjen – feleli a felvágott, kígyónyelvű fiú. – Nem vagyok már ovis.
—Nem-e? – kiáltja el magát a férfi. – Takarodjatok haza, ha mondom! Ne keressétek itt a bajt!
—Azzal a fiúval – hagyja figyelmen kívül Miklós az idősebb szavait – lenne némi...
Hirtelen megrázkódik, az ajtóüvegen tartott keze kiesik. Marika apja hatalmasat rúgott az autó ajtajába, méghozzá olyat, hogy annak oldala behorpadt. Nem hiába áll nagy erejű ember hírében. A fiúknak sem kell több. Életükben nem hagyta el annyi bocsánatkérő szó a szájukat, mint azalatt az idő alatt, amíg az autó motorja nagy nehezen gyújtást fogott.
Marika nem követi az apját, amikor az visszatér a házba. Gábor még mindig reszket első éles helyzete után. Péter ökölbeszorított kezekkel áll, bármikor kész lévén egy esetleges összecsapásra. Barátnője mellé lép és harcra gyűrt ökleit kisimítja a kezei között, elveszi tőle annak minden háborúságát.
—Én a tied vagyok – adja át magát, miközben hozzásimul a szerelméhez –, s te az enyém – teszi hozzá egészséges, érthető és kölcsönös önzőséggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése